Kétharmad

Nem politikai indíttatásból írok, az egybeesés véletlen. A mi kétharmadunkról írok, az én családom kétharmadáról.

A húgom majd' négy éve úgy döntött, hogy nem vár tovább, belevág. Mármint a lakásvásárlásba. Miért? Talán azért, mert már 30 éves elmúlt és évek óta fizetett másoknak albérletet, ez pedig olyan, mint amikor az ember az ablakon lapátolja ki a pénzt. Inkább - gondolta - hasonló összegben köt egy lízingszerződést és így kvázi magának fizeti inkább a részleteket, amelyek végén reményei szerint egy saját lakás várja majd.

Nem vállalta túl magát. 54 ezrest vállalt be havonta, ami már az akkori fizetése mellett is jól tartható részletnek tűnt és természetesen reménykedett abban, hogy egyrészt a fizetése is szépen emelkedni fog majd ahogy az élete és a karrierje halad előre és persze joggal reménykedett abban is, hogy nemsokára majd nem egyedül fizeti a részleteket.

Család számára is alkalmas, másfél szobás + galériás lakást nézett ki magának egy kicsit inkább kijjebb a városból, hogy ugyanabból a pénzkeretből jobbat tudjon kihozni. Nem vállalta túl magát egy kicsit sem. Persze mint sokan mások ebben a kis hazában, nem sejthette, hogy lesz a válság és amit még kevésbé: hogy elszáll a svájci frank.

Előtte is 50-60 ezreseket fizetett ki egy-egy albérletért, így ez az 54 darab ezres simán vállalhatónak tűnt egy saját lakás reményében.

Körülnézett, megnézett jó sok lakást - néhánynál én magam is ottvoltam - valamint hetekig mérlegelte, hogy kölcsönt vagy lízinget vegyen-e fel és hogy kitől.

Végül majd fél éves keresgélés után megvolt a konstrukció és az "Első" banktól a lízingszerződés is.

Az persze alap, hogy a lízingcég nem adta oda a lakás teljes vételárát, így a szüleimnek is fel kellett venniük majdnem 3 millát, hogy az összesen 12 milliós összeg összeálljon.

Az első kétharmad tehát az, hogy a családom két harmada azonnal adósságba keveredett egy lakás miatt, és természetesen a szüleim házára is rákerült a jelzálog. Úgy kalkuláltak, hogy a három milliót a szüleim kényelmesen fizetgetik majd és pár év alatt a végére érnek, a Hugi pedig a 10 milliót röpke 25 év alatt ki is fizeti. Alig lesz addigra 50-55 éves.

A dolgok mentek is szépen, mígnem beütött a krakk. Egy dolog a válság, de ugyebár azt senkinek nem kell magyarázzam, hogyan hatott mindez kis országunk pénzére, illetve a forint arányára a többi pénznemhez. Így aztán lassan, majd gyorsabban elkezdett növekedni a havi törlesztőrészlet mind a huginál, mind a szülőknél. Meg sem nagyon állt a kezdeti duplájáig, de talán ez is ismerős másoknak, hiszen sokan vannak így vele. Illetve miket beszélek, hiszen még most sem állt meg az emelkedés. Na jó, fogalmazzunk úgy, hogy jelenleg tart a kezdeti duplájánál.

Aztán ugyebár a válság érintette a betonstabil magyar gazdaságot is, így konkrétan a hugom fizetése nemhogy emelkedett volna, de egy hónapja a munkahelye is megszűnt. Hirtelen, figyelmeztetések, előjelek nélkül. Vagy jól titokban tartotta a vezetőség. Mindenesetre gyors keresgélés és bazinagy szerencse folytán sikerült találnia egy újabb munkát, persze nem ugyanazokkal a feltételekkel, így december elseje óta kevesebb pénzért dolgozik többet. A kevesebb pénzen havi nettó mínusz 80-90 magyar ezrest tessék érteni, ami nem lenne gáz, ha eddig ez a 80-90 ezres megtakarítás, plusz lett volna. Csakhogy nem az volt, a megemelkedett részletek és nem mellesleg a megemelkedett árak - fűtésvízgáztévéinternetkajabenzinsorolhatnámmég - miatt a kényszerű váltás előtt is úgy élt a tesóm, hogy kemény spórolás mellett - fiatal nő létére szórakozás nuku, öltözködés nuku, nyaralás nuku - havonta néhány ezrest tudott megspórolni, amiből a kis lakást tudta kicsit fejlesztgetni. Mert ugye a lakásba kell(ene) némi bútor meg miegymás.

