Fuss!

A feleségem azt szokta mondani, hogy én mindenbe belekapok, aztán egy darabig nagy hévvel csinálom és rövid idő után meg teljesen meg is feledkezem róla.

Vitatkoznék vele, ha nem lenne igaza. De igaza van...

Én ilyen vagyok. Érdekelnek a dolgok és bizony ha az ember próbálkozik, akkor előfordul, hogy néhány próbálkozása kudarcba fullad. Ha az ember sokat próbálkozik, akkor bizony sok próbálkozása fullad kudarcba.

De - és ez a lényeg - arra jöttem rá, hogy az életem attól jó, hogy próbálkozom. Attól jó, hogy keresek és a sok keresgélés közben találok is.

Olyan dolgokat találtam keresgélés közben, amiktől én jól érzem magamat a bőrömben.

Tehettem volna azt, hogy elüldögélek a fenekemen és mindent elfogadok úgy, ahogy van, de ez nekem nem megy. Pedig sokan élnek ám így, de nem is jutnak sokra. Persze nem mondom azt, hogy ez vagy az a jó viselkedés, de én beleőrülnék abba, ha bele kellene törődnöm olyasmikbe, amikkel nem vagyok elégedett.

Néha azért unom ám a "hiányzó hős" szerepét, és néha még baleknek is érzem magamat, ha másoknak kaparom ki a gesztenyét. De inkább érzem magamat néha baleknak, minthogy az életem végén majd úgy nézzek vissza, hogy "Ezt sem tettem meg, meg azt sem tettem meg...".

Hossza felvezetés után csak rátérek arra, miért is kezdtem el futni.

Előre leszögezem, hogy nem vagyok sportoló és soha nem is leszek. A futáshoz például kifejezetten nincs tehetségem. Értem ez alatt, hogy sokan, sokkal kevesebb erőfeszítésből sokkal többet érnek el. De ez engem soha nem érdekelt és soha nem is fog érdekelni. Én ha cselekszem, akkor a cselekvés öröméért teszem azt.

És ha keresek, akkor azt keresem, hogy mi okoz örömet. A sportot is így fogom fel. Soha nem érdekeltek azok a sportok, amelyekben az embernek nincs öröme. Soha nem élveztem például a küzdősportokat, mert soha nem okozott örömet, ha jól megvertek, vagy ha én jól megvertem valakit. Soha nem élveztem a csapatjátékokat sem, mert sem az nem szórakoztat, ha én jó vagyok és a játékommal felhúzom a csapat játékát, azt meg szinte el sem tudtam viselni, ha rossz vagyok és miattam kap ki a csapat. Legyen az bármilyen csapat...

A bringázás például azért tetszett meg anno, mert szintén egy nagyon sok örömet adó sport/tevékenység és sokféle módon lehet csinálni. A bringázást nem is fogom abbahagyni soha. Az egész telet bringán töltöttem és ez akkor is nagy dolog, ha ez a tél sem volt igazán zord. Nem mellesleg szólok, hogy ha ilyen teleink lesznek, érdemes másnak is kipróbálni a téli bringázást, mert kifejezetten enyhe idők járnak Magyarországon. Így ami akár öt éve még igaz volt, az ma már nem az. Télen például nincs hó (idén vagy 5 napig volt összesen), nincs hideg (idén alig volt 0 alatt a hőmérséklet) és így bringázni nem akkora szívás, mint volt például a kilencvenes években.

És a bringázásban tényleg az a lényeg, hogy a saját stílusodnak és tempódnak megfelelően tudod művelni.

Én például inkább közlekedésnek tekintem és szabadidős tevékenységnek. És nagyon sok közösségi vonatkozása van, mert együtt bringázni például nagyon jól lehet. 

A futás az egy más műfaj.

Aki fut, az csak magának fut. Persze lehet együtt is futni, de sokkal nehezebb alkalmazkodni a másik tempójához. Az egyiknek túl gyors, a másiknak túl lassú  a közös tempó. Így aztán az ember többnyire egyedül fut.

Aki egyedül fut, az csak magával versenyez. Én egyébként sokkal többre értékelem azt, ha valaki magához képest jó, mintha másokhoz képest jó ugyan, de önmagát alulmúlja.

A futásban az a jó, hogy legyőzheted önmagad. Én meg saját magamnak nem vagyok egy nagy ellenfél... ;)

Soha nem érdekelt, hogy ki-hány perces ezreket tud. Én is csak azért mérem az időimet, hogy magamhoz képest lássam a tendenciát.

