Kariari, vagy örihari!

Én barom, megfogadtam, hogy nem érdekel mi lesz, én akkor is úgy fogom csinálni a karácsonyt meg az újévet, ahogy elgondoltam.

Karácsonykor például nem veszek ajándékot senkinek, a szilvesztert pedig idehaza töltöm.

Az elgondolás szép, de mégsem javaslom senkinek. Írom, miért is:

Először is, a karácsonyésazajándéknemvásárlás:

A hosszú évek alatt hozzászoktunk ahhoz, hogy karácsonykor ADNI KELL VALAMIT, mert anélkül nem karácsony a karácsony. Az ember csak áll a fa mellett, aztán néz. Mert ha nincs mit kicsomagolni, akkor mit csinálsz helyette? Kényszeredett mosoly? Feszengés?

Ugyebár megbeszéltem a családommal, hogy NEM VESZÜNK semmit egymásnak. Hogy majd csak úgy simán együtt leszünk békében és szeretetben... Ja, persze!

Természetesen rajtam kívül MINDENKI vett valamit, így a vége az lett, hogy én álltam egyedül ott, mit a l***sz a hideg vízben, míg a családtagjaim meg fogadkoztak, hogy "Dehát ez semmiség..."

Persze Anyu, Ő más. Bár nem tudom, hogy jobb-e, de Ő saját kezűleg vart egy terítőt nekünk, angyalkákkal. Nem tudom, hány munkaórája van benne, de maradjunk abban, hogy sok. Nos, az ajándék szép és szeretettel is adta - és a könnyem is kijön -, de nekem mégis lelkiismeret furdalásom van, hogy ennyit dolgozott vele. Én meg elintéztem annyival, hogy ne vegyünk egymásnak semmit és oké. Asszem már most elkezdek keresztszemes öltéssel varrni valamit jövő karácsonyra...

