Nem félek!

Tegnap meghalt egy barátom. Fényes nappal, egyenes úton ütötte el egy autós úgy, hogy ez a barátom nagyjából 5 láthatósági mellényt vagdosott szét és szerelt fel a biciklije különböző pontjaira. Hátul egy nagyjából 2 méter magas rúd is volt felszerelve, amelynek a tetején egy keresztrúdon még két másik zászló is volt.

Mégsem látták meg, elsodorták, meghalt.

Szeretni való, rendes srác volt és 4 gyereket hagyott hátra.

Azért fogalmazok ilyen tényszerűen, mert erre egyszerűen nincsenek szavak. Az ember képtelen szavakba önteni azt, amit érez.

Szokták mondani, hogy "értelmetlen halál", de én azért nem értem ezt a kifejezést, mert számomra minden halál értelmetlen. Az életnek van értelme, a halál értelmezhetetlen. Felfoghatatlan, elfogadhatatlan. Nem lehet vele megbékélni, nem lehet belenyugodni. És nincs értelme még csak megpróbálni sem megérteni. Nincsenek okok, nincsenek miértek. Egyszer eljön és akkor vége mindennek. Ezen a földön véget ér minden.

Félelmetes, hogy reggel, indulás előtt még kitett egy fotót egy bringáról a Facebookra, ami nagyon tetszett neki. Egy ugyanolyan jellegű háromkerekű fekvőbiciklit, mint amit ő is barkácsolt magának és amin aztán pár perc múlva elütötték.

Képek a helyi lap tudósításából. Képek, amiket megdöbbenve nézünk újra és újra, mert nem hiszünk a szemünknek. Látunk egy felismerhetetlenségig összetört a biciklit, és a hosszú métereken keresztül szétszóródott alkatrészeit az úton. Azokat az alkatrészeket, amiket jól ismerünk, mert büszkén mutatta nekünk májusban, amikor találkoztunk egy fekvőbringás találkozón. Az ülést, amit ő maga fejlesztett. Most elcsavarodva, összelapítva. A zászlókat, amiket pont azért tett fel, hogy már messziről látni lehessen. Nem volt elég. A láthatósági mellények darabjait, amikből tényleg több négyzetmétert vagdosott össze. Mégsem látták meg.

És mi jut az eszünkbe erről?

A normális emberi reakció a rettenet. A gyomorba markoló félelem. Mert aki egy ilyen esetet hallva és a fényképeket látva nem retten meg, az nem normális. És akit nem taglóz le egy ilyen rendes és szeretni való ember elvesztése, azzal is baj van.

Mit üzen ez az eset nekünk?
Azt, hogy hiába teszünk bármit, semmi nem rajtunk múlik.

Mert hiába van fényes nappal, hiába vagy rutinos és tettél meg százezer kilométert, hiába haladsz kis forgalmú, nyíl egyenes úton és hiába vagy úgy kimatricázva, hogy kilométerekről látszódj... ha az van megírva, akkor el fognak ütni és meg fogsz halni.

És ezért rettenünk meg mindannyian.

Ez a normális érzelem.

