Negyvenhat

Valahogy úgy alakult, hogy néha írok egy-egy blogbejegyzést az öregedésemről. De valahogy úgy alakult, hogy nem rendszeresen és nem kerek évfordulókon, hanem például a 41. vagy éppen most, a  46. születésnapomon. Továbbra is magamnak írom ezeket, de ha érdekel, akkor olvasd csak bátran!

Ma, a születésnapomon tényleg 46-nak érzem magamat. Fáradt vagyok. 
Ennek persze vannak okai.

Mégpedig jól beazonosítható okai.

Ma például azért vagyok fáradt, mert hétfőn feleveztem Szobról bőven Esztergom fölé és ez a 32 kilométeres, 2700 kilokalóriás út nem múlik el nyomtalanul. Miért eveztem fel olyan messzire, szemben a Dunával? Mert megtehetem. Mert meg tudom tenni. Mert van bennem még erő. Úgyhogy ez a fáradtság, amitől most éppen 46-nak érzem magamat egy jóleső fáradtság. És elmúlik.

Aztán például azért vagyok fáradt, mert hetente egyszer felülök a bringára és felmegyek a Börzsönybe. Olyan hegyeken, amikre legtöbben az ismerőseim közül felnézni sem tudnak, nemhogy feltekerni. Én meg felülök, felmegyek egy megállással (a tetején, hogy igyak egy kis vizet), aztán meg hazajövök. Minden rákészülés nélkül. De miért? Mert megtehetem. Mert meg tudom tenni. Mert van bennem erő. Úgyhogy ez a fáradtság, amitől ma éppen 46-nak érzem magamat egy jóleső fáradtság. És elmúlik.

Azért is vagyok fáradt, mert gondolok egyet és megkerülöm a Balatont. Reggel elindulok és este megérkezem. Nem nagy dolog - mondhatja más - de azért csak megcsináltam már nyolcszor és most a nyolcadik sem készített ki jobban, mint az előző hét alkalom. És 208 kilométer azért 208 kilométer. Nem 20, de nem is 50, sőt még csak nem is 100. Hanem 208, azaz kettőszáz, meg még hozzá nyolc. Mindez minden felkészülés nélkül. De  miért? Mert megtehetem. Mert meg tudom tenni. Mert van bennem erő. Úgyhogy ez a fáradtság, amitől ma pont 46-nak érzem magamat egy jóleső fáradtság. És elmúlik.

Aztán azért is vagyok fáradt, mert mai is vonattal, majd biciklivel mentem dolgozni. Nem nagy dolog, de nekem fontos. Hogy minden nap megmozduljak. Volt pár hónap, amikor hanyagoltam a biciklizést, de nem is éreztem magamat jól. Nem voltam önmagam. Úgyhogy visszaültem és nyomom a "kemping" pedálját is. Minden nap, amikor csak tehetem. Ha esik, akkor is. Ha éppen náthás vagyok, akkor is. De miért? Mert megtehetem... a többit tudjátok.

Mit akarok ezzel mondani?
Nos, akik nem ismernek, azoknak ez dicsekvésként hathat. Azt gondolhatják rólam, hogy ez a csávó aztán tudja nyomni a nagyképű dumát. De jól is van így, hadd higgyék csak! Sosem érdekelt az idegenek véleménye. Akik ismernek, azok úgyis tudják rólam, hogy MINDEN tettemet a segíteni akarás, a tanácsadás, a példamutatás vezérli. Amikor ezekről a dolgokról írok azt CSAK azért teszem, hogy ötletet adjak. Hogy motiváljak mást és persze motiváljam magamat is. Mert nem csak én tehetem meg, nem csak bennem van erő. Te is megteheted és Benned is van erő.

Úgyhogy a 46. születésnapomat úgy írnám le, hogy én bizony továbbra is jól érzem magamat, nem cserélnék senkivel (magamon kívül).
Soha nem voltam még ilyen erős, soha nem esett még ennyire jól a fáradtság és még mindig tudok rá tenni egy lapáttal.
Persze csak, ha kedvem tartja.
Mert egy nagyon fontos változás van az életemben ez pedig az, hogy SEMMIT nem csinálok, amihez nincs kedvem, ha csak nem kötelező. 

De önként SEMMIT. Konkrétan egy másodpercet sem vagyok hajlandó elpazarolni.
Az öregségnek és a vele állítólag elkövetkező bölcsességnek nálam talán ez az első jele.
Ha tehát az öregedés annyi, hogy változom, akkor legyen így!
Változzak ebbe az irányba.
A minap a vonaton hallgattam az Aerosmith : Dream On című eposzát és mindeddig (nagyjából évtizedek óta) nagyon magamra illőnek gondoltam. De most arra jöttem rá, hogy semmi sem áll tőlem messzebb, mint ez a nóta. Itt van, dalszöveggel együtt:

Miért is lett idegen nekem?
A szövegből szemezgetve "csak" az alábbiak nem passzolnak hozzám:
Akárhányszor a tükörbe nézek, az én arcomon nem láthatók jobban a repedések. Szerencsés géneket örököltem, az idegenek 30 körülinek gondolnak. Egy darabig ez zavart, és ütni tudtam volna a "fiatalember" kifejezésért. De ma már nem zavar, sőt örülök neki.
Aztán én kicsit sem érzem úgy, hogy elszaladt volna az idő és főleg nem olyan gyorsan, mint egy átmulatott éjszaka (alkonyattól pirkadatig). Az eddigi életem is tartalmas volt és terveim szerint a hátralevő része is az lesz. Akármeddig is tart még.

Ellentétben az emberek nagy részével én tudom, honnan jövök és hová megyek. Sosem volt kétségem. A véletlenben már régen nem hiszek.
Az életben nem kellett nagy árat fizetnem semmiért, mert mindent könnyen kaptam. Persze sokszor éreztem úgy, hogy nekem aztán kijut a bajból, de visszanézve mindig arra a következtetésre kellett jussak, hogy lehetett volna sokkal nehezebb is. Hogy másoknak sokkal nehezebb. Hogy szerencsés vagyok. Vagy szerencsés alkat, amiért így látom. Ez egyébként átsegít a nehézségeken, mert tudom, hogy egyszer minden rossz véget ér és visszanézve nem is tűnik majd olyan rossznak. Eddig mindig így volt.
Már régen nem félek attól, hogy bármelyik pillanatban "elragadhat az Úr". Volt olyan időszakom, amikor ez eléggé foglalkoztatott és konkrétan rettegtem a mulandóságtól. Néha még a halál szele is megcsapott. Három olyan konkrét esetre emlékszem az életem során, amikor ott is maradhattam volna. Amikor tudtam, hogy ebben bizony benne van, hogy nem élem túl. De mindhárom esetben rátette valaki a kezét a vállamra és megnyugtatott, hogy "Még nem!", "Nem most!". Úgyhogy nekem nem kell bizonyítani, hogy van nálunk magasabb akarat, azaz hogy van Isten. Én ugyanis találkoztam vele. Háromszor legalábbis észre is vettem, hogy ott van, de valószínű, hogy jó pár esetben meg simán nem vettem észre. Mert korlátolt vagyok, azaz ember.
És mivel tudom, hogy van Isten, megbékéltem azzal is, hogy a földi élet rövid és csak felkészülés az igazi életre. Ami viszont örökkévaló. És mivel felkészülés, olyannak is kell lennie kvázi, mint egy kiképzőtábornak! Ki látott már olyan felkészülést, ami nem tesz próbára? Ami nem edz meg? Akkor mi értelme van? Úgyhogy én hálás vagyok a feladatokért, de azért vagyok leginkább hálás, hogy csak annyit pakol rám az Úr, amennyit elbírok. Hogy mindig megsegít.
Hálás vagyok azért is, hogy a kapott erőmből többnyire jut másnak is, ha szüksége van rá. Még akkor is, ha 46 éves fáradt embernek érzem magamat éppen, pont ma.
Visszatérve a nótához, engem szerencsémre továbbra sem kell biztatni arra, hogy addig álmodjam, amíg az álmaim valóra nem válnak. Mert továbbra is a legjellemzőbb tulajdonságom, hogy semmit nem adok fel. Mert én vagy bele sem kezdek, vagy végigcsinálom. Néha persze elhalasztok ezt-azt de feladni soha semmit nem adtam még fel. Olyat legalábbis, amit én magam választottam.
Ami rajtam múlik tehát, az el volt, el van és el is lesz végezve. Köztes megoldás számomra ugyanis nincs. 