A futásban még az a jó, hogy ha csinálod, fejlődsz. Ha nem csinálod, visszaesel. A futás egyszerű sportág. És olcsó is. Bár ha elszáll az ember, futócuccra is el lehet költeni tízezreket, de valójában ahhoz, hogy megmozdulj, egy elfogadható minőségű cipőn kívül nem nagyon kell semmi. Aztán ha magad számára kiderül, hogy neked ez tetszik, úgyis veszel majd magadnak jobb cuccokat és szép apránként meglesz a futótárad.

Addig meg nem kell semmi, csak akarat.

Nem mondom, hogy nekem akaratból túl sok lenne, de az akarat is egy olyan dolog, amit lehet fejleszteni. Lehet edzeni és az edzés eredményeként egyszercsak acélos akaratod lehet.

Amikor érzed, hogy fáj, hogy a tested tiltakozik, akkor csak az akaratod az, ami továbbvisz.

És ha van a sportban akaraterőd, akkor lesz az életben is. Azaz a sport - és ezen belül a futás - jellemformáló dolog.

Az én jellememen meg van mit formálni...

Így majdnem 43 évesen kellett rádöbbennem arra, hogy nem vagyok elég erős. A testem sem az, de a lelkelm még kevésbé.

És aki gyenge, azt legyűrik. Nem konkrét személyek, nem konkrét körülmények, hanem AZ ÉLET.

És mivel a futás erősíti a jellemet, segít felülkerekedni a téged legyűrni törekvő erőkön.

A 2014-2015-ös télnek lassan vége és én egész télen futottam. Nem érdekelt, hogy hány fok van, hogy esik az eső vagy a hó. Nem érdekelt, hogy milyen dolgom lesz még aznap. Nem számoltam össze, de átlagban hetente 2-3-szor mindig szaladtam és így a vége felé már a heti 20 kilométer masszívan megvolt. Persze ezek csak számok és nem is szeretném, ha dicsekvésnek tűnne, de tény, hogy sikerült magamban átállítani valami kapcsolót futós üzemmódba és azt hiszem, hogy mostmár nem is fogom soha lekapcsolni.

Mert futni jó.

Az idei télen nem voltam beteg. Néha éreztem ugyan, hogy fájogat a torkom, vagy például ráz a hideg, de valahogy mindig sikerült kipörgetni magamból a betegséget. Mégpedig úgy, hogy közben körülöttem szinte mindenkit elkapott, ha csak egy-két napra is.

Úgyhogy a futás arra is jó, hogy ne legyen esélye az infulenzának vagy egyéb baktériumoknak elkapni.

Aztán sokan mondják azt is, hogy fogytam, amit én is észrevettem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán a minap előkerült az egyik régi derékszíjam, amin jól látható, hogy ősszel melyik lukba kellett még befűzni a nyelvét. Nos, megdöbbentem, hogy a derekam kerülete vagy 10 centivel lett kevesebb.

Bár még mindig kövér vagyok, de ez mindenképpen eredmény, ami csak a futásnak köszönhetek. A nadrágom mérete 40-ről 38-ra, majd 38-ról 36-osra csökkent, de lesz ez még 34-es és 32-es is...

Szóval amellett, hogy magát a futást és a futással eltöltött időt is élvezem, nagyon élvezem a mellékhatásait is.

Nagyon remélem, hogy sikerül tovább folytatnom és a lábaim nem fogják feladni a szolgálatot.

Egészen biztosan fogok még írni erről is.

Szóval ahogy a címben írtam: fuss!

Mert futni jó...

Minek örülsz? Elfelejtetted, hogy válság van?

Talán mindenki emlékszik még a viccre, amiben a karácsonyfa alatt önfeledten játszadozó gyerekre ráüvölt az apja: Minek örülsz, elfelejted, hogy ****** vagy? Több változat is kering, különféle, de halálos betegségekkel. Szóval valahogy én is így érzem most magamat.

Válság van, baj van, szopás van.

De én mégis örülök.

Örülök annak, hogy nem vagyok beteg. Örülök annak, hogy akiket szeretek, szintén megvannak. Örülök annak, hogy van munkám. Örülök annak, hogy még ha apró örömöket is, de megtalálom mindig azt, aminek lehet örülni.

Örülök annak, hogy szeretek valakit és hogy ez a valaki is viszontszeret.

Ennek örülök a leginkább.

