Egy jobb világban

Ma történt, hogy Rácz Károly, ismertebb nevén Terry Black írt Kerényi Imrének, hogy ha már neki magának is voltak homoszexuális viszonyai, legalább ne buzizzon nyílvánosan.

Többekben felmerült a kérdés, hogy miért is volt erre szükség?

Miért kell Rácz Károlynak, a két gyermeket tisztességgel nevelő apának újra Terry Blackként megnyílvánulnia és miért is kell a köztudat arcába vágnia melegségét.

Nos, az én véleményem az, hogy egy jobb világban, nem kellene hangsúlyoznia Terry Black-nek, hogy milyen irányultsága van. Mert egy jobb világban ez senkit nem érdekelne és ebből sem előnye, sem hátránya nem származna. Egy jobb világban ha nyersz - mert jobb vagy - nem rónák fel, hogy zsidó vagy, cigány vagy, homoszekszuális vagy, arab vagy, nő vagy, szőke vagy, kopasz vagy.

Ez nem egy jobb világ.
Ebben a világban a Kerényi-félék buziznak, miközben maguk is élvezettel forogtak homoszekszuálisok társaságában.

Ebben a világban a Szegedi Csanád-félék zsidóznak, miközben maguk is zsidó származásúak. (Merthogy 2012-ig nem tudtak nagyanyjuk zsidóságáról, napppersze!)

Ebben a világban ha sikereket érek el és anyagilag jobban megy egy kicsit, az arcomba vágják, hogy kampós az orrom.

Ebben a világban ha felszólalok a cigányozás ellen, lecigányoznak engem is.

Ebben a világban ha felszólalok a melegek mellett, lebuziznak engem is.

Ebben a világban ha rászólok egy szemetelő emberre, akkor meg a szőke hajam és a kék szemem miatt fasisztáznak le.

Ebben a világban ha rászólok a vonaton üvöltöző kölkökre, akkor vén g**i vagyok.

Ebben a világban ha rászólok a rendetlenkedő kölkökkel üvöltöző idős emberre, akkor "nepofázzbeletaknyos" vagyok.

Ebben a világban ha rászólok a kutyáját szabadon futtató, a gyerekeket halálra rémisztő gazdára, akkor kutyagyűlölő vagyok.
És sorolhatnám...

Mert ebben a világban mindenki tudja, hogy Ő mi NEM, de szinte senki nem tudja, hogy Ő maga mi.
Így aztán ebben a világban nagyon kevesen gondolkodnak el azon, hogy "általában milyen lehet az, másvalakinek lenni" (A.A. Milne: Micimackó). Az emberek nagy részét nem érdekli a másik ember.
Az emberek nagy része nem tudja, mi is az az empátia.
Sokan vannak (vagyunk), akik tudták (tudtuk), de a közönyös emberek világa kiégette belőlük (belőlünk).
De nincs minden veszve, mert a közöny falán átjut, a megemelkedett ingerküszöböt eléri az erősebb hang.
Az üvöltés.

Úgyhogy ebben a világban, amiben élünk egyelőre mindenkinek sokkal jobban ki kell állnia és hallatnia kell a hangját, mint egy jobb világban.
Nem kell csodálkozni, ha a siketek között üvöltözni vagy kénytelen...
Hogy a közönyös emberek, az "idegesség katonái" (Bornai Tibor) is meghallják és megtudják, hogy vannak mások, akik másként élnek. Nem jobban, nem rosszabbul, hanem másként.
Hogy megismerjék a másikat, a másokat és rádöbbenjenek, hogy a másiktól, a másságától nem kell félni.
És akkor egyszer csak nem fog számítani, ha valaki roma, transzvesztita, zsidó, arab, meleg.

Szép csendben

Szép csendben bunkó lettem.

Szép csendben pont olyan, aki sosem szerettem volna.

A káromkodások úgy csúsznak ki a számon, hogy már észre sem veszem.

Nem okolhatom a világot, mert a világ pont olyan, amilyen. És mások is élnek benne és mégsem lett belőlük bunkó.

Mint belőlem. Szép csendben.

Egyszerűen gyenge voltam és egyre gyengébb vagyok.

Nem voltam képes ellenállni azoknak, akik mindig is lehúztak - magukhoz - , úgyhogy szép csendben elsüllyedtem.

És talán soha nem is leszek már képes felemelkedni. Nem fejlődni, csak elérni újra egykori önmagamat.

Már a buborékok sem mutatják, hogy egykor hol süllyedtem el.

Szép csendben más lett a fontos, mint ami volt. Szép csendben elengedtem azt, ami egykor a szívdobbanás volt, a lélegzet. A lét.

És szép csendben olyan lett az életem is, mint amilyet azok élnek, akikhez soha nem akartam hasonlítani.

Szép csendben az álarc, amit magam elé tartottam eggyé vált velem. Nem tudom, hol végződik az ál és hol kezdődik az igazi arc.

És ha már én sem tudom, akkor ki tudja?

A barátaim? 

Ők legtöbben már lemondtak rólam. Szép csendben tudomásul vették, hogy nem az vagyok, akit egykor szerettek.

Mert biztosan próbáltak figyelmeztetni, csak én közben szép csendben egy harsány bunkó lettem, nagy pofával és mocskos szavakkal. Amik csak úgy fröcsögnek, ha megszólalok. Érthető, hogy arrébb álltak.

Kik kicsit, kik nagyon arrébb.

És vannak, akik szép csendben odébbálltak.

Persze vannak páran, akik valami érthetetlen mazochizmustól vezérelve kitartanak mellettem, de mivel bunkó lettem szép csendben, véletlenül sem mondanám el nekik, mennyire hálás vagyok ezért.

És amikor barátkozni szeretnék, többnyire csak a hozzám hasonló bunkók képesek elviselni. És ezért aztán szép csendben olyanok vesznek körül, akikkel egy buszon sem voltam hajlandó utazni. 

Közben szép csendben távolodom már azoktól is, akik a sors fura fintora miatt a családomba tartozni kénytelenek. Akiknek nem volt választásuk. Akik közé születtem és akiket több évtizede tolok el magamtól és akik lassan, de biztosan távolodnak is tőlem.

