Nem illik hozzád...

Ne vegyél Suzukit, mert nem illik hozzád! Valami ilyesmi érvvel próbált lebeszélni az egyik barátom, amikor elhatároztam, hogy megunva az elmúlt évek sorozatos szívásait, veszek egy megbízható, olcsó, olcsón fenntartható autót.

Az előzményekről annyit, hogy életem egyik legnagyobb hibáját követtem el akkor, amikor a vadiújan vásárolt, minden csavarjában jól ismert, megóvott 6 éves autómat, egy Peugeot 206-ost eladtam - elpotyáltam -, hogy vegyek egy használt, nagyobb autót.

Több logikai bakugrás is volt a dologban, de ilyen az, amikor az ember érzelemből dönt anyagi dolgokban.

Szinte mindegy, hogy az az érzelem a szerelem, vagy éppen a gyűlölet: semmi helye nincs a pénzt érintő döntésekben.

Én többször is elkövettem azt a hibát, hogy érzelemből döntöttem. Autóknál főleg.

Az elébb említett esetben beleszerettem abba a fos 407-es Peugeotba, ami aztán 7 azaz hét évig keserítette az életünket. Úgy is viselkedett, mint egy hálátlan szerető. Hiába adtam meg neki mindent - márkaszervizbe hordtam még 10 évesen is -, soha nem volt jó.

Ha belegondolok, az eltelt 7 év alatt nem volt egy perc sem, amikor minden működött volna rajta.

A mélypont akkor volt, amikor végre kifizettük - hab a tortán, hogy svájci frank hitelre vettük, ha összeszámolom a végére 7 azaz hét millió forintért, ennyit fizettünk vissza, mire letelt a 2,7 millás kölcsön, de ez nem egyedi eset és nem is panaszkodom, csak megjegyzem... -, és ha már kifizettük, gondoltam megcsináltatom az utolsó hibáját is, azaz lecseréltettem a kagylósra kopott hátsó gumikat. Az autó onnantól szépen suhant, tehermentesen... nem egészen 10 kilométert, mert még aznap délután, elhúzva a tetőablak alatti redőnyt, azt láttuk, hogy keresztbe van repedve a tetőablak. 300 ezres lett volna cserélni...

Itt érzelmi döntés következett, röviden ennyi: takarodj!

Az árának a feléért számíttattam be egy másik autóba. Onnan tudom, hogy rögtön másnap ki is tették dupla annyiért, aztán aznap le is vették, mert el is kelt.

Nem érdekelt, mert nem racionális síkon mozogtam. Ezt mutatja az is, hogy vettem helyette egy Mercedes Vaneot.

Ahogyan más márkáknál, a Mercedesnél is van alja. Mivel elég sokat jártam vele Merci szerelőkhöz, a végén már csak felvilágosítottak, hogy az A és B Merci, az nem Merci. Hanem fos. Idéztem, szó szerint. Amikor ezt már egy hivatalos Merci szervizben mondják...

Nos, az elmúlt egy év alatt költöttem rá eleget.

Persze voltak előnyei, mert nagy volt, meg automata, meg dízel, de nem működött soha megfelelően. Folyamatos szívások és 50-50 ezresenként eldobált javítási költségek után betelt nála is a pohár, amikor a nyár elején a váltó - automata - kulissza romlott el (60 ezres), majd most a nyár végén a motor oldali elektronika.

150 ezres lenne.

Elhatároztam, hogy nem hozok érzelmi döntést az autóval kapcsolatban - mert akkor szétverném egy tízkilós kalapáccsal, vagy felgyújtanám -, hanem adok időt átgondolni, mi legyen vele.

Addig is, veszek egy olyan autót, amivel tuti nem lesz gond.

Használtat soha többet ebben az életben. Ez az egyetlen biztos dolog jelenleg.

Először azt kellett eldönteni, hogy milyen összegért engedhetünk meg magunknak autót. 