Lehetnék szomorú, hiszen sok sz*r történ idén is. Lehetnék szomorú, hiszen olyanokkal is történt sz*r idén, akik nekem nagyon fontosak. Velem is történ sz*r idén.

Én mégis örülök.

És tudom, hogy ez a sok sz*r is elmúlik egyszer. Csak azt nem szabad hagynunk, hogy rámenjen az egészségünk. Hogy addig idegeskedjünk, amíg tényleg lesz miért idegeskedni.

És hidd el nekem, hogy ami Veled történik, annak is megvan az oka. Egy olyan cél felé terel Téged, amit még nem látsz. Semmi sem véletlen. Egy dolgod van: ki kell bírjad. Nincs más választásod.

És ha kibírtad, ha vége van, akkor majd nevetve fogsz visszagondolni rá.

Addig pedig próbáld megtalálni a kis örömöket, teljesen mindegy, milyen praktikákat találsz ki ehhez...

Az emberek pedig igenis jók!

A magamfajta önmarcangoló típusnak örök dilemma, hogy jó-e az, ahogyan a világ dolgaihoz viszonyul. Azaz viszonyulok.

Szerethető-e az a viselkedés, amit elkövetek naponta?

Vannak kétségeim...

Persze az ember törekszik, és azokkal akiket szeret, egészen másképp viselkedik. Vagy nem? És ha igen, akkora többiekkel miért nem? Nincs energia? Elfogy a szeretet és elfogy a türelem? Valóban nehezebb normálisan szólni valakinek, mint ráüvölteni?

Azt vettem észre, hogy tényleg azt kapom vissza a környezetemtől, amit én magam kisugárzok.

És ha már belegondoltam, magamnak legalább kénytelen vagyok bevallani, hogy ha valaki nem úgy áll hozzám, ahogy azt szeretném, azt bizony többnyire csak magamnak köszönhetem.

Mert az emberek igenis jók! És köztük jó vagyok én is, csak oda kell figyeljek.

Nem túl nehéz...

Ön- és énvédelem

Azt hiszem, hogy elragadott egy kicsit a világ az elmúlt pár hónapban. Hogy ennek mi is az oka, azt nem tudom, de tény, hogy nem ismerek önmagamra. Nem voltam én mindig ilyen zsörtölődős, elégedetlenkedős, agresszív. Talán azért lettem ilyen, mert kicsit maga alá gyűrt az ország, amiben élek. Pedig évtizedekig nem sikerült neki.

Korábban sem volt más, mindig voltak ez életemben olyan helyzetek, amikor nagyon oda kellett figyelni arra, nehogy elveszítsem önmagamat. A tendencia változott, manapság sokkal gyakrabban keveredek olyan szituba, amikor nehezen őrzöm meg a hidegvéremet. Az idegbeteg, keménykedő, káromkodó, másokon áttörtető pedig nem én vagyok. Szerencsére ebben még mindig biztos vagyok.

Akkor mit lehet és kell tenni?

Hát kinyújtom a középső ujjamat - utoljára - és bemutatok a világnak. Nem leszek olyan, amilyennek szeretné. Nem megyek a könnyebb ellenállás felé, nem úszom az árral, nem fogadom el azt, hogy ha mindenki így csinálja, akkor biztosan ez a helyes.

Ellenállok.

És ami a lényeges változás, hogy ezentúl nem próbálom meg magamhoz alakítani a világot. Úgysem megy. Az ilyen próbálkozások eredménye sorozatos kudarc, aminek pedig elkeseredettség és megkeseredettség az ereménye. Íme, itt van minden bajok forrása. Hát NEM.

A világ csak legyen olyan, amilyen, az én kis világom más lesz. Az én kis világom újra más lesz. Mindig is más volt, csak mostanság beszívárgott belé valami abból a mocsokból, ami körülvesz minket.

Nem fogok elszigetelődni, csak jobban megválogatom azokat az embereket, akiket beengedek és jobban megválogatom azokat a csatákat, amiket érdemes megvívni. Kevés ilyen lesz. Nem éri meg.

A világ egy nagy szennyvíztelep, tele emésztőgödrökkel. Van lehetőség elkerülni ezeket, de nehéz. Főleg akkor, ha az ember látja, hogy a neki fontos emberek nakig ülnek a maguk szarában - már bocsánat - és éppen csak annyira van erejük, hogy ne érjen a szájukig. Mit lehet ilyenkor tenni? Beugrassz melléjük? Mert úgy érzed, hogy szerencsés vagy, hogy éppen most nem ülsz a kakiban? Nem hinném! Nincs sok értelme annak, ha az ember egy nagy pöcegöröben úszkál és megpróbálja a nagyobb darabokat kisebb darabokra szétpasszírozni. Sokkal több értelme van annak, hogy az ember kimászik a szarból - már bocsánat - és megpróbálja kihúzni azokat is, akiket lehetősége van.

