Nem haragszom, Pisti!

Gyermekkorom egyik legnagyobb traumája volt, amikor a legjobb barátom lopott meg minket. Hogy mekkora traumáról beszélünk azt az is mutatja, hogy 35 év kellett a feldolgozásához. Megint egy igaz történet következik...

A blogjaimnak többnyire gondolatrendező szerepük van. Amikor kavarognak a fejemben a gondolatok, akkor nem látom át a problémát. Ha viszont leírom, akkor kénytelen vagyok rendszerezni. Terápiás jelleggel írok tehát és ha az írásom valaki másnak is tetszik, az már csak ráadás.
A minap nézegettem a Facebookon az ismerőseimet és a tatai ismerősök között többek közös ismerőse Pisti. Kis levelezgetés után megbizonyosodtam róla, hogy ő AZ a Pisti, akiről ez a történet szól. 

Kulcsos gyerek voltam. Ha te is az voltál, akkor nem kell magyarázzam. Ha nem voltál az, akkor röviden: a szüleim dolgoztak, a Húgom óvodába járt, nekem meg lógott a nyakamban a kulcs. Többnyire cipőfűzőn. Kulcsos gyereknek lenni jó volt. Egyrészt szabad voltam és úgy jártam-keltem, ahogy nekem tetszett, másrészt önállóságra nevelt. A szüleim megbíztak bennem és én nem éltem vissza a bizalmukkal. Nem hordtam fel a haverokat engedély nélkül, egyszer sem gyújtottam fel a lakást, nem hagytam nyitva az ajtót és a kulcsomat sem vesztettem el egyszer sem. Persze a nyolcvanas évek elejéről beszélünk és a tatai tiszti lakótelepről, amely állam volt az államban. Ott meg lehetett ezt csinálni, mert egy bekerített, ellenőrzött terület volt és akkor még csak katonatisztek és családjaik laktak ott.

Sok barátom volt és köztük egy időben a legjobb a Pisti.
Én magam meleg tiltó-megengedő családban nőttem fel, azaz szerettek a szüleim és foglalkoztak velem, de nem tehettem meg bármit. Sokszor kellett irányba állítani és annak ellenére, hogy sokat dolgoztak, volt rá idejük. Nem minden gyerek olyan szerencsés, hogy ilyen családba születik.
Pisti hideg, megengedő családban nőtt fel, ráadásul egyke volt. A szülei nem nagyon törődtek vele, de mindent megengedtek neki és (hozzánk mérve) gazdagok is voltak. Neki volt szintetizátorja, távirányítós autója, márkás mackónadrágja. Gyerekkora viszont nem volt.
De én ezt akkor még nem tudtam és nagyon nem értettem 10 évesen, hogy miért tette azt, amit tett.
Mert egy szép nyári napon elvitte a szüleim összes pénzét, amit a ruhásszekrényben tartottak. Vele néha feljártunk hozzánk vagy hozzájuk, ott volt a születésnapjaimon, megbíztam benne. Azon a napon azt terveztük, hogy bringával elmegyünk a városba moziba. Én előtte még bementem a wc-be és amikor kijöttem, nem találtam a lakáskulcsomat. Azt hittem, hogy ő szórakozik velem, ezért kértem, hogy mutassa a zsebét. Nem mutatta. A miértre annyit válaszolt, hogy olyasmi van benne, amit nem láthatok. Mivel a kulcs meglett, nem erőltettem tovább. Mentünk a dolgunkra.

Aztán délután, amikor hazaérkeztem, Anyukám a kanapén ült és sírt. Mint kiderült, nem találta a pénzt, amit a szekrénybe tett. Kérdezte, hogy én vettem-e el, de én a kérdést sem értettem.

Nem könnyű a szülőnek, mert csak megfordul benne, hogy nem a gyereke volt-e. Később Anyukám elmondta, hogy éjjel bejött a szobámba és nyugodtan aludtam és innentől tudta, hogy nem én voltam.