Egy barátom anno azt mondta nekem, hogy nem az autó ára a lényeg, hanem az, hogy havonta mennyibe kerül.

És ebben igaza van.

Hiába csak 2 milla egy kocsi, ha havi 100 ezresért tudod csak megvenni és lehet 4 milla is egy autó, ha havonta viselhető összegért lízingelheted.

Így határoztam el, hogy ezúttal kis autót veszünk.

Na nem nagyon kicsit, de nem is egyterűt.

(Zárójel: majdnem vettem egy Dacia Lodgy-t. Szerencsére 35% kezdőrészlettel lehetett volna csak elhozni, így hamar lemondtunk róla. Zárójel bezárva.)

Ekkor került képbe a Suzuki Swift.

Az autózás legalja. Gondolja a legtöbb ember és gondoltam én is pár éve még.

Mert a Suzuki Swift volt az a kocsi, amiben még kalaptartó sem volt... De telik az idő.

A családomban szépen lassan mindenkinek Suzukija lett és bár sokféle van közöttük, az egyik közös pont, hogy soha, semelyikkel nem volt baj. Wagon R+, Swift vagy Ignis: a szervizek vicces összegekért mennek. Rálátásom volt hát a Suzukira, mint márkára. A szüleim is a régi Swiftet nyúzzák, már a másodikat és az elsőt is csak kiütni tudták alóluk (nekik ment egy barom 70-es táblánál 90-nel, de kisebb sérülésekkel megúszták). A Húginak jelenleg a harmadik van. Egyiktől sem hiba miatt vált meg, a Wagon R+ akkor került eladó sorba, amikor a britekhez ment dolgozni és nem tudta magával vinni, de ez a kocsi éppen nagybátyámnál tejesít azóta is és szuper. Az előző Swiftjét meg alóla is kiütötték, egy körforgalomban, de ő is épségben szállt ki belőle. Ha venne, Húgi is megint Suzukit venne. Örült is, amikor megmutattam neki a Nusikát.

Ilyen előzmények ellenére azért soha nem gondoltam volna, hogy valaha is egy percre elgondolkodok a Suzukin, mert nekem kicsit kevés volt bennük az extra. Ha barátom nem ad a kezembe egy árajánlatot egy Suzuki kereskedőről, még ma is ezt hinném.

Elsőre persze azt gondoltam, hogy kandi kamera.

Mert azon az árajánlaton egy fullextrás kocsi volt, 3 milla alatti áron.

A barátom elmondta, hogy az a trükk, hogy vagy részletre kell venni a kocsit, vagy használt kocsit kell beszámíttatni és akkor majdnem egy millát elengednek a listaárból.

Így lesz a 4 millás Suzukiból 2,9 millás Suzuki. És ezt szinte senki sem tudja.

Persze még ekkor sem gondoltam komolyan. De amit a papíron olvastam, az azért felpöckölte a gondolataimat.

Elkezdtem megnézegetni a teszteket és az írásokat az új Swiftről és azt láttam, hogy senki nem írt semmi olyat róla, ami engem zavarna.

A népítéleten sem találtam semmit (olyan weboldal, ahol tulajdonosok írnak a kocsijukról, érdekmentesen és ahol ami szar, meg is kapja a magáét. Itt olvashatod el, hogy én mit írtam az én Peugeotomról: http://nepitelet.hu/autok/peugeot/407_2004/eletem_megnyomoritoja/).

Szóval senki nem írt a Swiftről rosszat, így adtam neki egy esélyt.

Kíváncsiságból elmentem hát a közeli Suzuki kereskedésbe és azt láttam, hogy a legutolsó szériás Swiftben, bőven 3 milla alatt benne van minden. Legalábbis minden, ami nekem kell.
A teljesség igény nélkül: ledes menetfény, tempomat, klíma, minden ablak elektromos, elektromos szervókormány, ISOFIX gyerekülés, 7 légzsák (térd légzsák is) és emiatt EURO NCAP 5 csillagos (legmagasabb) törésteszt. Nameg MP3-as rádió USB csatlakozóval. És nem utolsó sorban ugyebár automata váltó. De erről később.

