A pedagógustüntetés margójára

Életem során számos iskolába jártam. Még el sem végeztem az általános iskolát, már túl voltam 6 különböző épületen. Sokat költöztünk, na! A sok költözésnek köszönhetően nekem már a legfogékonyabb életkoromban is számos tanítóval és tanárral (együtt ezentúl: pedagógus) volt dolgom.

Nem szépítem, mert voltak köztük átlagosak és voltak köztük rosszak is, de a lényeg, hogy akadtak páran, akik jól csinálták azt, amit ma úgy hívunk, hogy pedagógia. Ők voltak azok, akik vezettek engem, a gyermeket. Úgy is mondhatnám, hogy nekik köszönhetően lettem az, aki vagyok. Személyiségem lényeges elemeinek kialakításában ők vettek részt és amit elrontottak, az bizony úgy is maradt.

Buktam én meg majdnem egy vacak iskolában matematikából ötödikben egy olyan tanár úrnál, aki minden órán megalázott, aztán nyertem én matematika versenyt egy jó matektanár szárnyai alatt egy jó iskolában, majd költözés után egy rossz matektanár majdnem egy életre megnyomorított. Hogyan lehetséges az, hogy valaki ötödikben bukdácsol, hatodikban színötös matematikából, majd hetedikben éppen csak hármas? Lehetséges volt. Igaz, kellett hozzá az is, hogy egy szimpatikus tanár néni (akinek a nevét már csak azért sem írom le, mert nem szeretnék Horger Antalt csinálni belőle) a magatartásom miatt 3 darab egyest írjon be matematikából. Adhatott volna szaktanári intőt, sőt akár igazgatóit is (igazgató-helyettes is volt ugyanis), mert ezek sehová nem számítottak volna. De nem! Ő hetedikben, amikor a továbbtanuláshoz minden jegy számít, beírt nekem 3 darab egyest azért, mert a tanórán az én táskámban rejtettük el a magnót. Annyi volt a bűnöm, hogy csak nekem volt akkora táskám, amiben elfért az Europa Star (Videoton gyártmányú kazettás magnó). A történetnek azt a címet is adhatnám, hogy „Miért nem vettek fel a veszprémi vegyipariba”.

Ugyanezen tanárnő azt javasolta a szüleimnek, hogy adjanak szakmunkásképzőbe, mert a szakközepet vagy gimnáziumot nem fogom bírni. Szerencsémre szenzációs szüleim voltak és vannak, akik mindig is bíztak bennem és már csak azért is gimnáziumba adtak (mégpedig erősbe), amit aztán minimális tanulás mellett el is végeztem stabilan négyes átlag környékén. És azt már csak innen, 2016-ból teszem hozzá, hogy a mai napon 3 diplomám van, mindhárom reál (mérnöki) és a végigjárt két főiskola és egy egyetem évei alatt egyszer pótvizsgáztam, bár igazán soha nem tanultam keményen. Beszélek nyelveket, közülük az angolt jól és bár lassan kétszer 4 éves leszek, még mindig tanulok. Folyamatosan és többnyire könnyen. Ennyit a szakmunkásképzőről, kedves tanárnő!

Utálhatnám hát a pedagógusokat, de én nem utálom őket. Ez az írásom nem az ilyen rémes pedagógusokról szól, hanem pont azokról, akik hittek bennem és volt türelmük hozzám. Akik sorsfordítók voltak az életemben. Mert ők is voltak ám páran. Köztük például az utolsó általános iskolai osztályfőnököm, aki egy ajtóval arrébb azt javasolta a szüleimnek, hogy nyugodtan adjanak gimnáziumba, mert meg fogom állni a helyemet. Neki lett igaza. Neki köszönhetem, hogy olyan iskolába járhattam, ahol széles látókörű, nyitott és érdeklődő embert faragtak belőlem. Minden más ezekből következik.