És mivel az álmaimnak élek, szépen lassan (de biztosan) megvalósítom mindet. 
Na, ez a sora véletlenül illik rám a nótának.
"Álmodj, amíg az álmod valóra nem válik!"
Napppppersze én azért nem csak álmodozom, hanem teszek is érte.

Úgyhogy így, 46 évesen és fáradtan azt tudom csak mondani, hogy továbbra is jól vagyok, MINDENNEK jó oka van, MINDEN jól van úgy, ahogy van.
Köszönöm mindenkinek, aki hozzátesz az életemhez akár így, akár úgy! Köszönöm, hogy építetek! 
Ettől az építkezéstől minden születésnapomon több vagyok, mint az előzőn.

Lehet így is, avagy az AB Aegon napos oldala

Volt nekem - sajnos - pár ügyem az AB Aegonnal és ezek miatt eléggé negatív véleményem alakult ki róluk. Tudni kell, hogy jellemzően az a hozzáállásom, hogy ha valamivel nem vagyok elégedett, azt kendőzetlenül és elég részletesen tudatni szoktam a felelőssel - legyen az valós vagy jogi személyiség - megadva ezzel a lehetőséget, hogy javítson.
Nos, az AB Aegonnak anno megírtam, hogy a kötelező biztosításommal ők hibáztak és mégis én szívtam. Konkrétan hetekig autóztam úgy, hogy nem volt érvényes felelősségbiztosításom, pedig csoportos beszedési megbízást adtam pont azért, hogy ilyen ne fordulhasson elő. Valami hiba folytán nem tudták levonni az éves összeget, erről nem értesítettek, hanem felmondták a szolgáltatást. Az utánamászkálás és az újrakötés persze nekem került pénzembe és ezt eléggé sérelmeztem is. Erre nem nagyon reagáltak. Illetve csúnyán leráztak.

Én ilyenkor nem szoktam tovább balhézni, hanem megszakítok minden kapcsolatot a nekem csalódást okozó céggel. Így aztán szépen lassan, de biztosan minden biztosításunkat meg is szüntettem náluk, ezek között volt két nagyértékű életbiztosítás is.

Ha nekik megért nagyjából 7000 forintot - ennyi volt a vitatott összeg, ami miatt megorroltam rájuk - az az ő dolguk. Azt hiszem ez alatt a pár év alatt tőlem és a feleségemtől már milliós értékben estek el befizetésektől, de ha nekik nem kell a pénzünk, mi nem erőltetjük...

Szóval az év elején arra lettem figyelmes, hogy először valami 6000 forint körüli visszautalás jött az Aegontól, aztán meg megpróbáltak levonni 5000 forint körüli összeget valami biztosításra. Tudtommal nekünk az Ab Aegonnál semilyen biztosításunk nincs, de itt kezdtem el gyanakodni azon, hogy esetleg mégis lehet vami, amiről nem tudok. Egy kis telefonálgatás után kiderült, hogy bár 2012. novemberében kiköltöztünk a budapesti lakásból, a lakásbiztosítást valószínűleg elfelejtettem lemondani. Mivel vagy harmincféle levonás jön havonta, fel sem tűnt, hogy az AB Aegon levonogat tőlem. Természetesen ez is csoportos pénzbeszedési megbizás volt...

Na, első lépésként az OTP-ben letiltattam a csoportos beszedést, majd írtam egy szívhez szóló levelet Sopronba a Hógabona térre (Aegon székház), hogy legyenek kedvesek visszaadni a pénzemet, amit egy olyan lakás biztosítására szedtek be, amiben lassan 3 éve nem lakunk. Tehát nincs semmilyen kockázat.

Bevallom, nem sok jóra számítottam...

Ennek ellenére nagyjából egy hete kaptunk egy levelet, miszerint én hibáztam - ez részben igaz is - és nem mondtam le a biztosítást, de ennek ellenére méltányossági alapon megvizsgálták az ügyet és úgy döntöttek, hogy visszautalják a pénzt, levonva az időközben tett visszafizetéseket.

És a pénz a mai napon meg is jött.

Így aztán azt gondolom, hogy ha megírtam a rosszat anno az Aegonról, akkor az a korrekt, ha megírom most a jót is.

Ez ugyanis egy korrekt húzás volt és emiatt most pozitívan csalódtam az AB Aegon biztosítóban.

Van ilyen is!

Úgyhogy hajrá AB Aegon!

Ja, és köszönöm szépen!

Hoppá, ez elszaladt - avagy a második év Szobon

Szépen csendben elmúlt a Szobra költözésünk második évfordulója. 2012. november 17-én, szombaton költöztünk ki, akkor változott meg az életünk. Tavaly - az első évfordulón - írtam egy blogbejegyzést (ide kattintva elolvashatod) arról, hogyan telt az első év, így idén a másodikon is illenék.

Nos, legyen.

Az elmúlt évben történtek lényeges változások, amelyek a szobi életünket eléggé befolyásolják. Az első és talán legfontosabb dolog, hogy volt merszünk, időnk és energiánk a féltetőt kicsit megtuningolni. Aki bátor, csak az álljon neki ilyesminek! Az alap problémám az volt, hogy ez a féltető fehérre volt lekenve - egyetemben a kapuval és a kerítéssel - és ez nekünk nagyon nem tetszett.

A másik - és leglényegesebb dolog -, hogy alulról látszottak a cserepek és amikor megsütötte ezeket a nap, csak úgy ontották a meleget.

Aztán az is nagyon zavart, hogy a féltető teljesen leárnyékolja a házat és a délelőtt folyamán az ebből az irányból sütő nap fényéből semmi nem érkezik meg a nappali-étkező-előszobába. És ha már hozzányúlok a féltetőhöz, akkor ezeket a gondokat oldjuk meg egy huszáros vágással!

Az első lépésben a házhoz közel eső végnél 3 osztást a tetőből átvilágítósra cseréltünk, így a sötét féltető alatti térből - barlangból - egy világos, kellemes hely lett. Annyira világos csak, amennyire kell. Mivel csak egy méter szélességben polikarbonátoztam be, a fény bejön, de a nap nem tűz be. Imádható hely lett.

A tetőn a cserepeket az innen kikerülő cserepekből kipótolgattuk, így sikerült kiszedni az idegen és ezért nem megfelelően illeszkedő tetőfedő elemeket. Amíg nem lesz pénzünk új cserépre, ez is jó lesz. Csak nagy esők során ázik be kicsit, de ezt is megoldottam.

A tetőt alulról belambériáztam, de mielőtt a lambéria felkerült volna, alulról feszesen lefóliáztam. Így ha be is csöpög víz, az szépen lefolyik és a tető végénél kifolyik. Így aztán a folyamatosan beázogatós féltetőből egy szuper kis helyiség lett, ahol jó lenni.

Majd amikor cseréljük a cserepeket, felülről is befóliázzuk és teszünk be hőszigetelést, de már most is nagyon szuper, hogy a szél nem hordja be az esőt és reményeink szerint majd a havat sem fogja.

Azt majdnem elfelejtettem leírni, hogy a fehérre mázolt oszlopokat és a kerítést meg a kaput lecsiszoltam és szépen lepácoltuk mahagónira. A kapu és a kerítés belsejét is beborítottuk lambériával, így a házból kilépve nem az ipari hangulat fogad minket, hanem egy meleg, barátságos kis fedett udvar.

