2017. október 15., vasárnap

Már megint egy rohadt futóverseny!

Számítottam rá, hogy ma délután megjelennek az ilyen és hasonló bejegyzések a közösségi hálón.
Szörnyen irritáló, amikor egyébként értelmes emberek baromságokat írnak. Mindig ugyanaz a pár jellemző hülyeség: "Mé'nem a hegyekbe' futkároztok?", vagy "Pár ember miatt szív egy város!", esetleg "A sok magamutogató majom!", meg hogy "Szexuálisan aberrált mindegyik..." És sorolhatnám...
Hadd segítsek pár gondolattal!

1. Nagyjából 1 éve tudható, hogy ma lesz ez a futóverseny. Fel lehetett rá készülni, el lehetett kerülni. Nem hétköznap van, de még csak nem is szombaton. Hogyan sikerült mégis belefutnod? Vagy tudtad, de mégis arra mentél? Szerintem az is egyfajta szexuális aberráció ám! Önként ráfordulni a brokira... ;)
2. Tudod-e, mennyi egy maratoni táv? Nem úgy értem, hogy hány kilométer, mert azt nagyjából mindenki tudja... Arra lennék kíváncsi, hogy azt tudod-e, hogy mibe kerül, mire képes vagy lefutni egy ilyet? Hány óra felkészülés, mennyi lemondás, mennyi fájdalom? Nem hiszem, hogy tudod, mert ha tudnád, akkor - ahogyan én is teszem - behúznád a füled-farkad és minimum tisztelnéd ezeket az embereket. Mert az, aki eljut egy maraton lefutásáig, tiszteletet érdemel. A távért, amit lefut? NEM! Azért a mentális erőért, ami ehhez kell. Egy ilyen táv már nem az izmokról szól ugyanis. Agyban dől el. Hogy felkelsz-e reggel ötkor (hetente háromszor minimum), hogy fuss egy húszast munka előtt, illetve a vasárnap délutáni tespedés helyett lenyomsz-e megint egy húszast. Hogy abbahagyod-e, amikor fáj, vagy csak azért is tovább csinálod. Nem sokan képesek ám erre. De aki ezt meg tudja csinálni, az az élet egyéb területén is hasonló teljesítményekre képes. Úgy is mondhatnám, hogy ott futnak előtted azok az emberek, akik előre viszik a világot. Szóval szerintem a lefutott pár-tízezer kilométer és pár-százezer óra után TALÁN megérdemlik, hogy 4 órára övék legyen a város egy része.
3. Egy ilyen futóverseny turisztikai látványosság. Általában a futók fele külföldi. Ezek egyrészt itt költenek és az őket elkísérő ismerőseik is. Aztán ezek viszik a városról készült videókat, fényképeket magukkal. Lehet csinálni imázsfilmet állami pénzből (az adódból és az én adómból pár milliárdért), de annál az ingyenes reklámnál, amit az a több-ezer ember által készített több-millió fotó és több-hónapnyi videó jelent, nincs jobb. Nem a budai hegyeket kell reklámozni, hanem igenis a Parlamentet, a Várat, a Lánchidat...
3+1. Én azt szoktam csinálni, hogy amiben nincs tapasztalatom, arról nem mondok véleményt. Mert általában az ember baromságokat talál nagy bizonyossággal kijelenteni.
Ezeket lehet olvasni egy-egy futóverseny után.
Na persze én nem vagyok és nagy valószínűséggel nem is leszek marathonista. A futásról azért merek véleményt megfogalmazni, mert szoktam futni. Tudom, mennyire messze vagyok egy félmaratontól is, nemhogy egy maratontól. Tudom, mennyire fáj. Tudom, mibe kerül.
Szóval, ha szeretnél a futásról véleményt formálni, semmi akadálya. De előbb szerezz tapasztalatot! Az a rossz hírem van, hogy tapasztalatot szerezni a futásról csak futva lehet. Az autóból ugyanis nem nagyon lehet (nem is nagyon illik) megítélni ezt sem.
Ahogyan nem lehet (és nem is illik) az autóból véleményt formálni a biciklizésről sem.
Röviden ennyi.

2017. március 27., hétfő

Amikor visszaadod, ami nem a tiéd és még te faragsz rá...

Írtam korábban egy másik blogomban - a techshit-en - arról, hogyan kevertem össze a 2000 forintost a 20000 forintossal és hogyan adtam vissza végül. A megpróbáltatásaim csak ezután kezdődtek.

Előre szólok, hogy a történetnek jó a vége, így ha valami nagy drámára vágysz, esetleg kárörömöt keresel, akkor már most hagyd abba az olvasását! Mert - és alapvető filozófiám is ez - az élet hosszútávon igazságos, csak ki kell várni.
Ha követed a dolgaimat, akkor bizonyára olvastad azt a blogbejegyzésemet, amiről szó van. Ha nem olvastad, akkor ide kattintva elolvashatod. Ha nincs rá most időd, vagy nincs hozzá kedved, akkor összefoglalom három mondatban:
1. Vettem ki az automatából pénzt, összekevertem a kétezrest a húszezressel és mielőtt észrevettem volna, vásároltam vele.
2. A nagyobbik baj, hogy a boltos sem vette észre és így akaratomon kívül becsaptam.
3. Visszavittem neki és így jóvátettem a tévedésemet.
Ennyi a történet, amit tanulságul megírtam az egyik blogomban. A célom nem a dicsekvés volt és nem is az, hogy magamat dicsőítsem, mert soha nem gondoltam és azóta sem gondolom ezt valami nagy dolognak. A célom az volt, hogy egyrészt felhívjam a figyelmet a kétezres és a húszezres hasonlóságára, másrészt valamiképpen elmondjam az embereknek, hogy ha egy hasonló helyzetben ők is így cselekszenek, azzal egyrészt nincsenek egyedül, másrészt akkor cselekszenek helyesen.
És most következik az a rész, amiért ezt a bejegyzést megírom. Ugyanis annak ellenére, hogy a cselekedetem helyes és szerintem követendő, kaptam én hideget-meleget.
Nem azokra gondolok, akik szerint a pénzt nem kellett volna visszaadnom, vagy akik egyenesen leírták, hogy ők bizony vissza nem adták volna. Őket ugyanis meg tudom érteni, hiszen van az életben olyan helyzet, amikor az ember egyszerűen kénytelen megragadni minden lehetőséget. És ki vagyok én, hogy az én helyzetemből kiindulva mások felett ítélkezzek? El sem tudom képzelni, hogy mi vezet olyan döntéshez, amikor a becsületet az ember kénytelen feláldozni. De attól, hogy én nem tudom elképzelni, még lehet ilyen. Szóval őket én nem ítélem el, nekik csak annyit üzen az én blogbejegyzésem, hogy nem az az egyetlen reakció egy ilyen helyzetben. Remélem, hogy hamarosan elérkezik az Ő életükben is az a pillanat, amikor Ők is úgy gondolják majd, hogy visszaadni a pénzt többet hoz, mint megtartani. Nekik nagyon javaslom ezt a bejegyzést a végéig elolvasni, mert ott lesz a happyend.
Amikor a megpróbáltatásokról írok, akkor azokra gondolok, akik meggyanúsítják az embert azzal, hogy hazudik. Hogy az írás "kamu". Értem ám őket is, hiszen naponta találkoznak ilyesmi írásokkal és naná, hogy gyanús a dolog. Nekik is javaslom a végéig elolvasni ezt a bejegyzést! Megkaptam például azt, hogy az automata nem is ad ki kétezrest. Pedig ad. Van erről videóm is, a YouTube csatornámon megtalálod. Hol van a YouTube csatornám? Direkt nem teszek ide linket, mert be szeretném bizonyítani neked, hogy egyszerű megtalálni, ugyanis csak rá kell keresni a nevemre.
És ez a második mondandóm ezzel az írással. Mégpedig az, hogy én nem álnéven, nem az internet bugyraiban megbújva - mint egy modern partizán, vagy Robin Hood - ténykedem. Én a saját nevem alatt írom a blogjaimat. A véleményemet vállalom, akkor is, ha nincs igazam. Sőt, egy bizonyos tekintetben azért is írom a blogjaimat, hogy kiderüljön, ha nincs igazam. Nem egy esetben világítottak rá már mások arra, hogy valamit rosszul gondolok, rosszul tudok. És mivel szóltak, javíthattam a hibámat. Azaz, jobbá lettem, fejlődtem. Ez az én hasznom.
Mivel a saját nevem alatt írom a blogjaimat - többen egyébként ezért is furcsán néznek rám, hiszen ez akár kockázatos is lehet -, én nem tehetem meg azt, hogy hazugságokat teszek közzé és meg nem történt esetekkel mocskolom be a nevemet.
Persze olyan is előfordult - és elő is fog fordulni - az írásommal kapcsolatban, hogy bizonyos "bőrgomba oldalak" ellopják (tudod, ezek azok a "magas színvonalú" weboldalak, ahol ha bőrgomba meg viszér elleni kenőcsös hirdetésekkel találkozol, akkor már szerencsés vagy, mert jellemző rájuk, hogy egyenesen pornót tolnak a gyanútlan látogató orcájába és ezeken az oldalakon jellemzően saját írás egy sincs, csak másoktól lopott), szóval ilyen mocskokat üzemeltető mocskok minden megkérdezés nélkül lopták el az írásomat és tették közzé sajátjukként, a forrást még csak meg sem jelölve. Na, ha valaki egy ilyen oldalon futott össze vele, akkor megértem, hogy kétkedéssel fogadta. Én sem hinném el, ha egy nő mesélné el, ahogyan öltönyt vesz magának (mert ugyebár arra sem veszi a fáradságot a Csórálesz Lopez, hogy legalább átírja a főszereplő nemét...)
Nade, hogy én egy személyes blogban, a saját nevemmel és a saját arcommal leírok egy történetet és arra írja rá valaki csuklóból, hogy kamu... ez az alapvető logikus gondolkodás hiányát feltételezi. Annyi dolga van ugyanis csak az illetőnek, hogy rákeres a nevemre és látni fogja, hogy van számos bejegyzésem más témákban, de meg fogja találni a YouTube csatornámat is és ha egy kicsit még ügyesebb, akkor rám találhat még a Facebookon is. És ha ezeket a digitális nyomaimat megtalálja, akkor azt fogja látni, hogy én egy létező és érző lény vagyok. Macskám van és nem félek használni!
Na, ezt az érző lényt sértegeted akkor, amikor hazugnak nevezel...
De még csak nem is ezért írtam ezt a bejegyzést. Ugyanis már lassan 12 éve, azaz egy tucat éve írogatok az internetre és nagyon jól tudom, hogyan működik ez a dolog.
Jól tudom, hogy kik a trollok és hogy mi mozgatja őket.
És ami a legfontosabb: Ők engem nem érdekelnek és ami még lényegesebb, nem is mozdítanak meg bennem semmit. Tök felesleges rám pazarolni az energiát, mert annyit veszek észre belőlük, mint az autópályán száguldva a szélvédőnek csapódó szúnyogból. Hogy mi villan át az agyukon ilyenkor, az már végképp nem érdekel!
Engem _Te_ érdekelsz.
Te, aki olvasva ezeket a sorokat bólogatsz. Akit jó érzéssel tölt el, hogy vannak hozzád hasonló gondolkodású emberek.
Te érdekelsz, aki néha elbizonytalanodsz, mert annyi minden rosszat látsz a világban, hogy megkérdőjelezed azt is, érdemes-e jónak lenned, jónak maradnod.
Érdemes!
Neked írom le ezeket a történeteket. Hogy tudjad.
Vallom ugyanis, hogy a mi modern életünknek számos kellemetlen mellékhatása van, és aki nem használja ki az előnyeit, az hiába viseli el ezeket a kellemetlenségeket.
Maga az internet is olyan csatorna, amibe mindenki beleömleszt mindenfélét, ami többnyire szűretlenül érkezik meg hozzád. Beömlik az életedbe.
De ezt a csatornát lehet arra is használni, hogy arra érdemes tartalmakat osszunk meg rajta.
Én köszönöm Neked, hogy elolvasod és értelmezed az írásaimat és külön köszönöm, ha megosztásra érdemesnek találod azokat!
Ugyanis ha megosztod, akkor eljut másokhoz és terjed.
Ne is fogd vissza magadat!
És itt jön a happyend, amit az elején ígértem:
Nem tudom, hogy mi történt, da az elején említett írásom egyszer csak hirtelen elkezdett felpörögni.
Számos blogbejegyzésem van és az összeset nem olvasták el kétszázezren.
Eddig.
Mert nektek köszönhetően - akik az írást megosztásra, vagy egy lájkra érdemesnek tartottátok - meg sem állt 350.000-ig, azaz háromszázötvenezerig. És bár most már lassabban, de még mindig terjed.
Nektek köszönhetően a blogom felpörgött és átketült egy olyan szegmensbe, ahol a keresők és maga a Facebook is sokkal több embernek dobja fel ezentúl.
Nektek köszönhetően a gondolataim több emberhez jutnak el.
És ez nagyon megtisztelő számomra!
Így aztán itt a végén csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy KÖSZÖNÖM!
Én ezentúl is írogatok, szorgalmasan.

