Önsorsrontók

Hallottam valahol ezt a kifejezést és valahogy sosem éreztem annyira élesen a jelentését, mint az elmúlt napokban. Mesélek.

Szóval a történet úgy kezdődik, hogy valamikor a nyolcvanas évek végén, amikor kollégista voltam, egyszer az orrom előtt gurult ki a vonat a székesfehérvári vasútállomásról. Éppen lekéstem és idegességemben felültem a 36-os buszra és kivitettem magamat a város határába, ahol a jobb kezem hüvelykujját feltartva pár perc múlva fel is vettek. Aztán Veszprémnél megint. Így aztán némi gyaloglás után hamarabb hazaértem, mint ha vonattal mentem volna. Ezt onnan tudom, hogy kiszállva az utolsó stoppomból, még éppen át tudtam menni a vasúti kereszteződésen, mielőtt lezárt volna a sorompó és visszanézve felismertem a vonatot, ami otthagyott Szfváron.

Innentől kezdve én a teljes középiskolai tanulmányaimat végigstoppoltam, ha éppen nem esett az eső vagy nem volt méteres hó.
Aztán ezt a főiskolán is folytattam, az Osztyepenkónál elég sokszor ugrottam be a bokrokba a rendőrök elől, mert az autópályán gyalogos nem tartózkodhat. És bizony nem egyszer gyalogoltam végig körgyűrűket városok körül, mert senki nem vett fel, mindenki csak mutogatott, hogy ő csak idáig megy...

Summa summarum, akkoriban megfogadtam, hogy ha egyszer autóm lesz, akkor én is felveszek majd stopposokat. És ez így is van. Ha egyedül vagyok a kocsiban akkor mindig és mindenkit, ha mások is utaznak velem, akkor az ő beleegyezésükkel, akár az egy szabad helyre is felveszek valakit.
És a mai történetem majdnem itt indul, de mégsem.
Ugyanis nagyjából egy éve Nagymaroson vettem fel egy velem egykora jóembert, aki pont Szobig jött. Hamarosan kiderült, hogy ********* a szakmája (nem írom ki, mert még ráismerne valaki és azt nem akarom. Ha magára ismer, az persze nem baj...) és mivel szimpatikus srácnak tűnt, cseréltünk is telefonszámot és becs szóra szándékomban volt, hogy a ház körüli munkákat - amik a szakmájába vágnak - majd vele csináltatom meg. Annak ellenére, hogy volt benne pár bár üzemi nyomás.

Hazaérve úgy fél óra múlva csörög a telefonom. A jóember a vonal másik végén. Aszongya nekem, hogy nem nézném-e meg a kocsiban, mert valahol kiesett a pénze? Én barom meg gyanútlanul és lelkiismeretesen átforgatom az autót, de a pénznek semmi nyoma. Erre ő, hogy ez nagy baj, mert a gyerekének a gyógyszerére kellene és most mi lesz? A következő mondatban meg, hogy nem-e tudnék-e kölcsön-e adni-e egy tízest, istenbizonymegadja.
Itt tettem le a telefont, nem nagyon hívott azóta sem.
Mint később kiderült (helyiektől megtudtam), nincs is gyereke, illetve elvált és nem ő neveli. Így a kunyerálás valószínűleg magának kellett volna mégpedig piára és soha nem kaptam volna vissza a pénzt. (Mondjuk pont ezért nem adok soha, csak úgy, ha tutira visszakapom, de ez egy másik történet. Mindenesetre eddig még mindig visszakaptam...)

De nem is ez a lényeg.

Most érkeztünk el a mai történetemhez, ami valójában vasárnapi.

Mivel egy-két ilyen seggfej nem tudja eltántorítani a terézanyai énemet, Esztergom felé autózva szlovák területen megint felvettem egy stoppost. Három perc alatt kiderült, hogy vannak Szobon rokonai, hogy festő és hogy szívesen lefest bármit nálunk is. És istenbizony megint úgy voltam vele, hogy nemsokára festeni kell és hogy milyen jó, hogy éppen ezt az embert vettem fel. Annak ellenére, hogy volt benne is néhány bár üzemi nyomás.