Ekkor jött az az érv, hogy nem illik hozzám.

Merthogy kicsi.

És itt tettem meg egy, szerintem felnőtthöz méltó gondolkodásbeli váltást: nem azt néztem, hogy esetleg egyszer majd milyen autó kell nekem, hanem azt, hogy MOST milyen kell.

Mert nagyjából 10 éve járunk - és szívunk - olyan autókkal, amiket egy lehetséges élethelyzetre, az érkező gyerekre számítva vásároltunk.

A gyerek meg nem érkezett.

Úgyhogy úgy döntöttem, hogy magunknak veszünk kocsit mégpedig olyant, ami nekünk, kettőnknek megfelel.

Aztán amikor jön a gyerek - mert jön, ez tuti biztos - akkor majd kitaláljuk, hogy mi legyen.

(Úgyhogy nyugi: nem azért vettünk kicsi autót, mert feladtuk.)

Persze mielőtt döntöttem, jól megnéztem a konkurenciát. Ami nincs egyébként.

Mert ezen az áron még csak hasonló autót sem fogsz kapni.

Azért, hogy ráteszik egy másik (sokak szerint jobb) márka jelzését, azt kell vállalnod, hogy nem lesz benne fele cucc sem. Emellett gyengébb, megbízhatatlanabb, drágábban fenntartható autót tudsz csak venni.

Miközben a Suzuki Swiftben minden benne van, addig 300 és 500 ezressel drágább kategóriatársakban nevetségesen nincs benne pár alap dolog.

(Ha érdekel, szívesen kifejtem, miben több, mint az összes hasonló árú kortárs kocsi...)

Elég az hozzá, hogy miután megnéztem és beleültem minden hasonló autóba, végül elhoztam ezt.
Mert beleülve meg úgy éreztem, hogy egy nagy autóban ülök. Varázslat, de ez a kocsi kívülről kicsi, belülről meg nagy. Egyedül a csomagtartója nem elég, de mivel mi ketten utazunk többnyire, az egész hátsó ülés csomagtartó. Nameg 30 ezresért van 300 literes tetőbox, ha nagyon megszorulna az ember. 

Egyetlen dolog zavart a Merciből átülve: nagyon megszerettem az automata váltót amott. Igaz, a Merci automata megszívatott, de amikor működött, imádtam.

A végső döntést akkor hoztam meg, amikor kiderült, hogy automata váltós Swiftet lehet venni 350 ezressel drágábban, azaz 3.3 milla körül. Körbekérdeztem és egy ismerősnek volt egy automata Swiftje. 7 évig gond nélkül járt vele, napi közlekedésben. Zéró probléma. De ezt olvastam máshol is.

A konkurenciáknál - és ezért nem is konkurencia valójában egyik sem - az első automata váltós változat bőven 4 misi felett kezdődik.
Pont, pont, pont.

Hogyan zajlott a dolog? Ez a következő hihetetlen rész a történetben.

Pénteken döntöttem, hogy kell a kocsi. Pénteken 9-kor töltöttük ki a hitelkérelmet, aztán mentem a dolgomra. 40 perc múlva (!!!) szóltak rám, hogy megkaptam a hitelt, és menjek vissza, mert lehet pörgetni az ügyet. 10-re ki volt töltve minden.

Következő szerdán megjött a kocsi a kereskedésbe, de nem volt ott az ügyintéző, mert továbbképzésen volt. Pénteken töltöttük ki a papírokat (lízingszerződés) és még pénteken délután elküldte a bank a pénzt a kereskedésnek. Hétfőn megjött a pénz a kereskedésbe és lehetett intézni a forgalomba helyezést. Ekkor lebetegedett az ügyintéző és a kollégája vette át az autó dolgait. Közben bekötötték a nyomkövetőt, ami mindegyik kocsimban van, mert olcsóbb, mint egy vinnyogós - semmire sem jó - riasztó. Belekerültek az ajándékok (légterelő, szőnyeg, KRESZ készlet), megcsinálták a nullrevíziót.

