Negyvenhat

Valahogy úgy alakult, hogy néha írok egy-egy blogbejegyzést az öregedésemről. De valahogy úgy alakult, hogy nem rendszeresen és nem kerek évfordulókon, hanem például a 41. vagy éppen most, a  46. születésnapomon. Továbbra is magamnak írom ezeket, de ha érdekel, akkor olvasd csak bátran!

Ma, a születésnapomon tényleg 46-nak érzem magamat. Fáradt vagyok. 
Ennek persze vannak okai.

Mégpedig jól beazonosítható okai.

Ma például azért vagyok fáradt, mert hétfőn feleveztem Szobról bőven Esztergom fölé és ez a 32 kilométeres, 2700 kilokalóriás út nem múlik el nyomtalanul. Miért eveztem fel olyan messzire, szemben a Dunával? Mert megtehetem. Mert meg tudom tenni. Mert van bennem még erő. Úgyhogy ez a fáradtság, amitől most éppen 46-nak érzem magamat egy jóleső fáradtság. És elmúlik.

Aztán például azért vagyok fáradt, mert hetente egyszer felülök a bringára és felmegyek a Börzsönybe. Olyan hegyeken, amikre legtöbben az ismerőseim közül felnézni sem tudnak, nemhogy feltekerni. Én meg felülök, felmegyek egy megállással (a tetején, hogy igyak egy kis vizet), aztán meg hazajövök. Minden rákészülés nélkül. De miért? Mert megtehetem. Mert meg tudom tenni. Mert van bennem erő. Úgyhogy ez a fáradtság, amitől ma éppen 46-nak érzem magamat egy jóleső fáradtság. És elmúlik.

Azért is vagyok fáradt, mert gondolok egyet és megkerülöm a Balatont. Reggel elindulok és este megérkezem. Nem nagy dolog - mondhatja más - de azért csak megcsináltam már nyolcszor és most a nyolcadik sem készített ki jobban, mint az előző hét alkalom. És 208 kilométer azért 208 kilométer. Nem 20, de nem is 50, sőt még csak nem is 100. Hanem 208, azaz kettőszáz, meg még hozzá nyolc. Mindez minden felkészülés nélkül. De  miért? Mert megtehetem. Mert meg tudom tenni. Mert van bennem erő. Úgyhogy ez a fáradtság, amitől ma pont 46-nak érzem magamat egy jóleső fáradtság. És elmúlik.

Aztán azért is vagyok fáradt, mert mai is vonattal, majd biciklivel mentem dolgozni. Nem nagy dolog, de nekem fontos. Hogy minden nap megmozduljak. Volt pár hónap, amikor hanyagoltam a biciklizést, de nem is éreztem magamat jól. Nem voltam önmagam. Úgyhogy visszaültem és nyomom a "kemping" pedálját is. Minden nap, amikor csak tehetem. Ha esik, akkor is. Ha éppen náthás vagyok, akkor is. De miért? Mert megtehetem... a többit tudjátok.

Mit akarok ezzel mondani?
Nos, akik nem ismernek, azoknak ez dicsekvésként hathat. Azt gondolhatják rólam, hogy ez a csávó aztán tudja nyomni a nagyképű dumát. De jól is van így, hadd higgyék csak! Sosem érdekelt az idegenek véleménye. Akik ismernek, azok úgyis tudják rólam, hogy MINDEN tettemet a segíteni akarás, a tanácsadás, a példamutatás vezérli. Amikor ezekről a dolgokról írok azt CSAK azért teszem, hogy ötletet adjak. Hogy motiváljak mást és persze motiváljam magamat is. Mert nem csak én tehetem meg, nem csak bennem van erő. Te is megteheted és Benned is van erő.

Úgyhogy a 46. születésnapomat úgy írnám le, hogy én bizony továbbra is jól érzem magamat, nem cserélnék senkivel (magamon kívül).
Soha nem voltam még ilyen erős, soha nem esett még ennyire jól a fáradtság és még mindig tudok rá tenni egy lapáttal.
Persze csak, ha kedvem tartja.
Mert egy nagyon fontos változás van az életemben ez pedig az, hogy SEMMIT nem csinálok, amihez nincs kedvem, ha csak nem kötelező. 