A szomszéd felől lévő deszkákat nem bántottam, ugyanis ezek jövőre cserére kerülnek. Mivel onnan a nap nem tud betűzni, ide áttetsző, de nem átlátszó polikarbonátot teszek és így a már világosabb, de még mindig sötét részek is ki fognak világosodni. A felszabaduló lécekből lefedem a padlást felülről, ahol nyarunk 40 négyzetméternyi és vagy 20 köbméternyi rakodóteret. Most a padlás kihasználatlan, mert felülről nincs burkolat. Ez persze a hőszigetelést is rontja, bár a tetőből kiszedett szigetelést mind a padláson fektettük le, így  most 40 centi szigetelés van legfelül.

Sajnos idén nem tudtam megcsinálni a hátsó fészert, de nem adtam fel az ötletet. A ház mögé szeretnék egy féltetőt, ahová sok minden beférne (hajók, bringák, szerszámok, kacatok) és így a ház mellett lévő féltetőnk teljesen felszabadulna és ezalatt lehetne élni nyaranta. Minden esetre a ház sarkánál, ahol kicsit bevert az eső, csináltam egy kis tetőcskét és ezzel nagyot javult a helyzet e téren is.

A nyár a sok munka miatt kicsit szomorúra sikerült. Nem tudtunk elmenni a barátokkal a Balatonra egy hétre, pedig nagyon számítottam rá. Sem az időnk, sem az anyagiak nem engedték ezt meg nekem. Ugyanígy időhiány miatt kicsit kevesebb hajózás is volt idén, de majd bepótoljuk jövőre. Mindent bepótolunk.

A ház előtt a vízművek a nyáron szétcseszerintette a nagy gonddal ápolt kertecskét, és még csak elnézést sem kértek, amikor reklamáltam. Persze erőt vettem magamon, rózsákat ültettem és múlt pénteken kikerült egy naspolya fa is. A rózsákból illat és szépség, a naspolyafából pedig némi hangszigetelés fog származni tavasszal. A kertészetben azt ígérték, hogy a fa 4-5 méteresre nő meg és nagyon terebélyes lesz és már jövőre teremni fog. A füvet kell még kicsit rendbe tennem, mert azt intézték el leginkább a DMRV Zrt barbárjai.

A bicikliparkunk bővült három bringával is. A tavasszal egy dobozos - cargo - biciklire tettem szert, amellyel mindenféle szállítási gondunk megoldódott. Az autó azóta alig mozdul.

A nyár végén sikerült venni egy fekvőbringát is, amelyen lesznek még javítani valók, de ezeket a szép féltető alatt, árnyékban kényelmesen meg tudom majd tenni.

A feleségem születésnapjára kapott egy nagyon kényelmes bringát, amelyen sok javítani való lesz, de állok elébe. Reményeim szerint ezzel a bringával - amely majdnem fekvő - szívesebben jön majd el bringázni, hiszen nem fog fájni sem a dereka, sem a karjai, sem a feneke. Az én fekvőbringám már beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hihetetlen távolságokat lehet vele megtenni minden fájdalom nélkül. Jó döntés volt.

Elég sokat vívtam a MÁV-val azon, hogy a vonatokon a kerékpárkocsikat lespórolják és így soxor utazhatok a peronon, meg erre-arra. Így végül - nemszívettokmeg alapon - vettem egy összecsukható bringát. Ezzel mindenhová felférek és mostanság letojom, hogy van-e a vonaton bringakocsi...

És a lényeg a végére: felfedeztem, hogy Szobon isteni futó helyek vannak. Így az ősz kezdete óta rendszeresen futok. Ebben nagyon sokan segítenek nekem, biztatnak, dorgálnak, tanácsokat adnak, amiért én tényleg hálás vagyok nekik. Néha már futóversenyekre is elmegyek.

Eljutottam oda, hogy hét napból ötön, de van olyan is, hogy haton van valami futkorászás. Ennek következtében fogytam eddig tíz kilót és akarok még fogyni négyet-ötöt. A futáshoz már kicsi lett Szob, mert a legnagyobb körön is csak 10 kilométer, így mostanság gyakran elfutok Zebegénybe. Hamarosan meglesz Márianosztra oda-vissza (15 kilométer és jó kis szintkülönbség), a tavasszal pedig meglesz Nagymaros oda-vissza (25 kilométer), ha megcsinálják a jelenleg feltúrt bringautat Zebegénytől Marosig. A mozgásaimat a Garmin Connect oldalon megnézheted, nyilvánosak. Ide kell ehhez kattintani.

Mindent összevetve tehát az életünk ebben az évben is pozitív irányokba változott és remélem, hogy ez a tendencia fenn is marad. Sikerült egészségesebb egyensúlyt találni a munka és a pihenés között, bár az így felszabadult időt kicsit megette a ház és a körülötte végzendő munkák. Azért sokkal többet vagyok idehaza és sokkal több időm jut a szabadon választott gyakorlatokra.

Persze történtek rossz dolgok is (háromnapos narkósfesztivál a Malomvölgyben, amitől nem aludtunk egy szemhunyást sem), és néhány tervünket el kellett halasztani. De a mérleg még mindig egyértelműen pozitív. A negatív élményeimről nem fogok írni, mert nem szeretném azokat évek múlva is visszaolvasgatni.
Szob továbbra is egy nagyon jó hely, imádható.

Nem mindegy ám, hogy hívnak!

A mai bejegyzésemet a Telenor hányavetisége indokolja, de természetesen épeszű ember egy eseménytől nem akad ki. Voltak hát előzmények, de az utolsó csepp a pohárban a Húgom esete volt. Mesélem...

Szóval én magam Molnár Sándornak születtem. Dobogós hely ez a leggyakoribb nevek között, csak a Kovács Péter és a Nagy Zoltán előzi meg. Nem könnyű ám Molnár Sándorként élni, sőt azt is mondhatnám, hogy egyenesen szívás.
Amíg csak a könyvtárban kevernek össze és írnak a nevedre olyan könyveket, amiket nem te kölcsönöztél ki, addig még akár vicces is lehet. Amikor viszont az orvos kever össze egy másik Molnár Sándorral, akkor elfogy a humorérzéked.
Én szerencsés ember vagyok, mert csak 3 hónapig szenvedtem alhasi fájdalmakkal, miközben a leleteim sorra rendben voltak. Három hónap után vettem ki az orvos kezéből a leleteket és ekkor láttam, hogy az a Molnár Sándor 1958-ban született és az anyja neve is más.
"Ja?" -mondta a jó doktor és valahonnan a kupac aljáról előhúzta az én leleteimet. Meg is lett a fájdalmaim oka és még egyszer hangsúlyozom, hogy szerencsés vagyok, amiért csak nem kezelték a meglévő bajomat, ami ráadásul nem is volt halálos. Simán kezelhettek volna egy nem létező betegséggel is, de szerencsés vagyok, hogy a névrokonom egészséges volt.
Egy ideig úgy védekeztem molnársándorságom ellen, hogy elkezdtem használni a második keresztnevemet, de akkor meg egy Sándor Istvánnal kevertek össze. Mármint egy Istvánnal, akinek a családi neve volt a Sándor. Ez sem volt hát megoldás. Így amikor összeházasodtunk a feleségemmel, felvettük egymás neveit és azóta valahogy nem kevertek senkivel össze. Ebben a kötőjeles megoldásban egyelőre csak mi ketten létezünk az országban.
Azért is szerencsés vagyok, mert a szüleim, de főként Apukám megértette és elfogadta, hogy a családi nevem változni fog. Nem lehetett könnyű, mert hazánkban ez még nem annyira szokás, de megmaradt a Molnár is benne és elvileg az az erősebb, így a gyerekeinket kötőjellel fogják Molnár-Soósnak hívni, de az ő gyerekeik már csak a Molnárt viszik tovább. Ilyen a magyar jogszabály.
Ha a telefonkönyvet bújod - mondjuk a digitálisat, amiben keresni is lehet -, találhatsz érdekes neveket, de a Buzi és hasonló családi névvel megáldottak higgyék el nekem, hogy sokkal nagyobb szívás Molnárnak, Nagynak, Kovácsnak, Szabónak, Tóthnak vagy éppen Horváthnak lenni. Hogy csak a leggyakoribbakat említsem. A mi életünk többnyire magyarázkodás és a fentebb leírt félreértések és összekeverések mindennaposak. Az én telefonomban 4 Tóth Tamás van...