A gimnáziumi évek alatt számos szenzációs tanárom volt, és bár matematikából hármasnál, fizikából kettesnél jobb osztályzataim soha nem voltak, ezekre alapozottan két reál főiskolát és egy reál egyetemet végeztem el és a mai napig eligazodom a fizika és a matematika világában. Nem nagy dolog, de nekem soha nem lesz a súly kilogramm (mert az a tömeg mértékegysége), soha nem fogok semmit kihangsúlyozni (mert ez ige a „ki” igekötővel nem létezik), de soha nem mondok olyant sem, hogy CD lemez, DVD lemez esetleg bacon szalonna. A gimnáziumban elsősorban arra neveltek, hogy legyek igényes mindenben, amit csinálok és igazából nem is nagyon érzem jól magamat, ha nem így teszek.

Aztán jöttek szenzációs főiskolai és egyetemi tanárok, akik közül megint nem szeretnék senkit külön kiemelni, de mindannyiukra egyformán jellemző, hogy megfogtak és ott tartottak magukkal, amikor az egyébként nyughatatlan természetem ment volna. Tehetség kellett ehhez és nekik megvolt. Legalábbis a legtöbbjüknek.

Belőlük áll össze mindaz, amit ma tudok. Nem sok ez, de nekem elég. Elég ahhoz, hogy legyen a világnak egy olyan része, amiben eligazodom, amiben otthonosan érzem magamat. Ahol boldog vagyok. Ezt a helyet úgy hívják, hogy az életem. A tanáraimnak köszönhetem a képességet, hogy többnyire megértem azt, ami körülöttem történik és többnyire megfelelően tudok reagálni. Hogy nem csak sodródom, hanem kormányozok is az életben. Ha a szüleimtől kaptam lelkem hajóját, akkor a tanáraim adták hozzá a vitorlát, az evezőket és a kormányt. Nekik köszönhetem, hogy amit igazán akarok, azt el tudom érni. Nekik köszönhetem, hogy ott vagyok, ahová való vagyok, arra tartok, amerre mennem kell és olyan vagyok, amilyennek lennem kell.

Nagyon sok embert ismerek, akik nem ennyire szerencsések. Nálam sokkal tehetségesebb embereket is, akik elkallódtak. Akiknek a szüleik eleve nem adtak hajót, akiknek nem jutott sem vitorla, sem evező és a kormányt sem adta senki a kezükbe. Akik csak sodródnak és többnyire idegen vizekre vetődnek, ahol nekik nem jó. Akik elvesztek és esélyük sincs megtalálni az utat, megtalálni magukat. Vannak köztük olyanok is, akikből közben szülők lettek és a saját életük mellett lassan, de biztosan teszik tönkre a gyerekeik életét is. Nekik ki segít? Ki mutat irányt? Ki ad esélyt? 

Én szerencsés vagyok. Én szeretettel gondolok vissza a tanáraimra és hálás vagyok nekik, amiért ebbe az irányba tereltek. Nekem jó tanáraim voltak, de ezt nem mindenki mondhatja el magáról.

Közben eltelt néhány év és a magyar oktatás olyan lett, mint egy zenekar, amelytől nem csak elvették a hangszereket, de a kottákba belefirkáltak és a karmester botfülű. Vannak még tehetséges zenészek, akik kotta és hangszer nélkül, fittyet hányva a sorra elbukó karmestereknek próbálnak még muzsikálni, de az Ő kezeiket meg gúzsba kötözték.

Hogy segítsenek így? Hogy vezessenek így?

És ha ez így marad, akkor a világ szépen lassan megtelik kallódó, az életét megélni és élvezni képtelen, buta, megkeseredett, neveletlen bunkókkal.

És az a világ nem lesz jó azoknak sem, akik amúgy rendben vannak magukkal. Az a világ nem lesz jó nekünk sem.

Ezért kell kiállni a tanárok mellett és tudatni velük, hogy mi IGENIS SZERETJÜK, TISZTELJÜK, MEGBECSÜLJÜK ŐKET és nem értünk egyet azzal, ahogy velük a mi nevünkben és általunk feljogosítva bánnak.

Ha ez a kiállás abban nyilvánul meg, hogy krétát viszünk az iskolába, akkor úgy. Ha abban, hogy kifestjük az iskolát, akkor úgy.

És ha abban, hogy támogatjuk Őket amikor tüntetnek, akkor úgy!