2017. március 23., csütörtök

Nem haragszom, Pisti!

Gyermekkorom egyik legnagyobb traumája volt, amikor a legjobb barátom lopott meg minket. Hogy mekkora traumáról beszélünk azt az is mutatja, hogy 35 év kellett a feldolgozásához. Megint egy igaz történet következik...
A blogjaimnak többnyire gondolatrendező szerepük van. Amikor kavarognak a fejemben a gondolatok, akkor nem látom át a problémát. Ha viszont leírom, akkor kénytelen vagyok rendszerezni. Terápiás jelleggel írok tehát és ha az írásom valaki másnak is tetszik, az már csak ráadás.
A minap nézegettem a Facebookon az ismerőseimet és a tatai ismerősök között többek közös ismerőse Pisti. Kis levelezgetés után megbizonyosodtam róla, hogy ő AZ a Pisti, akiről ez a történet szól. 
Kulcsos gyerek voltam. Ha te is az voltál, akkor nem kell magyarázzam. Ha nem voltál az, akkor röviden: a szüleim dolgoztak, a Húgom óvodába járt, nekem meg lógott a nyakamban a kulcs. Többnyire cipőfűzőn. Kulcsos gyereknek lenni jó volt. Egyrészt szabad voltam és úgy jártam-keltem, ahogy nekem tetszett, másrészt önállóságra nevelt. A szüleim megbíztak bennem és én nem éltem vissza a bizalmukkal. Nem hordtam fel a haverokat engedély nélkül, egyszer sem gyújtottam fel a lakást, nem hagytam nyitva az ajtót és a kulcsomat sem vesztettem el egyszer sem. Persze a nyolcvanas évek elejéről beszélünk és a tatai tiszti lakótelepről, amely állam volt az államban. Ott meg lehetett ezt csinálni, mert egy bekerített, ellenőrzött terület volt és akkor még csak katonatisztek és családjaik laktak ott.
Sok barátom volt és köztük egy időben a legjobb a Pisti.
Én magam meleg tiltó-megengedő családban nőttem fel, azaz szerettek a szüleim és foglalkoztak velem, de nem tehettem meg bármit. Sokszor kellett irányba állítani és annak ellenére, hogy sokat dolgoztak, volt rá idejük. Nem minden gyerek olyan szerencsés, hogy ilyen családba születik.
Pisti hideg, megengedő családban nőtt fel, ráadásul egyke volt. A szülei nem nagyon törődtek vele, de mindent megengedtek neki és (hozzánk mérve) gazdagok is voltak. Neki volt szintetizátorja, távirányítós autója, márkás mackónadrágja. Gyerekkora viszont nem volt.
De én ezt akkor még nem tudtam és nagyon nem értettem 10 évesen, hogy miért tette azt, amit tett.
Mert egy szép nyári napon elvitte a szüleim összes pénzét, amit a ruhásszekrényben tartottak. Vele néha feljártunk hozzánk vagy hozzájuk, ott volt a születésnapjaimon, megbíztam benne. Azon a napon azt terveztük, hogy bringával elmegyünk a városba moziba. Én előtte még bementem a wc-be és amikor kijöttem, nem találtam a lakáskulcsomat. Azt hittem, hogy ő szórakozik velem, ezért kértem, hogy mutassa a zsebét. Nem mutatta. A miértre annyit válaszolt, hogy olyasmi van benne, amit nem láthatok. Mivel a kulcs meglett, nem erőltettem tovább. Mentünk a dolgunkra.
Aztán délután, amikor hazaérkeztem, Anyukám a kanapén ült és sírt. Mint kiderült, nem találta a pénzt, amit a szekrénybe tett. Kérdezte, hogy én vettem-e el, de én a kérdést sem értettem.
Nem könnyű a szülőnek, mert csak megfordul benne, hogy nem a gyereke volt-e. Később Anyukám elmondta, hogy éjjel bejött a szobámba és nyugodtan aludtam és innentől tudta, hogy nem én voltam.
De délután hazajött az Apu is és lelkifröccsöt tartott nekem arról, hogy ha bevallom, akkor sem lesz baj, de ha a rendőrök találják meg a pénzt, akkor megyek a javítóintézetbe. Mivel nem én voltam, nem volt mit bevallani.
Mint kiderült, komolyan gondolták a szüleim, mert másnap megjelentek a rendőrök és a politúros  szekrényről vettek ujjlenyomatokat. A nyomozó is mondta nekem - aki érdeklődve figyeltem -, hogy ha az én ujjlenyomatom is köztük van, akkor akármit csinálnak a szüleim, megyek a kiskorúak börtönébe.
Persze megfordult bennem, hogy hátha valamikor hozzányúltam a bútorhoz és ott van az ujjlenyomatom, de ezt nem mondtam senkinek. Elmentek.
Másnap az iskolában éppen magyaróra volt, amikor az igazgató egy nyomozóval bejött és az osztály előtt az alábbi szavakkal vont kérdőre:
Molnár fiam! Mit loptál te?
Én persze mondtam nekik, hogy nem ÉN loptam, hanem TŐLÜNK loptak, de azért elvittek a rendőrségre kihallgatni. A szüleim nem voltak jelen.
Én - immáron vagy huszadjára - elmondtam, hogy mi történt és azt is, hogy aznap - de azon a héten is - csak a Pisti volt nálunk fenn, így csak ő lehet a tettes.
A rendőrök vallattak kicsit, vettek tőlem ujjlenyomatot (rabosítottak), majd hazavittek. Odahaza még megnézték a helyszínt, majd otthagytak.
Aztán eltelt pár óra és amikor a szüleim hazajöttek, már közölték a jó hírt.
Pisti bevallotta a dolgot és a pénzt Verne Gyula Sztrogof Mihály című könyvéből elővette és hiánytalanul visszaadta.
A rendőrök rutinosak voltak ugyanis és tőlünk hozzájuk mentek, mert tudták, hogy a gyerek már otthon van, de a szülei még nem. És hogy a szülei előtt nem vallaná be soha. Így viszont igen.
Anyukám nem győzött szegényem bocsánatot kérni tőlem és megígérte, hogy megkapom a gördeszkát, amire mindig is vágytam.
Én annyit mondtam csak, hogy nem kell nekem gördeszka, de soha többet ne kételkedjenek bennem. Így is lett.
Amennyire tudom, Pisti kapott az iskolában egy igazgatói megrovást, de még csak ki sem csapták, nem ment nevelőintézetbe sem. Élte tovább az életét. Persze én nem barátkoztam vele, pedig a szüleim nem tiltották meg. Hallottam még sztorikat bolti csokilopásokról, amikbe egyébként a történtek előtt engem is próbált belevinni, de szerencsére túl beszari gyerek voltam (ma úgy mondanám: becsületes).
Aztán elköltöztünk és itt vége is lenne a történetnek.
Persze ahogy felnőttem és tanultam, szépen lassan megértettem mindent. Hogy miért lett olyan gyerek, amilyen és én miért lettem olyan, amilyen. És a sztori arra jó volt, hogy a szüleim soha többet - a mai napig - nem kételkedtek bennem és nekem ez mindennél fontosabb.
Azaz, a történetből én jól jöttem ki és azt hinné az ember, hogy le is zártam magamban. 
Mígnem a minap ráleltem a facebookon Pistire és rádöbbentem, hogy nem bocsátottam meg neki.
Talán éppen ideje.
Akik ismerik azt mondják, hogy jó ember lett belőle. Nem lett tróger, nem lett bűnöző.
És ennek én nagyon örülök.
De ahogyan bennem nyomot hagyott a történet, úgy biztosan benne is és ki tudja, miként él benne ez az egész.
Hát innen üzenem Pistinek, hogy nem haragszom!
De tényleg!
És innen üzenem, hogy Ő se haragudjon arra a kiskölökre, aki volt tizenévesen. Mert az a gyerek nem tehet semmiről.