De önként SEMMIT. Konkrétan egy másodpercet sem vagyok hajlandó elpazarolni.
Az öregségnek és a vele állítólag elkövetkező bölcsességnek nálam talán ez az első jele.
Ha tehát az öregedés annyi, hogy változom, akkor legyen így!
Változzak ebbe az irányba.
A minap a vonaton hallgattam az Aerosmith : Dream On című eposzát és mindeddig (nagyjából évtizedek óta) nagyon magamra illőnek gondoltam. De most arra jöttem rá, hogy semmi sem áll tőlem messzebb, mint ez a nóta. Itt van, dalszöveggel együtt:

Miért is lett idegen nekem?
A szövegből szemezgetve "csak" az alábbiak nem passzolnak hozzám:
Akárhányszor a tükörbe nézek, az én arcomon nem láthatók jobban a repedések. Szerencsés géneket örököltem, az idegenek 30 körülinek gondolnak. Egy darabig ez zavart, és ütni tudtam volna a "fiatalember" kifejezésért. De ma már nem zavar, sőt örülök neki.
Aztán én kicsit sem érzem úgy, hogy elszaladt volna az idő és főleg nem olyan gyorsan, mint egy átmulatott éjszaka (alkonyattól pirkadatig). Az eddigi életem is tartalmas volt és terveim szerint a hátralevő része is az lesz. Akármeddig is tart még.

Ellentétben az emberek nagy részével én tudom, honnan jövök és hová megyek. Sosem volt kétségem. A véletlenben már régen nem hiszek.
Az életben nem kellett nagy árat fizetnem semmiért, mert mindent könnyen kaptam. Persze sokszor éreztem úgy, hogy nekem aztán kijut a bajból, de visszanézve mindig arra a következtetésre kellett jussak, hogy lehetett volna sokkal nehezebb is. Hogy másoknak sokkal nehezebb. Hogy szerencsés vagyok. Vagy szerencsés alkat, amiért így látom. Ez egyébként átsegít a nehézségeken, mert tudom, hogy egyszer minden rossz véget ér és visszanézve nem is tűnik majd olyan rossznak. Eddig mindig így volt.
Már régen nem félek attól, hogy bármelyik pillanatban "elragadhat az Úr". Volt olyan időszakom, amikor ez eléggé foglalkoztatott és konkrétan rettegtem a mulandóságtól. Néha még a halál szele is megcsapott. Három olyan konkrét esetre emlékszem az életem során, amikor ott is maradhattam volna. Amikor tudtam, hogy ebben bizony benne van, hogy nem élem túl. De mindhárom esetben rátette valaki a kezét a vállamra és megnyugtatott, hogy "Még nem!", "Nem most!". Úgyhogy nekem nem kell bizonyítani, hogy van nálunk magasabb akarat, azaz hogy van Isten. Én ugyanis találkoztam vele. Háromszor legalábbis észre is vettem, hogy ott van, de valószínű, hogy jó pár esetben meg simán nem vettem észre. Mert korlátolt vagyok, azaz ember.
És mivel tudom, hogy van Isten, megbékéltem azzal is, hogy a földi élet rövid és csak felkészülés az igazi életre. Ami viszont örökkévaló. És mivel felkészülés, olyannak is kell lennie kvázi, mint egy kiképzőtábornak! Ki látott már olyan felkészülést, ami nem tesz próbára? Ami nem edz meg? Akkor mi értelme van? Úgyhogy én hálás vagyok a feladatokért, de azért vagyok leginkább hálás, hogy csak annyit pakol rám az Úr, amennyit elbírok. Hogy mindig megsegít.
Hálás vagyok azért is, hogy a kapott erőmből többnyire jut másnak is, ha szüksége van rá. Még akkor is, ha 46 éves fáradt embernek érzem magamat éppen, pont ma.
Visszatérve a nótához, engem szerencsémre továbbra sem kell biztatni arra, hogy addig álmodjam, amíg az álmaim valóra nem válnak. Mert továbbra is a legjellemzőbb tulajdonságom, hogy semmit nem adok fel. Mert én vagy bele sem kezdek, vagy végigcsinálom. Néha persze elhalasztok ezt-azt de feladni soha semmit nem adtam még fel. Olyat legalábbis, amit én magam választottam.
Ami rajtam múlik tehát, az el volt, el van és el is lesz végezve. Köztes megoldás számomra ugyanis nincs. 

