Szabad ország, avagy fikázni könnyű

Megint terjed az interneten egy hőbörgés, miszerint (idézem, hibákkal együtt):
"Milyen szabad ország az;
ahol szabályozzák a dohányzást?!
ahol az alkoholvásárlást idő korlátokhoz kötik?!
ahol az éjszakai vendéglátóiparban csendtilalmat vezetnek be?!
ahol a közoktatás felső intézményeiben nincs esélyegyenlőség?!

Milyen szánalmas ország az;
ahol a nettó minimálbér 225 euro?!
ahol a legdrágább a megélhetés?!
ahol nincs kötelező sorállomány/katonaság?!
ahol 20-30 év múlva nem lesz nyugdíjellátás?!

Milyen vicces ország az;
ahol a politikusok, európai szinten, az egyik
legmagasabb fizetéssel rendelkeznek?!
ahol a politikusok másolt diplomákkal tevékenykedhetnek?!
ahol az ország vezetői olyan reklámokra költik a nép pénzét,
amivel egymás lejáratását igyekszenek alátámasztani?!

Melyik BIRKA ország lehet ez?!"

Amellett, hogy az írásról süt az iskolázatlanság (csak a helyesírást ha megtekintjük, akkor is látszik), még akár lehetne is igaza. Legalább néhány dologban. De ez is egy olyan tipikus elkeseredett írás, amit valami önsorsrontó, korlátolt, befordult valaki lapátolt össze. És mégis terjesztik, még értelmes emberek is. Szerintem nincs idejük belegondolni.

Nos, én belegondoltam.

 

Mi a bajom vele?

Nos, az önsorsontásra én magam mindig szomorúan néztem. Szomorúvá tesz, amikor valaki nem látja, hogy a sorsát és annak romlását csak saját magának köszönheti. Esetünkben az önsorsrontás tettenérhető az egész írásban.

 

Kezdődik ott, hogy a kedves szerző panaszkodik a dohányzás és az alkoholfogyasztás korlátozására, majd később arra, hogy nem lehet megélni ebben az országban.

Nem török pálcát a dohányosok felett, mert mindenkinek joga van úgy megölni magát, ahogy akarja. De azt mindig nagy csodálattal néztem, hogy hogyan lehet embereknek pénzük naponta egy-két doboz cigarettára. Megspórolják. Máshonnan veszik el. A cigiről nem mondanak le, inkább másról mondanak le helyette. Rendben is van, mindenki tegye.

De azért ne tessék már sírni, hogy milyen nehéz megélni, amikor naponta 1-2 ezres azért csak akad a cigire meg a sörre! Havonta 60 ezres erre a két dologra? Hát tessék csak, de könyörgöm: ne tessék sírni!

 

Csendrendelet van az éjszakai vendéglátóiparban? Már bocsánat, de ezzel megint mi is a baj? Az a baj, hogy olyan helyeken, ahol mások laknak, élnek, bizonyos idő után nem lehet dajdajozni?

Kérem szépen, azok a mások, akiknek a pihenését megakadályozza a dajdaj, nos ők azok, akik azért szeretnének pihenni, mert másnap mondjuk dol-goz-ni kellene menni. Mert aznap dol-goz-ni voltak és esetleg fáradtak.

Tudom én, hogy lehet élni segélyből is, meg lehet a becsületes munka helyett csalni, lopni, hazudni is. Lehet termelés és alkotás (lásd: a semmiből csinálunk valamit) helyett mondjuk a másodlagos dolgokból is élni. Lehet nyitni kocsmákat ezerszám és elszedni a "szegény sanyargatott nép" pénzét.

De ne tessék már sírni, hogy éjfél után aludni szeretne a dolgos ember!

Meghogy nálunk a legdrágább a megélhetés? Hát, ha elfüstölöd meg eliszod a pénzedet, akkor lehet. De amúgy meg menjél már át csak egy országhatárnyit nyugatra, aztán majd beszéljük már meg, hogy mi is a drága. És hogy ők a drága cuccokhoz képest többet is keresnek? Akkor menj már el egy határnyit bármelyik másik irányba, aztán beszéljük meg, hogy kik élnek jobban! Mi, vagy a románok-ukránok-szlovákok-szerbek-horvátok?

 

Meghogy a felsőoktatásban nincs esélyegyenlőség? Erről igazából akkor mondhatnál véleményt, ha jártál volna felsőoktatási intézménybe... Nem vettek fel? Aztán miért nem? Csak nem azért, mert tanulás helyett cigiztél a suli vécéjében meg ittál a sarki kocsmában? Csak nem azért, mert lusta voltál leülni és ta-nul-ni?

