Hinta

Ma reggel a feleségemmel érdekes dolgokról beszélgettünk.

Azoknak, akik nem ismernek minket csak annyit, hogy a feleségemnek olyan munkája van, amit szerintem az emberek 1%-a képes elvégezni, a maradék 99% pedig sírva menekülne tőle. Halmozottan hátrányos helyzetű és különböző mértékben értelmi fogyatékos gyerekekkel dolgozik, lassan 20 éve.

A munkája engem annyiban érint, hogy néha kiszakad belőle a fájdalom és ilyenkor mesél. Mert sok fájdalom van egy ilyen munkában még annak is, aki egyébként hivatásának tekinti.

Ezen történetek alapján írtam feljebb, hogy szerintem nagyon kevesen vannak azok, akik ezt bírják. Főleg 20 évig. Én biztosan nem bírnám.
Mesélhetnék ezekről a sztorikról is, de nem akarok. Nem ezért kezdtem bele a történetbe.

A ma reggeli beszélgetés lényege annyi volt, hogy mekkora igénye van az embernek a mozgásra és hogy számos olyan mozdulat van, ami nekünk, az ép és egészséges embereknek természetes.

Ilyen például a ringatás vagy a hintázás.
Érdekes megfigyelni, hogy ha egy pici gyereket adsz valakinek a kezébe, ösztönösen ringatni kezdi. Nem tudjuk megmagyarázni, honnan jön, de jön. Legyél fiatal, öreg, férfi vagy nő, ösztönösen ringatni fogod a kezedbe adott csecsemőt.
Nem akarok tudományos lenni és főleg azért nem, mert nem értek a témához eléggé, de mint naív megfigyelő, mindig is csodálattal töltött el az, ahogyan a nyűgös gyerek pár perc alatt megnyugszik a ringatástól. Legyen az az emberi kar, legyen az a bölcső, a babakocsi vagy a játszótéri hinta, szeretünk ringatózni.
Mondják, hogy ilyenkor az ember az anyaméhben érzi magát és lehet ebben valami...
Gyerekek órákat elvannak a játszótéren, csak legyen hinta. Számos költőt, festőt ihletett meg már ez az egyszerű szerkezet, ami nem csak a magasba, de a születésünk előtti boldogságba is repíthet minket. És még az sem számít igazán, hány évesek vagyunk...

Számos hintás élményünk halmozódik fel az életünk során és alig találni valakit, aki nem szeretett vagy szeret hintázni. Ha a gyerekkorunkra gondolunk, abban biztosan lesz hinta. Aki szerencsés, annak több is.
Persze amikor felnőttek leszünk elvárják tőlünk, hogy egyes gyerekes szokásainkat kinőjük, így aztán suttyomban hintázunk. Az irodaszékkel, a kerti hintán... a lényeg, hogy ne legyen gyanús.
Határozottan kijelentem azt, hogy az a felnőtt, aki valami vélt vagy valós elvárás miatt nem mer megtenni olyasmiket, amikre vágyik... nos, az nyomorult, de legalábbis nyomorultul érzi magát.
Számos hinta van az országban és a környező országokban, amelyeket egyszerűen látni kell! Egyrészt azért, mert aki nem próbálta ki ezeket, az nem is élt még igazán, másrészt pedig azért, mert eszetlen túlszabályozásoknak köszönhetően szépen lassan eltűnnek. Mert a félelemgépezet dolgozik és lassan eltűnik minden, ami a szuperbiztonságos elképzelésekbe nem illik bele.
Hintázni igenis jó, még akkor is, ha néha vannak kisebb balesetek. A hintázás javítja az egyensúlyérzéket, jó hatással van a kisebb gyerekek idegi fejlődésére és úgy magában is élvezet.
Szóval ezen bejegyzésemnek az a célja, hogy felkérjetek benneteket - az ismerőseimet -,  hogy ha valahol klafa hintát találtok, akkor osszátok meg velem!
Milyen hintákat szeretnék? Tökmindegy, csak Neked tetsszen!
Lehet ez hajóhinta, felnőtteknek való hinta, libikóka, körhinta, bármi!
Én ezeket térképi linkkel ide fogom tenni a bejegyzés végére és így más is rájuk találhat majd. Remélem, hogy lesz egy nagy hintaadatbázisunk szépen lassan.
Mit várok tőletek?
1. Térképi linket, amin megmutatjátok, hol van a hinta. Tökéletes például a Google Maps link, de lehet Google Utcakép link is, ha azon még látszik is a hinta.
2. Pár szót arról, hogy miért szuper az a hinta.
3. Ha van kedvetek, akkor saját fényképet is róla, de ezt lehet helyettesíteni Google Utcakép linkkel is.
Ezennel el is kezdem a sort:
0001. Hajóhinta, Szete (Kubáňovo), Szlovákia.
A magyar határtól pár kilométerre, Esztergomból például 20 percnyi autózásra találtunk egy szuper, de egyre jobban leromló hajóhintát. Sajnos, Magyarországon már az összes hajóhintát leszerelték, merthogy "veszélyesek", így ha a gyerekednek meg akarod mutatni, milyen is hajóhintázni, akkor ez a szetei hinta közel van. A hely előnye, hogy nincs tömeg, a gyereked nyugodtan hintázhat akár órákat is kedvére. Itt találod és így néz ki:
https://goo.gl/maps/MfJDm4FbVW12

