Vannak döbbenetes dolgok a világban. Ahogy az ember öregszik, egyre inkább azt hiszi, hogy már nem érheti meglepetés.
Korábban meséltem arról, hogy egy kollégával évekig dolgoztunk együtt és csak véletlenül derült ki, hogy az anyukája nagyanyám közvetlen szomszédja volt évtizedekig. 200 kilométerre, egy 300 lelkes faluban. Ez is hihetetlen.
A tegnapi nap döbbenete a következő:
Hétfőn és szerdán tanítok, így az esti vonattal megyek csak haza, 8 körül. Vannak állandó arcok ezen a vonaton is, akikkel hazafelé együtt szoktunk utazni.
Ilyen állandó utastárs Peti is, akivel egyik este szóba elegyedtünk a bringás kocsiban. És ezután ha együtt utaztunk, gyakran beszélgettünk is. Közös érdeklődés, kölcsönös szimpátia. Ez barátsághoz szokott vezetni.
A véletlenekhez persze az is kell, hogy Peti pont hétfőn és szerdán járjon esti suliba, nekem meg most pont hétfő-szerdás csoportjaim legyenek és nem kedd-csütörtökösek. Így volt alkalmunk találkozni, sőt mostanában a reggeli vonaton is figyelek és ha ugyanazzal jön, befelé is együtt szoktunk utazni.
Most jön a csavar.
Én nagyon sok helyen laktam már életemben, az általános iskola 8 osztályát például 6 különböző iskolában jártam ki. A sok költözés közben azért volt egy városka, nevezetesen Tata, ahová nagyon kellemes élmények fűznek. Ahol szerettem lakni. Az emlékeim élénkek még mindig, pedig éppen jövőre lesz 30 éve, hogy elköltöztünk. Minden bokorra, virágra emlékszem és a mai napig is úgy megyek oda, mintha haza mennék. Tata jó hely, nagy terekkel, kis népsűrűséggel. Élhető és szerethető város. Baromság volt elköltözni Devecserbe, de apukámat oda helyezték, így nem volt sok választásunk. Szerintem a szüleim is bánják...
De nem is ez a lényeg.
Tegnap beszélgettünk Petivel és szóba került, hogy az Ő apukája is katonatiszt volt. És hogy Tatán laktak. Kérdezem tőle, mikor, erre mondja, hogy mikor. És a mi ottlakásunk és az Ő ottlakásuk időpontjában átfedés van. Kérdezem, hogy melyik lakótelepen, erre mondja, hogy ugyanazon. Csak két házzal arrébb.
Mivel a húgommal egyidős, valószínűleg egy óvodába is jártak, így ha hazamegyek a szüleimhez, kiforgatom a fényképes fiókot és a Hugi ovis fényképein ott kell legyen Peti is.
Kicsi a világ.
2013 végén, a Nyugati pályaudvar – Szob vonalon véletlenül egymás mellé ül két ember és kiderül, hogy együtt voltunk kölkök? Van ilyen? Ha van, mennyi az esélye?
Aztán jöttek elő az emlékek a hajóhintáról, a felgyulladt gumivárról, amihez nekem is volt közöm (mármint én építettem, S. Sanyi meg felgyújtotta) és aminek az eloltását Peti az ablakukból végig is nézte. Még arra is emlékezett, hogy a tűzoltók ahogy kiérkeztek, az egyiknek rácsapódott a fejére a kocsi ajtaja és vérzett.
Szóval ritkaság, de van olyan, hogy két ember külön utakon jár 30 évig, majd a sors egy vonat biciklikocsijában összehozza újra őket. Ilyenkor persze elgondolkodom, hogy nem valamilyen mátrixos kádban csücsülünk-e valójában és az életet szimuláló számítógépnek kezdenek elfogyni a variációi…
Akárhogy is van, az elvesztett, majd megtalált barátoknak én nagyon szoktam örülni, ilyen variációk jöhetnek nyugodtan!