A hosszas bevezető után jöjjön a lényeg. Mert arra azért mégsem gondoltam volna, amit a Húgommal a Telenor elkövetett. Előzetesen még annyit tudni kell, hogy a Húginak soha semmilyen kapcsolata nem volt a Telenorral, de az előd Pannon GSM-mel sem. Világ életében ugyanannál a szolgáltatónál, először Westel, aztán T-Mobile majd Telekom előfizető volt.

Ezért is érdekes az, hogy a minap a munkahelyén a pénzügyes hölgy odament hozzá, hogy a fizetéséből le kell tiltani 300 ezrest, mert a Telenornál ennyi tartozást halmozott fel...

... egy (mint kiderült) MÁSIK Molnár Nikoletta, aki ráadásul ugyanazon a napon született. De az anyja neve természetesen nem ugyanaz és nem mellesleg a Húgomnak van harmadik neve is, amit minden szerződésben használni is szokott, pont az ilyen félreértések elkerülése végett.

Nagyon nem értem ám az esetet, hiszen szerződésekben az édesanyák neve minimum ott van, ahogyan a lakcím is - és mondanom sem kell, hogy a Húgom soha nem lakott Szabolcsban -, sőt talán mintha mindenféle személyi igazolvány számra is emlékeznék. Tovább megyek, mert itt van előttem egy Telenor szerződés, amelyben egy második arcképes igazolványt is kérnek, ebben például a jogosítványt.

Röviden tehát a Telenor kiadja úgy a behajtó cégnek az adatokat, hogy a név egy részén és a születési dátumon kívül semmi más nem egyezik.

Aztán a jó képességű behajtó cég - és ez is Magyarisztán, a világon máshol ilyen nem fordulhat elő - a névtöredék és a születési dátum alapján kikéri a Húgom jelenlegi munkahelyét - ezt ki és milyen jogon adta ki??? - majd simán tehet egy letiltást a fizetéséből, mégpedig az átlag magyar havi kereset majdnem háromszorosának értékében.

Ha a Húgi munkahelyén a pénzügyes nem precíz és rendes és nem megy oda a Húgomhoz nagy pironkodva - még Ő érezte magát kellemetlenül -, hogy ezmiez, akkor simán letiltja a fizetéséből ezt a nem kis összeget.
(Szerk: most mondja egy barátom, hogy a dolgozónak el kell ismernie a tartozást, tehát a letiltás előtt a pénzügyesnek oda kell mennie. Esetünkben a pénzügyes azért volt rendes, mert diszkréten kezelte a dolgot.)

Arról ne is beszéljünk, hogy a Húgom éppen próbaidős ennél a cégnél, ahol neki ugyebár bizalmat szavaztak azzal, hogy próbaidőre felvették. Erre mi derül ki róla? Hogy százezrekkel tartozik, mert egy hányaveti p***a, és nem képes a számláit időben befizetni.

Na mi ez, ha nem becsületsértés?

A kép árnyalásához hozzátartozik, hogy a Húgom azon kevés magyar állampolgárok közé tartozik, akik bár beszívták a svájci frank elszállását a lakásvásárlásukkal, de magoldásként azt választották, hogy akárhogy is, de fizetik a megemelkedett törlesztőrészleteket. A Húgom ezt úgy tudja megtenni, hogy a főállása mellett másodállásban is dolgozik, heti plusz 8-16 órákat. És soha nem maradt el egy részlettel sem. És ez nem csak erre a kölcsönére, hanem úgy általában az összes számlájára igaz.

Naszóval ezt az embert alázza meg azzal a Telenor, hogy a vadi új munkahelyére kiküld egy ilyen behajtási dolgot próbaidő alatt.

Azt ugye nem is kell megírnom, hogy a Húgom felháborodott levelére még csak választ sem adtak sem a behajtó cégtől, sem a Telenortól. Pedig mindkettőnek írt és meg kell mondjam, hogy én magam nem lettem volna képes ilyen higgadt hangnemben lekezelni a dolgot és egy-két anyázás csak belecsúszott volna a levelembe. A Húgi az más, ő higgadt és türelmes.

És hepiend nincs? De van.

Én éppen 16-án - még ennek a botránynak a kipattanása előtt egy nappal - döntöttem úgy, hogy kipróbálom a Telenor Hipernetjét. Eleve nem indult túl jól a dolog, mert napokig eltartott az, hogy egyáltalán beaktiválják a kártyát. A részleteket ide kattintva elolvashatod. Az is igaz, hogy az úgynevezett Hipernet hol hiper, hol meg semmilyen és Budapesten belül is előfordult, hogy nehogy 4G nem volt, de még csak EDGE sem. De ez még nem biztos, hogy arra a következtetésre juttatott volna engem, hogy ne használjam a szolgáltatást, hiszen a többi szolgáltató is ilyen. A végső lökés az volt, hogy láttam, miként kezelik ezek (sic!) az ügyfelet és mennyire szarba sem veszik az embert.

Úgyhogy ma délelőtt szépen bementem egy boltjukba és visszaadtam a nem is annyira hiper netjüket. Még mielőtt rám is rám számláznak valami olyan tartozást, amit egy másik Molnár Sándor halmozott fel.

Így aztán éves szinten ezzel csak az én esetemben elesnek jó 80 ezrestől. Így jár ám az, aki elveszti az ügyfél bizalmát.

Remélem ezt a bejegyzést is olvassátok páran és esetleg tovább is osztjátok, hadd tudják meg az emberek, mire számíthatnak a Telenornál.

Nektek pedig kedves Kovácsok, Szabók, Nagyok, Tóthok, Vargák Horváthok és Kissek azt javaslom, hogy minden vasárnap a legközelebbi templomban mondjatok el egy imát és dobjatok be valamelyik szentnek egy százast, nehogy összekeverjenek benneteket egy másik Kováccsal, Szabóval, Vargával, Naggyal, Tóth-tal, Horváth-tal vagy Kissel!

Ámen!

Egy jobb világban

Ma történt, hogy Rácz Károly, ismertebb nevén Terry Black írt Kerényi Imrének, hogy ha már neki magának is voltak homoszexuális viszonyai, legalább ne buzizzon nyílvánosan.

Többekben felmerült a kérdés, hogy miért is volt erre szükség?

Miért kell Rácz Károlynak, a két gyermeket tisztességgel nevelő apának újra Terry Blackként megnyílvánulnia és miért is kell a köztudat arcába vágnia melegségét.

Nos, az én véleményem az, hogy egy jobb világban, nem kellene hangsúlyoznia Terry Black-nek, hogy milyen irányultsága van. Mert egy jobb világban ez senkit nem érdekelne és ebből sem előnye, sem hátránya nem származna. Egy jobb világban ha nyersz - mert jobb vagy - nem rónák fel, hogy zsidó vagy, cigány vagy, homoszekszuális vagy, arab vagy, nő vagy, szőke vagy, kopasz vagy.

Ez nem egy jobb világ.
Ebben a világban a Kerényi-félék buziznak, miközben maguk is élvezettel forogtak homoszekszuálisok társaságában.

Ebben a világban a Szegedi Csanád-félék zsidóznak, miközben maguk is zsidó származásúak. (Merthogy 2012-ig nem tudtak nagyanyjuk zsidóságáról, napppersze!)

Ebben a világban ha sikereket érek el és anyagilag jobban megy egy kicsit, az arcomba vágják, hogy kampós az orrom.

Ebben a világban ha felszólalok a cigányozás ellen, lecigányoznak engem is.

Ebben a világban ha felszólalok a melegek mellett, lebuziznak engem is.

Ebben a világban ha rászólok egy szemetelő emberre, akkor meg a szőke hajam és a kék szemem miatt fasisztáznak le.

Ebben a világban ha rászólok a vonaton üvöltöző kölkökre, akkor vén g**i vagyok.