Ekkor jött az a mondat, aminek már az elejéből tudtam, hogyan fog végződni. Mert amikor egy mondatot úgy kezdenek, hogy "Nem akarok pofátlan lenni", azt valami pofátlansággal fogják befejezni. Nos, ez a jóember is - legyen a neve mondjuk Feri - úgy folytatta, hogy nem-e tudnék-e kölcsönadni egy ötöst.
Itt ki is tehettem volna az autóból, de nem tettem. Sőt, még én éreztem magamat genyának, amiért szegény emberen nem segítek. Dehát ők pont erre alapoznak, így az egész úton mesélt a nyomorult életéről, hogy most halt meg az apja és hogy mennyire hiányzik, meghogy Szlovákiában milyen nehéz megélni és a gyerekeknek az iskolakezdés... Megsajnáltam, de vagyok annyira kemény, hogy ezt nem mutattam ki. Nem adtam neki.
Persze több dolgot sem értek. Egyrészt hogyan adja majd meg? Kiáll az út szélére, hátha megint arra jövök?
Aztán nem értem azt sem, hogy egy magyar rendszámú autóban ülve miből gondolja, hogy van nálam 5 euro? Magyarországon ugyanis a forint a fizetőeszköz.
Azt sem értem, hogy 5 euróért (1500 HUF) adja el az ember a becsületét és járatja le magát?

Persze az a szerencse, hogy én ezeket a dolgokat nem értem, mert ez azt jelenti, hogy messze állnak tőlem. És ez jól is van így.

De - és ez a lényeg - az a szomorú ebben a két, egymástól látszólag független történetben, hogy ezek az emberek úgy rombolják le a saját sorsukat, hogy közben észre sem veszik. Mindkét esetben komoly mennyiségű munkához juthattak volna a házunk körül, mert én bizony akármilyen is valaki, azt nagyra értékelem, ha dolgozni akar és tud. Még azt is elnéztem volna nekik, ha kicsit lassabban, vagy félrészegen dolgoztak volna. Az esélyegyenlőség, helyesebben a második esély elve miatt ezeket én bevállalom.

És az elvégzett munkájukat ki is fizettem volna becsülettel.

De ez nekik nem jó. Ehelyett elmegy mellettük nagyjából 100 autó, mire én felveszem őket. Nemhogy értékelnék, hogy vannak még rendes emberek a világban, nemhogy örülnének a szerencséjüknek.

Inkább a gyorsan szerezhető haszon reményében ilyen pitiáner módon bepróbálkoznak. Az egyik tízezer, a másik ezerötszáz forintért adja el a sorsát.

Az ő szemszögükből persze az élet szemét és nekik semmi sem sikerül. Kénytelenek stoppal járni és nincs pénzük kajára, piára, akármire.

De azt nem látja meg egyik sem, hogy miként rombolják ők maguk a sorsukat.

Mert kéremszépen, mindenkinek vannak nehéz helyzetek az életében. A helyzeteket nem mi választjuk meg. Amit megválaszthatunk az, hogy miként reagálunk ezekre a nehéz helyzetekre.

"Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?"

Én azt gondolom, hogy ezek az emberek nemhogy nem állnak ki balsorsuk ellen, hanem ők maguk okozzák önnön balsorsukat és még a jósorsukat is képesek lerontani.

Aki pedig így viselkedik, az talán meg is érdemli, ha olyan sorsra jut, amilyenre...

Ha kételkednél...

Hogy Istenben hiszel-e, vagy a sorsban, a karmában, vagy a véletlenben, az a Te dolgod. De akárhogy is van, a szemedet nyitvatartva megláthatsz jeleket. Jeleket, amikkel a sorsod, vagy Isten üzen Neked.

Aki hisz valamiben, annak könnyű, mert csak ezeket a jeleket kell felismerni és oszlik a kétség.

Költözködés előtt állva az embernek természetesen vannak kétségei. Akár még félelemnek is nevezhetjük ezeket.

Hogyan lesz? Miként lesz? Jó lesz? Rossz lesz? Jól döntöttem?

Én is sokat gondolkodom arról, miként lesz a költözködés és milyen lesz az élet Szobon. De ha már jelekről beszéltem az elején, csak leírom már, mire is gondoltam...