Vagy azt gondolnád esélyegyenlőségnek, hogy a buta és az okos is egyforma esélyekkel induljon? Eszednél vagy?

Figyelj már! Ha nem adott elég észt neked a teremtő, akkor van ám még egy jól bevált módszer az érvényesülésre. Úgy hívják, hogy szor-ga-lom! Ha neked nehezebben mennek a dolgok, akkor két dolgot tehetsz: az egyik, hogy többet foglalkozol azzal, ami nehezebben megy. Ez a szorgalom része. A másik, hogy olyasmit keresel, ami neked könnyebben megy. Ezt javaslom egyébként inkább neked. Mert ami könnyebben megy, abban több lesz a sikerélményed. Olyan pedig NINCS, hogy neked semmi nem megy könnyen! Egyrészt valószínűleg lusta voltál keresni, a sült galambok meg nem nagyon repkednek manapság - bár gyerekkoromban sem nagyon repkedtek -, másrészt csak azt hiszed, hogy másnak könnyű és csak neked nehéz. MIN-DEN-KI-NEK nehéz. Hacsak apuci nem teszi a feneked alá a lakást, kocsit, állást a családi cégben, akkor a sikerért meg kell dolgozni.

Nem kocsmázni, vagy nem mindig kocsmázni.

És ha már felsőoktatásról esett szó: hulljon is ki a francba az összes olyan szarházi, aki egyetemistának tartja magát, de soha életében egy percet nem tanult semmire. Belőlük igenis soha ne legyen mérnök, orvos, tanár. Az én házamat ne építse, az én szívemet ne műtse és a gyerekeimet ne tanítsa az, aki végigbukdácsolta az egyetemi éveit kegyelemkettesekkel. Belőlük legyen melós. Nem kötelező tanulni, a kétkezi munkára is nagy szükség van ám...

 

Hogy 20-30 év múlva nem lesz nyugdíj? Mit érdekel az téged? Addigra ugyis szétiszod a májad, vagy elvisz a tüdőrák... Egyébként meg úgyis elcsalod az adódat, a tébédet meg a nyugdíjjárulékodat... Akkor meg miből várnál nyugdíjat. Persze egy percig sem gondolkodsz, amikor megkérdeznek, hogy minimálbér és zsebbe ugyanannyi tisztán (adózatlanul), vagy teljesen bejelentett állásod legyen-e? Olyankor nem reklamálsz a nyugdíjad miatt...

Tudod mit? Nekem lesz nyugdíjam. Nam az államtól. Onnan, hogy tanultam és dolgozom szorgalmasan. Onnan, hogy a cigi árát inkább befektetem. Meg onnan, hogy egy kezemen meg tudom azt is számolni, hányszor van alkohol a kezemben évente.

Onan, hogy nem cseszem el a pénzemet pillanatnyi örömökre.

Mert felelősséggel élek és az életben megtalálom az örömöt. És annyit azért hadd segítsek, hogy nem az ital, nem a cigaretta és nem a drog az, ami örömöt ad.

 

Aztán lehet szidni a politikusokat, de egyben ez kényelmes dolog is ám. Rájuk fogni mindent. Ők tehetnek mindenről.

Te nem vagy hibás. Semmiben.

Nem védem őket, szinte minden politikus szarházi, de azt se feledd el, hogy MI választottuk őket. Mi adtunk nekik a szavazatainkat. Minket csapnak be és használnak ki, ha hagyjuk...

Senki mást nem okolhatunk ezért, csak magunkat. Pártállástól függetlenül... És ne legyen illúziód: MIND ilyen. Csak a saját érdekei és a hatalom foglalkoztatja őket. Ha arra vársz, hogy majd ők tesznek valamit, amitől neked majd jobb lesz, hát várhatsz...

 

És hogy nincs Magyarországon kötelező katonaság és sorozás? Hogy jön ez ide? Amúgy meg minek?

Hogy az majd megneveli a fiatalságot? Hogy ott majd megtanulja?

De mit?

Hogy hogyan lógjon reggelitornáról? Hogyan találjon azonnal tíz indokot arra, miért nem lehet valamit megcsinálni?

Szóljon, aki úgy érzi, hogy a sorkatonai szolgálata alatt bármi értelmes dolgot csinált!

