Boldog Karácsonyt kíván az IKEA

Helyesebben a nevében az egyik bunkócska dolgozójuk. Igaz történet következik (megint).

Úgy esett, hogy a mai napon az Örsön lévő IKEA-ba vezetett az utam. A vásárlás előtt, amíg vártam a feleségemre, gondoltam, hogy eszem egy hotdogot. Mert az jó, és van ez a családi kártyám, amivel ráadásul két hotdog (-nak látszó tárgy) meg egy üccsi (-nek látszó színes folyadék) 350 HUF. Kosztefektív megoldás, de főként célszerű, ha az ember szeretne türelmes maradni a vásárlás alatt. Népszerű is éppen ezért, szép hosszú sorok kígyóznak a pult előtt.

Ez nem is baj, de a hotdogra kell aztán kecsöp (-nek látszó színes folyadék) is, azt meg egy kihelyezett asztalnál kell rányomni, ahol még hosszabb sorok állnak. Ezért aztán nagy örömmel láttam, hogy amikor adja ki az előttem állóknak a pultos a hotdogjukat, ott a pultnál nyom rá valamit mustárt (illetve annak látszó folyadékot). Amikor rám került a sor, meg is kértem szépen, hogy tudna-e az én hotdogomra is nyomni mustárt. Aztán leesett az állam. Mert a válasz nagy vigyorgás közepette a következő volt (idézem): "Persze, majd kimegyek a pultból, nyomok rá, aztán visszajövök és odaadom!" Nem kellett odatenni mögé, hogy bameg, mert a hangsúlyban benne volt ez is.

Megmagyarázva hogy én bizony azt hittem, hogy ő éppen mustárt nyom valaki hotdogjára és megértve, hogy az nem mustár, hanem sajtszósz, szép napot kívántam és távoztam.

Volna.

Ugyanis ellépve a pulttól még elkaptam egy kis összeröhögést a kolléganőjével, aki meg éppen egy sorstársamat (ismeretes még így is: vevő) küldte el hasonló dumával. Szóval ez a módi...

De mostanság van két jelentős fejlődés a személyiségemben. Az első, hogy a nyomorult embereket nem hagyom benyomulni az életembe. A második (a fontosabb), hogy nem döntök indulatból.  Soha. Ezért nem is reagáltam semmit első reflexből, hanem elvonultam, kiálltam a tetemes sort, nyomtam mustárt a hotdogokra, eresztettem magamnak áfonyás üccsit, megettem a hotdogjaimat és megittam hozzájuk két pohár áfonya ízű valamit.

Közben persze belegondoltam, hogy hányan járhattak már így és főként hányan járnak még így, ha szó nélkül hagyom a dolgot.

Úgyhogy szépen visszabattyogtam és kiálltam még egyszer a sort. Aztán amikor odaértem a pulthoz, a bunkócska drága még rám is vigyorgott és megkérdezte, hogy "Hosszú volt a sor a kecsöpnél" (megint bameg hangsúllyal, amit nem lehetett nem meghallani).

Én közöltem, hogy nem ezért jöttem, hanem a vásárlók könyvéért.

Itt lehervadt egy kicsit a mosoly.

A vásárlók könyvébe egy objektív bejegyzést írtam a történtekről és kértem, hogy világosítsák fel a kolléganőt a helyes viselkedésről. Ezután visszaadtam a könyvet, amiből majdnem "elfelejtették" kitépni és odaadni a saját példányomat. Én azért elkértem.

Távozáskor az elkövető "Boldog Karácsonyt!" (bameg) kívánt.

Itt határoztam el, hogy beszélek a főnökével.

Az ügyfélszolgálaton oda is hívták nekem őt, aki végletekig kedves volt, és miközben meséltem a történteket (objektíven és indulatmentesen), minden lélegzetvételemnél elnézést kért.

Valahogy így kell csinálni.

Megértette az indokaimat és azonnal átlátta a problémát.

Mert Ő például oda való a helyére, neki emberekkel kell foglalkoznia.

Persze van, akinek meg nem kellene, de ez más történet és nem is az én dolgom beledumálni, még ha erős véleményem is van ezzel kapcsolatban.

A tanulság?

Nos, én már akkor IKEA-ba jártam, amikor még nem is volt Magyarországon. A lakásunk 4/5-e IKEA bútorokkal van berendezve. Imádom a stílust, imádom a minőséget és imádom, ahogyan például ezt az ügyet rendezték. Úgyhogy egy bunkócska bennem nem változtatja meg az IKEA-ról alkotott, immáron 30 éves véleményemet.

Mert bunkók mindenhol vannak, ez ellen nem nagyon lehet tenni.

Ezek a bunkók - amikor céges egyenruhában vannak - a céget képviselik és az ügyfél - ezesetben a vevő, azaz például én - velük találkozik. A vevőknek ők "AZ IKEA".

Ha a vevő olyan - mint amilyen én nem vagyok, szerencsé(m)re - akkor ezen bunkók alapján ítéli meg esetleg az adott céget.

Például az IKEA-t.

Ha én nem megyek el a vezetőig, akkor egy tüskével távozom, ami valószínűleg sokáig bennem is marad.

De így nem maradt bennem, mert kedvességgel sikerült kihúzni.

Hiszek benne, hogy ezen a Földön egy célunk van, mégpedig átsegíteni egymást a nehézségeken és ennek felismerése alapvetően alakította át a viselkedésemet.

Hiszek abban, hogy éppen ezért senkinek nincs joga megalázni a másikat semmilyen formában, ezért próbáltam nagy levegőt venni és békésen megoldani az ügyet.

De abban is hiszek, hogy nem szabad hagyni a bunkókat szabadon nyargalászni, mert letapossák az emberek lelkét. És az nem jó.