Ebben a világban ha rászólok a rendetlenkedő kölkökkel üvöltöző idős emberre, akkor "nepofázzbeletaknyos" vagyok.

Ebben a világban ha rászólok a kutyáját szabadon futtató, a gyerekeket halálra rémisztő gazdára, akkor kutyagyűlölő vagyok.
És sorolhatnám...

Mert ebben a világban mindenki tudja, hogy Ő mi NEM, de szinte senki nem tudja, hogy Ő maga mi.
Így aztán ebben a világban nagyon kevesen gondolkodnak el azon, hogy "általában milyen lehet az, másvalakinek lenni" (A.A. Milne: Micimackó). Az emberek nagy részét nem érdekli a másik ember.
Az emberek nagy része nem tudja, mi is az az empátia.
Sokan vannak (vagyunk), akik tudták (tudtuk), de a közönyös emberek világa kiégette belőlük (belőlünk).
De nincs minden veszve, mert a közöny falán átjut, a megemelkedett ingerküszöböt eléri az erősebb hang.
Az üvöltés.

Úgyhogy ebben a világban, amiben élünk egyelőre mindenkinek sokkal jobban ki kell állnia és hallatnia kell a hangját, mint egy jobb világban.
Nem kell csodálkozni, ha a siketek között üvöltözni vagy kénytelen...
Hogy a közönyös emberek, az "idegesség katonái" (Bornai Tibor) is meghallják és megtudják, hogy vannak mások, akik másként élnek. Nem jobban, nem rosszabbul, hanem másként.
Hogy megismerjék a másikat, a másokat és rádöbbenjenek, hogy a másiktól, a másságától nem kell félni.
És akkor egyszer csak nem fog számítani, ha valaki roma, transzvesztita, zsidó, arab, meleg.

Szép csendben

Szép csendben bunkó lettem.

Szép csendben pont olyan, aki sosem szerettem volna.

A káromkodások úgy csúsznak ki a számon, hogy már észre sem veszem.

Nem okolhatom a világot, mert a világ pont olyan, amilyen. És mások is élnek benne és mégsem lett belőlük bunkó.

Mint belőlem. Szép csendben.

Egyszerűen gyenge voltam és egyre gyengébb vagyok.

Nem voltam képes ellenállni azoknak, akik mindig is lehúztak - magukhoz - , úgyhogy szép csendben elsüllyedtem.

És talán soha nem is leszek már képes felemelkedni. Nem fejlődni, csak elérni újra egykori önmagamat.

Már a buborékok sem mutatják, hogy egykor hol süllyedtem el.

Szép csendben más lett a fontos, mint ami volt. Szép csendben elengedtem azt, ami egykor a szívdobbanás volt, a lélegzet. A lét.

És szép csendben olyan lett az életem is, mint amilyet azok élnek, akikhez soha nem akartam hasonlítani.

Szép csendben az álarc, amit magam elé tartottam eggyé vált velem. Nem tudom, hol végződik az ál és hol kezdődik az igazi arc.

És ha már én sem tudom, akkor ki tudja?

A barátaim? 

Ők legtöbben már lemondtak rólam. Szép csendben tudomásul vették, hogy nem az vagyok, akit egykor szerettek.

Mert biztosan próbáltak figyelmeztetni, csak én közben szép csendben egy harsány bunkó lettem, nagy pofával és mocskos szavakkal. Amik csak úgy fröcsögnek, ha megszólalok. Érthető, hogy arrébb álltak.

Kik kicsit, kik nagyon arrébb.

És vannak, akik szép csendben odébbálltak.

Persze vannak páran, akik valami érthetetlen mazochizmustól vezérelve kitartanak mellettem, de mivel bunkó lettem szép csendben, véletlenül sem mondanám el nekik, mennyire hálás vagyok ezért.

És amikor barátkozni szeretnék, többnyire csak a hozzám hasonló bunkók képesek elviselni. És ezért aztán szép csendben olyanok vesznek körül, akikkel egy buszon sem voltam hajlandó utazni. 

Közben szép csendben távolodom már azoktól is, akik a sors fura fintora miatt a családomba tartozni kénytelenek. Akiknek nem volt választásuk. Akik közé születtem és akiket több évtizede tolok el magamtól és akik lassan, de biztosan távolodnak is tőlem.

És mivel bunkó lettem, fel sem nagyon merül bennem, hogy az én hibám lehet mindez.

Szép csendben, ahogyan az a bunkóknál lenni szokott, megtaláltam a kifogásokat és az önigazolást.

Hogy mindenki hibás, csak én nem.

És szép csendben még az is elfut majd, aki a legfontosabb.

Az egyetlen, aki magamnál fontosabb.

Mert ahhoz is elég bunkó vagyok, hogy azt a maradék érzelmet kifejezzem, amit legalább iránta érzek.

Még szerencse, hogy ezek a dolgok általában nem foglalkoztatnak és csak néha kerülök olyan lelki állapotba, amit a bunkó lényem nem nagyon visel el.

Úgyhogy többnyire elmúlnak ezek a kitörési kísérletek, szép csendben...

Ne félj!

A félelem belekúszik annak a lelkébe, aki hagyja.

Az Apocalypto című film az egyik kedvencem. Több jelenete is szenzációs, de a legjobb az, amit most - sajnos csak angol felirattal, de - megleltem. Íme:

Az angolul - és majául - nem tudóknak annyit, hogy a kulcsmondat 45 másodpercnél hangzik el. Magyarul így szól: "Nem azért neveltelek fel, hogy félelemben élj..."

Lám, az egyszerű népek bölcsessége... Mindenesetre nem kell ahhoz dél-amerikai őserdőben élni, hogy az ember ezt az alapvető igazságot felfedezze magának. A félelem ugyanis megöli a lelket. És jó üzlet.

Sokan törekednek arra, hogy megfélemlítsenek minket. Mert aki fél, az rávehető dolgokra.

De ugye Ti, a barátaim értelmesebbek vagytok annál, hogy bedőljetek a félelemgépezetnek. 

Én ugyanis - bár nem vagyok indián törzsfőnök - nagyon nem szeretném végignézni, ahogyan félelemben éltek.

Hát ne féljetek!

Az Ipoly az enyém!

Valahogy úgy mondta +Attila Orbán barátom, hogy: "Nincs annál természetközelibb élmény, mint amikor az ember egyedül a folyón kajakozik..."

És nagyon igaza van.

Az Ipoly ma csak az enyém volt. 5 kilométert eveztem felfelé rajta, kényelmes tempóban és sokat bámészkodva, majd lefelé csorogtam és végül a Dunán ereszkedtem le a szobi révig. Összesen 11,6 kilométert. Jólesett és el sem fáradtam nagyon. A tracklog itt: 

Akár hiszitek, akár nem, SENKIVEL nem találkoztam ebben a két és fél órában. Csak madarakkal, békákkal, ugráló halakkal, siklókkal. Ember - rajtam kívül - sehol egy szál sem.

És ezt ma kifejezetten díjaztam...

Az Ipoly még nem apadt vissza és némi szagot kénytelen voltam elviselni és természetesen némi szemetet is összehordott a víz, de ki lehetett bírni.

A hajót egyedül cipeltem le a vasúti hídig és ott tettem vízre. A cipeléshez nagyjából 5000 forintból dobtam össze egy szállítókocsit, csak egy 10-es fúró kellett hozzá és egy 17-es villáskulcs.

A legnagyobb összegbe a két kerék került, egyenként 1600 forintba. Kellett hozzá két derékszögben meghajlított 4-es, rozsdamentes lemez, 2 db 10x60-as hatlapfejű csavar önzáró anyákkal, négy darab alátét erre a csavarra, 2 db 8x25-ös hatlapfejű csavar szárnyas anyákkal és alátét ezekhez. A kocsi rögzítéséhez egy spanifert használtam, 600 forint a barkácsáruházban. És ennyi. Összeszerelni 15 percig tartott és tökéletesen vizsgázott még terepen, sárban is. Így a kajakot egyedül le tudtam húzni a folyóig, majd vissza is. A kocsi szétszedhető, de egyben is elfért a kajak tárolórekeszében.