Szóval, a jelek.

A leendő utcánk végében van egy gyalogos vasúti híd. Ezen át lehet megközelíteni a vasútállomást, ahonnan a vonatunk indul majd minden reggel. Ez a gyalogos híd elég ramaty állapotban volt és erős kétségeim voltak afelől, hogy meddig fog ez még állni és meddig lehet majd rajta át közlekedni. Az esztétikai élmény sem volt semmi, de a korhadt és mozgó lécek valóságos halálfélelmet okoztak annak, aki átmerészkedett rajta. Nem volt biztonságos, az tény.

Láttam már olyat, hogy egy ilyen híd életveszélyessé vált és simán lebontották. Például az állatkert mögött, a Vágány utcából vezetett egy ilyen híd át a vasút felett, Budapesten. Sokszor csináltuk azt, hogy a Vágány utcán megálltunk autóval és ezen a hídon átkelve kétszáz méter séta után ott is voltunk a Széchenyi fürdőnél. Egyszer megyek arra és sehol nincs. Hogy nem vagyok hülye és itt egy híd állt még pár hete, arról csak a meghagyott 3-4 beton lépcsőfok árulkodott. A vas szerkezetet elbontották és mostantól aki át akar kelni, az mehet a Róbert Károly körűt felüljáróján.

Szóval attól féltem, hogy a szobi vasúti hídra is ez a sors vár. Nélküle pedig kerülhetnénk minden reggel vagy 10 percet és délután is. Az pedig napi 20 perc, évi 4000 perc, azaz évente majdnem 70 óra. Ha csak a munkanapokat számolom. Nem lett volna jó.

Erre a hétvégén mit látok? A lécek lecsavarozva és a vas szerkezet már vadiújra átfestve. Azaz nem megszüntetik, hanem felújítják.

Az elkövetkező 25 évre tehát meg van oldva a gyalogos közlekedésünk.

A második jel, még aznap ért. Az utca végén van egy kis tér, a téren elhanyagolt és elhagyatott épület állt. Egykoron étterem lehetett. Amikor a vidékre költözés mellett döntöttem, barátok azzal is ijesztgettek, hogy vidéken nincsenek boltok és az embernek meg kell gondolnia, hogy mikor és mennyit vásárol be. Mert ha valami elfogy, lehet bemenni Vácra, vagy Esztergomba.

Nos, az utca végi elhagyatott épületet átfestették, és amikor arra jártunk, éppen a fotocellás ajtót szerelték fel. Itt nyílik ugyanis a Határ ABC, amely hétköznapokon 6.30-tól 18.00-ig, Szombaton 6.30-13.00-ig és vasárnap 7.00-tól 12.00-ig lesz nyitva. Ennyit arról, hogy vidéken nincs nyitva bolt...

A harmadik jel tegnap délután ért a lakótelepen. Megyek hazafelé és a szelektív kukáknál hat darab tiszta, pár perce kitett papírdoboz fogad. Pont akkorák, amekkorák a költözéshez kellenek. Valaki most költözött ide, kipakolt belőlük és kitette a hajléktalanoknak. Gyorsan összehajtogattam ezeket és a kocsi csomagtartójában el is dugtam. A délután során volt dolgom, de végig az járt az eszemben, hogy hat darab doboz azért már majdnem elég lesz a könyveknek, de kell majd vegyünk vagy szerezzünk még legalább ugyanennyit az egyéb csetreszeknek.

Amikor este hazaértem, a szelektív kukák mellé kirakva ott várt további hét ugyanilyen doboz. Üresen, tisztán.

Nekem rakták oda.

Nem lehetett ott régen, mert elég nedves este volt és mégsem voltak átázva. És nem vitték el ezeket sem a hajléktalanok, akik naponta három-négy alkalommal azért felborogatják a kukákat és összeszedik az ilyen dobozokat.

Úgyhogy semmi más dolgom nem volt, mint a nagyjából 20 méterre parkoló autóig elvinni, összehajtogatni. (Egyébként a költözésünk végén visszahozom ugyanide a dobozokat, tehát valójában csak kölcsönvettem őket...)