Csütörtökön átvettem a kocsit.

Azaz nem egészen két hét alatt zajlott le minden úgy, hogy volt benne betegség és továbbképzés is.

Valahogy így kell ezt csinálni.

Összehasonlításképpen: anno a Peugeot 206-ost 4 azaz négy hónap alatt vettem át és próbarendszámmal jártam még egy hónapig, mert akkor sem sikerült teljesen mindent elintézni.

Szóval megvannak az előnyei annak, ha Magyarországon, konkrétan 40 kilométerre gyártott kocsit vesz az ember. És vicces, hogy egy ennyire kapós modellnél is így tartják a határidőket.

Nagyon fontos, hogy nem kötöttem kompromisszumot, azaz nem egy szalonban álló autót vettem, hanem pont olyat, ami nekem kell.

Pont olyat.
És itt vége is lehetne a bejegyzésnek, de most jön a lényeg.

Miért írtam le ezeket a dolgokat?

Mert vannak tanulságok, amiket szeretnék megosztani veletek:

1. Az olcsó kocsi drágább. Használt autókkal mászkáltam az elmúlt 10 évben és folyamatosan szívtam és leosztva többe kerültek, mintha egy lízing részleteit fizettem volna egy garanciális, új autóra. Ráadásul mindig 5-10 évvel ezelőtti szinvonalba űltem bele és most szembesültem vele, hogy 2016-ban hol tart az autógyártás. A fullextrás 5 éves kocsiban nincs az benne, ami egy közepes felszereltségű új autóban benne van. Legalábbis azok közül az extrák közül, amik nekem fontosak. Következtetés: soha többet nem veszek használt kocsit...

2. Ott tart Magyarország, hogy az autószerelők nagy része kiment külföldre, akik maradtak, azoknak a nagy része kókler, nagyképű köcsög. A pár normálisra meg heteket kell várni, mert szétszakadnak a sok melótól. Amikor végre bejutsz, rohammunkában végzik a javítást és óhatatlanul hibáznak. Amelyikük normálisabb, az kompenzál, a többi sunnyog. Véletlenül eltört műanyag, elnézett viszkozitású olaj... csupa kellemes dolog. A csúcs az volt, amikor a megkérdezésem nélkül megcsináltak egy 524.517,- forintos javítást, tudva, hogy úgysem fogom szétszedetni... Szóval ha használt autód van, ezeknek a viszonyoknak vagy kiszolgáltatva. Köszi, nem kérek belőlük! Következtetés: soha többet nem veszek használt kocsit!

3. Minden használt autómon szép haszonnal adtam túl. Mármint szép hasznot hozott azoknak, akik megvették. Lehúztak mindig, mert tudták, hogy kell a pénz és ezért olcsóbban oda fogom adni a kocsit. Eddig így is volt, de most nem így tettem. Itt maradt a Merci is és ha egy év alatt, akkor egy év alatt fogom eladni. Nem vagyok kényszerhelyzetben, mert van egy megbízható új autóm. Nagyon magabiztosan fogom elküldeni azokat a vevőket, akik le akarnak húzni. (Szerkesztve: meghirdettem a Mercit, egy óra múlva jött egy vevő, aki tutira ígérte, hogy elviszi, másnap eljött, megnézte, elvitte. Egy óra alatt adtam el. Lehet nekem is szerencsém?)

4. Úgy vettem a kocsit, hogy a lízing hamarabb lejár, mint a garancia. Így az autót még garanciával fogom eladni, hamar és jó áron. Vehettem volna kevesebb havi törlesztővel is, de pont ezért nem tettem. Mert amikor lejár, azonnal cserélem le egy másik új kocsira. És ha a Jóisten is megsegít, ez így is lesz ezután. Soha többet nem veszek használt autót...