És mivel bunkó lettem, fel sem nagyon merül bennem, hogy az én hibám lehet mindez.

Szép csendben, ahogyan az a bunkóknál lenni szokott, megtaláltam a kifogásokat és az önigazolást.

Hogy mindenki hibás, csak én nem.

És szép csendben még az is elfut majd, aki a legfontosabb.

Az egyetlen, aki magamnál fontosabb.

Mert ahhoz is elég bunkó vagyok, hogy azt a maradék érzelmet kifejezzem, amit legalább iránta érzek.

Még szerencse, hogy ezek a dolgok általában nem foglalkoztatnak és csak néha kerülök olyan lelki állapotba, amit a bunkó lényem nem nagyon visel el.

Úgyhogy többnyire elmúlnak ezek a kitörési kísérletek, szép csendben...

Egy köszönömtől még senkinek nem száradt ki a szája...

Érdekes emberek vannak.

Történt, hogy tegnap hazaérkezve a házunk előtt egy kecskét találtam.

Van ilyen?

Van.

Ráadásul a kecske határozott mozgásban volt a város központja felé, ahová kecske szerintem nem való. Még valami baja lehet, elüti a kettes metró, ilyesmi. Nem beszélve arról, ha nem a kecskében keletkezik kár, hanem autóban, ingatlanban vagy netán emberben. Például felöklel egy gyereket...

Úgyhogy nem hagyhattam magára.

Mit lehet tenni, felcsörgettem a szomszédomat, aki ismeri a helyi lakosokat. Gondoltam, talán tudja, ki tart kecskét az utcában.

Nem nagyon tudta, de közben az utcán jött egy néni és ő mondta, hogy tudomása szerint azoké, akiké az egyik kocsma.

Bringára pattantam és eltekertem a nevezett kocsmába. Ott megkérdeztem a kocsmárost, aki se szó, se beszéd előkapta a telefonját és hallottam, hogy a fiával beszél.

Egy darabig álltam ott, aztán mivel hozzám se szóltak, szépen hazakerekeztem.

Elvártam volna annyit, hogy "köszönöm".

Ha már a fél várost áttekertem...

Hazaérve kisebb csődület fogadott az utcán, mert a kecske csinálta a műsort. Lerágta a bokrokat, és az egyik udvarra is bement, ahonnan éppen próbálták a szomszédok kiterelni.

Nagy nehezen sikerült újra az utcára terelni, de ekkor megint csak a városközpont felé indult. Mindenféle praktikákkal sikerült ott tartani, amíg megérkezett a gazdája.

A genetika nem hazudik, mert az apjához hasonlóan ez a jóember sem ismeri a köszönömöt. Nagy vigyorogva, hogy megvan a szökevény, ahogy jött, el is távozott.

Én meg csak álltam ott.

Van ilyen?

Van.

Van olyan, hogy az ember tesz valamit, amit nem kötelessége megtenni, aztán még csak meg sem köszönik neki.

Mi lesz ennek a következménye?

A legtöbb ember ilyenkor azt mondja magában, hogy legközelebb bizony ott rohadjon meg az a kecske, én egy szalmaszálat nem fogok mozdítani.

Én meg azt mondom, hogy legközelebb is szólni fogok a tuskó gazdájának, csak már számítani fogok rá, hogy meg sem fogja köszönni. 

Idegbetegség

Észrevettem magamon az első jeleket. Az első jó jeleket. A kis dolgoknak is tudok örülni, így a mai reggelen történteknek kifejezetten.

Az történt, hogy kis feleségemmel mint mostanában minden reggel, ma is jöttünk dolgozni. És ma is megálltam, hogy kitegyem. Erre egy benzinkút parkolóját szoktuk használni. Megállok, kiszáll, kényelmesen felöltözik, magához veszi a cuccait és elköszön. Nem kell kapkodni. Nyugis a dolog.

Ma reggel ugyanerre készültünk. Ahogy megállok, hogy a merőleges parkolóba betolassak és kiteszem az indexet, hogy ezt a szándékomat jelezzem, érkezik nagy sebességgel egy úriember és beáll, bevágódik a helyemre.

Mire vagyok büszke? Először arra, hogy ez semmit nem mozdított meg bennem. Nem húztam fel magamat még belül sem és egy szót nem szóltam. Tök nyugodtan szemléltem az esetet, mintha nem is velem történt volna.

Megváltoztam? Lenyugodtam?

Nem hinném és biztosan lesznek még visszaesések, de minden esetre azt biztató jelnek tartom, hogy nem húztam fel magamat. Magam sem ismerek magamra, hiszen ilyen esetekben minimum anyáztam volna, rosszabb pillanataimban pedig ki is ugrok a kocsiból és elküldöm az anyjába a manuskámat.

Most nem. Kicsit előrébb álltam és éppen arra készültem, hogy kiteszem az indexet és megállok az út szélén, amikor érdekes dolog történt. Az úriember kitolatott a helyről és beállt hárommal arrébb.

Nem hittem a szememnek. Észrevette, hogy mekkora taplóság lenne, ha ezt megcsinálná velem és korrigált.

Lehet, hogy elsőre nem is vette észre, hogy én is oda akarok beállni, csak utólag.

Minden esetre javított a hibáján és így be tudtam tolatni a helyre.

Amikor kiszállt a muki a kocsiból, ott ment el mellettünk és még intett is, hogy "Bocs!".

Én meg leengedtem az ablakot és hangos "Köszönöm szépen!" kíséretében rámosolyogtam.

Jó érzés volt.

A tanulság?

Az van:

Nem érdemes mások hülyesége miatt magadat idegesíteni. Főleg azért nem, mert lehet, hogy nem is hülyék, csak fáradtak, gondterheltek, idegesek.

Én is voltam ilyen és remélem a mai reggeli reakcióim azt mutatják, hogy lassan, de elindultam egy másik irányba.

Abba az irányba, amerre régóta szerettem volna. Ahová eddig is tudtam az utat elméletben, csak gyakorlatban nem sikerült soha rálépni.