Hamis nosztalgia van az emberben a sorkatonai évek iránt, ami főként abból táplálkozik, hogy akkor még FIATALOK voltunk. Az idő mindent megszépít, miközben a sorkatonai szolgálat gyakorlatilag egy teljesen elpocsékolt év (vagy másfél, vagy kettő), miközben masszív-passzív szívás.

De megneveli a gyereket?

Ha nem mondták volna: neked kell(ene) megneveli (mondjuk a kocsmázás helyett)! Neked kell(ene) a gyerekednek példát mutatni, nem egy idegennek. Nem egy őrmesternek...

Minek katonaságra kényszeríteni olyat, akinek ez alapvetően ütközik a személyiségébe? Minek egy éppen induló karriert kettétörni? Minek, ha lehet(ne) ezt profi módon is csinálni, töredék pénzeken?

De leginkább: minek mondasz olyasmiről véleményt, amiről NEM LEHET véleményed. Amiről látszik, hogy (katonaságnál maradva)lövésed sincs hozzá?

 

De ha már megkérdem: egyébként meg miért mondasz véleményt, ha amúgy egy ökör vagy? Ha logikusan fogalmazni, de még gondolkodni sem vagy képes?

 

Szóval nagyjából ennyi a bajom az ilyen, hetet-havat összehordó baromságokkal.

Áligazságokkal.

Csúsztatásokkal.

 

Röviden ennyi.

Kétharmad

Nem politikai indíttatásból írok, az egybeesés véletlen. A mi kétharmadunkról írok, az én családom kétharmadáról.

A húgom majd' négy éve úgy döntött, hogy nem vár tovább, belevág. Mármint a lakásvásárlásba. Miért? Talán azért, mert már 30 éves elmúlt és évek óta fizetett másoknak albérletet, ez pedig olyan, mint amikor az ember az ablakon lapátolja ki a pénzt. Inkább - gondolta - hasonló összegben köt egy lízingszerződést és így kvázi magának fizeti inkább a részleteket, amelyek végén reményei szerint egy saját lakás várja majd.

Nem vállalta túl magát. 54 ezrest vállalt be havonta, ami már az akkori fizetése mellett is jól tartható részletnek tűnt és természetesen reménykedett abban, hogy egyrészt a fizetése is szépen emelkedni fog majd ahogy az élete és a karrierje halad előre és persze joggal reménykedett abban is, hogy nemsokára majd nem egyedül fizeti a részleteket.

Család számára is alkalmas, másfél szobás + galériás lakást nézett ki magának egy kicsit inkább kijjebb a városból, hogy ugyanabból a pénzkeretből jobbat tudjon kihozni. Nem vállalta túl magát egy kicsit sem. Persze mint sokan mások ebben a kis hazában, nem sejthette, hogy lesz a válság és amit még kevésbé: hogy elszáll a svájci frank.

Előtte is 50-60 ezreseket fizetett ki egy-egy albérletért, így ez az 54 darab ezres simán vállalhatónak tűnt egy saját lakás reményében.

Körülnézett, megnézett jó sok lakást - néhánynál én magam is ottvoltam - valamint hetekig mérlegelte, hogy kölcsönt vagy lízinget vegyen-e fel és hogy kitől.

Végül majd fél éves keresgélés után megvolt a konstrukció és az "Első" banktól a lízingszerződés is.

Az persze alap, hogy a lízingcég nem adta oda a lakás teljes vételárát, így a szüleimnek is fel kellett venniük majdnem 3 millát, hogy az összesen 12 milliós összeg összeálljon.

Az első kétharmad tehát az, hogy a családom két harmada azonnal adósságba keveredett egy lakás miatt, és természetesen a szüleim házára is rákerült a jelzálog. Úgy kalkuláltak, hogy a három milliót a szüleim kényelmesen fizetgetik majd és pár év alatt a végére érnek, a Hugi pedig a 10 milliót röpke 25 év alatt ki is fizeti. Alig lesz addigra 50-55 éves.

A dolgok mentek is szépen, mígnem beütött a krakk. Egy dolog a válság, de ugyebár azt senkinek nem kell magyarázzam, hogyan hatott mindez kis országunk pénzére, illetve a forint arányára a többi pénznemhez. Így aztán lassan, majd gyorsabban elkezdett növekedni a havi törlesztőrészlet mind a huginál, mind a szülőknél. Meg sem nagyon állt a kezdeti duplájáig, de talán ez is ismerős másoknak, hiszen sokan vannak így vele. Illetve miket beszélek, hiszen még most sem állt meg az emelkedés. Na jó, fogalmazzunk úgy, hogy jelenleg tart a kezdeti duplájánál.