De menjünk a probléma gyökeréhez: miből is táplálkozik ez a karácsonyundorom? 
Az első és legfontosabb építőkő az a tény, hogy ez a HATODIK karácsony, amikor is már a saját gyerekünknek kellene örülnie a játékoknak. Mert az más. A karácsony a gyerekeké, ha lesz gyerekem, az más lesz. DE NINCS... 2004. februárja óta nem védekezünk, bár igaz, hogy 2004-ben fél évig külföldön voltam, és ezt az időt akartuk felhasználni arra, hogy kiürüljön a feleségem szervezetéből a fogamzásgátló. Így gyakorlatilag 2004. szeptembere óta próbálkozunk, eredménytelenül. Volt itt már lombikprogram és közben elindítottuk az örökbefogadást is és lesz egyszer gyerekünk, de ez nem változtat azon a tényen, hogy NINCS.
Gyerekkoromban úgy képzeltem, hogy 2000-re már 6 éves lesz a gyerekem, hiszen akkor voltam 28 éves, 22-ig tart az egyetem, aztán jöhet a család, meg a gyerek. Ehhez persze az kellett volna, hogy a főiskola alatt - egyetemre nem vettek fel, én ugyanis demográfijaji hullámban születtem, úgy is mondhatnám, hogy mi vagyunk a demográ fiai - megismerjem a szívem választottját - még úgy is tűnt, csakhát ez később vakvágánynak bizonyult. Így aztán az első kapcsolatból nem lett házasság és mire eljött a nagy Ő, helyesebben, mire rájöttem, hogy Ő az, addigra elszállt pár év. Módosítottam a terveken, így aztán a legutolsó tervek szerint a 2005-ös karácsonykor már egy pár hónapos babának kellett volna rácsodálkozni a csillagszóróra meg a villanyfüzérre. 2006, 2007, 2008, 2009 és most 2010. Az pontosan 6, azaz hat karácsony, amikor nekünk már minimum hárman kellene lennünk, és még mindig "csak" ketten vagyunk... Közben a barátaim gyerekei már lassan iskolába mennek, de a legdurvább, hogy a gimnáziumi osztálytársaim közül többnek már leérettségizett a gyereke. Nos, nem könnyű ez.
Persze mondhatnám azt is, hogy milyen szerencsések vagyunk, hiszen szeretjük egymást, és ez igaz is, csak a tárgyhoz semmi köze nincs. Valahogy ilyenkor decemberben inkább azt érzem, hogy nekem a karácsony nagy érzelmi szopatás, fűszerezve kedves képeslapokkal, amiken a barátaim gyerekei ülnek a karácsonyfa alatt. Büszkék rájuk, joggal. Mi meg - helyesebben én - irigykedünk(em). Jó nekik, nekik tényleg szép a karácsony, hiszen a karácsony a gyerekek ünnepe, nekik meg vannak gyerekeik. Nekik szólnak az ajándékok, ők hisznek a Télapóban, vagy a Jézuskában.
Valamiért többesszámban beszélek, leszokom róla. Mostantól csak magamról nyilatkozom, mert a feleségem nem keseredett el még ennyire, vagy nem mutatja. Szóval nekem, gyermektelennek ez az ünnep is csak egy olyan nap, amikor érezem, hogy az egész életem egy kurva nagy bohóckodás, többnyire értelmetlenül. Ilyenkor érzem csak igazán, hogy mekkora szarkupac vagyok, hogy még egy kölköm sincs. Lehet győzködni magamat, hogy az élet így is szép, de valójában egy nagy lófaszt! Az élet - legalábbis ez a szénalapú, ami itt a Földön kialakult - utódok nélkül ér-tel-met-len. Erre vagyunk programozva évmilliók óta. Aki másként volt programozvca, az meg ugyebár nem örökítette ezt a defektes génjét, mivel neki nem lettek gyerekei. Ha tehát itt vagyok és írom eme sorokat, abban benne van az, hogy az őseim engedtek ennek az ősi ösztönnek, amely bennem is tombol. Ilyenkor, karácsonykor méginkább.
Mindenhol sulykolják is, próbaképpen mértem a tévében és meg kellett állapítsam, hogy nincs olyan reklámblokk, amiben ne azt mutogatnák, hogy akinek nincs gyereke, az önző, semmirekellő.
A februári fizetésemben még meg is látszik majd, hogy én egy kalap szar vagyok, mert nincs gyerekem. Az én adómból ugyanis nem vonnak le, tehát ugyanannyi munkáért így én kevesebb pénzt fogok kapni. Egyenlőség van, mi? Mindenki fel volt háborodva a gyermektelenségi adón, erre most megcsinálták szép csendben. Persze az sem érdekel senkit, hogy én a nem létező gyerekeim miatt egyszer sem voltam tavaly táppénzen és nem kérezkedek el hamarabb, hogy odaérjek az óvodába. Engem nyugodtan be lehet tenni karácsonyra ügyeletbe, úgysincs családom. Megjegyzem, idén van az első év, hogy ezzel nem próbálkoztak meg a munkahelyemen, de csak azért, mert itt nincs ügyeleti rendszer. Az elmúlt években az volt a duma, hogy nekem úgysincs gyerekem, nehogy már a többgyerekes legyen távol otthontól. Értem én, hogy nem könnyű dolog a gereknevelés és át is érzem majd, ha lesz gyerekem, de NINCS.
Ha már tévé: cigányozni nem lehet a tévében, ahogy négerezni sem, mert sérti őket. Minket meg, akik kicsit többen vagyunk, hiszen minden ötödik párt sújt manapság a gyermektelenség, leszarnak. Nekünk nézni kell a "Manócska" és a "Pocaklakó" reklámokat. Nekünk nincsenek jogaink.