És a végére még egy megjegyzés: nem mindent lehet ám elintézni azzal, hogy "Boldog Karácsonyt".
Főleg akkor nem, ha a végén a hangsúly amolyan bameg-szerű...
(Ha egyetértesz és tetszett, osszad!)

Már megint egy rohadt futóverseny!

Számítottam rá, hogy ma délután megjelennek az ilyen és hasonló bejegyzések a közösségi hálón.

Szörnyen irritáló, amikor egyébként értelmes emberek baromságokat írnak. Mindig ugyanaz a pár jellemző hülyeség: "Mé'nem a hegyekbe' futkároztok?", vagy "Pár ember miatt szív egy város!", esetleg "A sok magamutogató majom!", meg hogy "Szexuálisan aberrált mindegyik..." És sorolhatnám...

Hadd segítsek pár gondolattal!

1. Nagyjából 1 éve tudható, hogy ma lesz ez a futóverseny. Fel lehetett rá készülni, el lehetett kerülni. Nem hétköznap van, de még csak nem is szombaton. Hogyan sikerült mégis belefutnod? Vagy tudtad, de mégis arra mentél? Szerintem az is egyfajta szexuális aberráció ám! Önként ráfordulni a brokira... ;)

2. Tudod-e, mennyi egy maratoni táv? Nem úgy értem, hogy hány kilométer, mert azt nagyjából mindenki tudja... Arra lennék kíváncsi, hogy azt tudod-e, hogy mibe kerül, mire képes vagy lefutni egy ilyet? Hány óra felkészülés, mennyi lemondás, mennyi fájdalom? Nem hiszem, hogy tudod, mert ha tudnád, akkor - ahogyan én is teszem - behúznád a füled-farkad és minimum tisztelnéd ezeket az embereket. Mert az, aki eljut egy maraton lefutásáig, tiszteletet érdemel. A távért, amit lefut? NEM! Azért a mentális erőért, ami ehhez kell. Egy ilyen táv már nem az izmokról szól ugyanis. Agyban dől el. Hogy felkelsz-e reggel ötkor (hetente háromszor minimum), hogy fuss egy húszast munka előtt, illetve a vasárnap délutáni tespedés helyett lenyomsz-e megint egy húszast. Hogy abbahagyod-e, amikor fáj, vagy csak azért is tovább csinálod. Nem sokan képesek ám erre. De aki ezt meg tudja csinálni, az az élet egyéb területén is hasonló teljesítményekre képes. Úgy is mondhatnám, hogy ott futnak előtted azok az emberek, akik előre viszik a világot. Szóval szerintem a lefutott pár-tízezer kilométer és pár-százezer óra után TALÁN megérdemlik, hogy 4 órára övék legyen a város egy része.

3. Egy ilyen futóverseny turisztikai látványosság. Általában a futók fele külföldi. Ezek egyrészt itt költenek és az őket elkísérő ismerőseik is. Aztán ezek viszik a városról készült videókat, fényképeket magukkal. Lehet csinálni imázsfilmet állami pénzből (az adódból és az én adómból pár milliárdért), de annál az ingyenes reklámnál, amit az a több-ezer ember által készített több-millió fotó és több-hónapnyi videó jelent, nincs jobb. Nem a budai hegyeket kell reklámozni, hanem igenis a Parlamentet, a Várat, a Lánchidat...

3+1. Én azt szoktam csinálni, hogy amiben nincs tapasztalatom, arról nem mondok véleményt. Mert általában az ember baromságokat talál nagy bizonyossággal kijelenteni.
Ezeket lehet olvasni egy-egy futóverseny után.

Na persze én nem vagyok és nagy valószínűséggel nem is leszek marathonista. A futásról azért merek véleményt megfogalmazni, mert szoktam futni. Tudom, mennyire messze vagyok egy félmaratontól is, nemhogy egy maratontól. Tudom, mennyire fáj. Tudom, mibe kerül.

Szóval, ha szeretnél a futásról véleményt formálni, semmi akadálya. De előbb szerezz tapasztalatot! Az a rossz hírem van, hogy tapasztalatot szerezni a futásról csak futva lehet. Az autóból ugyanis nem nagyon lehet (nem is nagyon illik) megítélni ezt sem.
Ahogyan nem lehet (és nem is illik) az autóból véleményt formálni a biciklizésről sem.

Röviden ennyi.

Amikor visszaadod, ami nem a tiéd és még te faragsz rá...

Írtam korábban egy másik blogomban - a techshit-en - arról, hogyan kevertem össze a 2000 forintost a 20000 forintossal és hogyan adtam vissza végül. A megpróbáltatásaim csak ezután kezdődtek.

Előre szólok, hogy a történetnek jó a vége, így ha valami nagy drámára vágysz, esetleg kárörömöt keresel, akkor már most hagyd abba az olvasását! Mert - és alapvető filozófiám is ez - az élet hosszútávon igazságos, csak ki kell várni.

Ha követed a dolgaimat, akkor bizonyára olvastad azt a blogbejegyzésemet, amiről szó van. Ha nem olvastad, akkor ide kattintva elolvashatod. Ha nincs rá most időd, vagy nincs hozzá kedved, akkor összefoglalom három mondatban:

1. Vettem ki az automatából pénzt, összekevertem a kétezrest a húszezressel és mielőtt észrevettem volna, vásároltam vele.