Ha az ember boltban vesz kajakkocsit, az minimum 15 ezres, de 21-ért is van. Ehhez képest ha nem kapkodok, kereket is találtam volna olcsóbban, azaz egy ilyen kocsi kihozható 3000-4000 forintból is.

Lehúztam vele a hajót, vízre dobtam és huss...

Az Ipoly áradása miatt alig találtam helyet, ahol ki tudtam kötni és ott is összesároztam magamat és a hajót is. Képet nem nagyon tudtam csinálni, mert a Motorola Defy Minit vittem magammal, ami vízálló, de ez az egyetlen jó dolog, ami elmondható róla. Azért itt egy kép:

Az látszik, hogy a víz sáros és zavaros, de így is nagy élmény volt. A nap szépen sütött, a szúnyogok a folyó közepéig nem nagyon repülnek be, csend volt, béke és nyugalom.

Ez az igazi regenerálódás, ami rá is fér a tépett idegeimre.

Legközelebb a Duna és a Hron lesz soron, de az Ipolyon is fel akarok evezni nagyon sokáig.

Majd mesélek...

Hajó, ha nem jó...

Ha már frissítették a blogger mobil alkalmazást, tegyünk egy próbát újra a telefonról bloggolással.
Vannak az életben felejthetetlen pillanatok. Ilyen mindenképpen az, amikor egy álom megvalósul.
Kevés ilyen pillanat van, így ki kell élvezni. Élvezem is.

 

Még gyermekkoromban, Tatán az Öreg tavon lettem szerelmes a kajakozásba. Csak azért tanultam meg úszni, hogy felvegyenek a szakosztályba. Igaz, a versenyszintű kajakozás az főleg futás és edzőtermi edzés, de azért felejthetetlen napokat töltöttünk a vízen.
Már akkor tudtam, hogy nekem egyszer lesz saját hajóm.
És lett.

Igaz, hogy nem új, de az enyém. Tökéletes lesz arra, hogy kipróbáljam, az eltelt 28 év alatt fakult-e a tudásom és tényleg akkora élmény-e hasítani a vizet, mint amire emlékszem.
Hamarosan beszámolok erről is.
Itt a jó idő, vízre szállok a hétvégén...

Idegbetegség

Észrevettem magamon az első jeleket. Az első jó jeleket. A kis dolgoknak is tudok örülni, így a mai reggelen történteknek kifejezetten.

Az történt, hogy kis feleségemmel mint mostanában minden reggel, ma is jöttünk dolgozni. És ma is megálltam, hogy kitegyem. Erre egy benzinkút parkolóját szoktuk használni. Megállok, kiszáll, kényelmesen felöltözik, magához veszi a cuccait és elköszön. Nem kell kapkodni. Nyugis a dolog.

Ma reggel ugyanerre készültünk. Ahogy megállok, hogy a merőleges parkolóba betolassak és kiteszem az indexet, hogy ezt a szándékomat jelezzem, érkezik nagy sebességgel egy úriember és beáll, bevágódik a helyemre.

Mire vagyok büszke? Először arra, hogy ez semmit nem mozdított meg bennem. Nem húztam fel magamat még belül sem és egy szót nem szóltam. Tök nyugodtan szemléltem az esetet, mintha nem is velem történt volna.

Megváltoztam? Lenyugodtam?

Nem hinném és biztosan lesznek még visszaesések, de minden esetre azt biztató jelnek tartom, hogy nem húztam fel magamat. Magam sem ismerek magamra, hiszen ilyen esetekben minimum anyáztam volna, rosszabb pillanataimban pedig ki is ugrok a kocsiból és elküldöm az anyjába a manuskámat.

Most nem. Kicsit előrébb álltam és éppen arra készültem, hogy kiteszem az indexet és megállok az út szélén, amikor érdekes dolog történt. Az úriember kitolatott a helyről és beállt hárommal arrébb.

Nem hittem a szememnek. Észrevette, hogy mekkora taplóság lenne, ha ezt megcsinálná velem és korrigált.

Lehet, hogy elsőre nem is vette észre, hogy én is oda akarok beállni, csak utólag.

Minden esetre javított a hibáján és így be tudtam tolatni a helyre.

Amikor kiszállt a muki a kocsiból, ott ment el mellettünk és még intett is, hogy "Bocs!".

Én meg leengedtem az ablakot és hangos "Köszönöm szépen!" kíséretében rámosolyogtam.

Jó érzés volt.

A tanulság?

Az van:

Nem érdemes mások hülyesége miatt magadat idegesíteni. Főleg azért nem, mert lehet, hogy nem is hülyék, csak fáradtak, gondterheltek, idegesek.

Én is voltam ilyen és remélem a mai reggeli reakcióim azt mutatják, hogy lassan, de elindultam egy másik irányba.

Abba az irányba, amerre régóta szerettem volna. Ahová eddig is tudtam az utat elméletben, csak gyakorlatban nem sikerült soha rálépni.

És hogy ebben mennyi szerepe van annak, hogy nem lakom már Budapesten és hogy letettem TELJESEN a kólát... Nos, ezt ítéld meg te, aki olvasod az írásomat!

Tötymörgők és száguldozók

Én magam a 2/A-n járok, minden munkanapon reggel és délután. Tapasztalatom az, hogy ebben az országban háromféle autóvezető létezik.

Az egyik, aki a megengedett 90 helyett 80, vagy inkább 70 kilométer/órával közlekedik (vadiúj kocsival, mert az kell ehhez a sebességhez). Teszi ezt tökéletes útviszonyok mellett is. Persze teljesen jogos az az észrevétel is, hogy a 90 az megengedett maximális sebesség, ennyivel nem kell menni, csak szabad. De az ilyen, elkerülő jellegű utakat csak azért építik meg - nem kevés pénzért -, hogy aki haladni akar, annak ne kelljen a lakott területeken átszivárogni (és nem mellesleg a lakott területek levegőjét szennyezni). Így aztán az ember azt gondolná, hogy ha az út- és látásviszonyok megengedik, akkor a 2/A-n 90-nel közlekedni teljesen biztonságos és sokkal veszélyesebb az, amikor pár mazsola az egyébként is jellemzően türelmetlen autóstársakat feltartja. Mert ezek a tötymörgők természetesen nem mennek a régi 2-es úton, ahol a táv rövidebb és az ő sebességükkel még a menetidő sem lenne hosszabb ott sem, nameg nem tartanának fel senkit. Ehelyett a 2/A-n jönnek és - nem túlzok - 4-5 kilométeres sorokat gyűjtenek maguk mögé. Egyébként direkt használom a 2/A megjelölést az M2 helyett, hiszen számomra az NEM autóút - és főként nem autópálya - ahol nagyrészt 2 sáv van és a sebességkorlátozás végig 90. Két szakaszon szabad 110-zel menni, de ott meg nem lehet. Persze a statisztikában jobban mutat, ha közlekedési szakemberek elkönyvelik ezt az utat autóútnak, de mondjuk ki: nem az. Semmilyen tekintetben. De térjünk vissza az ott közlekedőkre.

A másik típus, aki a tötymörgést, de még a megengedett maximális sebességgel haladókat sem tudja elviselni és előzi a 4-5 kilométeres sort 150-nel, akár ködben is. Nem érdekli egyébként, hogy a 2/A út olyan rövid, hogy ha a megengedett 90 helyett 70-nel mész, akkor a menetidőd a legvégétől a legelejéig közlekedve is maximum 3-5 perccel lesz több. Nyomják neki és mi - a harmadik típus - figyelünk oda mindkét baromállat-fajtára.

Az sem jobb, akinek a tötymörgése miatt ez a helyzet kialakul, de az ő - teszetosza - viselkedése még igazolhatóbb. Hiszen ha valaki nem érzi biztonságosnak a tudását, inkább menjen lassabban. Persze jogos a kérdés, hogy ha valaki fél vezetni, az miért nem megy vonattal, vagy busszal, de nem török pálcát felettük. Ezer oka lehet annak, ha valaki éppen előtted balfékeskedik és normális gondolkodású ember ezen nem is idegesíti fel magát nagyon.