Miközben hajtogattam és pakoltam be a csomagtartóba, néha hangosan felröhögtem, hogy ilyen nincs...

Pedig van. Csak nem hisszük el, vagy nem látjuk meg, vagy szerencsének gondoljuk.

Én hiszek és meglátom a jeleket.

Nekem könnyű.

Kétharmad

Nem politikai indíttatásból írok, az egybeesés véletlen. A mi kétharmadunkról írok, az én családom kétharmadáról.

A húgom majd' négy éve úgy döntött, hogy nem vár tovább, belevág. Mármint a lakásvásárlásba. Miért? Talán azért, mert már 30 éves elmúlt és évek óta fizetett másoknak albérletet, ez pedig olyan, mint amikor az ember az ablakon lapátolja ki a pénzt. Inkább - gondolta - hasonló összegben köt egy lízingszerződést és így kvázi magának fizeti inkább a részleteket, amelyek végén reményei szerint egy saját lakás várja majd.

Nem vállalta túl magát. 54 ezrest vállalt be havonta, ami már az akkori fizetése mellett is jól tartható részletnek tűnt és természetesen reménykedett abban, hogy egyrészt a fizetése is szépen emelkedni fog majd ahogy az élete és a karrierje halad előre és persze joggal reménykedett abban is, hogy nemsokára majd nem egyedül fizeti a részleteket.

Család számára is alkalmas, másfél szobás + galériás lakást nézett ki magának egy kicsit inkább kijjebb a városból, hogy ugyanabból a pénzkeretből jobbat tudjon kihozni. Nem vállalta túl magát egy kicsit sem. Persze mint sokan mások ebben a kis hazában, nem sejthette, hogy lesz a válság és amit még kevésbé: hogy elszáll a svájci frank.

Előtte is 50-60 ezreseket fizetett ki egy-egy albérletért, így ez az 54 darab ezres simán vállalhatónak tűnt egy saját lakás reményében.

Körülnézett, megnézett jó sok lakást - néhánynál én magam is ottvoltam - valamint hetekig mérlegelte, hogy kölcsönt vagy lízinget vegyen-e fel és hogy kitől.

Végül majd fél éves keresgélés után megvolt a konstrukció és az "Első" banktól a lízingszerződés is.

Az persze alap, hogy a lízingcég nem adta oda a lakás teljes vételárát, így a szüleimnek is fel kellett venniük majdnem 3 millát, hogy az összesen 12 milliós összeg összeálljon.

Az első kétharmad tehát az, hogy a családom két harmada azonnal adósságba keveredett egy lakás miatt, és természetesen a szüleim házára is rákerült a jelzálog. Úgy kalkuláltak, hogy a három milliót a szüleim kényelmesen fizetgetik majd és pár év alatt a végére érnek, a Hugi pedig a 10 milliót röpke 25 év alatt ki is fizeti. Alig lesz addigra 50-55 éves.

A dolgok mentek is szépen, mígnem beütött a krakk. Egy dolog a válság, de ugyebár azt senkinek nem kell magyarázzam, hogyan hatott mindez kis országunk pénzére, illetve a forint arányára a többi pénznemhez. Így aztán lassan, majd gyorsabban elkezdett növekedni a havi törlesztőrészlet mind a huginál, mind a szülőknél. Meg sem nagyon állt a kezdeti duplájáig, de talán ez is ismerős másoknak, hiszen sokan vannak így vele. Illetve miket beszélek, hiszen még most sem állt meg az emelkedés. Na jó, fogalmazzunk úgy, hogy jelenleg tart a kezdeti duplájánál.