Aztán ugyebár a válság érintette a betonstabil magyar gazdaságot is, így konkrétan a hugom fizetése nemhogy emelkedett volna, de egy hónapja a munkahelye is megszűnt. Hirtelen, figyelmeztetések, előjelek nélkül. Vagy jól titokban tartotta a vezetőség. Mindenesetre gyors keresgélés és bazinagy szerencse folytán sikerült találnia egy újabb munkát, persze nem ugyanazokkal a feltételekkel, így december elseje óta kevesebb pénzért dolgozik többet. A kevesebb pénzen havi nettó mínusz 80-90 magyar ezrest tessék érteni, ami nem lenne gáz, ha eddig ez a 80-90 ezres megtakarítás, plusz lett volna. Csakhogy nem az volt, a megemelkedett részletek és nem mellesleg a megemelkedett árak - fűtésvízgáztévéinternetkajabenzinsorolhatnámmég - miatt a kényszerű váltás előtt is úgy élt a tesóm, hogy kemény spórolás mellett - fiatal nő létére szórakozás nuku, öltözködés nuku, nyaralás nuku - havonta néhány ezrest tudott megspórolni, amiből a kis lakást tudta kicsit fejlesztgetni. Mert ugye a lakásba kell(ene) némi bútor meg miegymás.

Szóval ezidáig is úgy élt, hogy félretett pénze semmi nem volt, pedig SOHA egy forintot nem költött olyan "haszontalan" dolgokra, amiket egy szép magyar szóban úgy foglalnánk össze, hogy az "élet". Az ő élete évek óta spórolás volt, vízgázfűtéssorolhatnámmég díjak számolgatása és a hó végén megmaradt ezrecskék összerakosgatása amikből kanapé, konyhai asztal, satöbbi lett. De azért szépen és lassan fejlődött az élete és akár még jól is tudta érezni magát a kis lakásban, ami egyébként röpke egy óra tömegközlekedésre van a munkahelyétől.

Illetve volt, amíg ki nem tették.

Érdekes dolog az élet, hiszen ebben a - majdnem azt írtam, hogy tetves - kedves kis országban valahogy fordítva mennek a dolgok. Így aztán immáron negyedszer járt úgy a tesóm, hogy a munkáltató indokai között a legnyomósabb az volt, hogy "Neked annyi diplomád van, könnyen találsz magadnak másik munkát", miközben az iskolázatlan, de helyezkedni - lásd még: csontig benyalni, vagy durvábban fogalmazva: jobban betérdelni - tudó kolléganőknek valahogy a legnagyobb leépítés közben is akadt hely. Szóval amikor kettőből kell választani, valahogy mindig Ő szívja meg pusztán azért, mert miközben más a hátán feküdt, addig ő inkább saját pénzéből továbbtanult - két főiskolai diploma - és mert nem volt hajlandó szétdobni a lábait valamelyik hájfejű faszkalapnak.

Summa-summarum idén decemberben megintcsak Ő repült, ráadásul úgy, hogy 2 hete volt munkát keresni. Csodás szerencse - nameg a sok diploma - csupán, hogy talált egyáltalán valamit, ahol persze mindent előről kezdhet és ahol a fizetése is 80-90 ezressel kevesebb. Ez persze nem lenne baj, ha ez a fizetés nem éppen 5 ezressel lenne kevesebb, mint amit csekkeken be kell fizetni havonta...

Az élet persze zajlik, a család pedig arra való, hogy segítsük egymást. Valahogy lesz most is. Persze nem könnyű ez, hiszen én magam sem véletlenül ülök itt a számítógép előtt hajnali 3:59 órakor. Álmatlan vagyok én is, a gondok rámomlanak éjjelente. De ez a bejegyzés most nem rólam szól.

Karácsony előtt felröppent ugyebár a hír, miszerint a Zállam segít a devizahiteleseknek, csak nagyon gyorsan jelentsék be a bankuknál, hogy végtörleszteni akarnak. Hát mi is bementünk az "Első" bankba, ami az utunkba került vidéken, hiszen a felhívás - miszernt a cég is támogatná esetleg a devizahitel elleni harcot - december 22-én érkezett meg, amikor pedig mi már mindannyian a szülői házban kerestünk némi menedéket és békét karácsonyra. Nem ugyanaz van ám vidéken, mint Büdipesten, így a szomszédso város "'Első" bankjában volt is némi sor karácsony és szilveszter között. De valahogy sikerült a szándékunkat jelezni és az erről szóló igazolást beküldeni a munkáltatónak, aki majd segít a devizahitel elleni harcban...