És hogy ebben mennyi szerepe van annak, hogy nem lakom már Budapesten és hogy letettem TELJESEN a kólát... Nos, ezt ítéld meg te, aki olvasod az írásomat!

Megint van macskánk, sőt kettő...

Mint azt bizonyára tudjátok, hamarosan Szobra költözünk. Ezt mi persze már régóta tudjuk és mint leendő kertesház lakók, mindenképpen szeretnénk háziállatot. Kutyát és macskát. 

Nos, a kutya ügy már gyerekkori álmom és soha életemben nem volt még olyan a helyzetem, hogy abba felelősséggel bele lehetett volna illeszteni egy kutyát. Indokaim ismertek, de röviden csak annyit, hogy kutyát tartani csak arra alkalmas körülmények között szabad. Szerintem. Ilyen körülmény az én életemben még sosem volt, így kutyám sem volt sosem.

Persze a szüleim házánál mindig volt kutya, így részben voltak már kutyák az életemben és azt minden körülmények között ki tudom jelenteni, hogy azok a percek, amiket az ember a kutyája társaságában tölthet el, messze az élet legjobb pillanatai közé tartoznak.

Úgyhogy kutyánk is lesz hamarosan, de csak akkor, ha meggyőződtem a tartásának a feltételeiről és a vállalhatóságáról. Ez pedig csak akkor lesz, ha már odakint lakunk. Mert a kutya folyamatos törődést kíván, a kutya az ember nélkül egy napot sem tud meglenni. A kutyázás nem egyszerű hobbi. Azaz, a kutyára várni kell.

Ámbár a macska? 

A macska az más. A macska az önálló. A macska az jön-megy kedvére és mi macskások annyit mind tudunk, hogy igazából nem nekünk van a macskánk, hanem a macskánknak van embere. Amikor egy macska-ember kapcsolat létrejön, akkor bizony a macska fog minket birtokolni és a macska fog velünk rendelkezni. A macska ugyanis szabad lélek, misztikus és megfoghatatlan.

De pont ezért szeretjük.
A macskában az a jó, hogy viszonylag kis helyen elvan, keveset eszik, nem igényli, sőt nem is tűri a túlzott gondoskodást. Faluhelyen tehát macskát vállalni sima ügy.

Aki a macskákat szereti, az képes elfogadni a tényt, hogy a macska soha nem lesz az övé és a macska életének csak nagyon kis részét foglaljuk el mi, a "gazdáik".

Én mégis szeretem a macskákat. Nem mindig szerettem, sőt volt idő, amikor kifejezetten bolondnak gondoltam mindenkit, aki a macskára egy percet is pazarol. Azt gondoltam, hogy egy olyan lény, aki konkrétan semmit nem ad, nem érdemel meg tőlem sem semmit.

Persze sosem bántottam a macskákat, csak megtartottam a kellő távolságot tőlük. Nem foglalkoztam velük, közömbösek voltak.

De az ember változik.

És ahogy egyre jobban felnőtt lettem, azt vettem észre, hogy az életben bizony számos olyan helyzet van, amikor valamit nem azért teszünk, mert elvárunk érte valamit cserébe. Persze az emberben a legönzetlenebb cselekedetekor is van önzés, hiszen jótékonykodni azért jótékonykodunk, mert jó érzés. Mégpedig nekünk jó érzés. De talán ennyi önzést elvisel a világ és ennyi önzést bárki megengedhet magának. Ha minden ember ennyire lenne önző...

Elkalandoztam.

Szóval a macskák irányába nyújtott szeretet és gondoskodás számomra mindig olyan érzés volt, hogy az ember csak pazarolja az energiáit és közben nem kap cserébe semmit.

De így van ez? A macskák semmit nem adnak?

Nem hinném.

Aki nézett már kölyökmacska szemébe, az tudja miről beszélek.

Egy pillantásával képes egy ilyen cica helyre állítani a lelki békénket és nincs az az ember, aki ne akarná megzabálni.

Persze vannak emberi külsőbe bújt lelketlen lények, akik egy ilyen cicát is képesek kitenni az erdő közepén, de az erről a viselkedésről alkotott véleményem megint csak ismert.

Vannak olyan lények is (az ember szó használatát tudatosan kerülném), akik megrugdosnak macskákat. A világ rossz? Mindaddig nem, amíg vannak olyan emberek, akik ezeket a hányatott sorsú cicákat felkarolják, gyógyítják és otthont adnak nekik.

Amíg az ilyen emberek vannak többségben, addig a világ jó. És ők vannak többségben.

Akik nem követnek a G+-on vagy a Facebookon, azoknak a képen látható macskáról - becsületes nevén Dominóról - annyit, hogy a Húgom szedte össze Budapesten és a szüleimnél lett ő a harmadik cica, koszttal-kvártéllyal. Hamar megszokta az új helyét és ha bárki fél méternél közelebb megy hozzá, majd szétesik, úgy dorombol. Tehát az ő sorsa is jobbra fordult és meg is becsüli magát a drága. A "helyi vagány" (ismert még így is: Pöpi, a képen balra) befogadta és teljes a testvériség.

A mai történetem nem róluk szól, bár a képeken látható fekete cicával, szegény megboldogult Grafit (majdnem) cicánkkal kapcsolatban van. Aki olvassa a blogjaimat az tudhatja, hogy a fekete cicát egy fa tetejéről szedtük le a Börzsöny közepén és ő lett volna a mi cicánk. Csak a kiköltözésünk sajnos csúszott pár hónapot az autók pedig túl gyorsan száguldoznak Nagymaroson (is), így sajnos Grafit nem érte meg a Szobra költözést. Nyugodjon békében és annyit azért mindenképpen hozzátennék, hogy a biztos halálból megmenekítve esélyt és jó pár boldog napot kapott Attila barátomtól, aki befogadta addig, amíg majd mi ki tudunk költözni és magunkhoz tudjuk venni. Ez volt a terv, de a sors átírta. Grafit már felülről figyel minket. Még el tudtunk tőle búcsúzni, és le is tudtam fényképezni. Szép nagy cica lett volna belőle...