De délután hazajött az Apu is és lelkifröccsöt tartott nekem arról, hogy ha bevallom, akkor sem lesz baj, de ha a rendőrök találják meg a pénzt, akkor megyek a javítóintézetbe. Mivel nem én voltam, nem volt mit bevallani.

Mint kiderült, komolyan gondolták a szüleim, mert másnap megjelentek a rendőrök és a politúros  szekrényről vettek ujjlenyomatokat. A nyomozó is mondta nekem - aki érdeklődve figyeltem -, hogy ha az én ujjlenyomatom is köztük van, akkor akármit csinálnak a szüleim, megyek a kiskorúak börtönébe.

Persze megfordult bennem, hogy hátha valamikor hozzányúltam a bútorhoz és ott van az ujjlenyomatom, de ezt nem mondtam senkinek. Elmentek.
Másnap az iskolában éppen magyaróra volt, amikor az igazgató egy nyomozóval bejött és az osztály előtt az alábbi szavakkal vont kérdőre:
Molnár fiam! Mit loptál te?

Én persze mondtam nekik, hogy nem ÉN loptam, hanem TŐLÜNK loptak, de azért elvittek a rendőrségre kihallgatni. A szüleim nem voltak jelen.

Én - immáron vagy huszadjára - elmondtam, hogy mi történt és azt is, hogy aznap - de azon a héten is - csak a Pisti volt nálunk fenn, így csak ő lehet a tettes.

A rendőrök vallattak kicsit, vettek tőlem ujjlenyomatot (rabosítottak), majd hazavittek. Odahaza még megnézték a helyszínt, majd otthagytak.

Aztán eltelt pár óra és amikor a szüleim hazajöttek, már közölték a jó hírt.

Pisti bevallotta a dolgot és a pénzt Verne Gyula Sztrogof Mihály című könyvéből elővette és hiánytalanul visszaadta.

A rendőrök rutinosak voltak ugyanis és tőlünk hozzájuk mentek, mert tudták, hogy a gyerek már otthon van, de a szülei még nem. És hogy a szülei előtt nem vallaná be soha. Így viszont igen.

Anyukám nem győzött szegényem bocsánatot kérni tőlem és megígérte, hogy megkapom a gördeszkát, amire mindig is vágytam.
Én annyit mondtam csak, hogy nem kell nekem gördeszka, de soha többet ne kételkedjenek bennem. Így is lett.

Amennyire tudom, Pisti kapott az iskolában egy igazgatói megrovást, de még csak ki sem csapták, nem ment nevelőintézetbe sem. Élte tovább az életét. Persze én nem barátkoztam vele, pedig a szüleim nem tiltották meg. Hallottam még sztorikat bolti csokilopásokról, amikbe egyébként a történtek előtt engem is próbált belevinni, de szerencsére túl beszari gyerek voltam (ma úgy mondanám: becsületes).

Aztán elköltöztünk és itt vége is lenne a történetnek.

Persze ahogy felnőttem és tanultam, szépen lassan megértettem mindent. Hogy miért lett olyan gyerek, amilyen és én miért lettem olyan, amilyen. És a sztori arra jó volt, hogy a szüleim soha többet - a mai napig - nem kételkedtek bennem és nekem ez mindennél fontosabb.
Azaz, a történetből én jól jöttem ki és azt hinné az ember, hogy le is zártam magamban. 

Mígnem a minap ráleltem a facebookon Pistire és rádöbbentem, hogy nem bocsátottam meg neki.
Talán éppen ideje.
Akik ismerik azt mondják, hogy jó ember lett belőle. Nem lett tróger, nem lett bűnöző.

És ennek én nagyon örülök.

De ahogyan bennem nyomot hagyott a történet, úgy biztosan benne is és ki tudja, miként él benne ez az egész.

Hát innen üzenem Pistinek, hogy nem haragszom!
De tényleg!
És innen üzenem, hogy Ő se haragudjon arra a kiskölökre, aki volt tizenévesen. Mert az a gyerek nem tehet semmiről.
(Ha tetszett, mutasd meg másoknak is! Persze csak etikusan, a forrást megjelölve...)