2. A nagyobbik baj, hogy a boltos sem vette észre és így akaratomon kívül becsaptam.

3. Visszavittem neki és így jóvátettem a tévedésemet.

Ennyi a történet, amit tanulságul megírtam az egyik blogomban. A célom nem a dicsekvés volt és nem is az, hogy magamat dicsőítsem, mert soha nem gondoltam és azóta sem gondolom ezt valami nagy dolognak. A célom az volt, hogy egyrészt felhívjam a figyelmet a kétezres és a húszezres hasonlóságára, másrészt valamiképpen elmondjam az embereknek, hogy ha egy hasonló helyzetben ők is így cselekszenek, azzal egyrészt nincsenek egyedül, másrészt akkor cselekszenek helyesen.

És most következik az a rész, amiért ezt a bejegyzést megírom. Ugyanis annak ellenére, hogy a cselekedetem helyes és szerintem követendő, kaptam én hideget-meleget.

Nem azokra gondolok, akik szerint a pénzt nem kellett volna visszaadnom, vagy akik egyenesen leírták, hogy ők bizony vissza nem adták volna. Őket ugyanis meg tudom érteni, hiszen van az életben olyan helyzet, amikor az ember egyszerűen kénytelen megragadni minden lehetőséget. És ki vagyok én, hogy az én helyzetemből kiindulva mások felett ítélkezzek? El sem tudom képzelni, hogy mi vezet olyan döntéshez, amikor a becsületet az ember kénytelen feláldozni. De attól, hogy én nem tudom elképzelni, még lehet ilyen. Szóval őket én nem ítélem el, nekik csak annyit üzen az én blogbejegyzésem, hogy nem az az egyetlen reakció egy ilyen helyzetben. Remélem, hogy hamarosan elérkezik az Ő életükben is az a pillanat, amikor Ők is úgy gondolják majd, hogy visszaadni a pénzt többet hoz, mint megtartani. Nekik nagyon javaslom ezt a bejegyzést a végéig elolvasni, mert ott lesz a happyend.

Amikor a megpróbáltatásokról írok, akkor azokra gondolok, akik meggyanúsítják az embert azzal, hogy hazudik. Hogy az írás "kamu". Értem ám őket is, hiszen naponta találkoznak ilyesmi írásokkal és naná, hogy gyanús a dolog. Nekik is javaslom a végéig elolvasni ezt a bejegyzést! Megkaptam például azt, hogy az automata nem is ad ki kétezrest. Pedig ad. Van erről videóm is, a YouTube csatornámon megtalálod. Hol van a YouTube csatornám? Direkt nem teszek ide linket, mert be szeretném bizonyítani neked, hogy egyszerű megtalálni, ugyanis csak rá kell keresni a nevemre.
És ez a második mondandóm ezzel az írással. Mégpedig az, hogy én nem álnéven, nem az internet bugyraiban megbújva - mint egy modern partizán, vagy Robin Hood - ténykedem. Én a saját nevem alatt írom a blogjaimat. A véleményemet vállalom, akkor is, ha nincs igazam. Sőt, egy bizonyos tekintetben azért is írom a blogjaimat, hogy kiderüljön, ha nincs igazam. Nem egy esetben világítottak rá már mások arra, hogy valamit rosszul gondolok, rosszul tudok. És mivel szóltak, javíthattam a hibámat. Azaz, jobbá lettem, fejlődtem. Ez az én hasznom.
Mivel a saját nevem alatt írom a blogjaimat - többen egyébként ezért is furcsán néznek rám, hiszen ez akár kockázatos is lehet -, én nem tehetem meg azt, hogy hazugságokat teszek közzé és meg nem történt esetekkel mocskolom be a nevemet.
Persze olyan is előfordult - és elő is fog fordulni - az írásommal kapcsolatban, hogy bizonyos "bőrgomba oldalak" ellopják (tudod, ezek azok a "magas színvonalú" weboldalak, ahol ha bőrgomba meg viszér elleni kenőcsös hirdetésekkel találkozol, akkor már szerencsés vagy, mert jellemző rájuk, hogy egyenesen pornót tolnak a gyanútlan látogató orcájába és ezeken az oldalakon jellemzően saját írás egy sincs, csak másoktól lopott), szóval ilyen mocskokat üzemeltető mocskok minden megkérdezés nélkül lopták el az írásomat és tették közzé sajátjukként, a forrást még csak meg sem jelölve. Na, ha valaki egy ilyen oldalon futott össze vele, akkor megértem, hogy kétkedéssel fogadta. Én sem hinném el, ha egy nő mesélné el, ahogyan öltönyt vesz magának (mert ugyebár arra sem veszi a fáradságot a Csórálesz Lopez, hogy legalább átírja a főszereplő nemét...)
Nade, hogy én egy személyes blogban, a saját nevemmel és a saját arcommal leírok egy történetet és arra írja rá valaki csuklóból, hogy kamu... ez az alapvető logikus gondolkodás hiányát feltételezi. Annyi dolga van ugyanis csak az illetőnek, hogy rákeres a nevemre és látni fogja, hogy van számos bejegyzésem más témákban, de meg fogja találni a YouTube csatornámat is és ha egy kicsit még ügyesebb, akkor rám találhat még a Facebookon is. És ha ezeket a digitális nyomaimat megtalálja, akkor azt fogja látni, hogy én egy létező és érző lény vagyok. Macskám van és nem félek használni!

Na, ezt az érző lényt sértegeted akkor, amikor hazugnak nevezel...
De még csak nem is ezért írtam ezt a bejegyzést. Ugyanis már lassan 12 éve, azaz egy tucat éve írogatok az internetre és nagyon jól tudom, hogyan működik ez a dolog.
Jól tudom, hogy kik a trollok és hogy mi mozgatja őket.