A mai történetemben két cirmos cica szerepel, akik megint Nagymaroshoz kötődnek. Nagymaroson tették ki őket az autóból és itt kéredzkedtek be egy udvarba. A történtekről így mesélt Attila egy Facebook hozzászólásában:

"Tegnap este tűnt fel a lány cica a házunk előtt nagy nyávogások és dörgölőzések közepette. Miután megsimogattuk, jött utánunk mindenhova. 10 perc múlva már egyedül a nyakamba ugrott (úgy hogy álltam) és ott hízelgett tovább. Este édesanyám adott neki enni és inni, de reggelre eltűnt. Délután jött át a szomszéd, hogy befogadott két kiscicát, nem kell-e valakinek. Az esti cica volt és a testvére. Sanciék éppen erre jártak, megnézték a cicákat és megtetszettek nekik."

Így megy ez...

A macska okos állat, ők ketten is nagyon hamar levették, hogy ahol három macskát tartanak, ott nekik is jut hely.

Vannak ugyanis olyan emberek, akik még a háromlábú macskát sem kergetik el és annak ellenére, hogy a maguk számára is nehéz előteremteni a mindennapi betevőt, mégis jut a cicáknak is. Háromnak is. Ha be kell fogadni még kettőt, azoknak is. Hozzájuk vitt át minket Attila barátom, mondván, hogy ha kell macska, van itt kettő éppen...

Egy fiú és egy lány. Amikor a ház felé baktattunk, azon tűnődtem, hogy a kandúr még okés, de mit csinálunk mi egy lány cicával? De aztán eszembe jutott az is, hogy anyukámnak is van anyacicája. Ha az ember nem akar kiscicákat, akkor van ám a macskanők számára is fogamzásgátló, de pont a Dunakanyarban, szinte minden évben van kedvezményes ivartalanítás is. Szóval kis gondoskodással és előre gondolkozással a lány macska ugyanúgy nem gond, mint a fiú. Sőt! A lány macska kevésbé kóborol el.
Nem is nagyon kellett megrebegtetnie a szempilláit ennek a kis cafatnak, amikor megláttuk, nyert ügye volt. Aztán a farakás mögül előjött még egy ugyanolyan, csak fiúban.

Na, így lett nekünk megint cicánk, de most egyből kettő. És mivel a mai napon azért mentünk Szobra, hogy a költözés részleteit meg tudjuk beszélni, annyi már szinte biztos, hogy alig egy hónapot kell várjunk, mire elhagyhatjuk a "Big Szitit". Addig pedig ezek a kedves emberek vigyáznak a cicáinkra. Mi meg hordjuk szorgalmasan a macskakonzerveket meg a száraz kaját...

Sztereotípiákkal könnyebb

Ma megint olvasgattam kicsit a témában és megint rádöbbentem valamire, amit fontosnak találok megosztani és esetleg megvitatni veletek.

A sztereotípiákról van szó és azok veszélyeiről.

Azt olvasom, hogy sztereotípiák nélkül nem tudnánk élni, mert nélkülük az élet annyira bonyolult lenne, amit átlag ember, de még zseni sem nagyon tudna kezelni.

Azt olvasom, hogy segítségükkel csökkenthető a világ megismerésére fordítandó erőfeszítés, azaz könnyebben kategórizáljuk a dolgokat, amelyek körülvesznek bennünket és ezért könnyebben teszünk rendet magunk körül.

Olyan ez, mint amikor az ember a rendetlenséget úgy szünteti meg, hogy fiókos szekrényeket vásárol és az egymáshoz kötődő dolgokat ugyanabba a fiókba teszi bele. A szobában rend lesz és a fiókokból - ismerve a rendező elvet - viszonylag könnyen előkerülnek a cuccaink. Mert tudjuk, hogy egy bizonyos tulajdonságuk alapján hol is keressük őket. A zoknikat a zoknis fiókban, a férfi alsókat az alsónadrágos fiókban, a női bugyikat a női bugyis fiókban, satöbbi. Egyszerűbb így az élet? Igen.

De mi van akkor, ha valami rossz fiókba kerül?

Egyrészt nem fogjuk soha többet megtalálni, mert nem ott keressük, ahol kellene.

Másrészt viszont - és ez a veszélyesebb - olyasmit feltételezünk róla, ami nem igaz. Hogy az előbbi fiókos témánál maradjunk, ha a feleséged bugyija rossz fiókba, a te alsóid közé kerül és a reggeli félhomályban véletlenül azt veszed fel... Minimum vicces, de lehet kellemetlen is.

Félretéve a poénkodást, a sztereotípiákkal az a baj tehát, hogy - ahogy olvasom - az egy csoportba sorolt dolgokat mi magunk kiegészítjük szubjektív, azaz nem biztosan valós tulajdonságokkal is és így a kép torzulhat.

Ezért van az, hogy ha egy népcsoport iránt előítéletekkel vagyunk, akkor az abba a népcsoportba tartozó egyénekre hajlamosak vagyunk olyan tulajdonságokat is ráhúzni, amelyek a népcsoport tagjaira általában jellemzőek, de rá éppen nem.

És ezt tartom nagy bajnak.

Nem mondom tehát, hogy az előítélet feltétlenül rossz, hiszen vannak az életben olyan dolgok, amelyekre egyszerűen nincs az embernek energiája. Ezeket könnyebb általuk kezelni. Ha szerencsénk van, akkor azok a dolgok, amelyekre nem fordítunk kellő figyelmet, nincsenek befolyással az életünkre, helyesebben azokra a dolgokra nem fordítunk kellő figyelmet, amelyek nincsenek befolyással az életünkre.

A baj akkor van, ha azokra a dolgokra SEM FORDÍTUNK kellő figyelmet, amelyek befolyásolják az életünket. Pedig ilyenekből igazán nincs sok.

Ha tehát az eszkimókkal kapcsolatosan előítéleteink vannak és azok netán hibásak, egészen addig nem okoz ez problémát, amíg eszkimók között nem kell éljünk. Én magam soha nem találkoztam még eszkimóval, így a velük kapcsolatos ismereteim egyrészt hiányosak, másrészt valószínűleg hibásak, de ezzel együtt semmilyen hátrányt nem jelentenek a mindennapi életem során. Az eszkimók tehát számomra érdektelenek, így elfogadható, ha velük kapcsolatban előítéletekre, sztereotípiákra hagyatkozom.