0002. Ti jöttök...

Amikor azt mondod, "fogyatékos"...

Hadd osszak meg veled először egy videót. Ez egy középfokú jelnyelvi tanfolyamon használt oktatóvideó, amelyben elég lassan jelel nekünk (tanulóknak) Edu, hogy megértsük. Íme:

Miután megnézted a videót (nem nagyon értettél belőle semmit, tudom), nézd meg, milyen hosszú volt! Jól látod: 3 perc 44 másodperc. Nos, ebben a három perc és negyvennégy másodpercben Edu szépen lassan, hogy mi is értsük, többek közt az alábbiakat jelelte el (a csillagok közötti részt):
********************************

Már régen szerettem volna (álmodoztam róla) magamnak egy kamerát venni, de pech, 300.000 Ft-ba kerül, és ez így nekem drága. A szüleim (apukám és anyukám) észrevették, hogy szeretek foglalkozni felvételekkel, vágással, csakhogy éppen nincsen hozzá kamerám. Pech. Apukám szólt, hogy ne bánkódjak, menjünk el vásárolni együtt. Igen, de hová? Kamerát venni? Az arcom sugárzott a boldogságtól! Mentünk együtt. Nézegettük a boltban a kamerákat. 320.0000 Ft-ért volt -ez drága. Mondtam apukámnak, hogy láttam az interneten 300.000 Ft-ért is. Oké, együtt elmentünk jó messzire az Extreme Digital-hoz. Narancssárga a bolt logója.  Szép látvány. Sok ember volt a boltban. Körülnéztünk, megtaláltuk a megfelelő kamerát. Mondtam, hogy ez lenne az. Apukám részletfizetéssel szerette volna megvenni. Először a hitelszolgáltatáshoz mentünk, kivártuk a sorunkat. Amikor sorra kerültünk, apukám elmondta az ügyintézőnek, hogy mit szeretnénk, (kamera kamatmentes részletfizetéssel, 10 hónapos futamidőre, stb.) majd tolmácsoltam oda-vissza. Hány hónap, milyen havi részletek, satöbbi. Néha nem értettem, amit mondott az ügyintéző, akkor papírra leírta, és így magyaráztam el neki. Apukámnak tetszett a feltétel, így beleegyezett. Az az előírás, hogy meg kellett várni a banktól a választ. Kiderült, hogy nem kapunk hitelt. Csalódott voltam. Az ügyintéző szólt, hogy jöjjünk vissza másnap, hátha sikerül újra. Hazamentünk. Otthon apukám csendben volt, nem szólt semmit. Másnap újra elmentünk a boltba, azzal a reménnyel, hátha sikerül. Az ügyintéző újból beírt mindent a gépbe, és elküldte az adatokat a banknak. Vártunk. Jött a válasz, hogy sajnos nem kaptuk meg a hitelt. Mindegy, hazamentünk. Később, úgy 2-3 hónap múlva sétáltam és a bevásárlóközpont mellett mentem el. Bementem és nézelődtem, közben eszembe jutott, hogy mi történt a hitelügyintézés során. Nézegettem az informatikai készülékeket, laptopot, stb. Kíváncsi voltam, hogymeg van-e az a kamera, amit szerettem volna magamnak. Megvolt! Ugyanaz a márkanév, ugyanaz a típusszám, és az ár is. Ugyanúgy lehetett kölcsönt felvenni rá. Írtam egy SMS-t az apukámnak, hogy jöjjön, mert van egy kamera, amit lehet részletre venni. Jött is apukám, és a hitelügyintézőnek leadtuk az igazolásokat (munkáltatói). Felvette az adatokat, beírta a gépbe, majd vártunk. Jött a válasz, hogy sikerült, megvan a kölcsön, hurrá! Aláírtuk a megfelelő papírokat és meg is vehettük a kamerát. Ezen is túljutottunk!