Aztán ugyebár a válság érintette a betonstabil magyar gazdaságot is, így konkrétan a hugom fizetése nemhogy emelkedett volna, de egy hónapja a munkahelye is megszűnt. Hirtelen, figyelmeztetések, előjelek nélkül. Vagy jól titokban tartotta a vezetőség. Mindenesetre gyors keresgélés és bazinagy szerencse folytán sikerült találnia egy újabb munkát, persze nem ugyanazokkal a feltételekkel, így december elseje óta kevesebb pénzért dolgozik többet. A kevesebb pénzen havi nettó mínusz 80-90 magyar ezrest tessék érteni, ami nem lenne gáz, ha eddig ez a 80-90 ezres megtakarítás, plusz lett volna. Csakhogy nem az volt, a megemelkedett részletek és nem mellesleg a megemelkedett árak - fűtésvízgáztévéinternetkajabenzinsorolhatnámmég - miatt a kényszerű váltás előtt is úgy élt a tesóm, hogy kemény spórolás mellett - fiatal nő létére szórakozás nuku, öltözködés nuku, nyaralás nuku - havonta néhány ezrest tudott megspórolni, amiből a kis lakást tudta kicsit fejlesztgetni. Mert ugye a lakásba kell(ene) némi bútor meg miegymás.

Szóval ezidáig is úgy élt, hogy félretett pénze semmi nem volt, pedig SOHA egy forintot nem költött olyan "haszontalan" dolgokra, amiket egy szép magyar szóban úgy foglalnánk össze, hogy az "élet". Az ő élete évek óta spórolás volt, vízgázfűtéssorolhatnámmég díjak számolgatása és a hó végén megmaradt ezrecskék összerakosgatása amikből kanapé, konyhai asztal, satöbbi lett. De azért szépen és lassan fejlődött az élete és akár még jól is tudta érezni magát a kis lakásban, ami egyébként röpke egy óra tömegközlekedésre van a munkahelyétől.

Illetve volt, amíg ki nem tették.

Érdekes dolog az élet, hiszen ebben a - majdnem azt írtam, hogy tetves - kedves kis országban valahogy fordítva mennek a dolgok. Így aztán immáron negyedszer járt úgy a tesóm, hogy a munkáltató indokai között a legnyomósabb az volt, hogy "Neked annyi diplomád van, könnyen találsz magadnak másik munkát", miközben az iskolázatlan, de helyezkedni - lásd még: csontig benyalni, vagy durvábban fogalmazva: jobban betérdelni - tudó kolléganőknek valahogy a legnagyobb leépítés közben is akadt hely. Szóval amikor kettőből kell választani, valahogy mindig Ő szívja meg pusztán azért, mert miközben más a hátán feküdt, addig ő inkább saját pénzéből továbbtanult - két főiskolai diploma - és mert nem volt hajlandó szétdobni a lábait valamelyik hájfejű faszkalapnak.

Summa-summarum idén decemberben megintcsak Ő repült, ráadásul úgy, hogy 2 hete volt munkát keresni. Csodás szerencse - nameg a sok diploma - csupán, hogy talált egyáltalán valamit, ahol persze mindent előről kezdhet és ahol a fizetése is 80-90 ezressel kevesebb. Ez persze nem lenne baj, ha ez a fizetés nem éppen 5 ezressel lenne kevesebb, mint amit csekkeken be kell fizetni havonta...

Az élet persze zajlik, a család pedig arra való, hogy segítsük egymást. Valahogy lesz most is. Persze nem könnyű ez, hiszen én magam sem véletlenül ülök itt a számítógép előtt hajnali 3:59 órakor. Álmatlan vagyok én is, a gondok rámomlanak éjjelente. De ez a bejegyzés most nem rólam szól.

Karácsony előtt felröppent ugyebár a hír, miszerint a Zállam segít a devizahiteleseknek, csak nagyon gyorsan jelentsék be a bankuknál, hogy végtörleszteni akarnak. Hát mi is bementünk az "Első" bankba, ami az utunkba került vidéken, hiszen a felhívás - miszernt a cég is támogatná esetleg a devizahitel elleni harcot - december 22-én érkezett meg, amikor pedig mi már mindannyian a szülői házban kerestünk némi menedéket és békét karácsonyra. Nem ugyanaz van ám vidéken, mint Büdipesten, így a szomszédso város "'Első" bankjában volt is némi sor karácsony és szilveszter között. De valahogy sikerült a szándékunkat jelezni és az erről szóló igazolást beküldeni a munkáltatónak, aki majd segít a devizahitel elleni harcban...

És most következik az a kétharmad, ami miatt ezt a bejegyzést írni kezdtem. Kicsit kerekítek, hiszen a nagyságrend a lényeg.