 

De mi van azokkal a népcsoportokkal, akiktől nem tudom elhatárolni magamat. Akikkel együtt élni vagyok kénytelen, mert az országunkban, a városunkban vagy a falunkban, az utcánkban, vagy közvetlenül a szomszédomban élnek? Hagyatkozhatom velük szemben is sztereotípiákra? Könnyíthetem úgy az életemet, hogy nem torzul a kép? Mondhatom azt, hogy nem akarom megismerni őket mert elég az, amit a "fajtájukról" tudok?

 

Véleményem szerint nem. Legalábbis akkor nem, ha értelmes ember vagyok és ezekkel az emberekkel szeretnék normális légkörben együtt élni.

 

Ha tehát a szomszédom cigány, kínai, arab, vagy bármely - külső jegyek vagy viselkedés alapján - jól beazonosítható csoporthoz tartozik, akkor egyszerűen nem tehetem meg, azt, hogy beletuszkolom egy fiókba és ezzel el van intézve az ügy.

Kénytelen és köteles vagyok megismerni az egyént, hogy meg tudjam állapítani róla, milyen ember valójában. Így alkothatok róla csak hiteles képet.

Sajnos az is előfordulhat, hogy a megalkotott kép egybevág a "fajtájáról" alkotott sztereotípiákkal és ilyenkor sajnos az emberi agy a könnyebb ellenállás felé megy el és hiába akarna kibújni az illető a skatulyából, mi visszatuszkoljuk. Mert úgy könnyebb...

 

Az is baj az előítéletekkel, hogy évszázadok óta tudjuk már, miként keletkeznek.

Egyrészt hajlamosak vagyunk a kis eltéréseket felnagyítani és mutogatni rájuk, miszerint ők "mások, mint mi". Ha jobban megvizsgáljuk ezeket a különbségeket, rá fogunk jönni arra, hogy a mindennapi élet szempontjából többnyire semmi jelentőségük nincs. Példákat nem írok, mert nem lenne elég egy fél nap sem.

Másrészt viszont hajlamosak vagyunk arra is, hogy tényleges különbségeket túlzottan hagsúlyozunk, ezzel is torzul a kép.

Harmadrészt az is jellemző, hogy egy jól megállapítható különbséget hozzátársítunk egy nem ellenőrízhető tulajdonsághoz és ezentúl azt mondjuk, hogy aki ilyen, az egyben olyan is. A sunyi ebben az, hogy nagyon könnyű és kényelmes dolog egy felfedezett tulajdonság alapján azonnal még vagy három vélt dolgot odaképzelni és ezután ezeket igazolni magunknak. Az a baj ezzel, hogy hazudunk magunknak és magunkat becsapni a legnagyobb ostobaság.

És negyedrészt az is a mi hibánk, ha egy túl markáns személyt azonosítunk egy népcsoporttal és ezután azt feltételezzük, hogy a népcsoport minden tagja olyan, mint ő. Ide azért írnék példákat is, bár tudom, hogy kapok érte az orcámra. De mégis meg kell említsem, hogy nem minden roma olyan pofátlanul ellenszenves, mint Győzike, nem minden afrikai olyan sötét módon buta, mint Fekete Pákó, nem minden homoszexuális olyan magamutogató, mint Terry Black. És még sorolhatnám. De az emberi agy sajnos olyan, hogy ha azt a szót halljuk, hogy roma, akkor valamelyik markáns személyiség ugrik be és ugyanez igaz az összes többi sztereotípiára is. Ez van.

Persze az agyunk csak akkor csinál ilyet, ha hagyjuk neki. De erről még később...

A sztereotípiákat nem csak a világ rendezgetésére használjuk fel, hanem a társadalmi érintkezés során is nagy szerepet kapnak. Gondoljunk csak egy zsidó viccre, vagy rendőr viccre, vagy cigány viccre. Senki nem értené, mi benne a vicc, ha nem tudnánk hozzá azt a sztereotípiát, amire az egész épül.

Könnyebben megértjük tehát egymást, ha a velünk beszélgető ismeri ugyanazt a sztereotípiát, amelyiket mi. Írok egy példát: ha egy kevésbé kedvelt kolléga lassan dolgozik vagy sokat hibázik, akkor két fiatal között elég annyit odavetni, hogy "a vén hülye" és a másik máris érti, hogy a beszélő szerint a kolléga azért lassú és hibázik, mert ahogyan "minden" idősebbnek, már nem úgy fog az agya, nem úgy működnek az érzékszervei. Igaz ez? Nagy vonalakban igen, de valójában torzuláshoz vezethet. Mert a kolléga idős kora ellenére is lehet szellemileg frissebb a fiatalabbaknál és lehet sas szeme is, csak mondjuk éppen beteg, családi gondjai vannak, akármi.

Egyszerűbb dolog volt megítélni a kora alapján, mint áttekinteni a jelenlegi helyzetet, esetleg megkérdezni tőle, hogy mi a baja? Naná...

Ez a baj a roma szomszéd esetében is, hiszen sokkal egyszerűbb a romaságát - ha létezik ilyen - megragadva előítéletet alkotni róla, mint megismerni őt. A megismerés ugyanis energiába kerül és energiánk meg... na az nincs nagyon. Ilyesmire legalábbis.

 

És az még a bajom a sztereotípiákkal, hogy vannak okos, a témában jártas emberek, akik ki is használják a hajlamunkat az előítéletre, hogy céljaikat elérjék vele.

Nagyon jól tudják, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját népcsoportunkkal szemben más mércét alkalmazzunk, mint a másikkal szemben. Mi mindig becsületesek, összetartóak, megértőek, hűségesek vagyunk, míg a másik népcsoport biztosan be akar csapni, lusta, kirekesztő.

