Annyi rossz dolog történik. Annyiszor csalódunk az emberekben.
Talán ezért van, hogy a kicsi, de pozitív dolgoknak is tudok már örülni.
Én magam nagyon szeretem a virágokat. A munkahelyemen tele van az iroda velük. Konkrétan: lassan kiszorulok. És amikor dolgozom, nincs is baj, hiszen reggel az első, hogy öntözök, évente többször átültetek, satöbbi. Minden, ami a virágokkal jár. Azért teszem ezt, mert egyszerűen jobb a hangulatom tőlük.
Aki szereti a virágokat, az érti, mire gondolok. Aki meg nem, annak úgysem tudom elmagyarázni.
A lényeg annyi, hogy minden évben a nyár a kritikus időszak. Amikor eljövök szabadságra.
Ekkor szoktak kipusztulni a virágaim, mert hiába kérek meg kollégákat a locsolgatásra, azt nem, vagy nem megfelelően szokták végezni.
A szabadságról visszaérve tehát általában roncsok szoktak fogadni. Kiszáradt, vagy kirohadt valamik, amikről csak azért tudom, hogy ezek voltak a virágaim, mert a cserepet megismerem, amiben itthagytam őket.
Így szokott ez lenni. Nem mindig, de többnyire.
De nem idén.
Idén ugyanis megint egy olyan kollégámat kértem meg a locsolásra, aki lekiismeretességéről amúgy is ismert volt előttem.
És amikor visszatértem ma, az irodámban szép, jókedvű, virágzó, bimbózó virágok vártak.
Úgyhogy köszönöm, Zoli!
Az olyan emberek, mint Te állítják visza a bizalmamat. Hogy lehet még bízni a barátokban, lehet még számítani a másikra.
És ez jó érzés.
Nagyon szívesen, kedves Kolléga, ez legyen a legkevesebb! Kitartást! ;)
VálaszTörlés