Nagy becsben a nagy Bécsben

Bécsben jártam már néhányszor. Aki megkérdezi, hogy milyen Bécs, annak annyit szoktam mondani, hogy olyan mint Budapest, mínusz kutyakaka. :)
Persze a helyzet ennél azért árnyaltabb, de az is biztos, hogy ahányszor csak kimegyek a "labancokhoz", mindig elgondolkozom azon, hogy mi - azaz a kurucok - mit csinálunk rosszul? Nálunk is lehetne ugyanez, mert minden feltétel adott. Igazi hazafinak tartom magamat és azért kell ezt leszögezni már most, mert ennek fényében kérem tekinteni a következő írásomat! Nem Magyarország leszólása, nem Ausztria magasztalása, hanem tények következnek.

A történet úgy kezdődik, hogy valamikor márciusban (!!!) vettem jegyet a Papp László sportarénába a novemberi (!!!) Jean Michel Jarre koncertre. Azért már márciusban, mert jó helyen akartam ülni és tökéletes élményt akartam. Ezért aztán középre, ülőjegyet rendeltem, mégpedig egy nagyobb blokk elejére, ahol senki nem ül majd elém. És ez így is lett, mert valóban nem ültek elém, ...hanem elém álltak.
A sztori ide kattintva elolvasható, nem ragoznám tovább, mert egy szóval sem érdemel többet. Csak azért emlegettem fel most, mert ez a történet vezetett ahhoz, hogy egy héttel később Bécsben kötöttünk ki. És a lényeg innen kezdődik.

Mivel semmiképpen nem akartam, hogy Jean Michel Jarre-ra így emlékezzek és mert a koncert felét gyakorlatilag nem láttam és amit láttam belőle, azt meg nem tudtam élvezni az idegességtől, úgy döntöttem, hogy ezt meg kell ismételni!

Hogy öregszem, az abból is látható, hogy meglepődök azon, mennyire nyitott a világ és mennyire eltűntek az akadályok. Konkrétan itt arra gondolok, hogy Bécsbe, a Wiener Stadthalle-ba (városi csarnok) jegyet vásárolni 5 azaz öt percembe került. A jegy ráadásul nem is volt sokkal drágább, mint idehaza. Az elhatározástól számított tizedik percben a neten rendelt jegyek már kinyomtatva ott is pihentek az asztalomon.

Nade Bécs nem itt van a szomszédban, a koncert ráadásul csütörtökön este lesz. Mi legyen? Jöjjünk haza csütörtökön este (valójában péntek hajnalban) és menjünk dolgozni pénteken reggel, hullafáradtan? Az ötlet nem nagyon tetszett.

Korábban írtam talán, hogyan szerveztem meg egy komplett, három országot érintő nyaralást egy padon ülve a telefonomról, tíz perc alatt, szállásokkal, utazással, mindennel. Röviden erről annyit, hogy van olyan szállásfoglaló szoftver, amivel ez lehetséges. Mivel többször meggyanúsítottak már azzal, hogy a blogjaim valójában rejtett reklámok (vírusmarketing), ezért nem írom ide ki a szoftver illetve a weboldal nevét. Ha nem akarsz reklámot, ne kattints az alábbi linkre és semmit nem fogsz tudni róla! Akit meg érdekel, az kattintson ide!

Röviden tehát a régi emlékeken felbuzdulva rákerestem az említett szoftverrel, hogy a Wiener Stadthalle környékén van-e szállás elfogadható áron. Annyira volt szállás, hogy még úgy is hívták, hogy Stadhalle. Mindkettőt. Volt egy hotel és egy panzió. A panzió árai magyarországi árak (kivéve, hogy nincsenek rejtett költségek és átverések), ezért nem is nagyon gondolkodtam, hanem rá is nyomtam a foglalásra. Így sikerült a koncert helyszínétől 100 méterre szállást foglalnom, szintén öt perc alatt. Ezt még ki sem kellett nyomtatni, a szoftver ugyanis küld e-mailt, az bőven elég a foglalás igazolásához. Így is volt. De ne szaladjunk ennyire előre!