******************************

A teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy a jeleket számos olyan gesztussal és idiómával árnyalta, amit leírni nem nagyon lehet, de aki tudja a jelnyelvet, az érti ezeket. Azaz a leírt szövegnél sokkal hosszabb (kétszer ilyen hosszú) szöveget lehetne begépelni, ha mindent pontosan szeretnénk szavakkal érzékeltetni. De nekünk most legyen elég ez a hevenyészett fordítás! 

Nos, ha van kedved, akkor most fogj egy stoppert és mérd le, hogy a saját tempódban mennyi idő alatt tudod ezt a szöveget felolvasni úgy, hogy akinek felolvastad, az értse! Azaz ne hadarj!

Nekem három perc negyven másodpercre jött ki. Majdnem annyira, mint amennyi idő alatt Edu eljelelte.

Ha ezt nem nekünk, tanulóknak jelelte volna el, simán lenyomja 2 perc alatt. Csak miattunk ilyen szájbarágós és lassú.

Azaz, ha ő egy ennyire részletes szöveget el akar jelelni, neki 2 perc kell hozzá és ha ezt mi el akarjuk mesélni szavakkal, akkor minimum 3 percbe telik. De ekkor már hadarunk rendesen és egy csomó információ le is marad.

Mit akarok ezzel?

Amikor a hallgatóimnak tanítom a megváltozott képességű munkavállalókkal kapcsolatos munkavédelmi feladatokat, én gondosan figyelek arra, hogy véletlenül se mondjak "fogyatékost". Amikor a hallgatók a feleletükben mégis a fogyatékos szót használják, én bizony kijavítom őket.

Amikor a tévében, újságban, egyéb közbeszédben a siketekről van szó, szintén előszeretettel használják velük kapcsolatban a "fogyatékos" kifejezést, sőt államilag kiadott vizsgafeladatban is találkoztam már ezzel. Hát szép, nem mondom...
Tovább megyek: maga a törvény címe, amely elvileg az esélyegyenlőségről szól, így hangzik: "1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról." Gratulálok hozzá a jogalkotónak!

Véleményem szerint a siketek és az egyéb "más képességű" személyek esélyegyenlősége ott kezdődne, ha nem tekintenénk rájuk úgy, mint "fogyatékosra". Nem kevesebbek nálunk, semmi nem fogyott el, semmi nem volt és nem lett kevesebb bennük! És nem is tekinthetünk rájuk úgy, mint kevesebbre. Sok tekintetben ugyanis többek nálunk...

Igaz, sok tekintetben mások, de a MÁSSÁG ÉRTÉK!

Olyan érték, amit be lehet váltani, kamatoztatni lehet. Olyan érték, amely hozzátesz egy társadalomhoz.

Tőled (barátom, aki olvasod a blogjaimat) annyit kérek, hogy amikor egy másmilyen embert látsz, mint amilyen Te vagy (teszem azt: az illető például siket), akkor jusson eszedbe ez a videó!

Jusson eszedbe, hogy miközben azt hiszed, hogy nehezebben kommunikálnak, az igazság pont az ellenkezője!

Valójában ugyanis gyorsabban, árnyaltabban, tökéletesebben értik meg egymást, mint mi. És hidd el, hogy Téged is tökéletesebben megértenek, mint gondolnád! Ők ugyanis leolvassák az arcodról az érzelmeidet, látják a számodra láthatatlan gesztusokat, testbeszédet és ezt hozzáteszik a szádról olvasott szavakhoz.