Aki szeretné az indulatokat szítani, annak nincs más dolga, mint rájátszani ezekre a hajlamainkra és felerősíteni a félelmeinket. Félelemmel fokozni az elzárkózásunkat, mert ha nem ismerkedünk meg azzal a népcsoporttal, akkor nem derülhet ki, hogy a róluk - szándékosan torzított információk alapján - alkotott képünk hibás és valójában nem is olyanok, amilyennek elképzeltük őket.

Ha megismerjük őket és vannak tapasztalataink róluk, akkor egy aljas ember láttán nem az jut eszünkbe, hogy azért olyan, mert cigány, arab, zsidó, homoszexuális, hanem azért olyan, mert olyanná tette az élet.

Ha tudunk árnyaltan gondolkodni és van energiánk belenézni egy jelenség okaiba, akkor és csak akkor alkothatunk róla véleményt.

Nem szabad tehát hagyni, hogy az agyunk a könnyebb utat válassza, mert meg fogja tenni. Észre sem vesszük, de már be is teszi a jelenséget, embert, tárgyat egy skatulyába, ahonnan aztán nehéz szabadulni.

És ha már skatuylázunk, akkor ha van lehetőségünk, használjunk több skatulyát! Próbáljunk meg árnyaltabban kategorizálni! Legyen az agyunkban több fiók! 

 

Küzdjünk a sztereotípiák negatív következményei ellen és ne hagyjuk, hogy fáradtság vagy lustaság miatt az agyunk becsapjon bennünket!

Mit tehetünk?

Egyrészt nem alkotunk számunkra fontos, az életünket nagyban befolyásoló dolgokról úgy véleményt, hogy nincs TAPASZTALATUNK azokkal kapcsolatban. Ha szedett-vedett információk alapján mégis véleményt alkottunk, akkor meg NEM HANGOZTATJUK a hülyeséget és nem tévesztünk meg másokat. Mert előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy hülyeséget beszéltünk és hiteltelenné válunk. Mása sincs az embernek manapság, mint a becsülete, azt meg nem kell eljátszani meggondolatlanul. Tehát hallgatni néha arany...

Ha nincs mindenre energiánk, akkor pedig fogjunk össze. Kérdezzünk olyat, akiben bízunk. Ő lehet egy családtag, lehet egy barát, lehet kolléga. A lényeg, hogy olyan valaki véleményét kérjük ki, akinek MEGALAPOZOTT véleménye lehet, mely TAPASZTALATOKON alapszik.

 

A minket érintő dolgokra pedig mindig fordítsunk kellő energiát és nyitott elmével próbáljuk befogadni azokat és csak azután alkossunk róluk véleményt, hogy eleget figyeltünk rájuk.

 

Nem olyan nehéz ám ez...

(Ugye tudjátok, hogy ezt a blogot azért írom, hogy a gondolataim több emberhez eljussanak. Ha tetszett, annyit segíthettek, hogy továbbosztjátok. Köszi!)

Anyukám gondolatai...

Van nekem egy szenzációs Anyukám.
Nameg egy szenzációs Apukám is, de most Anyukámról írok...
Szóval Anyukám, így hatvan éves kora után kezdett el érdeklődni az internet iránt és főként a Facebook az, amit sokat olvasgat.
És nagy örömömre mostanában írogat is.
Mivel most tanul gépelni és én meg innen, 170 kilométer távolságból nagyon nem tudom őt tanítgatni, még küzd a billentyűzettel.
De mindezen nehézségeken a gondolatai és lényeglátása átvilágítanak, mint a fáklya a sötétben. Ahogy ír, az pedig már-már költői.
Gondoltam hát, megosztom Veletek azokat a sorokat, amiket a Facebookon tett közzé. 

Mivel az otthoni gép és a moblinternet is rosszalkodik és még áramszünet miatt is elveszett néhányszor, amit begépelt, Ő több részletben tette közzé ezt a pár gondolatot, amelyeket én mindössze összefűztem és javítottam bennük az elgépeléseket.
Íme, Anyukám így látja a helyzetet ma, Devecserből:

"Nézzük az ünnepi műsort. Tisztavatás.Tulajdonképpen ezért vagyunk devecseri lakosok. Három tiszt a családban. Abból egy főtiszt. Hat diploma. Boldognak, büszkének kellene lenni...
Nagy robajjal kitörnek a kutyák. Átlökik a kerítést. Kiszabadítják egymást. Ők összetartanak.
Jó lenne egymást, egymás nyugalmát is tiszteletben tartani. Már kezdünk beletörődni, hogy a kert művelése álom marad ott, ahol a kiterített szőnyegek alatt patkány terem. Valószínűleg ezért kell ez a sok kutya. Az új ebtörvény változást hoz.
Vigasztaljuk magunkat, hogy másnak is volt rosszul sikerült ünnepe. Például a húgomnak, aki kifogta a legkegyetlenebb tűzijátékot.
Mi az emlékekből élünk. 

Tavaly a debreceni virágkarnevál és tűzijáték. Együtt a gyerekekkel. Kivéve a lánykánk, aki még akkor tele volt reményekkel, védte a hazát.
Most meg a rendőrök védenek mindenkit az utcánk sarkán.
Menni vagy maradni? Nem tudjuk a megoldást. A gyerekek már elmentek. Reméljük csak Budapestig. Mi meg várjuk, hogy elfogyjanak az indulatok és a kutyák.
Ha mindenki betartja a szabályokat és az embert tiszteli a másikban, akkor lesznek még szép ünnepeink.
Elnézést, de még most tanulok gépelni. Lassan nem marad más.
Csak zárjuk be a kapunkat és nyissuk ki a szívünket..."

Divat a harag

Nem leszel népszerű ebben az országban, ha bárkit nem utálsz, akit utálni kellene. Manapság ugyanis ez a divat.

Divat a harag.

Én elfogadom, hogy számos cigány tett azért, hogy a cigányságot olyannak lássuk, amilyennek látjuk. Elfogadom, hogy számos meleg viselkedik undorítóan. Elfogadom, hogy az előítéleteknek van alapja. Ha nem lenne, nem léteznének...

Az előítélettel nekem csak egy bajom van, mégpedig az, hogy NINCS OLYAN, hogy "A" cigányság, "A" melegek, "AZ" arabok.

