Szép csendben

Szép csendben bunkó lettem.

Szép csendben pont olyan, aki sosem szerettem volna.

A káromkodások úgy csúsznak ki a számon, hogy már észre sem veszem.

Nem okolhatom a világot, mert a világ pont olyan, amilyen. És mások is élnek benne és mégsem lett belőlük bunkó.

Mint belőlem. Szép csendben.

Egyszerűen gyenge voltam és egyre gyengébb vagyok.

Nem voltam képes ellenállni azoknak, akik mindig is lehúztak - magukhoz - , úgyhogy szép csendben elsüllyedtem.

És talán soha nem is leszek már képes felemelkedni. Nem fejlődni, csak elérni újra egykori önmagamat.

Már a buborékok sem mutatják, hogy egykor hol süllyedtem el.

Szép csendben más lett a fontos, mint ami volt. Szép csendben elengedtem azt, ami egykor a szívdobbanás volt, a lélegzet. A lét.

És szép csendben olyan lett az életem is, mint amilyet azok élnek, akikhez soha nem akartam hasonlítani.

Szép csendben az álarc, amit magam elé tartottam eggyé vált velem. Nem tudom, hol végződik az ál és hol kezdődik az igazi arc.

És ha már én sem tudom, akkor ki tudja?

A barátaim? 

Ők legtöbben már lemondtak rólam. Szép csendben tudomásul vették, hogy nem az vagyok, akit egykor szerettek.

Mert biztosan próbáltak figyelmeztetni, csak én közben szép csendben egy harsány bunkó lettem, nagy pofával és mocskos szavakkal. Amik csak úgy fröcsögnek, ha megszólalok. Érthető, hogy arrébb álltak.

Kik kicsit, kik nagyon arrébb.

És vannak, akik szép csendben odébbálltak.

Persze vannak páran, akik valami érthetetlen mazochizmustól vezérelve kitartanak mellettem, de mivel bunkó lettem szép csendben, véletlenül sem mondanám el nekik, mennyire hálás vagyok ezért.

És amikor barátkozni szeretnék, többnyire csak a hozzám hasonló bunkók képesek elviselni. És ezért aztán szép csendben olyanok vesznek körül, akikkel egy buszon sem voltam hajlandó utazni. 

Közben szép csendben távolodom már azoktól is, akik a sors fura fintora miatt a családomba tartozni kénytelenek. Akiknek nem volt választásuk. Akik közé születtem és akiket több évtizede tolok el magamtól és akik lassan, de biztosan távolodnak is tőlem.

És mivel bunkó lettem, fel sem nagyon merül bennem, hogy az én hibám lehet mindez.

Szép csendben, ahogyan az a bunkóknál lenni szokott, megtaláltam a kifogásokat és az önigazolást.

Hogy mindenki hibás, csak én nem.

És szép csendben még az is elfut majd, aki a legfontosabb.

Az egyetlen, aki magamnál fontosabb.

Mert ahhoz is elég bunkó vagyok, hogy azt a maradék érzelmet kifejezzem, amit legalább iránta érzek.

Még szerencse, hogy ezek a dolgok általában nem foglalkoztatnak és csak néha kerülök olyan lelki állapotba, amit a bunkó lényem nem nagyon visel el.

Úgyhogy többnyire elmúlnak ezek a kitörési kísérletek, szép csendben...

Kicsi a világ, de ennyire?

Vannak döbbenetes dolgok a világban. Ahogy az ember öregszik, egyre inkább azt hiszi, hogy már nem érheti meglepetés.

Korábban meséltem arról, hogy egy kollégával évekig dolgoztunk együtt és csak véletlenül derült ki, hogy az anyukája nagyanyám közvetlen szomszédja volt évtizedekig. 200 kilométerre, egy 300 lelkes faluban. Ez is hihetetlen.

A tegnapi nap döbbenete a következő:

Hétfőn és szerdán tanítok, így az esti vonattal megyek csak haza, 8 körül. Vannak állandó arcok ezen a vonaton is, akikkel hazafelé együtt szoktunk utazni.

Ilyen állandó utastárs Peti is, akivel egyik este szóba elegyedtünk a bringás kocsiban. És ezután ha együtt utaztunk, gyakran beszélgettünk is. Közös érdeklődés, kölcsönös szimpátia. Ez barátsághoz szokott vezetni.

A véletlenekhez persze az is kell, hogy Peti pont hétfőn és szerdán járjon esti suliba, nekem meg most pont hétfő-szerdás csoportjaim legyenek és nem kedd-csütörtökösek. Így volt alkalmunk találkozni, sőt mostanában a reggeli vonaton is figyelek és ha ugyanazzal jön, befelé is együtt szoktunk utazni.

Most jön a csavar.

Én nagyon sok helyen laktam már életemben, az általános iskola 8 osztályát például 6 különböző iskolában jártam ki. A sok költözés közben azért volt egy városka, nevezetesen Tata, ahová nagyon kellemes élmények fűznek. Ahol szerettem lakni. Az emlékeim élénkek még mindig, pedig éppen jövőre lesz 30 éve, hogy elköltöztünk. Minden bokorra, virágra emlékszem és a mai napig is úgy megyek oda, mintha haza mennék. Tata jó hely, nagy terekkel, kis népsűrűséggel. Élhető és szerethető város. Baromság volt elköltözni Devecserbe, de apukámat oda helyezték, így nem volt sok választásunk. Szerintem a szüleim is bánják...

De nem is ez a lényeg.

Tegnap beszélgettünk Petivel és szóba került, hogy az Ő apukája is katonatiszt volt. És hogy Tatán laktak. Kérdezem tőle, mikor, erre mondja, hogy mikor. És a mi ottlakásunk és az Ő ottlakásuk időpontjában átfedés van. Kérdezem, hogy melyik lakótelepen, erre mondja, hogy ugyanazon. Csak két házzal arrébb.

Mivel a húgommal egyidős, valószínűleg egy óvodába is jártak, így ha hazamegyek a szüleimhez, kiforgatom a fényképes fiókot és a Hugi ovis fényképein ott kell legyen Peti is.

Kicsi a világ.

2013 végén, a Nyugati pályaudvar – Szob vonalon véletlenül egymás mellé ül két ember és kiderül, hogy együtt voltunk kölkök? Van ilyen? Ha van, mennyi az esélye?

Aztán jöttek elő az emlékek a hajóhintáról, a felgyulladt gumivárról, amihez nekem is volt közöm (mármint én építettem, S. Sanyi meg felgyújtotta) és aminek az eloltását Peti az ablakukból végig is nézte. Még arra is emlékezett, hogy a tűzoltók ahogy kiérkeztek, az egyiknek rácsapódott a fejére a kocsi ajtaja és vérzett.

Szóval ritkaság, de van olyan, hogy két ember külön utakon jár 30 évig, majd a sors egy vonat biciklikocsijában összehozza újra őket. Ilyenkor persze elgondolkodom, hogy nem valamilyen mátrixos kádban csücsülünk-e valójában és az életet szimuláló számítógépnek kezdenek elfogyni a variációi…

Akárhogy is van, az elvesztett, majd megtalált barátoknak én nagyon szoktam örülni, ilyen variációk jöhetnek nyugodtan!