Egész életemben azért dolgoztam, hogy ne kerüljek kilátástalan helyzetbe. Nagyon sok olyan élethelyzet van, ami ezek felé sodor, de ha az ember kikerüli azokat, amiket kikerülhet, talán több esélye van rá, hogy könnyeben viselje a kikerülhetetleneket.

Ne iszom, nem dohányzom, nem játszok szerencsejátékokat. Kerülöm a kétes alakok barátságát és a léha életet. Kerülöm az olcsó élvezeteket és élvezem az apró örömöket.

Persze a baj megtalál. De valahogy mindig van az embernek lehetősége arra, hogy a padlóról felálljon, összeszedje magát.

Egy dolog fontos: önmagamnak maradni. Ez persze egyben a legnehezebb, ezt kezdtem elveszíteni az elmúlt hónapokban.

Talán még idejében döbbentem rá erre.

Úgyhogy mától nem leszek más. Én leszek, magam. Az, akit én magam is szerettem.

Kell a balhé?!?

Vannak az ember életében nyugodt és rumlis időszakok. Ki-mit szeret, arra törekszik. Akinek lételeme a balhé, azaz a konfliktusokkal teli életet kedveli - vagy szokta meg -, annak furcsa, amikor lelassulnak a dolgok.

Jó a nyugalom. Jó, amikor nincs stressz. A magamfajta, nem éppen nyugodt élethez szokott ember ilyenkor szinte rácsodálkozik, milyen jó is az élet, amikor minden a helyén van.

Naná, hogy nincs minden a helyén, de legalább a fő alkotóelemek rendben vannak. A munka, a magánélet az egészség és az anyagiak. Nem mindig volt ez így, sőt még azt is megkockáztatom, hogy talán soha. Vagy olyan régen, hogy nem is emlékszem rá.

Szóval az ember életéből kimarad a stressz, amit egy hülye főnök, vagy egy hülye munkahely tud okozni. Az a baj, hogy ahogyan belesodródunk egy ilyen szituációba, nem is vesszük észre, milyen mélyre süllyedtünk a trutymóban. Csak akkor, amikor valaki kötelet dob és egy mozdulattal kiránt belőle. A munkahelyről, ahol a fizetés elfogadható ugyan, de a munkádat nem tartják sokra és már magad sem érzed sok értelmét. Emiatt a gondolkodásod is megváltozik és elérkezik az a reggel, hogy te, aki egyébként szereted a szakmádat, már utálattal mész be dolgozni. Mert tudod, hogy rosszindulat övez. Irígység, mert érted azt, amit csinálsz és jól csinálod. Mert kézzel fogható eredménye van és másokon segítesz, akik ezért szeretnek. Míg akit föléd ültettek, annak fogalma sincs róla, hogy te mit csinálsz, de még arról sem, hogy ő maga mit csinál. És ahogy megpróbálja megkeseríteni az életedet, legalábbis azt a részét, amit a munkahelyeden töltesz. "Ez itt egy munkahely, ide nem szórakozni jár az ember!", hírdeti fennhangon, és mindent megtesz azért, hoigy így is érezd. Rombolja a közösséget, nehogy már barátok legyenek a kollégákból. Nincs névnap, nincs karácsony. Nem tilos, csak nem ajánlatos... És az aljas kis húzások, amikkel érezteti, hogy - már bocsánat - szarba sem veszi a munkádat. A megalázó feladatok, amik a végzettségedhez és a munkakörödhöz nem kapcsolódnak, de meg kell csinálnod, mert "Úgysem csinálsz semmit". Hiába magyarázod neki, hogy ha a te munkád látszik, akkor már baj van. Mert a te munkád olyan, hogy ha jól csinálod, nincs baleset, nincs betegség, nincsenek munkaügyi perek. Láthatatlan örzőangyal vagy, aki nem ér rá menedzselni magát, hiszen van munkája...

És egy idő után már azt gondolod, hogy ez csak így lehet, pedig nem. Ha nincs valami erős inger, valami elviselhetetlen szemétség, akkor még arra is hajlamos vagy, hogy bemagyarázd magadnak: ez van, ezt kell szeretni...

PEDIG NEM!