És most következik az a kétharmad, ami miatt ezt a bejegyzést írni kezdtem. Kicsit kerekítek, hiszen a nagyságrend a lényeg.

Tehát a Húgom és a szüleim 12 milliót vettek fel, ebből vásárolták a lakást. A Húgom svájci frank alapon majdnem tízet, a szülők japán jen alapon majdnem hármat. Négy éve fizetik rendesen, soha még csak nem is késtek.

A "Zadósság" jelenleg? A szülők majdnem 3 milliójából 6 (azaz hat) lett, a húg majdnem 10 milliójából 16 (azaz tizenhat). Ha tehát szeretnének végtörleszteni, akkor jelen állás szerint 22 milliót kellene visszafizetni. Azt persze nem értem, hogy egy olyan ország pénzneme, amit gyakorlatilag elsöpört a cunami és aminek a felét rádioaktív hulladék borítja - ismeretes még így is: Japán - hogyan is lehet a kezdeti majdnem 1 forintról jelenleg 3 forint felett? Hogy működik ez? Mert a svájci frankot még úgy ahogy értem, nade szárnyaló japán jen?

Az ingatlanpiac persze pang, a lakásra felvehető forint alapú hitel számításánál a lakás jelenlegi értékét veszik figyelembe. Ez pedig alig haladja meg a 7 millió magyar forintot. A teljes tartozás egy harmada.

A maradék kétharmad?

Az csak úgy lett.

Varázslat.

Azzal mi lesz? Legjobb esetben is: semmi.

Milyen végtörlesztésről beszélünk akkor? Miben segít az állam? Miben segít a munkáltató? Mivel hülyítjük a népet? Milyen kiutak is vannak? Átváltjuk forintba a hitelt? Hogyan? 22 milliót ki ad egy 7 milliót érő lakásra? Ha ad, akkor milyen feltételekkel, hány száz évre?

Vagy holnaptól például nem fizetünk egy vasat sem? Viszik a szülők házát is és életed végéig fizethetsz a semmiért.

Azaz mi marad? Marad a fogcsikorgatás és a megemelkedett részlet fizetése. Ahogy haladnak a dolgok, szintén az életünk végéig. Választási lehetőség és kiút nélkül.

Erre pedig megint van egy találó magyar szó: rabszolgaság.

Na, ez a mi kétharmadunk.

Hepiend nincs?

De van!

Az első gondolatom, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben is emberek. Nem vagyok kárörvendő, nem ezért írom. Inkább azért jó fejbentartani az ilyesmit, mert az ember erőt merít azokból, akik sokkal nehezebb helyzetben sem adják fel. Példát veszünk róluk kitartásban.

Szerencsések vagyunk annyiban is, hogy a mi családunk összetartó család. A megpróbáltatások nem szétválasztanak, hanem még jobban összeforrasztanak minket. Nem félünk a munkától, amibe belekezdünk, azt meg is csináljuk, mégpedig jobban, mint más. Ha kell, másod- és harmad- és negyed- és ötödállást is vállalunk. Soha nem féltünk tanulni sem, így értünk is ehhez-ahhoz. Több lábon állunk tehát, a több lábat pedig nehezebb kisöpörni alólunk.

Persze a  kudarcok padlóra küldhetnek, de felállunk. Ha nem sikerül magunktól, akkor mindig van valaki, aki felsegít. Bízhatunk egymásban.

Szerencsések vagyunk annyiban is, hogy számunkra teljes értékű szórakozást nyújt egy jó könyv is, abból pedig - mivel még sokkal rosszabb anyagi helyzetben is mindig kiszorítottuk rá a keretet - van pár kötet idehaza. Szeretünk biciklizni is, kirándulni is, és még sorolhatnám. Röviden tehát az életben igazán jó dolgokhoz nem nagyon van szükségünk pénzre. Úgyhogy a szórakozás átalakításával is tudunk spórolni.

És ami a legfontosabb: van bennünk tartás és kitartás. Már csak dacból sem fogjuk hagyni, hogy aljas pénzsóvár szarháziak kiforgassanak a vagyonunkból.

Úgyhogy a családomnak üzenem, hogy rám számíthattok! Amiben én jó vagyok, azt hozzáteszem a harcunkhoz.

A kedves bankoknak pedig innen üzenem, és ezt vehetitek hadüzenetnek is:

MOST BASZTATOK ÁT UTOLJÁRA!