Budapesten gyors tankolás és matricavásárlás, majd indulás Bécsbe.
Mivel nem vagyok nagyon ismerős Viennában, GPS-szel mentünk. De melyikkel?
Offline GPS-t én már régen nem használok, mert az nem nagy kunszt. Manapság az ember olyan szoftvert használ, amelyik figyeli a dugókat is és netán el is kerüli azokat. Megint nem akarok reklámozni semmit, ezért akit érdekel, melyik szoftver ez, az kattintson ide.
Az online navigációhoz persze kell internet, ami idehaza nem gond. Külföldön viszont hogyan? Nos, megint csak reklám nélkül, de minden szolgáltatónál van olyan csomag, amelyben van néhány megányi külföldi adat is. Így vettem én is 200 megát, amit 3 nap alatt (hosszú hétvégére ajánlják) lehetett (volna) lefogyasztani, és ami ki is szolgált minket az utazás alatt (igazából 135 MB, azaz a nagyobb része megmaradt belőle).
Mivel volt internetünk, teljesen otthonosan éreztük magunkat. Ugyanúgy küldözgettük a fotókat, ugyanúgy meg tudtunk nézni bármit a keresőben. Talán megérjük egyszer majd azt is, hogy külföldön ne is kelljen roamingot vásárolni, hanem a saját internetünk keretéig ugyanúgy tudunk majd netezni, mint idehaza. Ez lesz az igazi Európa, ahol tényleg nincsenek határok.
Mindenesetre a megvásárolt net jó befektetés volt és szerintem benzinben megspórolta az árát azzal, hogy a szoftver elkerülte velünk a nagyobb dugókat.
Rögtön Bécs határában volt egy, amit sehogy sem lehetett elkerülni. De érdekes, hogy Bécsben még a dugó is kulturált. Mint kiderült később, ők a mentőknek kihagynak középen egy sávot és keményen büntetik, ha valaki előrepofátlankodik. Emiatt viszont szélen sem maradnak meg a helyek a pofátlankodásra és ennek az az eredménye, hogy a sor ha lassan is, de folyamatosan halad. Erről készítettem egy videót is, íme.

Szóval, tanulhatnánk ebben is az osztrákoktól. Kicsi dolgokon múlik és ezt nem fogjuk mi fel. Ők meg igen.

Az is érdekes, volt, hogy a szoftver konkrétan átvitt a very belvároson, azaz valahogy úgy, mintha Budapesten az Andrássy-n meg a körúton, vagy a Lánchídon keresztül vinne. Aki autózik Budapesten az tudja, hogy ezeket az útvonalakat zsigerből kerülni kell, hacsak nem akarunk nézelődni pár órát a kocsiban ülve...
Aki meg használ ilyen dugókerülő szoftvert az tudja, hogy bizony néha az Andrássy-n simán végig lehet tépni, megállás nélkül. Ehhez csak annyi kell, hogy a szoftver tudja, hogy éppen nincs arra senki.
Mert tudja.
Bár Bécsben azért volt némi félelmem, hogy tényleg tudja-e, mit csinál. Mert végül is az autóból megnéztük a gyönyörű esti Bécs minden nevezetességét, de mégis haladtunk.

És amit ígért Budapesten érkezési időnek, azt be is tartotta, hajszálpontosan.
A szállásunkhoz érkezve azért elcsodálkoztunk azon, hogy tényleg mennyire közel van a Stadthalle-hoz és hogy tényleg megvan a foglalás, tényleg annyi és egy petákkal sem több.
A szállás maga tökéletes volt. Nem azért, mert tiszta volt és rendezett. Ezt már megszokhattuk az osztrákoknál. Azért volt tökéletes, mert síri csend volt. Egy belvárosi bérház földszintjén, a belső udvarra néző, hangszigetelt ablakokkal rendelkezett a szoba. A szobában természetesen zuhanyzó és wc. Ami viszont nem volt: egész éjjel morgó hűtőszekrény, egész éjjel morgó szellőztetés és úgy általában semmilyen felesleges zaj.
Jártam én már úgy nemegyszer, sőt azt is mondhatnám, hogy az a jellemző, hogy még a drága szállodában is egész éjjel megy a hűtőgép, amiben persze olyan méregdrága szarok vannak, amikből úgysem fogunk vásárolni semmit. Én persze a hűtőt úgy kihúzom, mint a szél és soha nem érdekel, hogy a méregdrága szarok felmelegszenek esetleg benne. Persze jártam már úgy is, hogy a hűtő be volt építve és nem lehetett kihúzni, de szerencsére ott meg külön biztosítékról ment és azt meg simán lekapcsoltam éjjelre. Mérnök vagyok, bízz bennem! ;)