"A" különböző népcsoportok EGYÉNEKBŐL állnak. Van köztük ilyen is, meg olyan is. Ahogy a magyarok között is. Olyan sincs ugyanis, hogy "A" magyarság. Mondom ezt úgy, hogy hazafinak tartom magamat és meghalnék a hazámért...

A határozott névelőket azért tesszük egy-egy népcsoport neve elé és azért próbáljuk meg beletuszkolni embertársainkat skatulyákba, mert a világ bonyolult és sokkal könnyebb úgy, ha egyszerűbben látjuk.

Az a bajom, hogy ezeket az egyszerűsítéseket LUSTASÁGBÓL (amely persze származhat fáradtságból is) alkalmazza az ember, vagy BUTASÁGBÓL (amelyről pedig soxor nem tehet az illető). És ez igaz rám is, mert soxor vagyok én magam is lusta (fáradt) átgondolni egy témát és előfordul az is, hogy tájékozatlanságból, félrevezetettségből fakadóan beszélek vagy írok baromságokat valamiről. A lustaságot és butaságot tessék tehát ebben az írásomban így értelmezni és ne sértődjön meg senki. Nem sértegetni akarlak benneteket...

Ha valaki cigányozni, zsidózni, vagy buzizni kezd, az vagy LUSTA vagy BUTA ahhoz, hogy egyenként ítéljen meg embereket. Általánosítani ugyanis egyszerűbb, az agy törekszik arra, hogy egyszerűsítsen és kevesebb energiával megoldjon dolgokat. Ha hagyod, ezt teszi az agyad Veled...

Amikor mónikasón (direkt kisbetűvel) nevelkedett faszkalapok teszik ezt, azt könnyebben elfogadom. Ennyi eszük van, még azt is elfogadom, hogy többnyire nem tehetnek róla. A környezetüknek, a lehetőségeiknek köszönhetik azt, hogy ennyire korlátoltak. Amiről viszont tehetnek és amiben hibásak, ha meg sem PRÓBÁLNAK kitörni a korlátaik közül. Ha nagyon jól érzik magukat az egyszerű kis világukban és alapvető összefüggéseket nem látnak meg. Ha maguknak köszönhetik tehát a nyomorukat, ha megérdemlik. Az persze aggasztó, hogy egyre többen vannak és lassan sikk bunkónak lenni. De ha az embernek nincsen rájuk energiája, akkor viszonylag jól védekezhet a primitív emberek ellen. Kerülni kell a társaságukat. Egyszerűen nem mégy oda, ahol "EZEK" vannak. Az "EZEK" szót direkt használom és tartom azt a véleményemet, hogy attól nem értelmes lény valaki, hogy tud beszélni. Szóval ki kell kerülni "EZEKET" és kész.

Persze ha erőt érzel magadban, hogy megváltoztasd őket, akkor meg csináld. Szerencsére sokan vannak, akik elég erősek ehhez a nem kis feladathoz és úgy dolgoznak velük, hogy megbecsülést - sem anyagit, sem erkölcsit - nem kapnak. A primitív emberekkel dolgozni ugyanis nem mindig hálás, a szó szoros értelmében legalábbis. De vannak, akiknek egy megmentett lélek is elég és nem várnak semmilyen hálát. Mindig csodálattal néztem rájuk...

Még talán annyit a hátrányos helyzetű emberekről, hogy a többnyire saját maguknak köszönhető sorsuk miatt persze tele vannak HARAGGAL, és a haragnak táptalaj kell. Cél. Célt keresnek tehát a haragjuknak és mi sem egyszerűbb, mint valamely külső jegy alapján (például bőrszín) jól megkülönböztethető csoport ellen fordulni. Szóval "EZEK" teljesen mindegy kikre, de valakikre KELL haragudjanak, miközben SAJÁT MAGUKRA kellene haragudniuk.

Helyesebben a haragra fordított energiákat másra fordítani. 

Például sorsot fordítani. 

Tanulni, olvasni, dolgozni, többet foglalkozni a gyerekkel, hogy ha nekem nem is volt lehetőségem kitörni, Neki LEGYEN.

Az én nagyszüleim például egyszerű emberek voltak, ZÉRÓ lehetőséggel. De a szüleimnek már kicsit több lehetőségük volt és nekik köszönhetően nekem még több. Nekik ráadásul nem segített senki...

Meggyőződésem, hogy egyetlen dolgon múlik minden: van-e igény. Aki igénytelen, azzal nem lehet mit kezdeni ugyanis. Egyetlen feladatunk van az életben, mégpedig kihozni magunkból a maximumot. Aki ezt eléri, nem élt hiába. És bármit is jelent eza maximum, nincs miért szégyenkeznie!

Csak azt kell szégyellni, ha hagytad magad lenyomni. Ha nem küzdöttél, ha feladtad. Ha beletörődtél...

Visszatérve a haragra, mint divatra:

Nekem azzal van a bajom, amikor ÉRTELMES emberek cigányoznak, buziznak, zsidóznak... satöbbi.

Nekik ugyanis NINCS mentségük.

Válasszuk ketté az értelmeseket!

Sajnos vannak, akik valamilyen indokból, rafináltan lázítanak egy-egy népcsoport ellen. Hasznuk származik belőle, ha a BUTA tömegeket manipulálják. Mindig voltak "ILYENEK" és mindig lesznek is.

Ők a gonoszok. 

Veszélyesek. 

Ők azok, akiknek köszönhetjük a háborúkat, a nyomort. 

Nincsenek sokan, de szorgalmasak. Mindig munkálkodtak a háttérben és amíg világ a világ, fognak is.

Nehéz felismerni őket, mert rafináltak. Jól álcázzák a szándékaikat és csak az értelmes ember ismeri fel őket.

Őket viszont nem tudják becsapni.

Ők a másik oldal.

Én abban bízom, hogy azok az ÉRTELMES emberek, akik ezzel együtt JÓINDULATÚAK is, azért többen vannak. 

