A magamfajta önmarcangoló típusnak örök dilemma, hogy jó-e az, ahogyan a világ dolgaihoz viszonyul. Azaz viszonyulok.
Szerethető-e az a viselkedés, amit elkövetek naponta?
Vannak kétségeim...
Persze az ember törekszik, és azokkal akiket szeret, egészen másképp viselkedik. Vagy nem? És ha igen, akkora többiekkel miért nem? Nincs energia? Elfogy a szeretet és elfogy a türelem? Valóban nehezebb normálisan szólni valakinek, mint ráüvölteni?
Azt vettem észre, hogy tényleg azt kapom vissza a környezetemtől, amit én magam kisugárzok.
És ha már belegondoltam, magamnak legalább kénytelen vagyok bevallani, hogy ha valaki nem úgy áll hozzám, ahogy azt szeretném, azt bizony többnyire csak magamnak köszönhetem.
Mert az emberek igenis jók! És köztük jó vagyok én is, csak oda kell figyeljek.
Nem túl nehéz...