Szóval van már rutinom hűtőgépügyben, de a szomszédos zuhanyzók hangját, a különböző szellőztetőberendezések moraját és az egyéb gépészeti zajokat azért nem egyszer hallgattam már álmatlan éjszakákon. De nem itt. Itt én úgy aludtam, mint a bunda. Mintha otthon lettünk volna, vidéki kis házunkban. Pedig egy metropoliszban voltunk, pár méterre a bécsi Nyugati pályaudvartól (is). Sok múlik ám egy ilyen kis apróságokon...
A szobát elfoglaltuk és maradt még pár óránk a koncertig. A sarki boltban (ami ott még Heute, nálunk meg már Gestern, merthogy kivonult az országból) szépen bevásároltunk, mégpedig magyarországi árakon vagy kicsit alatta. Némi péksütemény, szalámik, üdítő, amit elfogyasztva a koncertre már igen jó hangulatban mentünk át, az út túlsó oldalára.

A Wiener Stadthalle nem mai építmény. De teljesen rendben van. Tökéletes elosztású, minden fontos dolog - így a beléptetés is - fedett helyen történik. Nincs fagyoskodás. A bejutás 10 másodpercig tartott, legalább harminc kapun engedték be a népet. Odabenn természetesen átvizsgáltak, a meleg előcsarnokban. Nem úgy, mint a Papp László sportarénában, ahol ugyebár kinn, a fagyban kell kitárni kabátodat, nincs-e nálad vállról indítható rakéta...

Beljebb haladva ruhatár, ahol furcsán néztek rám, mert megkérdeztem, hogy kostenlos (ingyenes)? Merthogy natürlich (természetes) Bécsben, hogy a jegy árában benne van a ruhatár is. Nemúgy a Papp László sportarénában, ahol úgy kell mindig összevadászni egy ötszázast (!!!) a két kabát ruhatári díjára. Ez már csak mellékes, hogy mivel sok ruhatár van, a kabátunkat a koncert végén negyedannyi idő alatt kaptuk vissza. Gondolom, ingyen nem akarták tovább őrizni... ;)
A terembe belépve láttam azonnal, hogy kisebb hibát vétettem, amikor nem középre vettem a jegyet. Azért nem vettem ugyanis középre, mert Budapesten pont azt szívtam meg. Mert Budapesten a középen elhelyezett szektorok között is voltak közlekedőfolyosók, oda álltak be a suttyók a koncert közepén, akik miatt aztán nem láttunk semmit.
Itt meg nem voltak folyosók. Középen és két szélen voltak és ennyi. Így aztán annak a veszélye, hogy eléd áll valaki, minimálisnak látszott. Persze azért kíváncsi voltam, hogy mi lesz, amikor JMJ itt is szólni fog a népnek, hogy jöjjenek közelebb és érezzék otthon magukat...
A mi helyük fenn volt, elég magasan ahhoz, hogy senki ne állhasson elénk. Persze nem volt a sztereó középen, de a hang így is élvezhető volt. Talán azért, mert JMJ és emberei értenek a hangokhoz.