És ami a legfontosabb: Ők engem nem érdekelnek és ami még lényegesebb, nem is mozdítanak meg bennem semmit. Tök felesleges rám pazarolni az energiát, mert annyit veszek észre belőlük, mint az autópályán száguldva a szélvédőnek csapódó szúnyogból. Hogy mi villan át az agyukon ilyenkor, az már végképp nem érdekel!
Engem _Te_ érdekelsz.
Te, aki olvasva ezeket a sorokat bólogatsz. Akit jó érzéssel tölt el, hogy vannak hozzád hasonló gondolkodású emberek.
Te érdekelsz, aki néha elbizonytalanodsz, mert annyi minden rosszat látsz a világban, hogy megkérdőjelezed azt is, érdemes-e jónak lenned, jónak maradnod.
Érdemes!
Neked írom le ezeket a történeteket. Hogy tudjad.
Vallom ugyanis, hogy a mi modern életünknek számos kellemetlen mellékhatása van, és aki nem használja ki az előnyeit, az hiába viseli el ezeket a kellemetlenségeket.
Maga az internet is olyan csatorna, amibe mindenki beleömleszt mindenfélét, ami többnyire szűretlenül érkezik meg hozzád. Beömlik az életedbe.
De ezt a csatornát lehet arra is használni, hogy arra érdemes tartalmakat osszunk meg rajta.
Én köszönöm Neked, hogy elolvasod és értelmezed az írásaimat és külön köszönöm, ha megosztásra érdemesnek találod azokat!
Ugyanis ha megosztod, akkor eljut másokhoz és terjed.
Ne is fogd vissza magadat!
És itt jön a happyend, amit az elején ígértem:
Nem tudom, hogy mi történt, da az elején említett írásom egyszer csak hirtelen elkezdett felpörögni.
Számos blogbejegyzésem van és az összeset nem olvasták el kétszázezren.
Eddig.
Mert nektek köszönhetően - akik az írást megosztásra, vagy egy lájkra érdemesnek tartottátok - meg sem állt 350.000-ig, azaz háromszázötvenezerig. És bár most már lassabban, de még mindig terjed.
Nektek köszönhetően a blogom felpörgött és átketült egy olyan szegmensbe, ahol a keresők és maga a Facebook is sokkal több embernek dobja fel ezentúl.
Nektek köszönhetően a gondolataim több emberhez jutnak el.
És ez nagyon megtisztelő számomra!
Így aztán itt a végén csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy KÖSZÖNÖM!
Én ezentúl is írogatok, szorgalmasan.

Nem haragszom, Pisti!

Gyermekkorom egyik legnagyobb traumája volt, amikor a legjobb barátom lopott meg minket. Hogy mekkora traumáról beszélünk azt az is mutatja, hogy 35 év kellett a feldolgozásához. Megint egy igaz történet következik...

A blogjaimnak többnyire gondolatrendező szerepük van. Amikor kavarognak a fejemben a gondolatok, akkor nem látom át a problémát. Ha viszont leírom, akkor kénytelen vagyok rendszerezni. Terápiás jelleggel írok tehát és ha az írásom valaki másnak is tetszik, az már csak ráadás.
A minap nézegettem a Facebookon az ismerőseimet és a tatai ismerősök között többek közös ismerőse Pisti. Kis levelezgetés után megbizonyosodtam róla, hogy ő AZ a Pisti, akiről ez a történet szól. 

Kulcsos gyerek voltam. Ha te is az voltál, akkor nem kell magyarázzam. Ha nem voltál az, akkor röviden: a szüleim dolgoztak, a Húgom óvodába járt, nekem meg lógott a nyakamban a kulcs. Többnyire cipőfűzőn. Kulcsos gyereknek lenni jó volt. Egyrészt szabad voltam és úgy jártam-keltem, ahogy nekem tetszett, másrészt önállóságra nevelt. A szüleim megbíztak bennem és én nem éltem vissza a bizalmukkal. Nem hordtam fel a haverokat engedély nélkül, egyszer sem gyújtottam fel a lakást, nem hagytam nyitva az ajtót és a kulcsomat sem vesztettem el egyszer sem. Persze a nyolcvanas évek elejéről beszélünk és a tatai tiszti lakótelepről, amely állam volt az államban. Ott meg lehetett ezt csinálni, mert egy bekerített, ellenőrzött terület volt és akkor még csak katonatisztek és családjaik laktak ott.

Sok barátom volt és köztük egy időben a legjobb a Pisti.
Én magam meleg tiltó-megengedő családban nőttem fel, azaz szerettek a szüleim és foglalkoztak velem, de nem tehettem meg bármit. Sokszor kellett irányba állítani és annak ellenére, hogy sokat dolgoztak, volt rá idejük. Nem minden gyerek olyan szerencsés, hogy ilyen családba születik.
Pisti hideg, megengedő családban nőtt fel, ráadásul egyke volt. A szülei nem nagyon törődtek vele, de mindent megengedtek neki és (hozzánk mérve) gazdagok is voltak. Neki volt szintetizátorja, távirányítós autója, márkás mackónadrágja. Gyerekkora viszont nem volt.
De én ezt akkor még nem tudtam és nagyon nem értettem 10 évesen, hogy miért tette azt, amit tett.
Mert egy szép nyári napon elvitte a szüleim összes pénzét, amit a ruhásszekrényben tartottak. Vele néha feljártunk hozzánk vagy hozzájuk, ott volt a születésnapjaimon, megbíztam benne. Azon a napon azt terveztük, hogy bringával elmegyünk a városba moziba. Én előtte még bementem a wc-be és amikor kijöttem, nem találtam a lakáskulcsomat. Azt hittem, hogy ő szórakozik velem, ezért kértem, hogy mutassa a zsebét. Nem mutatta. A miértre annyit válaszolt, hogy olyasmi van benne, amit nem láthatok. Mivel a kulcs meglett, nem erőltettem tovább. Mentünk a dolgunkra.