Szóval ezidáig is úgy élt, hogy félretett pénze semmi nem volt, pedig SOHA egy forintot nem költött olyan "haszontalan" dolgokra, amiket egy szép magyar szóban úgy foglalnánk össze, hogy az "élet". Az ő élete évek óta spórolás volt, vízgázfűtéssorolhatnámmég díjak számolgatása és a hó végén megmaradt ezrecskék összerakosgatása amikből kanapé, konyhai asztal, satöbbi lett. De azért szépen és lassan fejlődött az élete és akár még jól is tudta érezni magát a kis lakásban, ami egyébként röpke egy óra tömegközlekedésre van a munkahelyétől.

Illetve volt, amíg ki nem tették.

Érdekes dolog az élet, hiszen ebben a - majdnem azt írtam, hogy tetves - kedves kis országban valahogy fordítva mennek a dolgok. Így aztán immáron negyedszer járt úgy a tesóm, hogy a munkáltató indokai között a legnyomósabb az volt, hogy "Neked annyi diplomád van, könnyen találsz magadnak másik munkát", miközben az iskolázatlan, de helyezkedni - lásd még: csontig benyalni, vagy durvábban fogalmazva: jobban betérdelni - tudó kolléganőknek valahogy a legnagyobb leépítés közben is akadt hely. Szóval amikor kettőből kell választani, valahogy mindig Ő szívja meg pusztán azért, mert miközben más a hátán feküdt, addig ő inkább saját pénzéből továbbtanult - két főiskolai diploma - és mert nem volt hajlandó szétdobni a lábait valamelyik hájfejű faszkalapnak.

Summa-summarum idén decemberben megintcsak Ő repült, ráadásul úgy, hogy 2 hete volt munkát keresni. Csodás szerencse - nameg a sok diploma - csupán, hogy talált egyáltalán valamit, ahol persze mindent előről kezdhet és ahol a fizetése is 80-90 ezressel kevesebb. Ez persze nem lenne baj, ha ez a fizetés nem éppen 5 ezressel lenne kevesebb, mint amit csekkeken be kell fizetni havonta...

Az élet persze zajlik, a család pedig arra való, hogy segítsük egymást. Valahogy lesz most is. Persze nem könnyű ez, hiszen én magam sem véletlenül ülök itt a számítógép előtt hajnali 3:59 órakor. Álmatlan vagyok én is, a gondok rámomlanak éjjelente. De ez a bejegyzés most nem rólam szól.

Karácsony előtt felröppent ugyebár a hír, miszerint a Zállam segít a devizahiteleseknek, csak nagyon gyorsan jelentsék be a bankuknál, hogy végtörleszteni akarnak. Hát mi is bementünk az "Első" bankba, ami az utunkba került vidéken, hiszen a felhívás - miszernt a cég is támogatná esetleg a devizahitel elleni harcot - december 22-én érkezett meg, amikor pedig mi már mindannyian a szülői házban kerestünk némi menedéket és békét karácsonyra. Nem ugyanaz van ám vidéken, mint Büdipesten, így a szomszédso város "'Első" bankjában volt is némi sor karácsony és szilveszter között. De valahogy sikerült a szándékunkat jelezni és az erről szóló igazolást beküldeni a munkáltatónak, aki majd segít a devizahitel elleni harcban...

És most következik az a kétharmad, ami miatt ezt a bejegyzést írni kezdtem. Kicsit kerekítek, hiszen a nagyságrend a lényeg.

Tehát a Húgom és a szüleim 12 milliót vettek fel, ebből vásárolták a lakást. A Húgom svájci frank alapon majdnem tízet, a szülők japán jen alapon majdnem hármat. Négy éve fizetik rendesen, soha még csak nem is késtek.