Bízom benne, hogy az Ő akaratuk érvényesül a világban. Ha nem bíznék ebben, nem lenne értelme élnem. Mert ha nem bíznék bennük, akkor nem hinném, hogy a világ jó, az élet szép, még ha nehéz is néha. Akkor nem hinném, hogy a végén mindig a jó győz.

Persze ehhez az kell, hogy a JÓK hallassák a hangjukat. Hogy SOHA NE LEGYENEK LUSTÁK elmondani a véleményüket. SOHA ne legyenek LUSTÁK eloszlatni a ködöt, amit a gonoszok fejlesztenek.

Azokra az ÉRTELMES, JÓINDULATÚ EMBEREKRE viszont HARAGSZOM, AKIK LUSTÁK!

Ha valaki LUSTASÁGBÓL nem gondolkodik, LUSTASÁGBÓL NEM HALLATJA A HANGJÁT, annak NINCS MENTSÉGE!

Az értelmes embernek ugyanis FELELŐSSÉGE van. Ő NEM élhet bele a vakvilágba, nem törődhet bele semmibe.

Neki az a dolga, hogy TEGYEN. Ha ehhez eszközt adott neki az élet - vagy ha úgy tetszik, az Isten - akkor kötelessége élni azzal.

Bennem nincs harag? Bennem nincs félelem? Nem vagyok lusta?

Dehogynem. Rettegek a gonoszoktól, ha nem vigyázok akkor gyűlölök is azonnal és bizony sokszor lusta vagyok végiggondolni dolgokat. Én is hajlamos vagyok jól beazonosítható jegyek alapján mutogatni népcsoportokra.

Bevallom, néha még cigányozni, buzizni, zsidózni, arabozni... satöbbizni is szoktam.

Nem vagyok rá büszke, mert a gyengeség, a butaság jelének látom ezt. És sem gyenge, sem buta nem szeretnék lenni...

De harcolok magammal és soha nem fogom feladni. Hiszem, hogy bárki képes változni és az értelmes ember képes uralkodni a gondolatain.

Hiszem, hogy az előítélet KIIRTHATÓ.

Mit lehet ezért tenni?

Az ember egymaga többnyire gyenge. Nem szégyen tehát másokra támaszkodni. Olyanokra, akikben bízunk. 

Tartani egymásban a lelket. Erre vannak a szeretteink, a barátok. Hogy figyelmeztessük egymást, amikor valamiről hülyeséget gondolunk, mondunk, vagy írunk. 

(Persze a lelket abban lehet tartani, akiben van. Akinek van lelke. Csak ilyen barátaim vannak. Lelketlenekkel nem barátkozom.)

És ha szólok, én azoknak szólok, akik fontosak nekem. Vállalom, hogy esetleg megharagszotok rám, mert tudom, hogy pillanatnyi elmezavar az nálatok, amikor HÜLYESÉGEKET beszéltek vagy írtok. Nagyon jól tudom, hogy ami lustaságnak látszik, az néha csak fáradtság. Amikor kipihenitek, akkor majd átgondoljátok. És belátjátok.
Én is így szoktam...

Úgyhogy remélem, hogy belátjátok azt is, hogy haragudni nem jó. Nem egészséges. 

Az előítélet nem jó és nem egészséges. 

Cigányozni, buzizni, zsidózni, arabozni... nem jó.

Amíg csak egy ember van, aki előítélet miatt kerül hátrányba, addig a világ nem jó! Addig a gonoszok győznek...

Hogyan védekezhetsz az előítéletek ellen?

Hát úgy, hogy erőt veszel magadon. Nem könnyű, de senki nem ígérte, hogy könnyű lesz...

Sokkal könnyebb ugyanis sodródni az árral. Manapság pedig az ár, a divat az, hogy a saját haragodat máson éld ki.

Szóval az előítélet ellen úgy tudsz védekezni, ha megismerkedsz emberekkel abból a csoportból. Ha a cigányságot akarod megérteni, akkor ismerned kell cigányokat. Ha a homoszexuálisokat akarod megérteni, akkor ismerned kell homoszexuálisokat. 

És így tovább...

Mindaddig ugyanis, amíg az információidat nem első kézből, SAJÁT TAPASZTALATAIDBÓL szerzed, soha nem tudhatod, hogy nem csaptak-e be.

Nekem se higgy! Ne hidd el nekem, hogy vannak rendes, dolgos, okos romák! Ne hidd el, hogy vannak hűséges, párkapcsolatban normális életet élő melegek! Ne hidd el nekem, hogy nem minden zsidó akar kihasználni!

Ne higgy senkinek, csak magadnak!

TAPASZTALJ!

Tapasztalni pedig csak úgy fogsz, ha nyitott vagy.

Nem veszélytelen, fogsz csalódni is. Kapsz majd a pofádra...

Fogsz találkozni ápolatlan, dologtalan, tolvaj romákkal. Fogsz találkozni olyan meleggel, aki rádmozdul és kellemetlenkedik.

Lesznek rossz élményeid, de ez az ára annak, hogy egy életre megváltozzon a véleményed az előítéletekről.

Nem túl nagy ár ez, nagyon megéri.

Csak ennyit higgy el nekem!

Az emberek pedig igenis jók!

A magamfajta önmarcangoló típusnak örök dilemma, hogy jó-e az, ahogyan a világ dolgaihoz viszonyul. Azaz viszonyulok.

Szerethető-e az a viselkedés, amit elkövetek naponta?

Vannak kétségeim...

Persze az ember törekszik, és azokkal akiket szeret, egészen másképp viselkedik. Vagy nem? És ha igen, akkora többiekkel miért nem? Nincs energia? Elfogy a szeretet és elfogy a türelem? Valóban nehezebb normálisan szólni valakinek, mint ráüvölteni?

Azt vettem észre, hogy tényleg azt kapom vissza a környezetemtől, amit én magam kisugárzok.

És ha már belegondoltam, magamnak legalább kénytelen vagyok bevallani, hogy ha valaki nem úgy áll hozzám, ahogy azt szeretném, azt bizony többnyire csak magamnak köszönhetem.

Mert az emberek igenis jók! És köztük jó vagyok én is, csak oda kell figyeljek.

Nem túl nehéz...