Aztán délután, amikor hazaérkeztem, Anyukám a kanapén ült és sírt. Mint kiderült, nem találta a pénzt, amit a szekrénybe tett. Kérdezte, hogy én vettem-e el, de én a kérdést sem értettem.

Nem könnyű a szülőnek, mert csak megfordul benne, hogy nem a gyereke volt-e. Később Anyukám elmondta, hogy éjjel bejött a szobámba és nyugodtan aludtam és innentől tudta, hogy nem én voltam.

De délután hazajött az Apu is és lelkifröccsöt tartott nekem arról, hogy ha bevallom, akkor sem lesz baj, de ha a rendőrök találják meg a pénzt, akkor megyek a javítóintézetbe. Mivel nem én voltam, nem volt mit bevallani.

Mint kiderült, komolyan gondolták a szüleim, mert másnap megjelentek a rendőrök és a politúros  szekrényről vettek ujjlenyomatokat. A nyomozó is mondta nekem - aki érdeklődve figyeltem -, hogy ha az én ujjlenyomatom is köztük van, akkor akármit csinálnak a szüleim, megyek a kiskorúak börtönébe.

Persze megfordult bennem, hogy hátha valamikor hozzányúltam a bútorhoz és ott van az ujjlenyomatom, de ezt nem mondtam senkinek. Elmentek.
Másnap az iskolában éppen magyaróra volt, amikor az igazgató egy nyomozóval bejött és az osztály előtt az alábbi szavakkal vont kérdőre:
Molnár fiam! Mit loptál te?

Én persze mondtam nekik, hogy nem ÉN loptam, hanem TŐLÜNK loptak, de azért elvittek a rendőrségre kihallgatni. A szüleim nem voltak jelen.

Én - immáron vagy huszadjára - elmondtam, hogy mi történt és azt is, hogy aznap - de azon a héten is - csak a Pisti volt nálunk fenn, így csak ő lehet a tettes.

A rendőrök vallattak kicsit, vettek tőlem ujjlenyomatot (rabosítottak), majd hazavittek. Odahaza még megnézték a helyszínt, majd otthagytak.

Aztán eltelt pár óra és amikor a szüleim hazajöttek, már közölték a jó hírt.

Pisti bevallotta a dolgot és a pénzt Verne Gyula Sztrogof Mihály című könyvéből elővette és hiánytalanul visszaadta.

A rendőrök rutinosak voltak ugyanis és tőlünk hozzájuk mentek, mert tudták, hogy a gyerek már otthon van, de a szülei még nem. És hogy a szülei előtt nem vallaná be soha. Így viszont igen.

Anyukám nem győzött szegényem bocsánatot kérni tőlem és megígérte, hogy megkapom a gördeszkát, amire mindig is vágytam.
Én annyit mondtam csak, hogy nem kell nekem gördeszka, de soha többet ne kételkedjenek bennem. Így is lett.

Amennyire tudom, Pisti kapott az iskolában egy igazgatói megrovást, de még csak ki sem csapták, nem ment nevelőintézetbe sem. Élte tovább az életét. Persze én nem barátkoztam vele, pedig a szüleim nem tiltották meg. Hallottam még sztorikat bolti csokilopásokról, amikbe egyébként a történtek előtt engem is próbált belevinni, de szerencsére túl beszari gyerek voltam (ma úgy mondanám: becsületes).

Aztán elköltöztünk és itt vége is lenne a történetnek.

Persze ahogy felnőttem és tanultam, szépen lassan megértettem mindent. Hogy miért lett olyan gyerek, amilyen és én miért lettem olyan, amilyen. És a sztori arra jó volt, hogy a szüleim soha többet - a mai napig - nem kételkedtek bennem és nekem ez mindennél fontosabb.
Azaz, a történetből én jól jöttem ki és azt hinné az ember, hogy le is zártam magamban. 

Mígnem a minap ráleltem a facebookon Pistire és rádöbbentem, hogy nem bocsátottam meg neki.
Talán éppen ideje.
Akik ismerik azt mondják, hogy jó ember lett belőle. Nem lett tróger, nem lett bűnöző.

És ennek én nagyon örülök.

De ahogyan bennem nyomot hagyott a történet, úgy biztosan benne is és ki tudja, miként él benne ez az egész.

Hát innen üzenem Pistinek, hogy nem haragszom!
De tényleg!
És innen üzenem, hogy Ő se haragudjon arra a kiskölökre, aki volt tizenévesen. Mert az a gyerek nem tehet semmiről.
(Ha tetszett, mutasd meg másoknak is! Persze csak etikusan, a forrást megjelölve...)

Nem lehet MINDENKI tehetséges, de MINDENKI lehet irigy

Azzal kezdeném, hogy a (divatos szóval mondva) hype-ot megvetem. Gyűlölöm, amikor valamit ok nélkül túlértékelnek, magyarosan: a csapból is az folyik. Ennek ellenére néztem meg a Mindenkit, amely aztán a minap kapott egy szobrocskát.

Nem vagyok fogékony az olcsó dolgokra sem, zsigerből utasítom el a hatásvadász szándékot mindenben. Ennek ellenére bőgtem a végén.

Akit ez a film nem érint meg, az szerencsés. Mert akit ez a film nem érint meg, azt soha nem alázta meg tehetségtelen, megkeseredett, törtető pedagógus.

Én magam csengő hangú gyerek voltam, pengeéles hallással. A hallásom a mai napig megvan és nem hogy nem vagyok képes megnézni például az úgynevezett tehetségkutatókat a tévében, de nem vagyok képes még a szobában sem tartózkodni. Nekem fizikai fájdalmat okoz a hamis hang. Egy kezemen össze tudnám számolni, hogy hány magyar énekest vagyok képes elviselni és bolygón élők közül is elférne két kezemen mindenki, akire felnézek.