Budapesten sokan reklamáltak azért is, mert túl hangos volt a zene. Ezt persze nem értettem ott sem, mert koncertre az megy, aki szereti a hangos zenét. Mindenesetre itt nem nagyon éreztem hangosnak semmit, hacsak nem a tapsot...
JMJ természetesen itt is késett. 19.30-ra volt hírdetve a koncert, 19.30-kor csak ugyanaz a DJ jött ki, aki pesten is untatta a népet vagy fél óráig. Itt sem volt kegyelem, meg kellett hallgassuk, akár tetszik, akár nem. Aztán úgy 20.10 körül abbahagyta végre és jött még fél órányi altatózene. Végül pontban 20.38-kor jött ki JMJ és mintegy 68 perc késéssel kezdett bele a koncertbe.
Ami egyébként frenetikus volt.

Minden szempontból. Semmi kivetni valót nem találtam benne.

Minden percét élveztük.

Érdekesség, hogy szerintem a magyarországi koncerten korábban szólt a népnek, vagy a nép eleve elkezdett magától előre szivárogni. A lényeg, hogy Bécsben a Brick England  volt a választó. Ekkor szólt az osztrákoknak, hogy "álljanak fel és csináljanak némi zajt".
És mi történt?
Nagyjából 100 ember előre ment a színpad elé, a többiek pedig a helyükön maradtak.
Mivel a színpad elég magas volt, akik az első sorban ültek, azok is láttak mindent, akár ülve is. Persze sokan nem bírtak magukkal, mert a zene jó és JMJ ezen lemeze amolyan bulizós stílusban készült. Táncolható Jean Michel Jarre? Ezt is megértük... De mivel a koncert végére voltak időzítve ezek a bulizós zenék, a ráadással együtt 4 számról és 15 percről volt szó. Ki lehetett bírni, akár állva is.

Volt ráadás. Ellentétben Budapesttel, ahol a nép nemhogy nem tapsolta vissza, de nagyjából meg sem tapsolta JMJ-t a koncert végén. Hogy miért, azt nem tudom. Én azért nem, mert az elém állók miatti idegességemben a koncert vége előtt elindultam haza. Az újságban olvastam később, hogy elmaradt a vastaps és a ráadás.
Bécsben nem, itt alig engedték hazamenni JMJ-t.
Így aztán meghallgathattuk, milyen lesz az új Oxigén lemez hangulata, aminek majd lesz lemezbemutató koncertje is. Amit mi meg majd jól meg is nézünk.

A koncert végén nem siettünk, mert csak a szomszéd utcába kellett hazamenjünk aludni. Így aztán volt idő nézelődni.

A videón látszik, hogy a koncert után 10 perccel a színpad már szét is van kapva és már viszik is. Az utcán várnak a kamionok, amikbe megy bele a cucc.

Miután tényleg nem kellett siessünk, sétálgattunk kicsit és ettünk egy kis kolbászkát egy talponállóban. Magyar árakon, de "kissé" tisztább körülmények között.

Mint írtam, jól aludtam és mivel a Mariahilfer strasse 400 méterre kezdődött a szállásunktól és csak 11-kor kellett kicsekkolni, reggel elmentünk kicsit sétálgatni. Azért nem csekkoltunk ki, mert a kocsi így maradhatott a parkolóban, ami nem mellékes, hiszen Bécsben a parkolási díjak horror kategóriába tartoznak. Még a külvárosban is.
A kicsekkolás egyébként érdekes volt. Mivel mindent kifizettünk előre, a garázsban kellett a kártyát bedobni egy dobozba. És ennyi.
Hazafelé indulva, ha már a közelben voltunk, megnéztük gyorsan kívülről Kreuzenstein várát, ami sajnos csak november 1-ig van nyitva.

Nem baj, kívülről is élmény volt, aztán majd ha jövünk nyáron az Oxigén lemezbemutató koncertre, majd megnézzük belülről is.