Ha bízol magadban - márpedig miért ne bíznál -, akkor találsz magadnak olyan munkahelyet, ahol megbecsülnek. Ha erős személyiség vagy, akkor hiába mondogatják rád, hogy szart se ér a munkád, te igenis tudod, hogy ez nem így van. Csak erőt kell venni magadon és belenyugvás helyett agresszióval válaszolni az elnyomásra. Keresned kell és megtalálod a kiutat. És amikor megléped, amit már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna lépned, rádöbbensz, hogy mekkora marha voltál, hogy eddig tűrtél.

Hirtelen kitisztul minden. El sem hiszed, hogy ilyen is van. Hogy van munkahely, ahol rendesek a főnökök, ahol barátságosak a kollégák, ahol megünneplik a név- és születésnapokat. Ahol a munka sok, de nem teher. Ahol elismerik, ha rendesen dolgozol és ahol felismerték már, hogy a munkahely nem csak munkahely, hanem az életed része.

És azt veszed észre, hogy vasárnap délután nem szomorít a hétfő, mert nem utálsz bemenni dolgozni. Azt veszed észre, hogy fütyörészve kerekezel a munkahely felé és valami kínosan nem hiányzik onnan, a gyomrod környékéről.

Az egészséged is rohamosan javulni kezd, a stressz bizony nagyon komoly egészségkárosító tényező. Most, hogy nem görcsölsz a munkahelyi ügyek miatt, a hangulatod is más. Toleránsabb és türelmesebb vagy és nem érted, miért is idegeskedtél azokon a dolgokon, amiken pár hónapja még igen.

Az anyagi helyzeted is el kezd javulni. Az új munkahely közelebb van, így a közlekedésre kevesebbet - esetemben semmit nem  - kell költened. Az autó csak vár árván a parkolóban és csak a hétvégén moccan meg. Havonta 40 ezrest spórolsz meg a gázolajon, és majdnem egy tízest a bérleten. Naponta egy órád megmarad, amit kedved szerint használsz fel, így a másodállásodban is jobban mennek a dolgok.

És jól alszol megint. Eleve egy órával többet, mert most nem kell fél órával korábban beérned csak azért, mert felírják azokat, akik 2 percet késnek. És jól alszol, mert nem a hülyeségek járnak a fejedben még éjjel is.

És álmodsz. Színesben, újra. Az álmaid újraélednek és ebből tudod, hogy tényleg kipihented magadat.

A stressz még visszatér álmodban, hiszen néha arra ébredsz, hogy újra a régi szar munkahelyeden dolgozol a barom főnököd beosztottjaként és áll a balhé. Szerencsére felébredsz és majdnem felnevetsz örömödben, hogy csak egy rossz álom volt.

És szépen lassan erre az elmúlt 9 évre is úgy tekintesz, mint egy rossz álomra.

Megrázod magad, átfordulsz a másik oldaladra.

Szép álmok jönnek...

Adaptáció - na, majd akkor én!

Elgondolkodtam. Tudom, nem áll jól. És általában nem is sikerül jól kiírni magamból. Az ujjaim lassabbak, mint a gondolataim. Még a szám is lassabb, így elmondani sem tudom. Azért megpróbálom kiírni, aztán majd később szerkesztem, ha sikerül. Szóval...

Azon gondolkodtam, hogy van-e választásom. Az alap tézis, hogy élni kell. Nincs más választás. Egyébként meg szeretek is élni. Ez persze nem mindig volt egyértelmű, és azt sem tudom, vajon mindenkinek vannak-e olyan gondolatai az életében, hogy "Na, most elég"? És azt sem tudom, hogy mi vezethet oda, hogy a gondolatot tett is követi és mi, akik ittmaradtunk, csak döbbenten állunk a sír felett: "Hát megtette!". Remélem nem is tudom meg soha...

Most az öngyilkosságról két dolgot gondolok egészen biztosan. 99,99%-ban vagyok biztos abban, hogy én akkor lennék csak öngyilkos, ha gyógyíthatatlan, halálos betegségem miatt elviselhetetlen fájdalmaim lennének. Nos, ott biztosan eljut az ember addig, hogy azt mondja: elég! Ha ebből az alaptételből indulok ki, akkor az életet - bármilyen csapás jön is - képes vagyok úgy felfogni, hogy "Nem vagyok halálos beteg, akkor meg van kiút"...