Persze az én bajom, úgy kellett nekem! Születtem volna botfülűnek, könnyebb lenne...

Eltartott egy darabig, de megtanultam élni ezzel a "csapással". Többnyire kimegyek a szobából és ennyi.

Szóval amikor gyerek voltam és még a hangom is megvolt hozzá, nyertem egy énekversenyt.

A 80-as évek Magyarországáról beszélünk, csak hogy világos legyen.
Talán gyermekkorom egyik meghatározó élménye (lehetett volna) tehát, amikor a tatai Jázmin úti iskolában megnyertem az énekversenyt. Akármilyen gyerek is voltam (például azért nem kaptam abban az évben több beírást az ellenőrzőmbe, mert betelt...) énekelni tudtam. Halálpontosan. Nem érdem volt ez, hanem olyan tehetség, amit kaptam. Nem tettem érte semmit, csak úgy volt. Az lett volna az érdem, ha valaha lesz belőlem valami (nagy) énekes, de nem lett és már nem is lesz. Céges karaoke bulikon elnyomok ezt-azt, ami szódával elmegy.

Szóval nem dicsekvésnek szánom ezt, hanem azért írom le, hogy érthető legyen a mondandóm.
Ugyanis amikor megnyertem ezt a versenyt, a díjkiosztásnál az egyik férfi tanár (nem tanár úr és nem is tanárbácsi) azért megragadta az alkalmat arra, hogy belém rúgjon nagy nyilvánosság előtt. Annyi dolga lett volna, hogy átadja az első helyezettnek járó díjat (nem ő volt az énektanár, nem is értett hozzá), amit megérdemeltem, ugyanis én voltam a legjobb. Ehelyett gratulációként annyit bírt mondani, hogy "Azért megnyiratkozhattál volna, kisfiam!"

Szerencsére elég flegma voltam hozzá, hogy egy vállrándítással elintézzem a dolgot, ami a nyolcvanas évek magyar valóságában legalább akkora vagányság volt, mintha a mikrofonba mondtam volna, hogy "leszarom". A haverok röhögtek (a második és a harmadik helyezett is barátom volt, imádtam őket), a tanár meg ezentúl ott szívatott (minket), ahol csak tudott. Persze az ellenőrzőmben már nem volt hely, úgyhogy én leginkább jó kis kokikat, pajeszhúzást, meg csattanós pofonokat kaptam. Aztán felsős lettem és más iskolába mentem, ahol meg matekversenyt nyertem hatodikosként. Ez van. Gondolom, a tanár még jó sokáig ártott a hozzám hasonlóknak, akik nem illettünk a sémába. És természetesen én is akadtam össze még számos olyan tanárral, akik nem tudtak velem mit kezdeni.

Bár megfogalmazni csak sokkal később tudtam pontosan, azért éreztem ott, rendezetlen frizurával is, hogy egy olyan érzelemről van szó, amit én nem értek. Ez az érzelem az irigység. Nagy szerencsémnek tartom, hogy az irigység negatív megnyilvánulását soha nem éreztem meg életemben és a mások sikere csak ösztönzőleg hatott rám.

Ha valakinek volt valamije, amit én is szerettem volna a magaménak, akkor mindig azt éreztem, hogy neki milyen jó és nem azt, hogy nekem milyen rossz. Soha nem éreztem azt, hogy milyen jó lenne, ha neki nem lenne, hanem mindig azt néztem, miben több nálam, amivel kiérdemelte azt, amire én is vágyom. És ha elérhető volt, akkor tettem érte, ha pedig nem, akkor könnyedén mondtam le róla. Olyasmire hajtani, ami úgysem lehet a tiéd, minek?

Szóval a legnagyobb szerencsémnek azt érzem, hogy nem vagyok irigykedős típus.

Nem mondható ez el azokról, akik a Mindenkit lehúzzák és azt képesek írni róla, hogy nem érdemelte meg azt a bizonyos szobrot.

Nem is nekik üzenek, hanem a film rendezőinek és mindenkinek, akiknek ez a Remekmű az érdeme:

Köszönöm!
A bennem élő gyerek kapott röpke 35 év után megnyugvást. Az a gyerek, aki mellé nem állt ki egyik barátja sem. Akin minden lassítás nélkül gázolhattak át tehetségtelen tanárok. Akinek ugyanúgy jól esett volna némi elégtétel.

Ezért most, 45 évesen úgy éreztem, hogy a filmben szereplő kislány értem is kiállt.

És kiállt mindazokért, akiket bántottak, megaláztak, eltiportak, megfélemlítettek.

Ő egy kitalált karakter (egyébként mindkét kislány zseniálisan lett kiválasztva a szerepre), de biztos vagyok benne, hogy ilyesmit elképzelni nem tud valaki csak úgy, és hogy az íróval meg kellett történnie ennek, vagy valami hasonlónak.
Innen üzenem, hogy nincs egyedül és ha egy iskolába jártunk volna, én is kiálltam volna mellette!
És ezzel vagyunk egypáran és nem is mindannyian élünk ebben az országban, de még csak ezen a kontinensen sem.
És ezt üzeni ez a film. Remélem sok gyerek látja és érti meg majd!

Ezért érdemli meg az Oscar-t. 

És az a nagy szerencse, hogy az Oscar-t olyanok ítélik oda, akik értenek a filmkészítéshez.
Nem árt ám az, ha már kritikusnak megy az ember...