Ezért se gondolj rájuk úgy, mint fogyatékosokra!
Ide a végére beszúrok egy olyan videót, amiben Karcsi jelel és nem nagyon lassít a kedvünkért. Tessék kapaszkodni!

A pedagógustüntetés margójára

Életem során számos iskolába jártam. Még el sem végeztem az általános iskolát, már túl voltam 6 különböző épületen. Sokat költöztünk, na! A sok költözésnek köszönhetően nekem már a legfogékonyabb életkoromban is számos tanítóval és tanárral (együtt ezentúl: pedagógus) volt dolgom.

Nem szépítem, mert voltak köztük átlagosak és voltak köztük rosszak is, de a lényeg, hogy akadtak páran, akik jól csinálták azt, amit ma úgy hívunk, hogy pedagógia. Ők voltak azok, akik vezettek engem, a gyermeket. Úgy is mondhatnám, hogy nekik köszönhetően lettem az, aki vagyok. Személyiségem lényeges elemeinek kialakításában ők vettek részt és amit elrontottak, az bizony úgy is maradt.

Buktam én meg majdnem egy vacak iskolában matematikából ötödikben egy olyan tanár úrnál, aki minden órán megalázott, aztán nyertem én matematika versenyt egy jó matektanár szárnyai alatt egy jó iskolában, majd költözés után egy rossz matektanár majdnem egy életre megnyomorított. Hogyan lehetséges az, hogy valaki ötödikben bukdácsol, hatodikban színötös matematikából, majd hetedikben éppen csak hármas? Lehetséges volt. Igaz, kellett hozzá az is, hogy egy szimpatikus tanár néni (akinek a nevét már csak azért sem írom le, mert nem szeretnék Horger Antalt csinálni belőle) a magatartásom miatt 3 darab egyest írjon be matematikából. Adhatott volna szaktanári intőt, sőt akár igazgatóit is (igazgató-helyettes is volt ugyanis), mert ezek sehová nem számítottak volna. De nem! Ő hetedikben, amikor a továbbtanuláshoz minden jegy számít, beírt nekem 3 darab egyest azért, mert a tanórán az én táskámban rejtettük el a magnót. Annyi volt a bűnöm, hogy csak nekem volt akkora táskám, amiben elfért az Europa Star (Videoton gyártmányú kazettás magnó). A történetnek azt a címet is adhatnám, hogy „Miért nem vettek fel a veszprémi vegyipariba”.

Ugyanezen tanárnő azt javasolta a szüleimnek, hogy adjanak szakmunkásképzőbe, mert a szakközepet vagy gimnáziumot nem fogom bírni. Szerencsémre szenzációs szüleim voltak és vannak, akik mindig is bíztak bennem és már csak azért is gimnáziumba adtak (mégpedig erősbe), amit aztán minimális tanulás mellett el is végeztem stabilan négyes átlag környékén. És azt már csak innen, 2016-ból teszem hozzá, hogy a mai napon 3 diplomám van, mindhárom reál (mérnöki) és a végigjárt két főiskola és egy egyetem évei alatt egyszer pótvizsgáztam, bár igazán soha nem tanultam keményen. Beszélek nyelveket, közülük az angolt jól és bár lassan kétszer 4 éves leszek, még mindig tanulok. Folyamatosan és többnyire könnyen. Ennyit a szakmunkásképzőről, kedves tanárnő!

Utálhatnám hát a pedagógusokat, de én nem utálom őket. Ez az írásom nem az ilyen rémes pedagógusokról szól, hanem pont azokról, akik hittek bennem és volt türelmük hozzám. Akik sorsfordítók voltak az életemben. Mert ők is voltak ám páran. Köztük például az utolsó általános iskolai osztályfőnököm, aki egy ajtóval arrébb azt javasolta a szüleimnek, hogy nyugodtan adjanak gimnáziumba, mert meg fogom állni a helyemet. Neki lett igaza. Neki köszönhetem, hogy olyan iskolába járhattam, ahol széles látókörű, nyitott és érdeklődő embert faragtak belőlem. Minden más ezekből következik.