És mivel az álmaimnak élek, szépen lassan (de biztosan) megvalósítom mindet. 
Na, ez a sora véletlenül illik rám a nótának.
"Álmodj, amíg az álmod valóra nem válik!"
Napppppersze én azért nem csak álmodozom, hanem teszek is érte.

Úgyhogy így, 46 évesen és fáradtan azt tudom csak mondani, hogy továbbra is jól vagyok, MINDENNEK jó oka van, MINDEN jól van úgy, ahogy van.
Köszönöm mindenkinek, aki hozzátesz az életemhez akár így, akár úgy! Köszönöm, hogy építetek! 
Ettől az építkezéstől minden születésnapomon több vagyok, mint az előzőn.

Álmok

Tegnap este 8 óra környékén volt éppen 10 éve, hogy eltörtem a lábamat korcsolyázás közben a Városligeti Műjégpályán.

Még aznap éjjel megműtöttek és egy 36 centis orvosi fémet toltak be a lábszárcsontomba térdtől bokáig, hogy a háromszoros orsós törést valahogy összefogassák. (Szerencsére anno elküldtem a röntgen fotókat Georgio barátomnak, így megvannak annak ellenére, hogy a vasak kioperálásakor a Honvéd Kórházban elhagyták azokat. Ezeken a fotókon jól látszik a törés és a vas is.)

Az Uzsokiban az orvos egy fiatal doki volt, aki nagyon lelkiismeretes munkát végzett és nem mellesleg tökéleteset. Persze így is elfaragcsáltak rajtam vagy 4 órát, de megérte.

A műtét éjszakáján nem sokat aludtam, mert egyrészt fájt mindenem, másrészt majdnem megfagytam az Uzsoki kórház kórtermében, ahol 12-ed magammal feküdtem, én éppen az ablak alatt. Ott volt csak hely. Persze feküdhettem volna az erkélyen is, mert ott is feküdt valaki. De tényleg, konkrétan a beüvegezett erkélyen, ahol szerintem lehetett olyan 15 Celsius fok.

Aznap éjjel volt szép termés, az én négyszeres törésem (műtét közben még egy helyen sikerült eltörni a bsarkamat is) semmi nem volt ahhoz képest, hogy többek levágott végtagokkal kerültek be. Volt nyögés és jajgatás, így a hajnal ébren talált. A műtött lábamat takargattam, hogy az ablak alatt befújó széltől le ne fagyjon...

Délelőtt jöttek látogatni többen is a barátok közül, így akkor sem nagyon pihentem. Késő délután aztán elcsendesült minden, kaptam fájdalomcsillapítót is és elszenderedtem.

Ekkor álmodtam először a futásról. Álmomban szaladtam és ez az álom többször visszatért, amíg lábadoztam odahaza.

Érdekes az emberi agy, mert amíg tudtam volna, nem akartam futni soha. Amikor összecsavarozva feküdtem, akkor akartam csak. És az álmok olyan élethűek voltak, hogy szinte megzavarodtam beléjük.

Akkor fogadtam meg, hogy ha rendbe jön a lábam, futni fogok.

Járni még alig bírtam, de bringázni már elkezdtem és talán ennek köszönhető, hogy nem sorvadtak el az izmok és nem álltak be az ízületeim sem.

De futni sehogy sem sikerült.