Mert hogy mi ezután Bécsbe fogunk koncertre járni, az biztos! Évente egyszer-kétszer megengedhetjük magunknak és mivel a budapesti koncertet szervező Broadway jegyiroda válaszra sem méltatta a reklamációmat, tőlük többet jegyet nem veszek. SOHA. Az élményekről nem fogok miattuk lemaradni, sőt: Bécsben de szerintem már Pozsonyban is profibb élményben lesz részünk ezután. Mindkettő 2 órányira van Budapesttől, ennyit nekem megér a nyugalom és a korrekt hozzáállás. Tekintve, hogy a budapesti koncertek után nekem eleve másfél óra hazajutni kocsival a Dunakanyarba és mivel éjjel nincs már tömegközlekedés, csak autóval mehetek haza. Emiatt aztán például nem ihatok meg egy sört sem (na, nem mintha hiányozna). Szóval, szerintem a koncert után hazavezetni nagyobb szívás, mint a koncertre elvezetni.
Bécsből hazafelé amúgy még beugrottunk Pandorfba, mert sokan emlegették, de nekünk eddig valahogy kimaradt. Nem javaslom így, Karácsony előtt...
Összegezve tehát:

1. Nagyjából ugyanannyiba került a jegy;
2. Nevetséges összegekből megvolt a tényleg tökéletes szállás a szomszéd utcában;

3. Profi szervezés, zéró idegeskedés, zéró átverés;

4. Gyönyörű Bécs;

5. Gyönyörű Kreuzenstein;

6. 15 ezres benzinre, a magyar és az osztrák matricákra;

Ennyit megért.
Mondj egy indokot, miért ne ismételhetnénk meg akármikor!?

Apu

Könnyű nekem.

A környezetemben nagyon sok férfi küszködik a férfi szereppel. A szerencsésebbeknél csak hiányzott a példakép, maguktól pedig nem, vagy csak nagyon nehezen bírják kitalálni, hogyan is kellene viselkednie egy férfinak.

A kevésbé szerencséseknél volt példa, csak éppen rossz. Bunkó, részeges, önző, nőcsábász apák keserítették meg nem egy barátom életét, akiknek minden elismerésem, hogy mégis normális felnőtt lett belőlük.
És nagyon sok ember van, akikből meg egyszerűen rossz felnőtt lett, akit nemhogy férfinak, de embernek is alig lehet nevezni.
Mert nem volt akire felnézzen, mert nem volt előtte jó példa.

A rossz apák tönkreteszik nem csak magukat, de az egész családot, a szűkebb és tágabb környezetüket.

Nekem viszont szerencsém van.

Az én Édesapám példakép.

Sok mindenben. Meg sem próbálom felsorolni, csak kiemelnék néhány dolgot.

A legfontosabb - és ezért legelőször is említem -, hogy egy férfi lehet úgy férfias, hogy közben érzékeny, odafigyelő és megértő. És bár sokat szenvedtem és sokat is fogok szenvedni még amiatt, hogy ilyen felnőtt lett belőlem is, de nem bánom! Mert a legfontosabb értékemnek tartom azt, hogy minden észérv ellenére megmaradtam nyitottnak és érzékenynek. Utálnám magamat, ha macsó lennék. Bár akkor valószínűleg fel sem tűnne. Boldog vagyok, hogy el sem tudom képzelni, milyen lehet...

Sokaknak okoz gondot a nőkhöz való hozzáállás és alapvető viselkedési hibákkal küzd nem egy ismerősöm ebben is. Nekem ilyen gondom nincs. Már nagyon korán megtanultam, hogy mi a szeretet és hogyan lehet szerelemmel szeretni egy nőt. Az egyetlen nőt. És amikor voltak megingásaim - mert egyes nőnek látszó lények kihasználtak és bántottak - mindig ott volt nekem az erős példa. Hogy megéri bízni és megéri szeretni. És megéri tisztelni a nőket. Csak az éri meg.

Önzetlenséget is tanultam, bár lehetnék ebben a műfajban jobb is. Mindig azt láttam, hogy a családot helyezzük magunk elé. Nem számít semmi, sem a karrier, sem a hobbik, sem az önző vágyak. Az számít csak, hogy a másik, akit szeretek, boldog legyen. Sokan próbálták és próbálják kihasználni ezt is nálam, így meg kellett tanulnom húzni egy határozott vastag vonalat, de a mai napig jobban tudok örülni a másik örömének, mint a saját kis önző vágyaim beteljesülésének. Az én önzetlenségem ez.

