Tegnap este 8 óra környékén volt éppen 10 éve, hogy eltörtem a lábamat korcsolyázás közben a Városligeti Műjégpályán.
Még aznap éjjel megműtöttek és egy 36 centis orvosi fémet toltak be a lábszárcsontomba térdtől bokáig, hogy a háromszoros orsós törést valahogy összefogassák. (Szerencsére anno elküldtem a röntgen fotókat Georgio barátomnak, így megvannak annak ellenére, hogy a vasak kioperálásakor a Honvéd Kórházban elhagyták azokat. Ezeken a fotókon jól látszik a törés és a vas is.)
Az Uzsokiban az orvos egy fiatal doki volt, aki nagyon lelkiismeretes munkát végzett és nem mellesleg tökéleteset. Persze így is elfaragcsáltak rajtam vagy 4 órát, de megérte.
A műtét éjszakáján nem sokat aludtam, mert egyrészt fájt mindenem, másrészt majdnem megfagytam az Uzsoki kórház kórtermében, ahol 12-ed magammal feküdtem, én éppen az ablak alatt. Ott volt csak hely. Persze feküdhettem volna az erkélyen is, mert ott is feküdt valaki. De tényleg, konkrétan a beüvegezett erkélyen, ahol szerintem lehetett olyan 15 Celsius fok.
Aznap éjjel volt szép termés, az én négyszeres törésem (műtét közben még egy helyen sikerült eltörni a bsarkamat is) semmi nem volt ahhoz képest, hogy többek levágott végtagokkal kerültek be. Volt nyögés és jajgatás, így a hajnal ébren talált. A műtött lábamat takargattam, hogy az ablak alatt befújó széltől le ne fagyjon...
Délelőtt jöttek látogatni többen is a barátok közül, így akkor sem nagyon pihentem. Késő délután aztán elcsendesült minden, kaptam fájdalomcsillapítót is és elszenderedtem.
Ekkor álmodtam először a futásról. Álmomban szaladtam és ez az álom többször visszatért, amíg lábadoztam odahaza.
Érdekes az emberi agy, mert amíg tudtam volna, nem akartam futni soha. Amikor összecsavarozva feküdtem, akkor akartam csak. És az álmok olyan élethűek voltak, hogy szinte megzavarodtam beléjük.
Akkor fogadtam meg, hogy ha rendbe jön a lábam, futni fogok.
Járni még alig bírtam, de bringázni már elkezdtem és talán ennek köszönhető, hogy nem sorvadtak el az izmok és nem álltak be az ízületeim sem.
De futni sehogy sem sikerült.
Volt egy próbálkozásom már jó egy évvel később, de ekkor még benn volt a vas és éreztem a csavarokat minden lépésnél. 2008-ban aztán kivetettem a vasat még épp időben, mert a műtétkor már sokat szenvedett vele a doki. Kezdte a testem teljesen bedolgozni és ha várok még egy évet, talán ki sem tudták volna venni.
A kórházból már emlékszem, hogy futócipőben mentem haza, gyalog. Az volt a legkényelmesebb cipőm és elég közel laktunk.
A futás, konkrétan a hosszabb távok persze nem nagyon jöttek össze, mert a bal térdem - azaz nem a törött lábamé, hanem a másik - rendetlenkedett. Még arra is volt gyanú, hogy porcleválásom van, pedig csak simán megerőltettem. Akárhogy is volt, abba kellett hagyjam, ha nem akartam komolyabb bajokat.
Úgyhogy 2014-ben sokkal óvatosabban álltam neki futkorászni és talán ez volt a helyes taktika. Már mennek a hosszabb távok is és a lábaim tökéletesen bírják. Idén félmaratont szeretnék futni (21 kilométer) legalább egyszer és jövőre cél a maraton (42 kilométer).
Persze addig még sok cipőt el kell koptassak és sokat kell kínozzam magamat. Teszem is a dolgomat a magam tempójával és nem nagyon törődök senkivel és semmivel.
Futok.
Tegnap a törés évfordulóján estig tanítottam, így nem nagyon volt alkalmam megünnepelni a dolgot, így arra gondoltam, hogy ma, az álmok kezdetének 10. évfordulóján teszem ezt meg.
Mivel? Hát futással, természetesen...
Íme a mai futásom, tisztelegve az álmok előtt:
Mire tanított meg a törés?
Nos, arra mindenképpen, hogy nem vagyok sebezhetetlen. Ugyanolyan esendő vagyok, mint az összes többi ember és vigyáznom kell magamra.
Korábban nagy baleseteket úsztam meg karcolások nélkül (leestem nagyon magasról, estem biciklivel hegyről lefelé száguldva és fordultam fejen át autóval, mégpedig azonnal egy négyszeres bukfencet). Mindig megúsztam és kezdtem úgy érezni, hogy burokban születtem.
De senki sem születik burokban. Nekem csak annyi szerencsém van, hogy vigyáznak rám odafentről és ezért hálás is vagyok.
Arra is megtanított a lábtörésem, hogy az életem minden nyomorom ellenére csodálatos és hogy szerencsés ember vagyok, amiért olyan emberek vesznek körül, akik az elmúlt tíz évben is mellettem álltak és állnak. A bajban is.
Szerencsés vagyok azért is, hogy soha még nem kellett feladnom az álmaimat és ezt a szokásomat meg is tartom már erre a kis időre, amíg még itt vagyok a Föld nevű bolygón.
Nem akarok közhelyeket puffogtatni, de az elmúlt tíz év megtanított arra, hogy semmi sem lehetetlen.
Mert ami igazán fontos, azt el tudjuk érni. Ami nem fontos, azt nem fogjuk soha. A döntés a miénk: mit tartunk fontosnak az életben?
Az a legszerencsésebb, aki erre a kérdésre felelni tud, mert neki már nincs más dolga, minthogy elinduljon az úton a céljai felé.
És ha a racionális gondolkodás mellett néha hallgatunk az álmainkra is, abból nagy baj nem lehet.
Márai Sándor fogalmazta meg a legjobban ezt is, íme:
"Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet – mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van… Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek."
Számomra az álmaim azok, amelyek fülsiketítően figyelmeztetni szoktak arra, ha melléje élek az életemnek.
Vannak éjszakák, amikor megébredve a hosszú ideje megoldatlan gondjaimra olyan világos megoldást látok, hogy az már szinte nevetséges.
És nem egyszer álmodtam olyat, amit aztán ébren megvalósítva visszatett a saját életembe. Életemben eddig mindig jól tettem, ha hallgattam az álmaimra, úgyhogy ezt a szokásomat is meg fogom tartani.
Mert nem akarok sután, örökké mellé élni az életemnek.