5. Olyan cascót kötöttem, ami mindent fedez. A Suzukinak van saját cascója, a 100.000,- önrész mellett havi 5 ezresért egy eseménynél visszaadnak a 100 ezresből ötvenet. Azaz valójában egy 50.000,-es önrészű cascót vettem egy 100.000,-es áráért...

6. Természetesen benne van a pakliban az is, hogy baja lesz a kocsinak. Amit lehet, megpróbálok kivédeni, így nyomkövető van benne, meg van jelölve UV-védelemmel és van benne egyedi lopásgátló is, amit senki nem ismer. Így is el lehet lopni, de az esélye ennek elenyésző. Ha mégis, ugorj az 5. pontra.

7. Megtörténhet, hogy én töröm össze az autót. Bár eddig soha nem okoztam balesetet, benne van ez is a pakliban. Ha ez bekövetkezne, ugorj az 5. pontra.

Összegezve tehát az az autó illik hozzád, amelyikről Te úgy érzed, hogy hozzád illik. Mindenki más véleménye mellékes.

És én most úgy érzem, hogy 2016. szeptember közepén jobb döntést nem tudtam volna hozni.

És ez a lényeg!
Úgyhogy amikor azon gondolkodsz, hogy egy olcsó, megbízható, jó kocsit akarnál venni, ha rám hallgatsz, menj be egy Suzuki szalonba...

Cirkuszjegyet ajándékba - avagy nem is baj, ha a gyerek rosszul tanul

Több kollégám is meséli, hogy a gyereke a jó bizonyítványért cserébe ingyenes cirkuszjegyet kapott ajándékba az iskolától.

Hogy milyen rendesek ezek az iskolák! Tényleg értékelni kell a gesztust és valószínűleg azért látok megint mögé valami rosszat, mert egyrészt nincs gyerekem - jelen esetben ennek kifejezetten örülök, de erről majd később -, másrészt azért, mert Magyarországon vagyunk és így szinte biztos, hogy mutyi van a dologban, harmadrészt meg azért, mert úgy utálom a cirkuszt, ahogy van. Ez utóbbi egyébként egy tiszta érzés bennem, semmi vegyes érzelem nem keveredik közé.
De nézzük szépen sorjában!

1. A gyerek kitűnő, ráadásul számos tantárgyból dícsérettel. Ezért aztán kap egy cirkuszjegyet ajándékba. Mit csinálsz? Nem fogsz elmenni? Dehogynem! Nem okozhatsz a gyereknek lelki törést azzal, hogy megdícsérték, Te meg ezt anulálod azzal, hogy nem váltod ki a jutalmát. Sakk, matt!

Nade akkor hogy legyen? Tegyük fel, hogy Ti egy átlagos magyar család vagytok, azaz anya-apa-kétgyerek. Ebből ugyebár az egyik gyerek kapott cirkuszjegyet, az ő jegyét nem kell megvenni. Egyedül nem engedjük el, és hát amúgy sem vagyunk annyira bunkók, hogy ne örülnénk a gyerekkel együtt. Tehát menjünk el családilag! Na, a fővárosi nagycirkusz (direkt írom kisbetűvel, mert aki magát nagynak nevezi, az eleve nem lehet nagy és mint írtam is, utálom mint a bűnt...) weboldalán meg lehet kukkantani a jegyárakat. Ha nem akarsz a zenekar mellé, a színpad hátuljára ülni, akkor a minimum 3100 forint lesz anya jegye, még 3100 apáé és ha a másik gyerek nem volt kitűnő és nem kapott "jutalmat", akkor neki is kell vegyél 2500-ért. Eddig 8700 forintnál tartunk. Ha meg akarod adni a módját és eccerélünk alapon a legjobb jegyet veszed meg (amivel mellesleg a gyerek tényleg lát is valamit az előadásból és nem a kakasülőn kucorog 30 méterre a színpadtól), akkor a jutalom 4500+4500+3100= 12100 azaz tizenkétezer-egyszáz forintodba' lesz. Ha elhozod a nagyszülőket is, vagy ha több gyereked van, ezeket add hozzá szépen.