Tanultam kitartást. Minden fontos eredményem, amit valaha elértem akkor sikerült, amikor már régen feladtam volna. Ha nem látom egész életemben azt, hogy csak a kitartás hozza el az eredményt. Mondhatnám úgy is, hogy az utolsó másodpercek utáni másodpercekben beütő sikerekről szól az egész életem.

Tőle tanultam, hogyan kell okosan szeretni. Tőle tanultam, hogy aki igazán fontos, annak el kell mondani, ha valamit rosszul csinál. Hogy terelni kell a jó felé. Akkor is, ha egyszerűbb és kevésbé fájdalmas lenne hallgatni. Tőle tanultam, hogy a szeretet nem csak a pátyolgatás, ölelgetés. A szeretet megnyilvánulhat kritikus szavakban, sőt egy-egy pofonban is.

Persze egy kezemen össze tudnám számolni, hogy hányszor kaptam Édesapámtól pofont és mindegyikért hálás vagyok! Mindegyik pont jókor lett elhelyezve. Mindegyik kellő erővel terelt vissza a helyes útra. Mindegyik után hosszú és érthető magyarázat következett és ezért mindig tudtam, miért kaptam. A legnagyobb szeretettel adott pofonokat én kaptam, ebben biztos vagyok. És abban is, hogy neki jobban fájtak.

Tőle is tanultam a könyvek szeretetét. Ő volt az, aki gyerekkorában a kiflipénzéből is forintos könyveket vett inkább és Ő volt az, aki a kezembe adta életem legfontosabb könyvét: a következőt. Amit azért kértem, mert az előző tetszett és vágytam a többre. Amikor ráéreztem arra, hogy a világban van egy másik világ - a képzeleté -, mindig volt olyan könyv, amit a kezembe tudott adni. És ehhez az kellett, hogy előtte ezeket a könyveket maga is elolvassa. Emlékszem, ahogyan egy-egy könyvről mesélt nekem és ahogyan kedvet csinált hozzá. Lehet, hamar kiábrándulok az olvasásból, ha nem azokat a könyveket kapom a kezembe és nem abban a sorrendben, ahogyan Ő a kezembe adta. Határozottan más ember lett volna belőlem.

Neki köszönhetem az ügyes kezeimet. Azt, hogy bármit meg tudok csinálni, aminek nekiállok. Hogy soha nem kellett segítséget kérnem semmihez a ház körül, hogy ismerősek a szerszámok és nem érzem elveszettnek magamat köztük. Ha nincs ennyi türelme hozzám kölökkoromban és nem von bele mindenbe, amit csinált, akkor lehet, hogy belőlem is egy mihaszna semmirekellő lett volna, aki mindenhez szerelőt kell hívjon. Neki köszönhetem, hogy csak a képzeletem és a szabadidőm szab határt annak, amit igazán meg akarok csinálni.

Tőle tanultam tanulni. Tőle tanultam, hogy a tanulás a legfontosabb és hogy nem számít, mit hoz az élet, csak rajtunk áll, mi lesz belőlünk. Ő volt az, aki velem a karján leérettségizett és Ő volt az, aki  a Húgommal a karján leállamvizsgázott. Ő volt az, aki 40 éves korában megtanult vezetni. Ő volt az, aki 50 éves korában megtanulta kezelni a számítógépet, mert nem akart lemaradni. Ő bizonyította be nekem, hogy amit akarok, azt meg tudom tanulni. Bármit, bármikor. Nem számít, hogy hány éves vagyok, nem számít, hogy mit dolgozom éppen, a szabadidőm egy részét mindig tanulásra kell fordítani. Mert minden megtanult dologtól több leszek. Értékesebb.
Csak azt remélem, hogy egyszer talán legalább olyan értékes, mint Ő maga.

És ez az ember, az én Édesapám ma 68 éves.
Boldog születésnapot Apu!