A gimnáziumi évek alatt számos szenzációs tanárom volt, és bár matematikából hármasnál, fizikából kettesnél jobb osztályzataim soha nem voltak, ezekre alapozottan két reál főiskolát és egy reál egyetemet végeztem el és a mai napig eligazodom a fizika és a matematika világában. Nem nagy dolog, de nekem soha nem lesz a súly kilogramm (mert az a tömeg mértékegysége), soha nem fogok semmit kihangsúlyozni (mert ez ige a „ki” igekötővel nem létezik), de soha nem mondok olyant sem, hogy CD lemez, DVD lemez esetleg bacon szalonna. A gimnáziumban elsősorban arra neveltek, hogy legyek igényes mindenben, amit csinálok és igazából nem is nagyon érzem jól magamat, ha nem így teszek.

Aztán jöttek szenzációs főiskolai és egyetemi tanárok, akik közül megint nem szeretnék senkit külön kiemelni, de mindannyiukra egyformán jellemző, hogy megfogtak és ott tartottak magukkal, amikor az egyébként nyughatatlan természetem ment volna. Tehetség kellett ehhez és nekik megvolt. Legalábbis a legtöbbjüknek.

Belőlük áll össze mindaz, amit ma tudok. Nem sok ez, de nekem elég. Elég ahhoz, hogy legyen a világnak egy olyan része, amiben eligazodom, amiben otthonosan érzem magamat. Ahol boldog vagyok. Ezt a helyet úgy hívják, hogy az életem. A tanáraimnak köszönhetem a képességet, hogy többnyire megértem azt, ami körülöttem történik és többnyire megfelelően tudok reagálni. Hogy nem csak sodródom, hanem kormányozok is az életben. Ha a szüleimtől kaptam lelkem hajóját, akkor a tanáraim adták hozzá a vitorlát, az evezőket és a kormányt. Nekik köszönhetem, hogy amit igazán akarok, azt el tudom érni. Nekik köszönhetem, hogy ott vagyok, ahová való vagyok, arra tartok, amerre mennem kell és olyan vagyok, amilyennek lennem kell.

Nagyon sok embert ismerek, akik nem ennyire szerencsések. Nálam sokkal tehetségesebb embereket is, akik elkallódtak. Akiknek a szüleik eleve nem adtak hajót, akiknek nem jutott sem vitorla, sem evező és a kormányt sem adta senki a kezükbe. Akik csak sodródnak és többnyire idegen vizekre vetődnek, ahol nekik nem jó. Akik elvesztek és esélyük sincs megtalálni az utat, megtalálni magukat. Vannak köztük olyanok is, akikből közben szülők lettek és a saját életük mellett lassan, de biztosan teszik tönkre a gyerekeik életét is. Nekik ki segít? Ki mutat irányt? Ki ad esélyt? 

Én szerencsés vagyok. Én szeretettel gondolok vissza a tanáraimra és hálás vagyok nekik, amiért ebbe az irányba tereltek. Nekem jó tanáraim voltak, de ezt nem mindenki mondhatja el magáról.

Közben eltelt néhány év és a magyar oktatás olyan lett, mint egy zenekar, amelytől nem csak elvették a hangszereket, de a kottákba belefirkáltak és a karmester botfülű. Vannak még tehetséges zenészek, akik kotta és hangszer nélkül, fittyet hányva a sorra elbukó karmestereknek próbálnak még muzsikálni, de az Ő kezeiket meg gúzsba kötözték.

Hogy segítsenek így? Hogy vezessenek így?

És ha ez így marad, akkor a világ szépen lassan megtelik kallódó, az életét megélni és élvezni képtelen, buta, megkeseredett, neveletlen bunkókkal.

És az a világ nem lesz jó azoknak sem, akik amúgy rendben vannak magukkal. Az a világ nem lesz jó nekünk sem.

Ezért kell kiállni a tanárok mellett és tudatni velük, hogy mi IGENIS SZERETJÜK, TISZTELJÜK, MEGBECSÜLJÜK ŐKET és nem értünk egyet azzal, ahogy velük a mi nevünkben és általunk feljogosítva bánnak.

Ha ez a kiállás abban nyilvánul meg, hogy krétát viszünk az iskolába, akkor úgy. Ha abban, hogy kifestjük az iskolát, akkor úgy.

És ha abban, hogy támogatjuk Őket amikor tüntetnek, akkor úgy!