Tehát a Húgom és a szüleim 12 milliót vettek fel, ebből vásárolták a lakást. A Húgom svájci frank alapon majdnem tízet, a szülők japán jen alapon majdnem hármat. Négy éve fizetik rendesen, soha még csak nem is késtek.

A "Zadósság" jelenleg? A szülők majdnem 3 milliójából 6 (azaz hat) lett, a húg majdnem 10 milliójából 16 (azaz tizenhat). Ha tehát szeretnének végtörleszteni, akkor jelen állás szerint 22 milliót kellene visszafizetni. Azt persze nem értem, hogy egy olyan ország pénzneme, amit gyakorlatilag elsöpört a cunami és aminek a felét rádioaktív hulladék borítja - ismeretes még így is: Japán - hogyan is lehet a kezdeti majdnem 1 forintról jelenleg 3 forint felett? Hogy működik ez? Mert a svájci frankot még úgy ahogy értem, nade szárnyaló japán jen?

Az ingatlanpiac persze pang, a lakásra felvehető forint alapú hitel számításánál a lakás jelenlegi értékét veszik figyelembe. Ez pedig alig haladja meg a 7 millió magyar forintot. A teljes tartozás egy harmada.

A maradék kétharmad?

Az csak úgy lett.

Varázslat.

Azzal mi lesz? Legjobb esetben is: semmi.

Milyen végtörlesztésről beszélünk akkor? Miben segít az állam? Miben segít a munkáltató? Mivel hülyítjük a népet? Milyen kiutak is vannak? Átváltjuk forintba a hitelt? Hogyan? 22 milliót ki ad egy 7 milliót érő lakásra? Ha ad, akkor milyen feltételekkel, hány száz évre?

Vagy holnaptól például nem fizetünk egy vasat sem? Viszik a szülők házát is és életed végéig fizethetsz a semmiért.

Azaz mi marad? Marad a fogcsikorgatás és a megemelkedett részlet fizetése. Ahogy haladnak a dolgok, szintén az életünk végéig. Választási lehetőség és kiút nélkül.

Erre pedig megint van egy találó magyar szó: rabszolgaság.

Na, ez a mi kétharmadunk.

Hepiend nincs?

De van!

Az első gondolatom, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben is emberek. Nem vagyok kárörvendő, nem ezért írom. Inkább azért jó fejbentartani az ilyesmit, mert az ember erőt merít azokból, akik sokkal nehezebb helyzetben sem adják fel. Példát veszünk róluk kitartásban.

Szerencsések vagyunk annyiban is, hogy a mi családunk összetartó család. A megpróbáltatások nem szétválasztanak, hanem még jobban összeforrasztanak minket. Nem félünk a munkától, amibe belekezdünk, azt meg is csináljuk, mégpedig jobban, mint más. Ha kell, másod- és harmad- és negyed- és ötödállást is vállalunk. Soha nem féltünk tanulni sem, így értünk is ehhez-ahhoz. Több lábon állunk tehát, a több lábat pedig nehezebb kisöpörni alólunk.

Persze a  kudarcok padlóra küldhetnek, de felállunk. Ha nem sikerül magunktól, akkor mindig van valaki, aki felsegít. Bízhatunk egymásban.

Szerencsések vagyunk annyiban is, hogy számunkra teljes értékű szórakozást nyújt egy jó könyv is, abból pedig - mivel még sokkal rosszabb anyagi helyzetben is mindig kiszorítottuk rá a keretet - van pár kötet idehaza. Szeretünk biciklizni is, kirándulni is, és még sorolhatnám. Röviden tehát az életben igazán jó dolgokhoz nem nagyon van szükségünk pénzre. Úgyhogy a szórakozás átalakításával is tudunk spórolni.

És ami a legfontosabb: van bennünk tartás és kitartás. Már csak dacból sem fogjuk hagyni, hogy aljas pénzsóvár szarháziak kiforgassanak a vagyonunkból.

Úgyhogy a családomnak üzenem, hogy rám számíthattok! Amiben én jó vagyok, azt hozzáteszem a harcunkhoz.

A kedves bankoknak pedig innen üzenem, és ezt vehetitek hadüzenetnek is:

MOST BASZTATOK ÁT UTOLJÁRA!