(Ha tetszett, mutasd meg másoknak is! Persze csak etikusan, a forrást megjelölve...)

2017. március 2., csütörtök

Nem lehet MINDENKI tehetséges, de MINDENKI lehet irigy

Azzal kezdeném, hogy a (divatos szóval mondva) hype-ot megvetem. Gyűlölöm, amikor valamit ok nélkül túlértékelnek, magyarosan: a csapból is az folyik. Ennek ellenére néztem meg a Mindenkit, amely aztán a minap kapott egy szobrocskát.

Nem vagyok fogékony az olcsó dolgokra sem, zsigerből utasítom el a hatásvadász szándékot mindenben. Ennek ellenére bőgtem a végén.
Akit ez a film nem érint meg, az szerencsés. Mert akit ez a film nem érint meg, azt soha nem alázta meg tehetségtelen, megkeseredett, törtető pedagógus.
Én magam csengő hangú gyerek voltam, pengeéles hallással. A hallásom a mai napig megvan és nem hogy nem vagyok képes megnézni például az úgynevezett tehetségkutatókat a tévében, de nem vagyok képes még a szobában sem tartózkodni. Nekem fizikai fájdalmat okoz a hamis hang. Egy kezemen össze tudnám számolni, hogy hány magyar énekest vagyok képes elviselni és bolygón élők közül is elférne két kezemen mindenki, akire felnézek.
Persze az én bajom, úgy kellett nekem! Születtem volna botfülűnek, könnyebb lenne...
Eltartott egy darabig, de megtanultam élni ezzel a "csapással". Többnyire kimegyek a szobából és ennyi.
Szóval amikor gyerek voltam és még a hangom is megvolt hozzá, nyertem egy énekversenyt.
A 80-as évek Magyarországáról beszélünk, csak hogy világos legyen.
Talán gyermekkorom egyik meghatározó élménye (lehetett volna) tehát, amikor a tatai Jázmin úti iskolában megnyertem az énekversenyt. Akármilyen gyerek is voltam (például azért nem kaptam abban az évben több beírást az ellenőrzőmbe, mert betelt...) énekelni tudtam. Halálpontosan. Nem érdem volt ez, hanem olyan tehetség, amit kaptam. Nem tettem érte semmit, csak úgy volt. Az lett volna az érdem, ha valaha lesz belőlem valami (nagy) énekes, de nem lett és már nem is lesz. Céges karaoke bulikon elnyomok ezt-azt, ami szódával elmegy.
Szóval nem dicsekvésnek szánom ezt, hanem azért írom le, hogy érthető legyen a mondandóm.
Ugyanis amikor megnyertem ezt a versenyt, a díjkiosztásnál az egyik férfi tanár (nem tanár úr és nem is tanárbácsi) azért megragadta az alkalmat arra, hogy belém rúgjon nagy nyilvánosság előtt. Annyi dolga lett volna, hogy átadja az első helyezettnek járó díjat (nem ő volt az énektanár, nem is értett hozzá), amit megérdemeltem, ugyanis én voltam a legjobb. Ehelyett gratulációként annyit bírt mondani, hogy "Azért megnyiratkozhattál volna, kisfiam!"
Szerencsére elég flegma voltam hozzá, hogy egy vállrándítással elintézzem a dolgot, ami a nyolcvanas évek magyar valóságában legalább akkora vagányság volt, mintha a mikrofonba mondtam volna, hogy "leszarom". A haverok röhögtek (a második és a harmadik helyezett is barátom volt, imádtam őket), a tanár meg ezentúl ott szívatott (minket), ahol csak tudott. Persze az ellenőrzőmben már nem volt hely, úgyhogy én leginkább jó kis kokikat, pajeszhúzást, meg csattanós pofonokat kaptam. Aztán felsős lettem és más iskolába mentem, ahol meg matekversenyt nyertem hatodikosként. Ez van. Gondolom, a tanár még jó sokáig ártott a hozzám hasonlóknak, akik nem illettünk a sémába. És természetesen én is akadtam össze még számos olyan tanárral, akik nem tudtak velem mit kezdeni.
Bár megfogalmazni csak sokkal később tudtam pontosan, azért éreztem ott, rendezetlen frizurával is, hogy egy olyan érzelemről van szó, amit én nem értek. Ez az érzelem az irigység. Nagy szerencsémnek tartom, hogy az irigység negatív megnyilvánulását soha nem éreztem meg életemben és a mások sikere csak ösztönzőleg hatott rám.
Ha valakinek volt valamije, amit én is szerettem volna a magaménak, akkor mindig azt éreztem, hogy neki milyen jó és nem azt, hogy nekem milyen rossz. Soha nem éreztem azt, hogy milyen jó lenne, ha neki nem lenne, hanem mindig azt néztem, miben több nálam, amivel kiérdemelte azt, amire én is vágyom. És ha elérhető volt, akkor tettem érte, ha pedig nem, akkor könnyedén mondtam le róla. Olyasmire hajtani, ami úgysem lehet a tiéd, minek?
Szóval a legnagyobb szerencsémnek azt érzem, hogy nem vagyok irigykedős típus.
Nem mondható ez el azokról, akik a Mindenkit lehúzzák és azt képesek írni róla, hogy nem érdemelte meg azt a bizonyos szobrot.
Nem is nekik üzenek, hanem a film rendezőinek és mindenkinek, akiknek ez a Remekmű az érdeme:
Köszönöm!
A bennem élő gyerek kapott röpke 35 év után megnyugvást. Az a gyerek, aki mellé nem állt ki egyik barátja sem. Akin minden lassítás nélkül gázolhattak át tehetségtelen tanárok. Akinek ugyanúgy jól esett volna némi elégtétel.
Ezért most, 45 évesen úgy éreztem, hogy a filmben szereplő kislány értem is kiállt.
És kiállt mindazokért, akiket bántottak, megaláztak, eltiportak, megfélemlítettek.
Ő egy kitalált karakter (egyébként mindkét kislány zseniálisan lett kiválasztva a szerepre), de biztos vagyok benne, hogy ilyesmit elképzelni nem tud valaki csak úgy, és hogy az íróval meg kellett történnie ennek, vagy valami hasonlónak.
Innen üzenem, hogy nincs egyedül és ha egy iskolába jártunk volna, én is kiálltam volna mellette!
És ezzel vagyunk egypáran és nem is mindannyian élünk ebben az országban, de még csak ezen a kontinensen sem.
És ezt üzeni ez a film. Remélem sok gyerek látja és érti meg majd!
Ezért érdemli meg az Oscar-t. 
És az a nagy szerencse, hogy az Oscar-t olyanok ítélik oda, akik értenek a filmkészítéshez.
Nem árt ám az, ha már kritikusnak megy az ember...