Még nem etté' pattogatott kukoricát vagy perecet, nem ittá' kólát és nem menté' el a Városligetig. Ha Budapesten élsz, valszeg van bérleted, de vidékiként bármelyik pályaudvarról minimum egy-egy átszállójegy kell fejenként oda-vissza, azaz 530x2x4= 4240 HUF oda-vissza az utazás 4 főnek. Ha vidékről jössz fel pestre, ehhez add még hozzá a MÁV vagy Volán jegyek árát. Azaz még csak elmentél a cirkuszig, megvetted a jegyeket a többieknek és máris 25-30 ezresed bánja. Ismétlem, még nem ettél pattogatott kukoricát vagy perecet. Ezeket nem javaslom a helyszínen vásárolni, mert aranyárban mérik őket!
Szóval az, hogy a gyerek kapott jutalmat, ennyiben van a családodnak.
2. Hogy mutyi van a dologban az több dologból is látszik. Egyszer abból, hogy nem minden iskola adott ilyen jegyeket, tehát az egész ismeretségen múlt. Azaz, aki haver, annak jutott, aki meg nem, az szerencsés. Az iskola persze jól járt, mert neki nem került pénzébe a jegy (mert nagy összegben le merem fogadni, hogy az fnc a naccirkussz adta ingyen), és mégis adott jutalmat az eminenseinek. Aztán hogy mutyi van a dologban az abból is látszik, hogy egy 2500 forintos ajándék miatt te további 10000 azaz tíz-ezer forintot költesz náluk és itt már meg is értetted, miért adták a jegyet "ingyen". Nem szívjóságból volt, ugye érzed?
3. És talán ez a legfontosabb: miért kell ilyen fondorlatokhoz folyamodni, hogy valaki betévedjen a "nagy" cirkuszba? Talán azért, mert olyan jó a műsor, hogy visszajárnak az emberek? Vagy inkább azért, mert ha vagy olyan hülye és a gyerek (feleség, barátok, iskola) unszolására beadod a derekadat, akkor is csak egyszer lehet ilyenre bepalizni és soha többet nem mész nem csak ennek az intézménynek, de semmi köralakú sátornak sem a közelébe.
Mert mi van a cirkuszban?
3.1. Bohócok. Igen, aki semminek nem jó, abból lesz a bohóc. Számos gyerek fél tőlük, de a legjobb esetben is szimplán nem viccesek, hanem szánalmasak, erőltetettek. A kedvencem az, amikor a bohóc a Te károdra viccelődik. És még csak le se csaphatod, mert hogy is nézne ki, hogy az agresszív apuka lekevert egy oltárit a szegény bohócnak. A bohócság csúcspontja számomra pedig az volt, amikor pont ebben a "nagy" cirkuszban két ilyen balfék semmirekellő behozott egy kígyót, jól körbemutogatták, majd amikor senki ne számított rá, kidobták a közönség közé... azt a kötéldarabot, amire közben "viccből" kicserélték a kígyót. Az volt a szerencséjük, hogy nem az én nyakam köré keveredett a madzag, mert egyrészt azzal folytottam volna meg mindkettőt, másrészt meg olyan pert akasztok a cirkusz nyakába, amiből azóta is jól élnék. A szerencsétlen nő, akit eltaláltak - azt hitte, hogy az igazi kígyót dobták ki - fél percig sikítozott, mire meggyőzték, hogy az nem kígyó, hanem egy darab kötél. Hogy közben becsúszott a bugyiba is valami, az biztos. Vicces mi?