Volt egy próbálkozásom már jó egy évvel később, de ekkor még benn volt a vas és éreztem a csavarokat minden lépésnél. 2008-ban aztán kivetettem a vasat még épp időben, mert a műtétkor már sokat szenvedett vele a doki. Kezdte a testem teljesen bedolgozni és ha várok még egy évet, talán ki sem tudták volna venni.

A kórházból már emlékszem, hogy futócipőben mentem haza, gyalog. Az volt a legkényelmesebb cipőm és elég közel laktunk.

A futás, konkrétan a hosszabb távok persze nem nagyon jöttek össze, mert a bal térdem - azaz nem a törött lábamé, hanem a másik - rendetlenkedett. Még arra is volt gyanú, hogy porcleválásom van, pedig csak simán megerőltettem. Akárhogy is volt, abba kellett hagyjam, ha nem akartam komolyabb bajokat.

Úgyhogy 2014-ben sokkal óvatosabban álltam neki futkorászni és talán ez volt a helyes taktika. Már mennek a hosszabb távok is és a lábaim tökéletesen bírják. Idén félmaratont szeretnék futni (21 kilométer) legalább egyszer és jövőre cél a maraton (42 kilométer).

Persze addig még sok cipőt el kell koptassak és sokat kell kínozzam magamat. Teszem is a dolgomat a magam tempójával és nem nagyon törődök senkivel és semmivel.

Futok.

Tegnap a törés évfordulóján estig tanítottam, így nem nagyon volt alkalmam megünnepelni a dolgot, így arra gondoltam, hogy ma, az álmok kezdetének 10. évfordulóján teszem ezt meg.

Mivel? Hát futással, természetesen...

Íme a mai futásom, tisztelegve az álmok előtt:

http://connect.garmin.com/modern/activity/669456406

Mire tanított meg a törés?

Nos, arra mindenképpen, hogy nem vagyok sebezhetetlen. Ugyanolyan esendő vagyok, mint az összes többi ember és vigyáznom kell magamra.

Korábban nagy baleseteket úsztam meg karcolások nélkül (leestem nagyon magasról, estem biciklivel hegyről lefelé száguldva és fordultam fejen át autóval, mégpedig azonnal egy négyszeres bukfencet). Mindig megúsztam és kezdtem úgy érezni, hogy burokban születtem.

De senki sem születik burokban. Nekem csak annyi szerencsém van, hogy vigyáznak rám odafentről és ezért hálás is vagyok.

Arra is megtanított a lábtörésem, hogy az életem minden nyomorom ellenére csodálatos és hogy szerencsés ember vagyok, amiért olyan emberek vesznek körül, akik az elmúlt tíz évben is mellettem álltak és állnak. A bajban is.

Szerencsés vagyok azért is, hogy soha még nem kellett feladnom az álmaimat és ezt a szokásomat meg is tartom már erre a kis időre, amíg még itt vagyok a Föld nevű bolygón.

Nem akarok közhelyeket puffogtatni, de az elmúlt tíz év megtanított arra, hogy semmi sem lehetetlen.

Mert ami igazán fontos, azt el tudjuk érni. Ami nem fontos, azt nem fogjuk soha. A döntés a miénk: mit tartunk fontosnak az életben?

Az a legszerencsésebb, aki erre a kérdésre felelni tud, mert neki már nincs más dolga, minthogy elinduljon az úton a céljai felé.

És ha a racionális gondolkodás mellett néha hallgatunk az álmainkra is, abból nagy baj nem lehet.

Márai Sándor fogalmazta meg a legjobban ezt is, íme:

"Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet – mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van… Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek."

Számomra az álmaim azok, amelyek fülsiketítően figyelmeztetni szoktak arra, ha melléje élek az életemnek.

Vannak éjszakák, amikor megébredve a hosszú ideje megoldatlan gondjaimra olyan világos megoldást látok, hogy az már szinte nevetséges.

És nem egyszer álmodtam olyat, amit aztán ébren megvalósítva visszatett a saját életembe. Életemben eddig mindig jól tettem, ha hallgattam az álmaimra, úgyhogy ezt a szokásomat is meg fogom tartani.

Mert nem akarok sután, örökké mellé élni az életemnek.