De nekünk - a normálisaknak - kell figyelni a rosszabbik baromállat-fajtára is, akik szerencsésebb esetben csak a szembe jövő kamion alá hajtanak és ott halnak meg, nem okozva ezzel nagyobb megrázkódtatást senkinek - hacsak a szép autóért nem kár -, de rosszabb esetben minket szorítanak le és löknek be a szántóföldre. Az utóbbi azért már nem mindegy ám.
 

Miért vagyok ennyire cinikus? Nos, aki eltölt pár ezer kilométert ilyen viszonylatban az utakon, az maga is arra a következtetésre jut, hogy aki barom, az megérdemli a sorsát. Mindenkinek joga van hozzá, hogy úgy távozzon az örök vadászmezőkre, ahogy neki tetszik, így aki például ezt a formát választja, annak a döntését tisztelni kell. És én tisztelem is, persze csak addig, amíg másokat - és főleg azok közül valakit, akik nekem fontosak -  nem nyír ki a hülyeségével. Így aztán a 2/A-n nagy számban fellelhető lengyel, szlovák és egyéb kamiont úgy tekintem én, mint ezeknek a barmoknak a csúcsragadozóit.
Aki nem tudta volna: az így közlekedők esetében ugyanis csak idő kérdése, hogy mikor nyírják ki magukat. A halál velejárója az ilyen viselkedésnek. Meg aztán reménykedhetünk is abban, hogy csak kiveszik már ez a hibás gén is az emberiségből...

 

(A kép forrása az index.hu. http://index.hu/belfold/2012/12/20/halalos_baleset_tortent_az_m2-es_autouton/)

(A képen és a cikkben szereplő autó egyébként ugyanolyan, mint az enyém. Aznap én is mentem munkába, negyed órával később. Én odaértem, ő meg nem. Nekem egy kellemetlen, félórás kerülő volt az egész, legalább megnéztük Veresegyházát. Neki meg az élete vége. Ugyanolyan autó, hasonló korú vezető és csak a hozzáállásban volt a kölönbség. Megfogott a dolog, főleg azért, mert többször láttam már ezt - vagy egy hasonló - kocsit ezen a szakaszon száguldozni. Velem nagyjából egyidőben ment reggel és délután is láttam többször visszafelé. Valószínűleg ugyanarról az autóról van szó, mert nem sok szaladgál ebből a típusból, ebben a színben az utakon és a baleset óta meg nem látom. Korábban nem egyszer el is engedtem, menjen csak. Megdöbbentő, de azért várható volt, hogy ez lesz a vége. Sajnálom is, a családját is, de aznap 30 méteres látótávolság volt a köd miatt és mégis nyomta neki. Azaz, csak magának köszönheti még akkor is, ha megrázó egy ilyen eset. Minden halál tragikus és értelmetlen.)

De nem erről akartam írni.

Amiért az egyébként baráti beszélgetés keretén belül leírtakat továbbgondoltam, annak csupán annyi oka van, hogy megosszam veletek, amit én, így pár tízezer kilométer alatt - gondolok itt a napi rendszerességgel, életvitelszerűen végzett vezetésre - leszűrtem. Amire rádöbbentem.
Mondandóm lényege tehát mi is?

Csupán annyi, hogy még mindig jobb a 3-as - normális - csoportba tartozni és néha elmorzsolni egy Miatyánkot, mint bármelyik másik kettőbe. És még annyit, hogy aki autóval közlekedésre adta a fejét, az ezeket kalkulálja bele!

Hogy mindig lesznek kalapos öregurak, elfehéredett ujjakkal a kormányt markoló "kényszerközlekedők", akik igenis akadályozni fognak minket a normális haladásban. Mindig lesz egy "kényszervállalkozó", akinek PONT és CSAK reggel 7 és 9 között lehet a fát elszállítania (csak úgy hívom ezeket, hogy faszállító, mindenki szótagolja úgy, ahogy neki tetszik) és csak IFÁ-ra futja és csak 40-nel tud haladni. Nem fognak később menni, nem fognak a pihenőknél lehúzódni. Fel fognak tartani, ráadásul büdösek is.

Mindig lesznek értelmi fogyatékosok (nem idézőjeles, szó szerinti), akik a közlekedés alapvető összefüggéseit sem látják és azért, hogy aztán egy vagy kettő autóval előrébb szopjanak ugyanabban a sorban, képesek halált megvető bátorsággal, akár téged vészfékezésre is kényszerítve, még a tej ködben is előzni.

 

Mit tehetsz ezek ellen? Sokat.

Például nem autózol. Kézenfekvő. A vonat késik, koszos és sorolhatnám, de biztonságos.

Vagy ha autózol, akkor bevezetsz praktikákat.

 

Én például 10 perccel hamarabb indulok és azt is elengedem, akit nem kéne. Eleve akkora követési távolságot tartok, hogy oda beférjen egy-két ilyen tapló és a visszapillantó tükröt éppen olyan gyakran figyelem, mint az előttem haladót.

Nem tartom magamat azért kevesebbnek - vagy többnek - ha beengedek pár szerencsétlent magam elé és nem éreznék kielégülést akkor sem, ha egy tötymörgőt leszorítanék, vagy ledudálnám a haját a fejéről. Nem gondolom, hogy a fizika törvényei rám nem vonatkoznak és hogy a síkos úton én majd biztosan meg tudok állni. Nem gondolom azt sem, hogy ha nekem drágább autóm van, vagy esetleg jobban megy, akkor az engem bármire is feljogosítana.

Beállok a sorba és inkább zenét hallgatok, vagy beszélgetünk.

 

Persze néha azért anyázok én is, de ez egy ilyen társasjáték...

Szabad ország, avagy fikázni könnyű

Megint terjed az interneten egy hőbörgés, miszerint (idézem, hibákkal együtt):
"Milyen szabad ország az;
ahol szabályozzák a dohányzást?!
ahol az alkoholvásárlást idő korlátokhoz kötik?!
ahol az éjszakai vendéglátóiparban csendtilalmat vezetnek be?!
ahol a közoktatás felső intézményeiben nincs esélyegyenlőség?!

Milyen szánalmas ország az;
ahol a nettó minimálbér 225 euro?!
ahol a legdrágább a megélhetés?!
ahol nincs kötelező sorállomány/katonaság?!
ahol 20-30 év múlva nem lesz nyugdíjellátás?!

Milyen vicces ország az;
ahol a politikusok, európai szinten, az egyik
legmagasabb fizetéssel rendelkeznek?!
ahol a politikusok másolt diplomákkal tevékenykedhetnek?!
ahol az ország vezetői olyan reklámokra költik a nép pénzét,
amivel egymás lejáratását igyekszenek alátámasztani?!

Melyik BIRKA ország lehet ez?!"

Amellett, hogy az írásról süt az iskolázatlanság (csak a helyesírást ha megtekintjük, akkor is látszik), még akár lehetne is igaza. Legalább néhány dologban. De ez is egy olyan tipikus elkeseredett írás, amit valami önsorsrontó, korlátolt, befordult valaki lapátolt össze. És mégis terjesztik, még értelmes emberek is. Szerintem nincs idejük belegondolni.

Nos, én belegondoltam.

 

Mi a bajom vele?

Nos, az önsorsontásra én magam mindig szomorúan néztem. Szomorúvá tesz, amikor valaki nem látja, hogy a sorsát és annak romlását csak saját magának köszönheti. Esetünkben az önsorsrontás tettenérhető az egész írásban.

 

Kezdődik ott, hogy a kedves szerző panaszkodik a dohányzás és az alkoholfogyasztás korlátozására, majd később arra, hogy nem lehet megélni ebben az országban.