2017. január 30., hétfő

Az ismeret megzavarása

Amikor meg vagy győződve valamiről és jön egy információ annak az ellenkezőjéről, akkor zavart érzel. Mert a tudatodnak fontos hogy legyen határozott elképzelése a világról és ebben a határozott tudattartalomban néhány dolog bizony elég mélyen van beágyazódva ahhoz, hogy vitatása feszültséget okozzon és ellenkezést váltson ki belőled. Olvastál már valaha a kognitív disszonanciáról? Ha nem, akkor most mesélek...
Először is leszögezném, hogy nem vagyok pszichológus és főleg nem vagyok szociálpszichológus vagy szociológus. Ráadásul a beállítottságom főleg reál. De éppen ezért szeretek néha elkalandozni a humán oldalra. Nagyon élvezem, amikor rádöbbenek valamire, amit eddig nem értettem. Nos, most arra döbbentem rá, hogyan befolyásolnak engem tudatosan és hogyan befolyásolom magamat tudatalatt. Egyik sem jó dolog és emellett veszélyes is.
A tudomány úgy hívja ezt az elméletet tehát, hogy kognitív disszonancia. A lényege röviden annyi, hogy amikor valamilyen új információ vagy tapasztalat ellentmond a korábbi elképzeléseknek vagy ismereteknek, akkor disszonanciát, belső feszültséget élünk át. Ez a disszonancia szorongáskeltő állapot, melyet csökkenteni igyekszünk. Sok minden lehetséges, de például megváltozhat a véleményünk a dologról, megváltozhat a viselkedésünk valamivel kapcsolatban, sőt tagadhatunk is. Az utóbbi nagyon emberi reakció.
Hogyan használják ezt fel ellenünk? Hogyan bírnak rá minket dolgokra ezzel?
Na, ez a legérdekesebb rész. Ezért írom ezt a bejegyzést.
A választás mindig zavart okoz. Ha több dolog közül egyet ki kell választani, a többit meg hagyni kell, az nagyon kellemetlenül érintheti az embert.
Ha sok jó közül kell választani a legjobbat, az sem kellemes, de amikor sok rossz közül kell választani, az kifejezetten romboló hatású lehet.
A vonzó dolgok közüli választás akkor okoz nagy feszültséget, ha például olyan opciót is el kell vessünk, amit szintén akarnánk. Durva zavart okoz a nagyszámú választási lehetőség (a bőség zavara), vagy ha nagy a választás tétje.
A vonzó dolgok közül úgy választunk, hogy ezeket a zavarokat, feszültségeket próbáljuk enyhíteni. Hogyan? Például a választott alternatívát felértékeljük és olyan tulajdonságait hangsúlyozzuk, amik a többi választható alternatíva közül kiemelik.
Azt is csináljuk, hogy az ellene szóló érveket figyelmen kívül hagyjuk.
Sőt ha lehetséges, akkor nem választunk, a választást elkerüljük.
Mindet csináltam már az életemben, mind hiba!
Aztán van olyan is, amikor a nem vonzó opciók közül kell választanunk. Ez olyankor van, amikor valami kényszerít minket egy számunkra mindenképpen kellemetlen dolog választására.
Mikor nehéz ez? Ha bármit választunk, az semmiképpen nem lesz jó, csak kevésbé rossz. Vagy amikor kevés lehetőség közül választhatunk és a különböző alternatívák között igazából kicsi a különbség. És persze nem használ az sem, ha nagy a választás tétje.
Mit csinálunk ilyenkor? Naná, hogy itt is trükközik az agyunk és a rossz választást felruházzuk olyan tulajdonságokkal, amiktől nem is tűnik annyira rossznak. Hajlamosak vagyunk arra is, hogy magunkat mentegessük és azt mondjuk, hogy igazából nem is volt választási lehetőségünk, azaz a döntésben nem is igazán volt szerepünk.
Mindet csináltam már az életemben, mind hiba!
Persze az vesse rám az első követ, aki nem követett el hasonló önámításokat!
Voltál már úgy, hogy nem
választottál, hanem megvetted inkább mindet?
Voltál már úgy, hogy egy tulajdonságba kapaszkodva csak azt hagsúlyoztad, hogy alátámaszd a döntésedet?
Hagyta már el a szádat az, hogy "nem volt más választásom"?
Mondtad már azt, hogy "mindegyik egyformán rossz, tökmindegy melyiket választom"?
Jobb ha tudod, hogy becsaptad magadat.
Ez ellen persze tehetsz, hiszen magaddal magad lehetsz őszinte és megerőltetheted az agyadat, gyűjthetsz még információkat, dolgozhatsz a jó döntésen.
Ez jó hír!
De van még más is:
Jártál már úgy, hogy bűntudatot ébresztettek benned, amit aztán felodottak? Ismerős az például, hogy "ha nem teszel meg mindent a magzatod védelme érdekében, nem vagy jó anya"? És ha szeretnél jó anya lenni, akkor "már a gyermektervezés időszakában (azaz az első kósza gondolatnál) kezdd el szedni a magzatvédő pirulákat"?
Vagy próbáltak már meggyőzni arról, hogy ha nem kened a bőrödet valami szarral, akkor az fénytelen lesz és az csúnya, úgyhogy ha nem akarsz csúnya lenni, akkor kend a bőrödet a mi általunk forgalmazott szarral?
Ismerős az, hogy "amit csinálok nem éppen etikus, mert becsapok embereket, de el kell valamiből tartanom a családomat...".
Sorolhatnám még, de a lényeg nagyon rövid: minden esetben meg akarnak ingatni, el akarnak bizonytalanítani, zavart akarnak kelteni benned azért, hogy szorongj. És hogy a szorongásodat megpróbáld feloldani. A feloldásában pedig majd ők segítenek.
Ismerős?
Nekem is ismerős mindez, de eddig nem tudatosult bennem, hogy jól átgondolva, előre megfontoltan, aljas célból csinálják mindezt velünk.
Hogy reklámok, politikusok, akárki... az szinte mindegy.
Próbálkoznak és ha nem vigyázol, sikerül nekik.
Tudatosan próbálnak megnyomorítani, megzavarni, szorongást kelteni benned!
Lehet-e ellene tenni valamit?
Nos, szerintem tréningezhetsz arra, hogy felismerd az ilyen jellegű zavarkeltéseket és zsigerből tiltakozz ellenük. Hogy minden ilyesmire határozott NEM legyen a válaszod.
Ehhez persze az kell, hogy a világról és benne a dolgokról határozott elképzeléseid legyenek. Az kell, hogy biztos legyél önmagadban és ne lehessen megingatni. Hogy ismerj tényeket és tudj elemezni. Hogy csak a tényeknek higgy!
Sose légy lusta utánanézni dolgoknak, semmit ne higgy el azonnal!
Amikor nincs lehetőséged erre (fáradt vagy, beteg vagy, nincs időd), akkor ne hozz döntéseket! Semmilyet!
Hidd el nekem, hogy ha nem vigyázol, a kognitív disszonancia, azaz a zavart állapot állandósul. Alapvetőnek veszed, hogy semmit nem értesz. Azt gondolod magadról, hogy a világ elrohant melletted és Te lemaradtál. Azt gondolod, hogy minden amiben hittél, összeomlik.
Miközben ez NEM IGAZ!
Szeretnék, ha így éreznél, mert ha nem vagy biztos önmagadban, ha nincs a világról egy határozott és megingathatatlan képed, akkor könnyebb dolguk van.
Könnyebben érik el, hogy azt tedd, amit ők szeretnének, hogy tegyél.
Ne könnyítsd meg a dolgukat!

2017. január 13., péntek

Szereted a gyerekeket?


Ha meg kellene válaszolnom ezt a kérdést, bajban lennék.

Mert az emberek elvárják, hogy egy ilyen kérdésre zsigerből rávágd, hogy igen!
De őszinte ez? Egyáltalán: lehet ilyet kérdezni?
Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy szeretem-e az embereket.
Vagy, hogy szeretem-e a kutyákat.
Minden ilyesmi kérdésre az az őszinte válaszom, hogy "többnyire".
Szeretem-e a kutyákat? Többnyire. Amikor egy kutyát látok, az első reakcióm egy kellemes érzés. De ettől még nem jelenteném ki, hogy minden kutyát szeretek. Mert vannak neveletlen, egész éjszaka ugató, agresszív kutyák. Ezeket nem szeretem.

Amikor azt kérdezed, hogy szeretem-e az embereket, arra is ez a válaszom: többnyire. Mert szerintem az emberek alapvetően jók. De hogy minden embert szeretek-e, arra már még kevésbé tudok őszintén igennel felelni. Mert vannak önző, idegesítő emberek. Akiket kerülök, ha tehetem. És semmiképpen nem szeretem őket.


És hogy szeretem-e a gyerekeket?

Erre a kérdésre meg nem szívesen felelek.


Miért nem?

Mert ha azt mondom, hogy "nem", akkor nagy szemekkel fogsz rám nézni és elkönyvelsz valami furcsa szerzetnek. Mert "a gyerekeket mindenki szereti".

Legalábbis ezt mondják. Zsigerből.
Közben pedig nem igaz.

Az többnyire igaz, hogy a saját gyerekeit mindenki szereti. Persze tudnék ellenpéldákat mondani és az illető meg is sértődne rajta. Mert meg van győződve róla, hogy ő bizony szereti a gyerekeit.

Közben meg nem úgy viselkedik, mint ha szeretné a gyerekeit.

Helyesbítek: nem úgy viselkedik, ahogyan szerintem az szokott, aki szereti a gyerekeit.
Persze könnyen lehet, hogy az én elképzeléseim hibásak. Vagy az én elvárásaim.
Elég határozott példa van előttem arról, hogyan viselkedik az, aki szereti a gyerekeit.
És nagyon sok ember a környezetemben bele is illik ebbe a sablonba. Sok meg nem.
Ha tehát azt mondanám, hogy szeretem a gyerekeket, azzal hazudnék, mert nem minden gyerek szerethető. Vannak nagyon neveletlen, buta, rosszindulatú kölkök.
Persze az ember eleinte megijed az érzéstől, ami elfogja ezen kölkök láttán, mert "a gyerekeket szeretni kell". Hiszen "a gyerekeket mindenki szereti".
Aki meg nem, az nem normális. Annál valami hiba van.

Szóval, ha azt kérdezed, hogy szeretem-e a gyerekeket, a legőszintébb válaszom megint csak az, hogy többnyire.

Amikor gyerekeket látok, jó érzés fog el.

Azt gondolom, hogy a gyerekek többsége jóindulatú, tiszta lélek.

Csak vagy nem foglalkoznak velük, vagy rossz példát látnak.

És a lelkük elkoszolódik.


Mert van olyan szülő is, akinek egyszerűen nincs meg az érzéke a gyerekekhez. Aztán mégis van neki. Nem is egy...

És a koszos lelkével koszolja össze a gyerekei lelkét is mindaddig, amíg belőlük is koszos lelkű szülő nem lesz. Aki aztán koszolja tovább az ő gyerekeinek a lelkét. És így tovább.


De be lehet-e avatkozni?

Vannak, akik elég erősek ehhez.
Akik idegen szülők összekoszolt lelkű gyerekeit is képesek szeretni és megtisztítani.
Na, ők szeretik a gyerekeket.
De hol vagyok én ehhez?
Nagyképű lennék tehát, ha azt mondanám, hogy szeretem "a gyerekeket".

2016. december 21., szerda

A Karácsonyról és a stresszről

Hadd idézzek valamit egy olyan nótából, amit ilyenkor, Karácsonykor nem is lehet elkerülni:
"Mary's boy child Jesus Christ, was born on Christmas Day
And man will live for evermore, because of Christmas Day."
(Forrás: azlyrics)
Bár ez folyik a csapból is, nem lehet ráunni. Ez a Boney M, az én gyermekkorom egyik meghatározó együttese. Persze vagyunk ezzel így páran, nem is akarom kisajátítani magamnak.

Tudnod kell, hogy amikor én gyerek voltam a hetvenes évek végén és nyolcvanas évek elején (mármint az ezerkilencszázhetvenes-nyolcvanas...), nem volt lehetőség angolt tanulni. (Ezzel is vagyunk így páran...) Így aztán valamikor a harmincas éveim végén átélhettem azt az élményt, amikor az ember le tud fordítani valamit, amit már évtizedek óta hallgatott, esetleg dúdolt is együtt a rádióval.
De vajon megértettem-e?
És Te érted-e?
Mit is énekel a Boney M ebben a nótában?
"Mária gyermeke, Jézus Krisztus megszületett Karácsony napján.
Az ember (az emberiség) örökké él, Karácsony napjának köszönhetően."

Nem lehet jobban összefoglalni a lényeget, mint ahogy ennek a nótának egy sora teszi.
Mert örökké élünk, mégpedig Karácsonynak köszönhetően. Amikor is az Úr leküldte hozzánk egyetlen fiát.
Ezt mondja a Biblia.
Úgyhogy ha hiszel, akkor ezt nem szabad elfelejtened!
A Karácsony azért öröm, mert örökké élünk, mégpedig ettől a naptól, az első Karácsonytól kezdve.
A szöveget már a harmincas éveim végén le tudtam fordítani angolból magyarra, de egészen a múlt szombatig nem értettem meg. Mert kicsit nehéz a felfogásom.
A Karácsony nem azért öröm, mert adtál és kaptál ezt-azt.
Nem azért öröm, mert időben megérkezik a megrendelt csomag, vagy időben meg tudsz venni mindent a bevásárlóközpontban.
Hol van mindez az Örökléthez viszonyítva?
Úgyhogy ne stresszelj Karácsonykor! Karácsonykor SE!
Az ember ugyanis örökké él, Karácsonynak köszönhetően.
És ez a lényeg!