Persze az, akinek nincs gyereke egy önző p*cs vagy p***a, megérdemli a büntetést a sorstól! Az persze megint nem érdekel senkit, hogy ezidáig hány millió forintot költöttem(tünk) tisztán az utódnemzésre. Mennyit tettem bele az orvosok zsebébe - a tébémen felül, mert ugyebár abból még egy jóval jelentősebb összeget levontak, párhuzamosan - hogy lehessen gyerekünk. Ez senkit nem érdekel. Az sem érdekel senkit, hogy örökbe fogadnánk, csak hát valószínűleg nincsenek árva gyerekek az országban, azért kell minimum 3 évet várni... Ja, az állam azért legombolt még rólunk egy "jelképes" összeget a tanfolyamért - 3 diplomásként tanfolyamon kell részt vegyek, ahogyan a feleségemnek is, aki meg kétszeres pedagógus - hogy aztán majd kapjunk egy gyereket, akit nem az államnak kell felnevelnie pár millióért. Ja, egyébként meg fogjam be a pofámat és örüljek neki, hogy kaphatok egyáltalán. Ha már ilyen szardarab vagyok, hogy nem tudok csinálni magamnak... Megjegyztem, hogy soha nem dohányoztam. ahogyan a feleségem sem, nem iszunk, nem narkózunk, nem a kicsapongó életmódunk miatt összeszedett szexuális betegség miatt nem jön össze a gyerek. Csak úgy, viccből. Egészségesek vagyunk, szeretjük egymást, elvileg semmi akadálya nincs, csak megpróbál minket az Úr, mert szeret... Én meg nem tudok mit kezdeni ekkora szeretettel!
Elkanyarodtam: karácsony.
Tízezer forintos fenyőfával meg hitelből vásárolt ajándékokkal. Normálisak az emberek? Mindenki tartozik mindenfelé, és akkor hitelből vásárolunk ajándékot egymásnak? Nagyanyámék - hallottam eleget gyerekkoromban - szegények voltak, mert nem volt pénzük. Hol van az ő nulla forintjuk azokhoz a mínusz milliókhoz, amikkel mi tartozunk a bankoknak. És akkor még ajándékot veszünk a mínuszból, mert ajándék nélkül nem ünnep az ünnep.
Én megpróbáltam, én tényleg nem vettem semmit. Senkinek. Hát megismétlem: soha többet! Akkor teszem csak meg ezt legközelebb, ha valamit legalább saját kézzel csináltam...
Aztán a másik kedvencem: a jókívánságok, SMS-ben... Minden év végén jó nagy hasznot csinálunk a telefontársaságoknak, mert SMS-ben először Boldog Karácsonyt, aztán Boldog Újévet kívánunk. 20+áfáért (a szerencsésebbek). Ördögi kör, mert ha nem üzensz vissza, akkor meg sértődés van. Hát én nem üzentem vissza és ezt csinálom már vagy 5 éve. Innen üzenem, hogy megkaptam az összeset és nem csak karácsonykor gondolok rátok, hanem az év többi napján is. Még akkor is, ha nem küldök tízezerér' SMS-eket. Nem sóherság ez. Ezek elvek. Ahogyan annó a posta hintette el a köztudatban, hogy karácsonykor illik - jó pénzért - képeslapot küldeni, most a telefontársaságok kaszálnak belőle szépen. Biznisz iz biznisz... Én nem járulok hozzá.
Aztán a szilveszter. Meg a kötelező jókedv. Amikor valahová KELL menni és INNI kell, meg vidámnak KELL lenni. Ja, és természetesen egy szardarab vagy, ha nem lősz ki legalább egy pár rakétát... Annak is jól KELL érezni magát, akinek éppen nincs hozzá kedve. Kötelező. És jönnek az invitálások a házibulikba, ahová igazán kedves emberek hívnak meg, akiket még szeretsz is, csak azt nem értik meg, hogy te UTÁLOD A SZILVESZTERT, meg a KÖTELEZŐ JÓKEDVET...
Választhatsz: vagy hazudsz - és akkor a magad szemében is egy szardarab leszel - vagy elmondod az igazat, amin meg meg fognak sértődni. Idén szilveszterkor csak 4, azaz négy barátomat sértettem meg azzal, hogy nem mentem hozzájuk szilveszterkor. Persze mindegyikőjük azt mondta, hogy megérti, de csak nem így van, akurvaéletbe!
- Hol szilvesztereztek?
- Sehol. Otthon nézzük a tévét.
- ??? Gyertek hozzánk, mi is itthon nézzük a tévét.
- (vagy) Gyertek hozzánk, lesz pár barátom.
Ilyenkor mit mondjak? Hogy jobban szeretném a saját otthonomban a saját kanapémról nézni a tévét egyszál gatyában, mint másoknál? Hogy kurvára nincs kedvem a mások részegségét elviselni és elkúrt "házibulislágerekre" ugrálni meg jópofizni félidegenekkel? Hogy nem azért nem megyek sehová, mert nem hívtak meg, hanem mert NINCS KEDVEM? Ezt annyira nehéz megérteni? És minél többet magyarázkodsz, annál kellemetlenebb lesz. Hát nem egyszerűbb azt hazudni, hogy betegvagyok, másnapkoránreggeldolgozok, egymásikbarátomnálleszünkakitnemismersz, ügyeletesvagyok, satöbbi...
Naná, hogy egyszerűbb lenne hazudni, ahogyan az életben mindig. Idén sem hazudtam senkinek semmit, gyorsan meg is sértődtek - ha jól számolom - négyen. Akkkkurvaéletbe!
Mindez még azzal is fűszerezve, hogy az évvégi záráskor az ember kikészíti magát a melóhelyen, meg a másodállásában és hazaesik szentestére. Kell vagy három nap, mire magadhoz térsz, utána szétzabálod magad, mert "mértnemeszelnemjó?" Aztán ajándék visszacserélgetés meg virslivásárlás és "fergeteges szilveszteri buli".
Aztán az év elején a sértődések lekezelése és magyarázkodás...
A konklúzió: jövő karácsonykor elutazom egy jó távoli országba (ahol nincs mobiltelefon sem) és haza sem jövök január 3-ig.
Na, jól kipanaszkodtam magamat, dehát én terápiás jelleggel írok, magamnak. És most jobb...