Először tagadunk. Nem hisszük el és azt várjuk, hogy valaki szóljon: "Nem is igaz! Lelökték az útról, de megúszta pár karcolással." Azt várjuk, hogy beírja a Facebookba, hogy "Sziasztok srácok! Jól vagyok, köszi, hogy aggódtok!".
De nem ír senki ilyet. Helyette a felesége, a négy közös gyerek édesanyja erősíti meg, hogy a hír sajnos igaz.
Aztán azt gondoljuk, segíteni kell. Össze kell szednünk magunkat és bármennyire is nehéz, intézni kell, amit intézni kell. Segíteni kell ahol tudunk. Azt gondoljuk, hogy ha gyakorlatiasak maradunk és megpróbáljuk tárgyilagosan kezelni a tényeket, akkor könnyebb lesz. De nem lesz könnyebb.
Utána jön a harag. A gyűlölet az iránt, aki ezt tette vele. A harag magunk iránt, amiért nem akadályoztuk meg ezt a tragédiát valahogy. A vágy, hogy visszamehessünk az időben akár csak pár órát és azt mondhassuk neki: "Ne menj ma biciklivel!"
Szégyelljük a haragunkat, próbáljuk elfojtani és sokszor azokra vetítjük ki, akik nem érdemlik. Ha szerencsénk van, akkor Ők elviselik, mert tudják... dehogy is tudják, csak sejtik, hogy min megyünk éppen keresztül. Ha szerencsénk van, akkor nem maradunk egyedül és akik szeretnek minket, azokban találunk kapaszkodót.
Néha észbekapunk és egy-egy tiszta pillanatunkban rájövünk arra, hogy nem vagyunk időutazók és még ha mondtuk is volna neki aznap reggel, Ő akkor is bringával ment volna. Mert szerette azt a rohadt biciklit...
Ezután érzelmi hullámvasút következik, és képesek vagyunk egyszerre egymástól olyan idegen érzéseket is érezni, amitől megijedünk.
Mindenhol és mindenben őt látjuk, halljuk a hangját, megérezzük az illatát. Ijesztő dolgokat tesz velünk a képzeletünk és azt gondoljuk, hogy kezdünk megbolondulni. Pedig bármennyire is furcsa, ilyenkor ezek a dolgok is természetesek. Az agyunk így rendezi a dolgokat, hogy el tudjuk viselni azt, ami elviselhetetlen.

Egyszerre vágyunk mindenre, ami vele kapcsolatos és egyszerre szeretnénk mindent kidobni, ami rá emlékeztet.

Mert fáj, nagyon fáj!
De aztán lassan, de biztosan a szép emlékek kerülnek túlsúlyba és a fájdalom csökken. Már csak az évfordulók lesznek nehezek. Amikor születésnapja lenne, de nincs ott. Amikor évfordulónk lenne, de nincs ott. Beszélünk hozzá, mintha ott lenne és egészen biztos, hogy hallja is. Néha még évek múltán is szólunk hozzá.
Hiába gondoljuk azt, hogy ez nem normális, mindenki ezt csinálja.
És amikor enyhül a fájdalom, képesek leszünk elképzelni az életünket nélküle. Már tudunk róla mesélni úgy, hogy ne érezzünk fájdalmat. Már tudunk örülni a szép dolgoknak.

Hónapok vagy évek telnek el, de az élet újra visszatér a kerékvágásba és elfogadjuk, ami történt.
És mindig emlékezni fogunk rá, szeretettel.

De addig hosszú az út. Bár sokan próbálnak segíteni, a nagy részét egyedül kell megtennünk.

Nehéz lesz.
Én innen annyit tudok ígérni Szabolcs feleségének, hogy bár sokunkat nem is ismer személyesen, de számíthat ránk!
Amiben tudunk, segíteni fogunk és ezt bátran ki merem jelenteni mindazon fekvőbringások nevében, akik ismerték és szerették Szabolcsot.
Mert akik ismerték, azok szerették.

*************************************
Nektek pedig, kedves barátaim, akik velem együtt megdöbbenéssel álltok a történtek után annyit üzennék csak, hogy ne feledjétek:
NEM SZABAD FÉLNI!

Az élet ilyen. Törékeny. Tudjuk.

Ezért van az, hogy minden percét megpróbáljuk élvezni.

Hogy amikor vége van, azt mondhassuk: jó volt.

Így aztán innen üzenem mindazoknak, akik szeretnek és féltenek, hogy ha ma meg kellene halnom, azt is el tudnám fogadni.
Nektek, akik az életem eddigi 44 éve alatt megfordultatok benne hosszabb-rövidebb időkre, nektek köszönhetően már eddig is annyi jó dolog történt velem, hogy a halál számomra nem félelmetes.

Nem akarok egy percet sem úgy élni, hogy félek.
Hiszem, hogy egy felsőbb akarat tartja kezében a szálakat és még akkor is van minden történésnek értelme, ha ezt mi - akik csak korlátozottan látjuk át még a saját életünket is, nemhogy az egész világot - néha nem értjük!

Hiszem, hogy mindenkinek meg van írva a sorsa és csak egy dolgunk van: nem elrontani azt, ami számunkra eleve el van rendezve.
Én igyekszem nem elrontani és minden napra úgy tekintek, hogy ajándék. Remélem, hogy még sok van belőle hátra, mert jó veletek lenni.
És ezért hálás vagyok!
És nem félek!