Nem török pálcát a dohányosok felett, mert mindenkinek joga van úgy megölni magát, ahogy akarja. De azt mindig nagy csodálattal néztem, hogy hogyan lehet embereknek pénzük naponta egy-két doboz cigarettára. Megspórolják. Máshonnan veszik el. A cigiről nem mondanak le, inkább másról mondanak le helyette. Rendben is van, mindenki tegye.

De azért ne tessék már sírni, hogy milyen nehéz megélni, amikor naponta 1-2 ezres azért csak akad a cigire meg a sörre! Havonta 60 ezres erre a két dologra? Hát tessék csak, de könyörgöm: ne tessék sírni!

 

Csendrendelet van az éjszakai vendéglátóiparban? Már bocsánat, de ezzel megint mi is a baj? Az a baj, hogy olyan helyeken, ahol mások laknak, élnek, bizonyos idő után nem lehet dajdajozni?

Kérem szépen, azok a mások, akiknek a pihenését megakadályozza a dajdaj, nos ők azok, akik azért szeretnének pihenni, mert másnap mondjuk dol-goz-ni kellene menni. Mert aznap dol-goz-ni voltak és esetleg fáradtak.

Tudom én, hogy lehet élni segélyből is, meg lehet a becsületes munka helyett csalni, lopni, hazudni is. Lehet termelés és alkotás (lásd: a semmiből csinálunk valamit) helyett mondjuk a másodlagos dolgokból is élni. Lehet nyitni kocsmákat ezerszám és elszedni a "szegény sanyargatott nép" pénzét.

De ne tessék már sírni, hogy éjfél után aludni szeretne a dolgos ember!

Meghogy nálunk a legdrágább a megélhetés? Hát, ha elfüstölöd meg eliszod a pénzedet, akkor lehet. De amúgy meg menjél már át csak egy országhatárnyit nyugatra, aztán majd beszéljük már meg, hogy mi is a drága. És hogy ők a drága cuccokhoz képest többet is keresnek? Akkor menj már el egy határnyit bármelyik másik irányba, aztán beszéljük meg, hogy kik élnek jobban! Mi, vagy a románok-ukránok-szlovákok-szerbek-horvátok?

 

Meghogy a felsőoktatásban nincs esélyegyenlőség? Erről igazából akkor mondhatnál véleményt, ha jártál volna felsőoktatási intézménybe... Nem vettek fel? Aztán miért nem? Csak nem azért, mert tanulás helyett cigiztél a suli vécéjében meg ittál a sarki kocsmában? Csak nem azért, mert lusta voltál leülni és ta-nul-ni?

Vagy azt gondolnád esélyegyenlőségnek, hogy a buta és az okos is egyforma esélyekkel induljon? Eszednél vagy?

Figyelj már! Ha nem adott elég észt neked a teremtő, akkor van ám még egy jól bevált módszer az érvényesülésre. Úgy hívják, hogy szor-ga-lom! Ha neked nehezebben mennek a dolgok, akkor két dolgot tehetsz: az egyik, hogy többet foglalkozol azzal, ami nehezebben megy. Ez a szorgalom része. A másik, hogy olyasmit keresel, ami neked könnyebben megy. Ezt javaslom egyébként inkább neked. Mert ami könnyebben megy, abban több lesz a sikerélményed. Olyan pedig NINCS, hogy neked semmi nem megy könnyen! Egyrészt valószínűleg lusta voltál keresni, a sült galambok meg nem nagyon repkednek manapság - bár gyerekkoromban sem nagyon repkedtek -, másrészt csak azt hiszed, hogy másnak könnyű és csak neked nehéz. MIN-DEN-KI-NEK nehéz. Hacsak apuci nem teszi a feneked alá a lakást, kocsit, állást a családi cégben, akkor a sikerért meg kell dolgozni.

Nem kocsmázni, vagy nem mindig kocsmázni.

És ha már felsőoktatásról esett szó: hulljon is ki a francba az összes olyan szarházi, aki egyetemistának tartja magát, de soha életében egy percet nem tanult semmire. Belőlük igenis soha ne legyen mérnök, orvos, tanár. Az én házamat ne építse, az én szívemet ne műtse és a gyerekeimet ne tanítsa az, aki végigbukdácsolta az egyetemi éveit kegyelemkettesekkel. Belőlük legyen melós. Nem kötelező tanulni, a kétkezi munkára is nagy szükség van ám...

 

Hogy 20-30 év múlva nem lesz nyugdíj? Mit érdekel az téged? Addigra ugyis szétiszod a májad, vagy elvisz a tüdőrák... Egyébként meg úgyis elcsalod az adódat, a tébédet meg a nyugdíjjárulékodat... Akkor meg miből várnál nyugdíjat. Persze egy percig sem gondolkodsz, amikor megkérdeznek, hogy minimálbér és zsebbe ugyanannyi tisztán (adózatlanul), vagy teljesen bejelentett állásod legyen-e? Olyankor nem reklamálsz a nyugdíjad miatt...

Tudod mit? Nekem lesz nyugdíjam. Nam az államtól. Onnan, hogy tanultam és dolgozom szorgalmasan. Onnan, hogy a cigi árát inkább befektetem. Meg onnan, hogy egy kezemen meg tudom azt is számolni, hányszor van alkohol a kezemben évente.

Onan, hogy nem cseszem el a pénzemet pillanatnyi örömökre.

Mert felelősséggel élek és az életben megtalálom az örömöt. És annyit azért hadd segítsek, hogy nem az ital, nem a cigaretta és nem a drog az, ami örömöt ad.

 

Aztán lehet szidni a politikusokat, de egyben ez kényelmes dolog is ám. Rájuk fogni mindent. Ők tehetnek mindenről.

Te nem vagy hibás. Semmiben.

Nem védem őket, szinte minden politikus szarházi, de azt se feledd el, hogy MI választottuk őket. Mi adtunk nekik a szavazatainkat. Minket csapnak be és használnak ki, ha hagyjuk...

Senki mást nem okolhatunk ezért, csak magunkat. Pártállástól függetlenül... És ne legyen illúziód: MIND ilyen. Csak a saját érdekei és a hatalom foglalkoztatja őket. Ha arra vársz, hogy majd ők tesznek valamit, amitől neked majd jobb lesz, hát várhatsz...

 

És hogy nincs Magyarországon kötelező katonaság és sorozás? Hogy jön ez ide? Amúgy meg minek?

Hogy az majd megneveli a fiatalságot? Hogy ott majd megtanulja?

De mit?

Hogy hogyan lógjon reggelitornáról? Hogyan találjon azonnal tíz indokot arra, miért nem lehet valamit megcsinálni?

Szóljon, aki úgy érzi, hogy a sorkatonai szolgálata alatt bármi értelmes dolgot csinált!

Hamis nosztalgia van az emberben a sorkatonai évek iránt, ami főként abból táplálkozik, hogy akkor még FIATALOK voltunk. Az idő mindent megszépít, miközben a sorkatonai szolgálat gyakorlatilag egy teljesen elpocsékolt év (vagy másfél, vagy kettő), miközben masszív-passzív szívás.

De megneveli a gyereket?

Ha nem mondták volna: neked kell(ene) megneveli (mondjuk a kocsmázás helyett)! Neked kell(ene) a gyerekednek példát mutatni, nem egy idegennek. Nem egy őrmesternek...

Minek katonaságra kényszeríteni olyat, akinek ez alapvetően ütközik a személyiségébe? Minek egy éppen induló karriert kettétörni? Minek, ha lehet(ne) ezt profi módon is csinálni, töredék pénzeken?

De leginkább: minek mondasz olyasmiről véleményt, amiről NEM LEHET véleményed. Amiről látszik, hogy (katonaságnál maradva)lövésed sincs hozzá?

 

De ha már megkérdem: egyébként meg miért mondasz véleményt, ha amúgy egy ökör vagy? Ha logikusan fogalmazni, de még gondolkodni sem vagy képes?

 

Szóval nagyjából ennyi a bajom az ilyen, hetet-havat összehordó baromságokkal.

Áligazságokkal.

Csúsztatásokkal.

 

Röviden ennyi.