2016. november 21., hétfő

Nagy becsben a nagy Bécsben

Bécsben jártam már néhányszor. Aki megkérdezi, hogy milyen Bécs, annak annyit szoktam mondani, hogy olyan mint Budapest, mínusz kutyakaka. :)
Persze a helyzet ennél azért árnyaltabb, de az is biztos, hogy ahányszor csak kimegyek a "labancokhoz", mindig elgondolkozom azon, hogy mi - azaz a kurucok - mit csinálunk rosszul? Nálunk is lehetne ugyanez, mert minden feltétel adott. Igazi hazafinak tartom magamat és azért kell ezt leszögezni már most, mert ennek fényében kérem tekinteni a következő írásomat! Nem Magyarország leszólása, nem Ausztria magasztalása, hanem tények következnek.
A történet úgy kezdődik, hogy valamikor márciusban (!!!) vettem jegyet a Papp László sportarénába a novemberi (!!!) Jean Michel Jarre koncertre. Azért már márciusban, mert jó helyen akartam ülni és tökéletes élményt akartam. Ezért aztán középre, ülőjegyet rendeltem, mégpedig egy nagyobb blokk elejére, ahol senki nem ül majd elém. És ez így is lett, mert valóban nem ültek elém, ...hanem elém álltak.
A sztori ide kattintva elolvasható, nem ragoznám tovább, mert egy szóval sem érdemel többet. Csak azért emlegettem fel most, mert ez a történet vezetett ahhoz, hogy egy héttel később Bécsben kötöttünk ki. És a lényeg innen kezdődik.
Mivel semmiképpen nem akartam, hogy Jean Michel Jarre-ra így emlékezzek és mert a koncert felét gyakorlatilag nem láttam és amit láttam belőle, azt meg nem tudtam élvezni az idegességtől, úgy döntöttem, hogy ezt meg kell ismételni!
Hogy öregszem, az abból is látható, hogy meglepődök azon, mennyire nyitott a világ és mennyire eltűntek az akadályok. Konkrétan itt arra gondolok, hogy Bécsbe, a Wiener Stadthalle-ba (városi csarnok) jegyet vásárolni 5 azaz öt percembe került. A jegy ráadásul nem is volt sokkal drágább, mint idehaza. Az elhatározástól számított tizedik percben a neten rendelt jegyek már kinyomtatva ott is pihentek az asztalomon.
Nade Bécs nem itt van a szomszédban, a koncert ráadásul csütörtökön este lesz. Mi legyen? Jöjjünk haza csütörtökön este (valójában péntek hajnalban) és menjünk dolgozni pénteken reggel, hullafáradtan? Az ötlet nem nagyon tetszett.
Korábban írtam talán, hogyan szerveztem meg egy komplett, három országot érintő nyaralást egy padon ülve a telefonomról, tíz perc alatt, szállásokkal, utazással, mindennel. Röviden erről annyit, hogy van olyan szállásfoglaló szoftver, amivel ez lehetséges. Mivel többször meggyanúsítottak már azzal, hogy a blogjaim valójában rejtett reklámok (vírusmarketing), ezért nem írom ide ki a szoftver illetve a weboldal nevét. Ha nem akarsz reklámot, ne kattints az alábbi linkre és semmit nem fogsz tudni róla! Akit meg érdekel, az kattintson ide!
Röviden tehát a régi emlékeken felbuzdulva rákerestem az említett szoftverrel, hogy a Wiener Stadthalle környékén van-e szállás elfogadható áron. Annyira volt szállás, hogy még úgy is hívták, hogy Stadhalle. Mindkettőt. Volt egy hotel és egy panzió. A panzió árai magyarországi árak (kivéve, hogy nincsenek rejtett költségek és átverések), ezért nem is nagyon gondolkodtam, hanem rá is nyomtam a foglalásra. Így sikerült a koncert helyszínétől 100 méterre szállást foglalnom, szintén öt perc alatt. Ezt még ki sem kellett nyomtatni, a szoftver ugyanis küld e-mailt, az bőven elég a foglalás igazolásához. Így is volt. De ne szaladjunk ennyire előre!
Budapesten gyors tankolás és matricavásárlás, majd indulás Bécsbe.
Mivel nem vagyok nagyon ismerős Viennában, GPS-szel mentünk. De melyikkel?
Offline GPS-t én már régen nem használok, mert az nem nagy kunszt. Manapság az ember olyan szoftvert használ, amelyik figyeli a dugókat is és netán el is kerüli azokat. Megint nem akarok reklámozni semmit, ezért akit érdekel, melyik szoftver ez, az kattintson ide.
Az online navigációhoz persze kell internet, ami idehaza nem gond. Külföldön viszont hogyan? Nos, megint csak reklám nélkül, de minden szolgáltatónál van olyan csomag, amelyben van néhány megányi külföldi adat is. Így vettem én is 200 megát, amit 3 nap alatt (hosszú hétvégére ajánlják) lehetett (volna) lefogyasztani, és ami ki is szolgált minket az utazás alatt (igazából 135 MB, azaz a nagyobb része megmaradt belőle).
Mivel volt internetünk, teljesen otthonosan éreztük magunkat. Ugyanúgy küldözgettük a fotókat, ugyanúgy meg tudtunk nézni bármit a keresőben. Talán megérjük egyszer majd azt is, hogy külföldön ne is kelljen roamingot vásárolni, hanem a saját internetünk keretéig ugyanúgy tudunk majd netezni, mint idehaza. Ez lesz az igazi Európa, ahol tényleg nincsenek határok.
Mindenesetre a megvásárolt net jó befektetés volt és szerintem benzinben megspórolta az árát azzal, hogy a szoftver elkerülte velünk a nagyobb dugókat.
Rögtön Bécs határában volt egy, amit sehogy sem lehetett elkerülni. De érdekes, hogy Bécsben még a dugó is kulturált. Mint kiderült később, ők a mentőknek kihagynak középen egy sávot és keményen büntetik, ha valaki előrepofátlankodik. Emiatt viszont szélen sem maradnak meg a helyek a pofátlankodásra és ennek az az eredménye, hogy a sor ha lassan is, de folyamatosan halad. Erről készítettem egy videót is, íme.
Szóval, tanulhatnánk ebben is az osztrákoktól. Kicsi dolgokon múlik és ezt nem fogjuk mi fel. Ők meg igen.
Az is érdekes, volt, hogy a szoftver konkrétan átvitt a very belvároson, azaz valahogy úgy, mintha Budapesten az Andrássy-n meg a körúton, vagy a Lánchídon keresztül vinne. Aki autózik Budapesten az tudja, hogy ezeket az útvonalakat zsigerből kerülni kell, hacsak nem akarunk nézelődni pár órát a kocsiban ülve...
Aki meg használ ilyen dugókerülő szoftvert az tudja, hogy bizony néha az Andrássy-n simán végig lehet tépni, megállás nélkül. Ehhez csak annyi kell, hogy a szoftver tudja, hogy éppen nincs arra senki.
Mert tudja.
Bár Bécsben azért volt némi félelmem, hogy tényleg tudja-e, mit csinál. Mert végül is az autóból megnéztük a gyönyörű esti Bécs minden nevezetességét, de mégis haladtunk.

És amit ígért Budapesten érkezési időnek, azt be is tartotta, hajszálpontosan.
A szállásunkhoz érkezve azért elcsodálkoztunk azon, hogy tényleg mennyire közel van a Stadthalle-hoz és hogy tényleg megvan a foglalás, tényleg annyi és egy petákkal sem több.
A szállás maga tökéletes volt. Nem azért, mert tiszta volt és rendezett. Ezt már megszokhattuk az osztrákoknál. Azért volt tökéletes, mert síri csend volt. Egy belvárosi bérház földszintjén, a belső udvarra néző, hangszigetelt ablakokkal rendelkezett a szoba. A szobában természetesen zuhanyzó és wc. Ami viszont nem volt: egész éjjel morgó hűtőszekrény, egész éjjel morgó szellőztetés és úgy általában semmilyen felesleges zaj.
Jártam én már úgy nemegyszer, sőt azt is mondhatnám, hogy az a jellemző, hogy még a drága szállodában is egész éjjel megy a hűtőgép, amiben persze olyan méregdrága szarok vannak, amikből úgysem fogunk vásárolni semmit. Én persze a hűtőt úgy kihúzom, mint a szél és soha nem érdekel, hogy a méregdrága szarok felmelegszenek esetleg benne. Persze jártam már úgy is, hogy a hűtő be volt építve és nem lehetett kihúzni, de szerencsére ott meg külön biztosítékról ment és azt meg simán lekapcsoltam éjjelre. Mérnök vagyok, bízz bennem! ;)
Szóval van már rutinom hűtőgépügyben, de a szomszédos zuhanyzók hangját, a különböző szellőztetőberendezések moraját és az egyéb gépészeti zajokat azért nem egyszer hallgattam már álmatlan éjszakákon. De nem itt. Itt én úgy aludtam, mint a bunda. Mintha otthon lettünk volna, vidéki kis házunkban. Pedig egy metropoliszban voltunk, pár méterre a bécsi Nyugati pályaudvartól (is). Sok múlik ám egy ilyen kis apróságokon...
A szobát elfoglaltuk és maradt még pár óránk a koncertig. A sarki boltban (ami ott még Heute, nálunk meg már Gestern, merthogy kivonult az országból) szépen bevásároltunk, mégpedig magyarországi árakon vagy kicsit alatta. Némi péksütemény, szalámik, üdítő, amit elfogyasztva a koncertre már igen jó hangulatban mentünk át, az út túlsó oldalára.
A Wiener Stadthalle nem mai építmény. De teljesen rendben van. Tökéletes elosztású, minden fontos dolog - így a beléptetés is - fedett helyen történik. Nincs fagyoskodás. A bejutás 10 másodpercig tartott, legalább harminc kapun engedték be a népet. Odabenn természetesen átvizsgáltak, a meleg előcsarnokban. Nem úgy, mint a Papp László sportarénában, ahol ugyebár kinn, a fagyban kell kitárni kabátodat, nincs-e nálad vállról indítható rakéta...
Beljebb haladva ruhatár, ahol furcsán néztek rám, mert megkérdeztem, hogy kostenlos (ingyenes)? Merthogy natürlich (természetes) Bécsben, hogy a jegy árában benne van a ruhatár is. Nemúgy a Papp László sportarénában, ahol úgy kell mindig összevadászni egy ötszázast (!!!) a két kabát ruhatári díjára. Ez már csak mellékes, hogy mivel sok ruhatár van, a kabátunkat a koncert végén negyedannyi idő alatt kaptuk vissza. Gondolom, ingyen nem akarták tovább őrizni... ;)
A terembe belépve láttam azonnal, hogy kisebb hibát vétettem, amikor nem középre vettem a jegyet. Azért nem vettem ugyanis középre, mert Budapesten pont azt szívtam meg. Mert Budapesten a középen elhelyezett szektorok között is voltak közlekedőfolyosók, oda álltak be a suttyók a koncert közepén, akik miatt aztán nem láttunk semmit.
Itt meg nem voltak folyosók. Középen és két szélen voltak és ennyi. Így aztán annak a veszélye, hogy eléd áll valaki, minimálisnak látszott. Persze azért kíváncsi voltam, hogy mi lesz, amikor JMJ itt is szólni fog a népnek, hogy jöjjenek közelebb és érezzék otthon magukat...
A mi helyük fenn volt, elég magasan ahhoz, hogy senki ne állhasson elénk. Persze nem volt a sztereó középen, de a hang így is élvezhető volt. Talán azért, mert JMJ és emberei értenek a hangokhoz.