3.2. Artisták, légtornászok. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a cirkuszban élőben megy minden. Legalábbis addig, amíg le nem esik valaki és ki nem töri a nyakát. Én magam semminél nem vágyom jobban arra, hogy élőben végignézzek egy ilyen balesetet, sőt ennél is jobban vágyom arra, hogy a kiskorú gyerekem végignézzen egy ilyet és egy életre szóló traumát szedjen össze vele.

 Persze vannak artisták, akik labdákat meg mindenféléket dobálnak (és leejtik természetesen), nameg vannak a guminők, akik mindenféle kitekert pózokban mutogatják magukat. Ezt mondjuk az apukák szokták élvezni, az anyukák kevésbé. De legalább kiderül, hogy rendben van-e a szekszuális élet a családban, mert ahol anya megsértődik, amikor apa nyála csorog, ott van ám baj. De hány ilyet látni...

3.3. Állatok és állatidomárok. Mit gondoltok, hogyan érik el azt, hogy az állat - legyen az macska, nagymacska, kutya, medve, elefánt, vagyakármi - azt csinálja, amit az idomár akar? Jutalomfalatokkal? Ugyan már királyfi! Hány éves vagy? Még hiszel a mesékben? Hát elárulom, hogy VERÉSSEL. Elég belenézni az állat szemébe és láthatod, hogy retteg.

Az állatidomítós számokat látva nekem ahhoz támadt kedvem, hogy ostorral ugráltassam a szadista idomárokat addig, amíg meg nem látom ugyanazt a félelmet a szemükben, amit az állataik szemében látok. A tanuláson kívüli időben persze olyan ketrecbe zárni őket, amilyenbe ők bezárják az állataikat. Persze lehet azt hazudni, hogy vannak modern módszerek, de verés nélkül egészen biztosan nincs "látványos" produkció. Az idomítós számok tehát számomra nem csodásak, hanem szánalmasak. Hogy az állatvédők hogy hagyhatják ezeket, azt persze nem értem.

3.4. Bűvészek. Na, a bűvészeket szeretem. Rajtuk legalább lehet röhögni, mert többnyire elcseszik a mutatványt. A "nagy" cirkuszban egy nagyon ismert magyar bűvésznőt láttam (annyira ismert, hogy egy találgatással kitalálod, kiről van szó, Anikó napon ünnepli a névnapját), aki - becsület szavamra - MIN-DEN trükköt elcseszett. Azóta tudom legalább, hogy azok a trükkök hogyan vannak, ha nem cseszik el őket. De hogy a gyerekemet megfosszam az illúziótól és ő is lássa a bénázásukat? És még fizessek is érte? Köszi, de nem! Hadd higgye az a gyerek, hogy van varázslat a világban...

3.5. Kifelejtettem valakit?

******

Nem tudom, sikerült-e megállnom káromkodás nélkül, de nagyon nehezemre esett...

Szóval bőven elég, ha egyszer a gyereked cirkuszjegyet kap ajándékba, onnantól nem is annyira fogod bánni, ha nem tanul olyan jól.
És mivel konstruktív vagyok, javasolnék is valamitt: ha a gyereked ilyen jutalmat kap, azt add olyannak, akire haragszol és a gyerekednek meg vegyél valamit a fentebb felsorolt pénzekből (vagy azok töredékéből), aminek tényleg örül! Hogy mit? Te ismered a gyerekedet, Te tudod...

Mi, mennyi, miért?

Volt egy ilyen műsor. Azért jutott az eszembe, mert a hétvégén két különböző eseményen vettünk részt és a kontraszt nagy volt.

Szombaton az Andrássy-n volt a "Mobilitási hét" záró eseménye, amelyen engem egy dolog érdekelt, mégpedig a Bajcsy felőli végénél lévő Cargo bike-os bemutató. Na, ebben nem is csalódtam, mert milliónyi teherbringa volt kiállítva és még a Hajtás Pajtás által használt, elektromos rásegítéses Bullitt-et is kipróbálhattam. Eszetlen élmény volt.