A másik gondolatom az öngyilkosságról az, hogy hívő ember nem lesz öngyilkos. Azaz ha nem szeretnék már élni, akkor valami olyasmit keresnék, amibe biztosan belehalok. Valami jó veszélyes szakmát. Aztán majd Isten eldönti, hogy elég volt-e a földi szenvedésekből és maga mellé emel, vagy még hagy kicsit az "uránbányában". Szóval önkezűleg soha. Ez 100%-ig biztos.

Nade itt nem tartunk. Csak egy évforduló kapcsán gondoltam át ezt az egészet. Egy évforduló, amikor egy szürke reggelen valaki meghalt, akinek élnie kellett volna! Azt bánom, hogy nem láttam meg, mire készül. Nem láttuk meg. Pedig utólag mindig egyértelmű. Ha mondtam volna neki, hogy szeretem és nekem hiányzik, vajon akkor is? Vagy eljutott arra a szintre - mélységbe vagy magasságba - amikor ezek a dolgok már nem foglalkoztatják az embert? Egy biztos: megtette. Tényleg megtette. Döbbenet és harag van az emberben, de még ilyenkor is az önzés beszél belőlem. Mert nem az érdekel, mi lesz vele, hanem az, hogy mi lesz VELEM NÉLKÜLE! Hogy merészelte?!? Ki engedte meg neki?!? A könny ilyenkor nem a gyászé, a haragé! Aztán megbocsátunk.

Az élet megy tovább... Közhely, de igaz.

Szóval marad a saját életem, amelyben az alaptéziseim miatt nincs benne ez az opció. Azaz élni kell és élni szeretek. A mérleg pozitív, de vannak sajnos negatív elemek is a képletben. Hogyan lehetne azokat kivonni?

Adaptáció! ADAPTÁCIÓ!

A biológiában, orvoslásban: alkalmazkodás a lét feltételeihez. A lét feltételei adottak, az ember néha tud ezeken változtatni, de többnyire nem. Hát mit tehet? Amit a legkisebb amőba is tud: alkalmazkodik. Az alkalmazkodás pedig képes elmenni a végletekig és olyan dolgokat is kibírunk, amikről nem is gondolnánk. Az önismeret segít. Ha tudom magamról, mire hogyan reagálok. Mi-miért van. Ha átlátom a saját lelki folyamataimat és be tudok avatkozni.

A félig megoldások sosem jók. Az ember átmegy azon a szakaszon, amikor már látja, de tenni még nem tud érte, vagy ellene. Ilyenkor gondoljuk azt, hogy jobb azoknak, akik nem is látják. Akik élik a saját kis életüket és nem tudják, mi-miért. Akiknek ezért nincsenek igényeik és ezért elfogadják, hogy így jó, ahogy van. Boldogok a lelki szegények...

De mi van azokkal, akik már látják, de még nem tudnak tenni? Nos: szenvednek. A szenvedés jó. Megerősít. És a szenvedés vezet oda, ahol az ember már azt mondja: elég. Amikor az ember elkezdi keresni a megoldást. Amikor tanul, hogy végül összeálljanak a gondolatok és megszülessen a nagy terv.

Szerencsés, aki eljut idáig? Nézőpont kérdése. Vannak  - köztük én is -, akik egyszerűen nem hisznek a szerencsében. A véletlenben. Nekünk mindennek megvan az oka és semmi sem történik cél nélkül. Ha így fogod fel az életedet, könnyebb. Hogy az agy teszi-e ezt, azaz mi magunk ámítjuk csak magunkat ezzel? Meglehet. De szépen lassan annyi minden szól mellette, hogy logikusan átgondolva, egy tiszta pillanatunkban - lehet, éppen éjjel kettőkor - rádöbbenünk. Kivilágosodik az elme és helyére ugranak a gondolatok. Megvan.

Nos, meg kellett éljek 37, majdnem 38 évet ahhoz, hogy rádöbbenjek arra, amit az amőba is tud.

Alkalmazkodás, adaptáció!

Nem evolúciós értelemben, szigorúan az egyed szintjén.

Tehát én ezentúl adaptív, azaz alkalmazkodó válaszokat adok majd az eredeti környezetben felmerülő tartós, visszatérő kihívásokra és problémákra. Problémák vannak ugyanis és ezek nagy része nem javítható, nem változtatható meg.

Simulékony leszek és mégcsak nem is idegesítem magamat olyasmiken, amik ellen tenni nem tudok. Alkalmazkodom. A végletekig. Képes vagyok rá. Túlélő vagyok!

A jelszavam mától: "Ez van, ezt kell szeretni!"