Budapesten sokan reklamáltak azért is, mert túl hangos volt a zene. Ezt persze nem értettem ott sem, mert koncertre az megy, aki szereti a hangos zenét. Mindenesetre itt nem nagyon éreztem hangosnak semmit, hacsak nem a tapsot...
JMJ természetesen itt is késett. 19.30-ra volt hírdetve a koncert, 19.30-kor csak ugyanaz a DJ jött ki, aki pesten is untatta a népet vagy fél óráig. Itt sem volt kegyelem, meg kellett hallgassuk, akár tetszik, akár nem. Aztán úgy 20.10 körül abbahagyta végre és jött még fél órányi altatózene. Végül pontban 20.38-kor jött ki JMJ és mintegy 68 perc késéssel kezdett bele a koncertbe.
Ami egyébként frenetikus volt.

Minden szempontból. Semmi kivetni valót nem találtam benne.
Minden percét élveztük.
Érdekesség, hogy szerintem a magyarországi koncerten korábban szólt a népnek, vagy a nép eleve elkezdett magától előre szivárogni. A lényeg, hogy Bécsben a Brick England  volt a választó. Ekkor szólt az osztrákoknak, hogy "álljanak fel és csináljanak némi zajt".
És mi történt?
Nagyjából 100 ember előre ment a színpad elé, a többiek pedig a helyükön maradtak.
Mivel a színpad elég magas volt, akik az első sorban ültek, azok is láttak mindent, akár ülve is. Persze sokan nem bírtak magukkal, mert a zene jó és JMJ ezen lemeze amolyan bulizós stílusban készült. Táncolható Jean Michel Jarre? Ezt is megértük... De mivel a koncert végére voltak időzítve ezek a bulizós zenék, a ráadással együtt 4 számról és 15 percről volt szó. Ki lehetett bírni, akár állva is.
Volt ráadás. Ellentétben Budapesttel, ahol a nép nemhogy nem tapsolta vissza, de nagyjából meg sem tapsolta JMJ-t a koncert végén. Hogy miért, azt nem tudom. Én azért nem, mert az elém állók miatti idegességemben a koncert vége előtt elindultam haza. Az újságban olvastam később, hogy elmaradt a vastaps és a ráadás.
Bécsben nem, itt alig engedték hazamenni JMJ-t.
Így aztán meghallgathattuk, milyen lesz az új Oxigén lemez hangulata, aminek majd lesz lemezbemutató koncertje is. Amit mi meg majd jól meg is nézünk.
A koncert végén nem siettünk, mert csak a szomszéd utcába kellett hazamenjünk aludni. Így aztán volt idő nézelődni.
A videón látszik, hogy a koncert után 10 perccel a színpad már szét is van kapva és már viszik is. Az utcán várnak a kamionok, amikbe megy bele a cucc.
Miután tényleg nem kellett siessünk, sétálgattunk kicsit és ettünk egy kis kolbászkát egy talponállóban. Magyar árakon, de "kissé" tisztább körülmények között.
Mint írtam, jól aludtam és mivel a Mariahilfer strasse 400 méterre kezdődött a szállásunktól és csak 11-kor kellett kicsekkolni, reggel elmentünk kicsit sétálgatni. Azért nem csekkoltunk ki, mert a kocsi így maradhatott a parkolóban, ami nem mellékes, hiszen Bécsben a parkolási díjak horror kategóriába tartoznak. Még a külvárosban is.
A kicsekkolás egyébként érdekes volt. Mivel mindent kifizettünk előre, a garázsban kellett a kártyát bedobni egy dobozba. És ennyi.
Hazafelé indulva, ha már a közelben voltunk, megnéztük gyorsan kívülről Kreuzenstein várát, ami sajnos csak november 1-ig van nyitva.

Nem baj, kívülről is élmény volt, aztán majd ha jövünk nyáron az Oxigén lemezbemutató koncertre, majd megnézzük belülről is.
Mert hogy mi ezután Bécsbe fogunk koncertre járni, az biztos! Évente egyszer-kétszer megengedhetjük magunknak és mivel a budapesti koncertet szervező Broadway jegyiroda válaszra sem méltatta a reklamációmat, tőlük többet jegyet nem veszek. SOHA. Az élményekről nem fogok miattuk lemaradni, sőt: Bécsben de szerintem már Pozsonyban is profibb élményben lesz részünk ezután. Mindkettő 2 órányira van Budapesttől, ennyit nekem megér a nyugalom és a korrekt hozzáállás. Tekintve, hogy a budapesti koncertek után nekem eleve másfél óra hazajutni kocsival a Dunakanyarba és mivel éjjel nincs már tömegközlekedés, csak autóval mehetek haza. Emiatt aztán például nem ihatok meg egy sört sem (na, nem mintha hiányozna). Szóval, szerintem a koncert után hazavezetni nagyobb szívás, mint a koncertre elvezetni.
Bécsből hazafelé amúgy még beugrottunk Pandorfba, mert sokan emlegették, de nekünk eddig valahogy kimaradt. Nem javaslom így, Karácsony előtt...
Összegezve tehát:
1. Nagyjából ugyanannyiba került a jegy;
2. Nevetséges összegekből megvolt a tényleg tökéletes szállás a szomszéd utcában;
3. Profi szervezés, zéró idegeskedés, zéró átverés;
4. Gyönyörű Bécs;
5. Gyönyörű Kreuzenstein;
6. 15 ezres benzinre, a magyar és az osztrák matricákra;
Ennyit megért.
Mondj egy indokot, miért ne ismételhetnénk meg akármikor!?

2016. november 3., csütörtök

Apu

Könnyű nekem.
A környezetemben nagyon sok férfi küszködik a férfi szereppel. A szerencsésebbeknél csak hiányzott a példakép, maguktól pedig nem, vagy csak nagyon nehezen bírják kitalálni, hogyan is kellene viselkednie egy férfinak.
A kevésbé szerencséseknél volt példa, csak éppen rossz. Bunkó, részeges, önző, nőcsábász apák keserítették meg nem egy barátom életét, akiknek minden elismerésem, hogy mégis normális felnőtt lett belőlük.
És nagyon sok ember van, akikből meg egyszerűen rossz felnőtt lett, akit nemhogy férfinak, de embernek is alig lehet nevezni.
Mert nem volt akire felnézzen, mert nem volt előtte jó példa.
A rossz apák tönkreteszik nem csak magukat, de az egész családot, a szűkebb és tágabb környezetüket.
Nekem viszont szerencsém van.

Az én Édesapám példakép.
Sok mindenben. Meg sem próbálom felsorolni, csak kiemelnék néhány dolgot.
A legfontosabb - és ezért legelőször is említem -, hogy egy férfi lehet úgy férfias, hogy közben érzékeny, odafigyelő és megértő. És bár sokat szenvedtem és sokat is fogok szenvedni még amiatt, hogy ilyen felnőtt lett belőlem is, de nem bánom! Mert a legfontosabb értékemnek tartom azt, hogy minden észérv ellenére megmaradtam nyitottnak és érzékenynek. Utálnám magamat, ha macsó lennék. Bár akkor valószínűleg fel sem tűnne. Boldog vagyok, hogy el sem tudom képzelni, milyen lehet...
Sokaknak okoz gondot a nőkhöz való hozzáállás és alapvető viselkedési hibákkal küzd nem egy ismerősöm ebben is. Nekem ilyen gondom nincs. Már nagyon korán megtanultam, hogy mi a szeretet és hogyan lehet szerelemmel szeretni egy nőt. Az egyetlen nőt. És amikor voltak megingásaim - mert egyes nőnek látszó lények kihasználtak és bántottak - mindig ott volt nekem az erős példa. Hogy megéri bízni és megéri szeretni. És megéri tisztelni a nőket. Csak az éri meg.
Önzetlenséget is tanultam, bár lehetnék ebben a műfajban jobb is. Mindig azt láttam, hogy a családot helyezzük magunk elé. Nem számít semmi, sem a karrier, sem a hobbik, sem az önző vágyak. Az számít csak, hogy a másik, akit szeretek, boldog legyen. Sokan próbálták és próbálják kihasználni ezt is nálam, így meg kellett tanulnom húzni egy határozott vastag vonalat, de a mai napig jobban tudok örülni a másik örömének, mint a saját kis önző vágyaim beteljesülésének. Az én önzetlenségem ez.
Tanultam kitartást. Minden fontos eredményem, amit valaha elértem akkor sikerült, amikor már régen feladtam volna. Ha nem látom egész életemben azt, hogy csak a kitartás hozza el az eredményt. Mondhatnám úgy is, hogy az utolsó másodpercek utáni másodpercekben beütő sikerekről szól az egész életem.
Tőle tanultam, hogyan kell okosan szeretni. Tőle tanultam, hogy aki igazán fontos, annak el kell mondani, ha valamit rosszul csinál. Hogy terelni kell a jó felé. Akkor is, ha egyszerűbb és kevésbé fájdalmas lenne hallgatni. Tőle tanultam, hogy a szeretet nem csak a pátyolgatás, ölelgetés. A szeretet megnyilvánulhat kritikus szavakban, sőt egy-egy pofonban is.

