2016. november 3., csütörtök

Apu

Könnyű nekem.
A környezetemben nagyon sok férfi küszködik a férfi szereppel. A szerencsésebbeknél csak hiányzott a példakép, maguktól pedig nem, vagy csak nagyon nehezen bírják kitalálni, hogyan is kellene viselkednie egy férfinak.
A kevésbé szerencséseknél volt példa, csak éppen rossz. Bunkó, részeges, önző, nőcsábász apák keserítették meg nem egy barátom életét, akiknek minden elismerésem, hogy mégis normális felnőtt lett belőlük.
És nagyon sok ember van, akikből meg egyszerűen rossz felnőtt lett, akit nemhogy férfinak, de embernek is alig lehet nevezni.
Mert nem volt akire felnézzen, mert nem volt előtte jó példa.
A rossz apák tönkreteszik nem csak magukat, de az egész családot, a szűkebb és tágabb környezetüket.
Nekem viszont szerencsém van.

Az én Édesapám példakép.
Sok mindenben. Meg sem próbálom felsorolni, csak kiemelnék néhány dolgot.
A legfontosabb - és ezért legelőször is említem -, hogy egy férfi lehet úgy férfias, hogy közben érzékeny, odafigyelő és megértő. És bár sokat szenvedtem és sokat is fogok szenvedni még amiatt, hogy ilyen felnőtt lett belőlem is, de nem bánom! Mert a legfontosabb értékemnek tartom azt, hogy minden észérv ellenére megmaradtam nyitottnak és érzékenynek. Utálnám magamat, ha macsó lennék. Bár akkor valószínűleg fel sem tűnne. Boldog vagyok, hogy el sem tudom képzelni, milyen lehet...
Sokaknak okoz gondot a nőkhöz való hozzáállás és alapvető viselkedési hibákkal küzd nem egy ismerősöm ebben is. Nekem ilyen gondom nincs. Már nagyon korán megtanultam, hogy mi a szeretet és hogyan lehet szerelemmel szeretni egy nőt. Az egyetlen nőt. És amikor voltak megingásaim - mert egyes nőnek látszó lények kihasználtak és bántottak - mindig ott volt nekem az erős példa. Hogy megéri bízni és megéri szeretni. És megéri tisztelni a nőket. Csak az éri meg.
Önzetlenséget is tanultam, bár lehetnék ebben a műfajban jobb is. Mindig azt láttam, hogy a családot helyezzük magunk elé. Nem számít semmi, sem a karrier, sem a hobbik, sem az önző vágyak. Az számít csak, hogy a másik, akit szeretek, boldog legyen. Sokan próbálták és próbálják kihasználni ezt is nálam, így meg kellett tanulnom húzni egy határozott vastag vonalat, de a mai napig jobban tudok örülni a másik örömének, mint a saját kis önző vágyaim beteljesülésének. Az én önzetlenségem ez.
Tanultam kitartást. Minden fontos eredményem, amit valaha elértem akkor sikerült, amikor már régen feladtam volna. Ha nem látom egész életemben azt, hogy csak a kitartás hozza el az eredményt. Mondhatnám úgy is, hogy az utolsó másodpercek utáni másodpercekben beütő sikerekről szól az egész életem.
Tőle tanultam, hogyan kell okosan szeretni. Tőle tanultam, hogy aki igazán fontos, annak el kell mondani, ha valamit rosszul csinál. Hogy terelni kell a jó felé. Akkor is, ha egyszerűbb és kevésbé fájdalmas lenne hallgatni. Tőle tanultam, hogy a szeretet nem csak a pátyolgatás, ölelgetés. A szeretet megnyilvánulhat kritikus szavakban, sőt egy-egy pofonban is.

Persze egy kezemen össze tudnám számolni, hogy hányszor kaptam Édesapámtól pofont és mindegyikért hálás vagyok! Mindegyik pont jókor lett elhelyezve. Mindegyik kellő erővel terelt vissza a helyes útra. Mindegyik után hosszú és érthető magyarázat következett és ezért mindig tudtam, miért kaptam. A legnagyobb szeretettel adott pofonokat én kaptam, ebben biztos vagyok. És abban is, hogy neki jobban fájtak.

Tőle is tanultam a könyvek szeretetét. Ő volt az, aki gyerekkorában a kiflipénzéből is forintos könyveket vett inkább és Ő volt az, aki a kezembe adta életem legfontosabb könyvét: a következőt. Amit azért kértem, mert az előző tetszett és vágytam a többre. Amikor ráéreztem arra, hogy a világban van egy másik világ - a képzeleté -, mindig volt olyan könyv, amit a kezembe tudott adni. És ehhez az kellett, hogy előtte ezeket a könyveket maga is elolvassa. Emlékszem, ahogyan egy-egy könyvről mesélt nekem és ahogyan kedvet csinált hozzá. Lehet, hamar kiábrándulok az olvasásból, ha nem azokat a könyveket kapom a kezembe és nem abban a sorrendben, ahogyan Ő a kezembe adta. Határozottan más ember lett volna belőlem.
Neki köszönhetem az ügyes kezeimet. Azt, hogy bármit meg tudok csinálni, aminek nekiállok. Hogy soha nem kellett segítséget kérnem semmihez a ház körül, hogy ismerősek a szerszámok és nem érzem elveszettnek magamat köztük. Ha nincs ennyi türelme hozzám kölökkoromban és nem von bele mindenbe, amit csinált, akkor lehet, hogy belőlem is egy mihaszna semmirekellő lett volna, aki mindenhez szerelőt kell hívjon. Neki köszönhetem, hogy csak a képzeletem és a szabadidőm szab határt annak, amit igazán meg akarok csinálni.
Tőle tanultam tanulni. Tőle tanultam, hogy a tanulás a legfontosabb és hogy nem számít, mit hoz az élet, csak rajtunk áll, mi lesz belőlünk. Ő volt az, aki velem a karján leérettségizett és Ő volt az, aki  a Húgommal a karján leállamvizsgázott. Ő volt az, aki 40 éves korában megtanult vezetni. Ő volt az, aki 50 éves korában megtanulta kezelni a számítógépet, mert nem akart lemaradni. Ő bizonyította be nekem, hogy amit akarok, azt meg tudom tanulni. Bármit, bármikor. Nem számít, hogy hány éves vagyok, nem számít, hogy mit dolgozom éppen, a szabadidőm egy részét mindig tanulásra kell fordítani. Mert minden megtanult dologtól több leszek. Értékesebb.
Csak azt remélem, hogy egyszer talán legalább olyan értékes, mint Ő maga.
És ez az ember, az én Édesapám ma 68 éves.
Boldog születésnapot Apu!

2 megjegyzés:

  1. Hálás leszek az Istennek, ha az én fiaim is ilyen lelkületű felnőtté válnak. Remélem jó alapokat adtam én is ehhez nekik. Sok boldog születésnapot kívánok ismeretlenül is Édesapádnak, és jó egészséget mindnyájatoknak! Jáni Katalin

    VálaszTörlés