A "Zadósság" jelenleg? A szülők majdnem 3 milliójából 6 (azaz hat) lett, a húg majdnem 10 milliójából 16 (azaz tizenhat). Ha tehát szeretnének végtörleszteni, akkor jelen állás szerint 22 milliót kellene visszafizetni. Azt persze nem értem, hogy egy olyan ország pénzneme, amit gyakorlatilag elsöpört a cunami és aminek a felét rádioaktív hulladék borítja - ismeretes még így is: Japán - hogyan is lehet a kezdeti majdnem 1 forintról jelenleg 3 forint felett? Hogy működik ez? Mert a svájci frankot még úgy ahogy értem, nade szárnyaló japán jen?

Az ingatlanpiac persze pang, a lakásra felvehető forint alapú hitel számításánál a lakás jelenlegi értékét veszik figyelembe. Ez pedig alig haladja meg a 7 millió magyar forintot. A teljes tartozás egy harmada.

A maradék kétharmad?

Az csak úgy lett.

Varázslat.

Azzal mi lesz? Legjobb esetben is: semmi.

Milyen végtörlesztésről beszélünk akkor? Miben segít az állam? Miben segít a munkáltató? Mivel hülyítjük a népet? Milyen kiutak is vannak? Átváltjuk forintba a hitelt? Hogyan? 22 milliót ki ad egy 7 milliót érő lakásra? Ha ad, akkor milyen feltételekkel, hány száz évre?

Vagy holnaptól például nem fizetünk egy vasat sem? Viszik a szülők házát is és életed végéig fizethetsz a semmiért.

Azaz mi marad? Marad a fogcsikorgatás és a megemelkedett részlet fizetése. Ahogy haladnak a dolgok, szintén az életünk végéig. Választási lehetőség és kiút nélkül.

Erre pedig megint van egy találó magyar szó: rabszolgaság.

Na, ez a mi kétharmadunk.

Hepiend nincs?

De van!

Az első gondolatom, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben is emberek. Nem vagyok kárörvendő, nem ezért írom. Inkább azért jó fejbentartani az ilyesmit, mert az ember erőt merít azokból, akik sokkal nehezebb helyzetben sem adják fel. Példát veszünk róluk kitartásban.

Szerencsések vagyunk annyiban is, hogy a mi családunk összetartó család. A megpróbáltatások nem szétválasztanak, hanem még jobban összeforrasztanak minket. Nem félünk a munkától, amibe belekezdünk, azt meg is csináljuk, mégpedig jobban, mint más. Ha kell, másod- és harmad- és negyed- és ötödállást is vállalunk. Soha nem féltünk tanulni sem, így értünk is ehhez-ahhoz. Több lábon állunk tehát, a több lábat pedig nehezebb kisöpörni alólunk.

Persze a  kudarcok padlóra küldhetnek, de felállunk. Ha nem sikerül magunktól, akkor mindig van valaki, aki felsegít. Bízhatunk egymásban.

Szerencsések vagyunk annyiban is, hogy számunkra teljes értékű szórakozást nyújt egy jó könyv is, abból pedig - mivel még sokkal rosszabb anyagi helyzetben is mindig kiszorítottuk rá a keretet - van pár kötet idehaza. Szeretünk biciklizni is, kirándulni is, és még sorolhatnám. Röviden tehát az életben igazán jó dolgokhoz nem nagyon van szükségünk pénzre. Úgyhogy a szórakozás átalakításával is tudunk spórolni.

És ami a legfontosabb: van bennünk tartás és kitartás. Már csak dacból sem fogjuk hagyni, hogy aljas pénzsóvár szarháziak kiforgassanak a vagyonunkból.

Úgyhogy a családomnak üzenem, hogy rám számíthattok! Amiben én jó vagyok, azt hozzáteszem a harcunkhoz.

A kedves bankoknak pedig innen üzenem, és ezt vehetitek hadüzenetnek is:

MOST BASZTATOK ÁT UTOLJÁRA!