Persze egy kezemen össze tudnám számolni, hogy hányszor kaptam Édesapámtól pofont és mindegyikért hálás vagyok! Mindegyik pont jókor lett elhelyezve. Mindegyik kellő erővel terelt vissza a helyes útra. Mindegyik után hosszú és érthető magyarázat következett és ezért mindig tudtam, miért kaptam. A legnagyobb szeretettel adott pofonokat én kaptam, ebben biztos vagyok. És abban is, hogy neki jobban fájtak.

Tőle is tanultam a könyvek szeretetét. Ő volt az, aki gyerekkorában a kiflipénzéből is forintos könyveket vett inkább és Ő volt az, aki a kezembe adta életem legfontosabb könyvét: a következőt. Amit azért kértem, mert az előző tetszett és vágytam a többre. Amikor ráéreztem arra, hogy a világban van egy másik világ - a képzeleté -, mindig volt olyan könyv, amit a kezembe tudott adni. És ehhez az kellett, hogy előtte ezeket a könyveket maga is elolvassa. Emlékszem, ahogyan egy-egy könyvről mesélt nekem és ahogyan kedvet csinált hozzá. Lehet, hamar kiábrándulok az olvasásból, ha nem azokat a könyveket kapom a kezembe és nem abban a sorrendben, ahogyan Ő a kezembe adta. Határozottan más ember lett volna belőlem.
Neki köszönhetem az ügyes kezeimet. Azt, hogy bármit meg tudok csinálni, aminek nekiállok. Hogy soha nem kellett segítséget kérnem semmihez a ház körül, hogy ismerősek a szerszámok és nem érzem elveszettnek magamat köztük. Ha nincs ennyi türelme hozzám kölökkoromban és nem von bele mindenbe, amit csinált, akkor lehet, hogy belőlem is egy mihaszna semmirekellő lett volna, aki mindenhez szerelőt kell hívjon. Neki köszönhetem, hogy csak a képzeletem és a szabadidőm szab határt annak, amit igazán meg akarok csinálni.
Tőle tanultam tanulni. Tőle tanultam, hogy a tanulás a legfontosabb és hogy nem számít, mit hoz az élet, csak rajtunk áll, mi lesz belőlünk. Ő volt az, aki velem a karján leérettségizett és Ő volt az, aki  a Húgommal a karján leállamvizsgázott. Ő volt az, aki 40 éves korában megtanult vezetni. Ő volt az, aki 50 éves korában megtanulta kezelni a számítógépet, mert nem akart lemaradni. Ő bizonyította be nekem, hogy amit akarok, azt meg tudom tanulni. Bármit, bármikor. Nem számít, hogy hány éves vagyok, nem számít, hogy mit dolgozom éppen, a szabadidőm egy részét mindig tanulásra kell fordítani. Mert minden megtanult dologtól több leszek. Értékesebb.
Csak azt remélem, hogy egyszer talán legalább olyan értékes, mint Ő maga.
És ez az ember, az én Édesapám ma 68 éves.
Boldog születésnapot Apu!

2016. szeptember 16., péntek

Nem illik hozzád...

Ne vegyél Suzukit, mert nem illik hozzád! Valami ilyesmi érvvel próbált lebeszélni az egyik barátom, amikor elhatároztam, hogy megunva az elmúlt évek sorozatos szívásait, veszek egy megbízható, olcsó, olcsón fenntartható autót.
Az előzményekről annyit, hogy életem egyik legnagyobb hibáját követtem el akkor, amikor a vadiújan vásárolt, minden csavarjában jól ismert, megóvott 6 éves autómat, egy Peugeot 206-ost eladtam - elpotyáltam -, hogy vegyek egy használt, nagyobb autót.

Több logikai bakugrás is volt a dologban, de ilyen az, amikor az ember érzelemből dönt anyagi dolgokban.

Szinte mindegy, hogy az az érzelem a szerelem, vagy éppen a gyűlölet: semmi helye nincs a pénzt érintő döntésekben.
Én többször is elkövettem azt a hibát, hogy érzelemből döntöttem. Autóknál főleg.
Az elébb említett esetben beleszerettem abba a fos 407-es Peugeotba, ami aztán 7 azaz hét évig keserítette az életünket. Úgy is viselkedett, mint egy hálátlan szerető. Hiába adtam meg neki mindent - márkaszervizbe hordtam még 10 évesen is -, soha nem volt jó.
Ha belegondolok, az eltelt 7 év alatt nem volt egy perc sem, amikor minden működött volna rajta.
A mélypont akkor volt, amikor végre kifizettük - hab a tortán, hogy svájci frank hitelre vettük, ha összeszámolom a végére 7 azaz hét millió forintért, ennyit fizettünk vissza, mire letelt a 2,7 millás kölcsön, de ez nem egyedi eset és nem is panaszkodom, csak megjegyzem... -, és ha már kifizettük, gondoltam megcsináltatom az utolsó hibáját is, azaz lecseréltettem a kagylósra kopott hátsó gumikat. Az autó onnantól szépen suhant, tehermentesen... nem egészen 10 kilométert, mert még aznap délután, elhúzva a tetőablak alatti redőnyt, azt láttuk, hogy keresztbe van repedve a tetőablak. 300 ezres lett volna cserélni...
Itt érzelmi döntés következett, röviden ennyi: takarodj!
Az árának a feléért számíttattam be egy másik autóba. Onnan tudom, hogy rögtön másnap ki is tették dupla annyiért, aztán aznap le is vették, mert el is kelt.
Nem érdekelt, mert nem racionális síkon mozogtam. Ezt mutatja az is, hogy vettem helyette egy Mercedes Vaneot.
Ahogyan más márkáknál, a Mercedesnél is van alja. Mivel elég sokat jártam vele Merci szerelőkhöz, a végén már csak felvilágosítottak, hogy az A és B Merci, az nem Merci. Hanem fos. Idéztem, szó szerint. Amikor ezt már egy hivatalos Merci szervizben mondják...
Nos, az elmúlt egy év alatt költöttem rá eleget.
Persze voltak előnyei, mert nagy volt, meg automata, meg dízel, de nem működött soha megfelelően. Folyamatos szívások és 50-50 ezresenként eldobált javítási költségek után betelt nála is a pohár, amikor a nyár elején a váltó - automata - kulissza romlott el (60 ezres), majd most a nyár végén a motor oldali elektronika.
150 ezres lenne.
Elhatároztam, hogy nem hozok érzelmi döntést az autóval kapcsolatban - mert akkor szétverném egy tízkilós kalapáccsal, vagy felgyújtanám -, hanem adok időt átgondolni, mi legyen vele.
Addig is, veszek egy olyan autót, amivel tuti nem lesz gond.
Használtat soha többet ebben az életben. Ez az egyetlen biztos dolog jelenleg.
Először azt kellett eldönteni, hogy milyen összegért engedhetünk meg magunknak autót. 
Egy barátom anno azt mondta nekem, hogy nem az autó ára a lényeg, hanem az, hogy havonta mennyibe kerül.
És ebben igaza van.
Hiába csak 2 milla egy kocsi, ha havi 100 ezresért tudod csak megvenni és lehet 4 milla is egy autó, ha havonta viselhető összegért lízingelheted.
Így határoztam el, hogy ezúttal kis autót veszünk.
Na nem nagyon kicsit, de nem is egyterűt.
(Zárójel: majdnem vettem egy Dacia Lodgy-t. Szerencsére 35% kezdőrészlettel lehetett volna csak elhozni, így hamar lemondtunk róla. Zárójel bezárva.)
Ekkor került képbe a Suzuki Swift.

Az autózás legalja. Gondolja a legtöbb ember és gondoltam én is pár éve még.
Mert a Suzuki Swift volt az a kocsi, amiben még kalaptartó sem volt... De telik az idő.

A családomban szépen lassan mindenkinek Suzukija lett és bár sokféle van közöttük, az egyik közös pont, hogy soha, semelyikkel nem volt baj. Wagon R+, Swift vagy Ignis: a szervizek vicces összegekért mennek. Rálátásom volt hát a Suzukira, mint márkára. A szüleim is a régi Swiftet nyúzzák, már a másodikat és az elsőt is csak kiütni tudták alóluk (nekik ment egy barom 70-es táblánál 90-nel, de kisebb sérülésekkel megúszták). A Húginak jelenleg a harmadik van. Egyiktől sem hiba miatt vált meg, a Wagon R+ akkor került eladó sorba, amikor a britekhez ment dolgozni és nem tudta magával vinni, de ez a kocsi éppen nagybátyámnál tejesít azóta is és szuper. Az előző Swiftjét meg alóla is kiütötték, egy körforgalomban, de ő is épségben szállt ki belőle. Ha venne, Húgi is megint Suzukit venne. Örült is, amikor megmutattam neki a Nusikát.
Ilyen előzmények ellenére azért soha nem gondoltam volna, hogy valaha is egy percre elgondolkodok a Suzukin, mert nekem kicsit kevés volt bennük az extra. Ha barátom nem ad a kezembe egy árajánlatot egy Suzuki kereskedőről, még ma is ezt hinném.
Elsőre persze azt gondoltam, hogy kandi kamera.
Mert azon az árajánlaton egy fullextrás kocsi volt, 3 milla alatti áron.
A barátom elmondta, hogy az a trükk, hogy vagy részletre kell venni a kocsit, vagy használt kocsit kell beszámíttatni és akkor majdnem egy millát elengednek a listaárból.
Így lesz a 4 millás Suzukiból 2,9 millás Suzuki. És ezt szinte senki sem tudja.
Persze még ekkor sem gondoltam komolyan. De amit a papíron olvastam, az azért felpöckölte a gondolataimat.

