Nem lehet MINDENKI tehetséges, de MINDENKI lehet irigy

Azzal kezdeném, hogy a (divatos szóval mondva) hype-ot megvetem. Gyűlölöm, amikor valamit ok nélkül túlértékelnek, magyarosan: a csapból is az folyik. Ennek ellenére néztem meg a Mindenkit, amely aztán a minap kapott egy szobrocskát.

Nem vagyok fogékony az olcsó dolgokra sem, zsigerből utasítom el a hatásvadász szándékot mindenben. Ennek ellenére bőgtem a végén.

Akit ez a film nem érint meg, az szerencsés. Mert akit ez a film nem érint meg, azt soha nem alázta meg tehetségtelen, megkeseredett, törtető pedagógus.

Én magam csengő hangú gyerek voltam, pengeéles hallással. A hallásom a mai napig megvan és nem hogy nem vagyok képes megnézni például az úgynevezett tehetségkutatókat a tévében, de nem vagyok képes még a szobában sem tartózkodni. Nekem fizikai fájdalmat okoz a hamis hang. Egy kezemen össze tudnám számolni, hogy hány magyar énekest vagyok képes elviselni és bolygón élők közül is elférne két kezemen mindenki, akire felnézek.

Persze az én bajom, úgy kellett nekem! Születtem volna botfülűnek, könnyebb lenne...

Eltartott egy darabig, de megtanultam élni ezzel a "csapással". Többnyire kimegyek a szobából és ennyi.

Szóval amikor gyerek voltam és még a hangom is megvolt hozzá, nyertem egy énekversenyt.

A 80-as évek Magyarországáról beszélünk, csak hogy világos legyen.
Talán gyermekkorom egyik meghatározó élménye (lehetett volna) tehát, amikor a tatai Jázmin úti iskolában megnyertem az énekversenyt. Akármilyen gyerek is voltam (például azért nem kaptam abban az évben több beírást az ellenőrzőmbe, mert betelt...) énekelni tudtam. Halálpontosan. Nem érdem volt ez, hanem olyan tehetség, amit kaptam. Nem tettem érte semmit, csak úgy volt. Az lett volna az érdem, ha valaha lesz belőlem valami (nagy) énekes, de nem lett és már nem is lesz. Céges karaoke bulikon elnyomok ezt-azt, ami szódával elmegy.

Szóval nem dicsekvésnek szánom ezt, hanem azért írom le, hogy érthető legyen a mondandóm.
Ugyanis amikor megnyertem ezt a versenyt, a díjkiosztásnál az egyik férfi tanár (nem tanár úr és nem is tanárbácsi) azért megragadta az alkalmat arra, hogy belém rúgjon nagy nyilvánosság előtt. Annyi dolga lett volna, hogy átadja az első helyezettnek járó díjat (nem ő volt az énektanár, nem is értett hozzá), amit megérdemeltem, ugyanis én voltam a legjobb. Ehelyett gratulációként annyit bírt mondani, hogy "Azért megnyiratkozhattál volna, kisfiam!"

Szerencsére elég flegma voltam hozzá, hogy egy vállrándítással elintézzem a dolgot, ami a nyolcvanas évek magyar valóságában legalább akkora vagányság volt, mintha a mikrofonba mondtam volna, hogy "leszarom". A haverok röhögtek (a második és a harmadik helyezett is barátom volt, imádtam őket), a tanár meg ezentúl ott szívatott (minket), ahol csak tudott. Persze az ellenőrzőmben már nem volt hely, úgyhogy én leginkább jó kis kokikat, pajeszhúzást, meg csattanós pofonokat kaptam. Aztán felsős lettem és más iskolába mentem, ahol meg matekversenyt nyertem hatodikosként. Ez van. Gondolom, a tanár még jó sokáig ártott a hozzám hasonlóknak, akik nem illettünk a sémába. És természetesen én is akadtam össze még számos olyan tanárral, akik nem tudtak velem mit kezdeni.

Bár megfogalmazni csak sokkal később tudtam pontosan, azért éreztem ott, rendezetlen frizurával is, hogy egy olyan érzelemről van szó, amit én nem értek. Ez az érzelem az irigység. Nagy szerencsémnek tartom, hogy az irigység negatív megnyilvánulását soha nem éreztem meg életemben és a mások sikere csak ösztönzőleg hatott rám.

Ha valakinek volt valamije, amit én is szerettem volna a magaménak, akkor mindig azt éreztem, hogy neki milyen jó és nem azt, hogy nekem milyen rossz. Soha nem éreztem azt, hogy milyen jó lenne, ha neki nem lenne, hanem mindig azt néztem, miben több nálam, amivel kiérdemelte azt, amire én is vágyom. És ha elérhető volt, akkor tettem érte, ha pedig nem, akkor könnyedén mondtam le róla. Olyasmire hajtani, ami úgysem lehet a tiéd, minek?

Szóval a legnagyobb szerencsémnek azt érzem, hogy nem vagyok irigykedős típus.

Nem mondható ez el azokról, akik a Mindenkit lehúzzák és azt képesek írni róla, hogy nem érdemelte meg azt a bizonyos szobrot.

Nem is nekik üzenek, hanem a film rendezőinek és mindenkinek, akiknek ez a Remekmű az érdeme:

Köszönöm!
A bennem élő gyerek kapott röpke 35 év után megnyugvást. Az a gyerek, aki mellé nem állt ki egyik barátja sem. Akin minden lassítás nélkül gázolhattak át tehetségtelen tanárok. Akinek ugyanúgy jól esett volna némi elégtétel.

Ezért most, 45 évesen úgy éreztem, hogy a filmben szereplő kislány értem is kiállt.

És kiállt mindazokért, akiket bántottak, megaláztak, eltiportak, megfélemlítettek.

Ő egy kitalált karakter (egyébként mindkét kislány zseniálisan lett kiválasztva a szerepre), de biztos vagyok benne, hogy ilyesmit elképzelni nem tud valaki csak úgy, és hogy az íróval meg kellett történnie ennek, vagy valami hasonlónak.
Innen üzenem, hogy nincs egyedül és ha egy iskolába jártunk volna, én is kiálltam volna mellette!
És ezzel vagyunk egypáran és nem is mindannyian élünk ebben az országban, de még csak ezen a kontinensen sem.
És ezt üzeni ez a film. Remélem sok gyerek látja és érti meg majd!

Ezért érdemli meg az Oscar-t. 

És az a nagy szerencse, hogy az Oscar-t olyanok ítélik oda, akik értenek a filmkészítéshez.
Nem árt ám az, ha már kritikusnak megy az ember...