Az ismeret megzavarása

Amikor meg vagy győződve valamiről és jön egy információ annak az ellenkezőjéről, akkor zavart érzel. Mert a tudatodnak fontos hogy legyen határozott elképzelése a világról és ebben a határozott tudattartalomban néhány dolog bizony elég mélyen van beágyazódva ahhoz, hogy vitatása feszültséget okozzon és ellenkezést váltson ki belőled. Olvastál már valaha a kognitív disszonanciáról? Ha nem, akkor most mesélek...

Először is leszögezném, hogy nem vagyok pszichológus és főleg nem vagyok szociálpszichológus vagy szociológus. Ráadásul a beállítottságom főleg reál. De éppen ezért szeretek néha elkalandozni a humán oldalra. Nagyon élvezem, amikor rádöbbenek valamire, amit eddig nem értettem. Nos, most arra döbbentem rá, hogyan befolyásolnak engem tudatosan és hogyan befolyásolom magamat tudatalatt. Egyik sem jó dolog és emellett veszélyes is.

A tudomány úgy hívja ezt az elméletet tehát, hogy kognitív disszonancia. A lényege röviden annyi, hogy amikor valamilyen új információ vagy tapasztalat ellentmond a korábbi elképzeléseknek vagy ismereteknek, akkor disszonanciát, belső feszültséget élünk át. Ez a disszonancia szorongáskeltő állapot, melyet csökkenteni igyekszünk. Sok minden lehetséges, de például megváltozhat a véleményünk a dologról, megváltozhat a viselkedésünk valamivel kapcsolatban, sőt tagadhatunk is. Az utóbbi nagyon emberi reakció.
Hogyan használják ezt fel ellenünk? Hogyan bírnak rá minket dolgokra ezzel?
Na, ez a legérdekesebb rész. Ezért írom ezt a bejegyzést.

A választás mindig zavart okoz. Ha több dolog közül egyet ki kell választani, a többit meg hagyni kell, az nagyon kellemetlenül érintheti az embert.
Ha sok jó közül kell választani a legjobbat, az sem kellemes, de amikor sok rossz közül kell választani, az kifejezetten romboló hatású lehet.

A vonzó dolgok közüli választás akkor okoz nagy feszültséget, ha például olyan opciót is el kell vessünk, amit szintén akarnánk. Durva zavart okoz a nagyszámú választási lehetőség (a bőség zavara), vagy ha nagy a választás tétje.

A vonzó dolgok közül úgy választunk, hogy ezeket a zavarokat, feszültségeket próbáljuk enyhíteni. Hogyan? Például a választott alternatívát felértékeljük és olyan tulajdonságait hangsúlyozzuk, amik a többi választható alternatíva közül kiemelik.

Azt is csináljuk, hogy az ellene szóló érveket figyelmen kívül hagyjuk.

Sőt ha lehetséges, akkor nem választunk, a választást elkerüljük.
Mindet csináltam már az életemben, mind hiba!

Aztán van olyan is, amikor a nem vonzó opciók közül kell választanunk. Ez olyankor van, amikor valami kényszerít minket egy számunkra mindenképpen kellemetlen dolog választására.
Mikor nehéz ez? Ha bármit választunk, az semmiképpen nem lesz jó, csak kevésbé rossz. Vagy amikor kevés lehetőség közül választhatunk és a különböző alternatívák között igazából kicsi a különbség. És persze nem használ az sem, ha nagy a választás tétje.
Mit csinálunk ilyenkor? Naná, hogy itt is trükközik az agyunk és a rossz választást felruházzuk olyan tulajdonságokkal, amiktől nem is tűnik annyira rossznak. Hajlamosak vagyunk arra is, hogy magunkat mentegessük és azt mondjuk, hogy igazából nem is volt választási lehetőségünk, azaz a döntésben nem is igazán volt szerepünk.
Mindet csináltam már az életemben, mind hiba!

Persze az vesse rám az első követ, aki nem követett el hasonló önámításokat!
Voltál már úgy, hogy nem választottál, hanem megvetted inkább mindet?
Voltál már úgy, hogy egy tulajdonságba kapaszkodva csak azt hagsúlyoztad, hogy alátámaszd a döntésedet?
Hagyta már el a szádat az, hogy "nem volt más választásom"?
Mondtad már azt, hogy "mindegyik egyformán rossz, tökmindegy melyiket választom"?