Elkezdtem megnézegetni a teszteket és az írásokat az új Swiftről és azt láttam, hogy senki nem írt semmi olyat róla, ami engem zavarna.

A népítéleten sem találtam semmit (olyan weboldal, ahol tulajdonosok írnak a kocsijukról, érdekmentesen és ahol ami szar, meg is kapja a magáét. Itt olvashatod el, hogy én mit írtam az én Peugeotomról: http://nepitelet.hu/autok/peugeot/407_2004/eletem_megnyomoritoja/).
Szóval senki nem írt a Swiftről rosszat, így adtam neki egy esélyt.
Kíváncsiságból elmentem hát a közeli Suzuki kereskedésbe és azt láttam, hogy a legutolsó szériás Swiftben, bőven 3 milla alatt benne van minden. Legalábbis minden, ami nekem kell.
A teljesség igény nélkül: ledes menetfény, tempomat, klíma, minden ablak elektromos, elektromos szervókormány, ISOFIX gyerekülés, 7 légzsák (térd légzsák is) és emiatt EURO NCAP 5 csillagos (legmagasabb) törésteszt. Nameg MP3-as rádió USB csatlakozóval. És nem utolsó sorban ugyebár automata váltó. De erről később.
Ekkor jött az az érv, hogy nem illik hozzám.
Merthogy kicsi.
És itt tettem meg egy, szerintem felnőtthöz méltó gondolkodásbeli váltást: nem azt néztem, hogy esetleg egyszer majd milyen autó kell nekem, hanem azt, hogy MOST milyen kell.
Mert nagyjából 10 éve járunk - és szívunk - olyan autókkal, amiket egy lehetséges élethelyzetre, az érkező gyerekre számítva vásároltunk.
A gyerek meg nem érkezett.
Úgyhogy úgy döntöttem, hogy magunknak veszünk kocsit mégpedig olyant, ami nekünk, kettőnknek megfelel.
Aztán amikor jön a gyerek - mert jön, ez tuti biztos - akkor majd kitaláljuk, hogy mi legyen.
(Úgyhogy nyugi: nem azért vettünk kicsi autót, mert feladtuk.)
Persze mielőtt döntöttem, jól megnéztem a konkurenciát. Ami nincs egyébként.
Mert ezen az áron még csak hasonló autót sem fogsz kapni.
Azért, hogy ráteszik egy másik (sokak szerint jobb) márka jelzését, azt kell vállalnod, hogy nem lesz benne fele cucc sem. Emellett gyengébb, megbízhatatlanabb, drágábban fenntartható autót tudsz csak venni.
Miközben a Suzuki Swiftben minden benne van, addig 300 és 500 ezressel drágább kategóriatársakban nevetségesen nincs benne pár alap dolog.
(Ha érdekel, szívesen kifejtem, miben több, mint az összes hasonló árú kortárs kocsi...)
Elég az hozzá, hogy miután megnéztem és beleültem minden hasonló autóba, végül elhoztam ezt.
Mert beleülve meg úgy éreztem, hogy egy nagy autóban ülök. Varázslat, de ez a kocsi kívülről kicsi, belülről meg nagy. Egyedül a csomagtartója nem elég, de mivel mi ketten utazunk többnyire, az egész hátsó ülés csomagtartó. Nameg 30 ezresért van 300 literes tetőbox, ha nagyon megszorulna az ember. 
Egyetlen dolog zavart a Merciből átülve: nagyon megszerettem az automata váltót amott. Igaz, a Merci automata megszívatott, de amikor működött, imádtam.
A végső döntést akkor hoztam meg, amikor kiderült, hogy automata váltós Swiftet lehet venni 350 ezressel drágábban, azaz 3.3 milla körül. Körbekérdeztem és egy ismerősnek volt egy automata Swiftje. 7 évig gond nélkül járt vele, napi közlekedésben. Zéró probléma. De ezt olvastam máshol is.
A konkurenciáknál - és ezért nem is konkurencia valójában egyik sem - az első automata váltós változat bőven 4 misi felett kezdődik.
Pont, pont, pont.
Hogyan zajlott a dolog? Ez a következő hihetetlen rész a történetben.
Pénteken döntöttem, hogy kell a kocsi. Pénteken 9-kor töltöttük ki a hitelkérelmet, aztán mentem a dolgomra. 40 perc múlva (!!!) szóltak rám, hogy megkaptam a hitelt, és menjek vissza, mert lehet pörgetni az ügyet. 10-re ki volt töltve minden.
Következő szerdán megjött a kocsi a kereskedésbe, de nem volt ott az ügyintéző, mert továbbképzésen volt. Pénteken töltöttük ki a papírokat (lízingszerződés) és még pénteken délután elküldte a bank a pénzt a kereskedésnek. Hétfőn megjött a pénz a kereskedésbe és lehetett intézni a forgalomba helyezést. Ekkor lebetegedett az ügyintéző és a kollégája vette át az autó dolgait. Közben bekötötték a nyomkövetőt, ami mindegyik kocsimban van, mert olcsóbb, mint egy vinnyogós - semmire sem jó - riasztó. Belekerültek az ajándékok (légterelő, szőnyeg, KRESZ készlet), megcsinálták a nullrevíziót.
Csütörtökön átvettem a kocsit.
Azaz nem egészen két hét alatt zajlott le minden úgy, hogy volt benne betegség és továbbképzés is.
Valahogy így kell ezt csinálni.
Összehasonlításképpen: anno a Peugeot 206-ost 4 azaz négy hónap alatt vettem át és próbarendszámmal jártam még egy hónapig, mert akkor sem sikerült teljesen mindent elintézni.
Szóval megvannak az előnyei annak, ha Magyarországon, konkrétan 40 kilométerre gyártott kocsit vesz az ember. És vicces, hogy egy ennyire kapós modellnél is így tartják a határidőket.
Nagyon fontos, hogy nem kötöttem kompromisszumot, azaz nem egy szalonban álló autót vettem, hanem pont olyat, ami nekem kell.
Pont olyat.
És itt vége is lehetne a bejegyzésnek, de most jön a lényeg.
Miért írtam le ezeket a dolgokat?
Mert vannak tanulságok, amiket szeretnék megosztani veletek:
1. Az olcsó kocsi drágább. Használt autókkal mászkáltam az elmúlt 10 évben és folyamatosan szívtam és leosztva többe kerültek, mintha egy lízing részleteit fizettem volna egy garanciális, új autóra. Ráadásul mindig 5-10 évvel ezelőtti szinvonalba űltem bele és most szembesültem vele, hogy 2016-ban hol tart az autógyártás. A fullextrás 5 éves kocsiban nincs az benne, ami egy közepes felszereltségű új autóban benne van. Legalábbis azok közül az extrák közül, amik nekem fontosak. Következtetés: soha többet nem veszek használt kocsit...
2. Ott tart Magyarország, hogy az autószerelők nagy része kiment külföldre, akik maradtak, azoknak a nagy része kókler, nagyképű köcsög. A pár normálisra meg heteket kell várni, mert szétszakadnak a sok melótól. Amikor végre bejutsz, rohammunkában végzik a javítást és óhatatlanul hibáznak. Amelyikük normálisabb, az kompenzál, a többi sunnyog. Véletlenül eltört műanyag, elnézett viszkozitású olaj... csupa kellemes dolog. A csúcs az volt, amikor a megkérdezésem nélkül megcsináltak egy 524.517,- forintos javítást, tudva, hogy úgysem fogom szétszedetni... Szóval ha használt autód van, ezeknek a viszonyoknak vagy kiszolgáltatva. Köszi, nem kérek belőlük! Következtetés: soha többet nem veszek használt kocsit!
3. Minden használt autómon szép haszonnal adtam túl. Mármint szép hasznot hozott azoknak, akik megvették. Lehúztak mindig, mert tudták, hogy kell a pénz és ezért olcsóbban oda fogom adni a kocsit. Eddig így is volt, de most nem így tettem. Itt maradt a Merci is és ha egy év alatt, akkor egy év alatt fogom eladni. Nem vagyok kényszerhelyzetben, mert van egy megbízható új autóm. Nagyon magabiztosan fogom elküldeni azokat a vevőket, akik le akarnak húzni. (Szerkesztve: meghirdettem a Mercit, egy óra múlva jött egy vevő, aki tutira ígérte, hogy elviszi, másnap eljött, megnézte, elvitte. Egy óra alatt adtam el. Lehet nekem is szerencsém?)
4. Úgy vettem a kocsit, hogy a lízing hamarabb lejár, mint a garancia. Így az autót még garanciával fogom eladni, hamar és jó áron. Vehettem volna kevesebb havi törlesztővel is, de pont ezért nem tettem. Mert amikor lejár, azonnal cserélem le egy másik új kocsira. És ha a Jóisten is megsegít, ez így is lesz ezután. Soha többet nem veszek használt autót...
5. Olyan cascót kötöttem, ami mindent fedez. A Suzukinak van saját cascója, a 100.000,- önrész mellett havi 5 ezresért egy eseménynél visszaadnak a 100 ezresből ötvenet. Azaz valójában egy 50.000,-es önrészű cascót vettem egy 100.000,-es áráért...
6. Természetesen benne van a pakliban az is, hogy baja lesz a kocsinak. Amit lehet, megpróbálok kivédeni, így nyomkövető van benne, meg van jelölve UV-védelemmel és van benne egyedi lopásgátló is, amit senki nem ismer. Így is el lehet lopni, de az esélye ennek elenyésző. Ha mégis, ugorj az 5. pontra.
7. Megtörténhet, hogy én töröm össze az autót. Bár eddig soha nem okoztam balesetet, benne van ez is a pakliban. Ha ez bekövetkezne, ugorj az 5. pontra.


Összegezve tehát az az autó illik hozzád, amelyikről Te úgy érzed, hogy hozzád illik. Mindenki más véleménye mellékes.


És én most úgy érzem, hogy 2016. szeptember közepén jobb döntést nem tudtam volna hozni.

És ez a lényeg!
Úgyhogy amikor azon gondolkodsz, hogy egy olcsó, megbízható, jó kocsit akarnál venni, ha rám hallgatsz, menj be egy Suzuki szalonba...