Jobb ha tudod, hogy becsaptad magadat.
Ez ellen persze tehetsz, hiszen magaddal magad lehetsz őszinte és megerőltetheted az agyadat, gyűjthetsz még információkat, dolgozhatsz a jó döntésen.
Ez jó hír!
De van még más is:
Jártál már úgy, hogy bűntudatot ébresztettek benned, amit aztán felodottak? Ismerős az például, hogy "ha nem teszel meg mindent a magzatod védelme érdekében, nem vagy jó anya"? És ha szeretnél jó anya lenni, akkor "már a gyermektervezés időszakában (azaz az első kósza gondolatnál) kezdd el szedni a magzatvédő pirulákat"?
Vagy próbáltak már meggyőzni arról, hogy ha nem kened a bőrödet valami szarral, akkor az fénytelen lesz és az csúnya, úgyhogy ha nem akarsz csúnya lenni, akkor kend a bőrödet a mi általunk forgalmazott szarral?
Ismerős az, hogy "amit csinálok nem éppen etikus, mert becsapok embereket, de el kell valamiből tartanom a családomat...".
Sorolhatnám még, de a lényeg nagyon rövid: minden esetben meg akarnak ingatni, el akarnak bizonytalanítani, zavart akarnak kelteni benned azért, hogy szorongj. És hogy a szorongásodat megpróbáld feloldani. A feloldásában pedig majd ők segítenek.
Ismerős?
Nekem is ismerős mindez, de eddig nem tudatosult bennem, hogy jól átgondolva, előre megfontoltan, aljas célból csinálják mindezt velünk.
Hogy reklámok, politikusok, akárki... az szinte mindegy.
Próbálkoznak és ha nem vigyázol, sikerül nekik.
Tudatosan próbálnak megnyomorítani, megzavarni, szorongást kelteni benned!
Lehet-e ellene tenni valamit?
Nos, szerintem tréningezhetsz arra, hogy felismerd az ilyen jellegű zavarkeltéseket és zsigerből tiltakozz ellenük. Hogy minden ilyesmire határozott NEM legyen a válaszod.
Ehhez persze az kell, hogy a világról és benne a dolgokról határozott elképzeléseid legyenek. Az kell, hogy biztos legyél önmagadban és ne lehessen megingatni. Hogy ismerj tényeket és tudj elemezni. Hogy csak a tényeknek higgy!
Sose légy lusta utánanézni dolgoknak, semmit ne higgy el azonnal!
Amikor nincs lehetőséged erre (fáradt vagy, beteg vagy, nincs időd), akkor ne hozz döntéseket! Semmilyet!
Hidd el nekem, hogy ha nem vigyázol, a kognitív disszonancia, azaz a zavart állapot állandósul. Alapvetőnek veszed, hogy semmit nem értesz. Azt gondolod magadról, hogy a világ elrohant melletted és Te lemaradtál. Azt gondolod, hogy minden amiben hittél, összeomlik.
Miközben ez NEM IGAZ!
Szeretnék, ha így éreznél, mert ha nem vagy biztos önmagadban, ha nincs a világról egy határozott és megingathatatlan képed, akkor könnyebb dolguk van.
Könnyebben érik el, hogy azt tedd, amit ők szeretnének, hogy tegyél.
Ne könnyítsd meg a dolgukat!

Szereted a gyerekeket?

Ha meg kellene válaszolnom ezt a kérdést, bajban lennék.

Mert az emberek elvárják, hogy egy ilyen kérdésre zsigerből rávágd, hogy igen!

De őszinte ez? Egyáltalán: lehet ilyet kérdezni?

Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy szeretem-e az embereket.

Vagy, hogy szeretem-e a kutyákat.

Minden ilyesmi kérdésre az az őszinte válaszom, hogy "többnyire".

Szeretem-e a kutyákat? Többnyire. Amikor egy kutyát látok, az első reakcióm egy kellemes érzés. De ettől még nem jelenteném ki, hogy minden kutyát szeretek. Mert vannak neveletlen, egész éjszaka ugató, agresszív kutyák. Ezeket nem szeretem.

Amikor azt kérdezed, hogy szeretem-e az embereket, arra is ez a válaszom: többnyire. Mert szerintem az emberek alapvetően jók. De hogy minden embert szeretek-e, arra már még kevésbé tudok őszintén igennel felelni. Mert vannak önző, idegesítő emberek. Akiket kerülök, ha tehetem. És semmiképpen nem szeretem őket.

És hogy szeretem-e a gyerekeket?

Erre a kérdésre meg nem szívesen felelek.

Miért nem?

Mert ha azt mondom, hogy "nem", akkor nagy szemekkel fogsz rám nézni és elkönyvelsz valami furcsa szerzetnek. Mert "a gyerekeket mindenki szereti".

Legalábbis ezt mondják. Zsigerből.

Közben pedig nem igaz.

Az többnyire igaz, hogy a saját gyerekeit mindenki szereti. Persze tudnék ellenpéldákat mondani és az illető meg is sértődne rajta. Mert meg van győződve róla, hogy ő bizony szereti a gyerekeit.

Közben meg nem úgy viselkedik, mint ha szeretné a gyerekeit.

Helyesbítek: nem úgy viselkedik, ahogyan szerintem az szokott, aki szereti a gyerekeit.

Persze könnyen lehet, hogy az én elképzeléseim hibásak. Vagy az én elvárásaim.

Elég határozott példa van előttem arról, hogyan viselkedik az, aki szereti a gyerekeit.

És nagyon sok ember a környezetemben bele is illik ebbe a sablonba. Sok meg nem.

Ha tehát azt mondanám, hogy szeretem a gyerekeket, azzal hazudnék, mert nem minden gyerek szerethető. Vannak nagyon neveletlen, buta, rosszindulatú kölkök.

Persze az ember eleinte megijed az érzéstől, ami elfogja ezen kölkök láttán, mert "a gyerekeket szeretni kell". Hiszen "a gyerekeket mindenki szereti".

Aki meg nem, az nem normális. Annál valami hiba van.

Szóval, ha azt kérdezed, hogy szeretem-e a gyerekeket, a legőszintébb válaszom megint csak az, hogy többnyire.

Amikor gyerekeket látok, jó érzés fog el.

Azt gondolom, hogy a gyerekek többsége jóindulatú, tiszta lélek.

Csak vagy nem foglalkoznak velük, vagy rossz példát látnak.

És a lelkük elkoszolódik.

Mert van olyan szülő is, akinek egyszerűen nincs meg az érzéke a gyerekekhez. Aztán mégis van neki. Nem is egy...

És a koszos lelkével koszolja össze a gyerekei lelkét is mindaddig, amíg belőlük is koszos lelkű szülő nem lesz. Aki aztán koszolja tovább az ő gyerekeinek a lelkét. És így tovább.

De be lehet-e avatkozni?

Vannak, akik elég erősek ehhez.

Akik idegen szülők összekoszolt lelkű gyerekeit is képesek szeretni és megtisztítani.

Na, ők szeretik a gyerekeket.

De hol vagyok én ehhez?

Nagyképű lennék tehát, ha azt mondanám, hogy szeretem "a gyerekeket".