Itt kellett volna abbahagyni, a csúcson és ahogyan jöttünk, a Bajcsy felé távozni.

De az a baj, hogy az ember mindig jobbat vár és én ökör elindultam az Oktogon felé, hogy megnézzem, mi is ez a rendezvény.

Hogy mi?

Nos, az Octoberfest egy silány utánzata. Vagy inkább a szánalmas szó illik rá jobban.

Az Andrássy kellős közepén felállítva sörpadok és ezeken a sörpadokon ülnek a bepalizott pesti szerencsétlenek és eszik a sült kolbászt meg isszák hozzá a sört.

Kíváncsiságból megnéztem: egy nagyjából 20 centis kolbász 1600 forint... Nos, ehhez hasonló grillkolbászt nálunk a hentesnél egy kilót lehet kapni 1800 forintból, abban éppen 6 pár, azaz 12 darab ilyen kolbász van. Így nagyjából tízszeres áron kapod meg az Andrássyn és míg nálunk a hentesnél friss házikolbászt kapsz ennyiért, az Andrássyn kétes eredetűt, amit olyan zsírban sütöttek ki, amiben aznap már egy tonna ilyen kolbász kisült.

Egyben egyébként hasonlít az Octoberfestre az esemény: itt is órákat kell sorban állni, hogy aztán a méregdrága kolbászt megedd egy sörpadon.

De legalább a többi járókelő látja, hogy Te megengedheted magadnak, hogy 1600-ért egyél egy 20 centis kolbászt. Centije 80 forint, egy nagyobb harapással egy 500-ast be tudsz pusszantani.

Mit mondjak? Gratulálok hozzá!

Természetesen óriási tömeg, a sörtől bódult népek.

"Kenyeret és cirkuszt."

Mindenképpen gratulálok a szervezőknek és mindenkinek, aki elment. Megérte az árát...

Én magam valahogy eljutottam az Oktogonig és onnan már eszünkbe nem jutott továbbmenni a Hősök tere felé. Eleget láttunk.

Inkább szépen bringára ültünk és kikerekeztünk a Nyugatiba, majd hazajöttünk a nyugis kis városkánkba.

Háromszor voltunk tehát ezen az eseményen: először, utoljára és soha többet!

Úgy felhúztam magamat, hogy az összes fotót töröltem a telefonomról, hogy még csak véletlenül se lássam még egyszer. Szerencsémre Kryx barátom azért készített pár fotót, íme egy:

A képen látszik a tömeg, a füst. No comment. Nem nekem való vidék.

*******************

Ma, azaz vasárnap viszont...

Gyerekek!

Minden az ellen szólt, hogy én vasárnap hatkor felkeljek és eltekerjek 40 kilométert, hogy aztán tekerhessek még 40 kilométert és utána még haza is kelljen tekernem 40 kilométert.

Minden amellett szólt, hogy ehelyett az ágyban maradjak és aludjak egy jót.

Szerencsére nem tettem.

7 órakor szépen elindultunk Karvára, amely falucska a Duna szlovákiai oldalán van, szemben Lábatlannal.

Futófesztivál volt itt, maratoni távval és mellette egy jó csomó bringás.

Voltam már jó néhány bringázáson, de ez valahogy mégis más volt. A nevezési díj 5 euró volt, magyaroknak 1600 HUF. 20 centi kolbász... Akik előre neveztek, azoknak ebben benne volt még egy póló is, nekem meg annyira tetszett, hogy a helyszínen nevezve is vettem egyet, 900 forintért. Na, ez emlék, amit szívesen fogok felvenni majd később. Mert még jól is néz ki.

Szuper dolog volt, hogy ott voltak fekvőbringás ismerősök, velük tekertük le a távot szépen kényelmesen a gyönyörű szeptemberi nyárban.

De még mielőtt nekiindultunk, az össze fekvőbringát kipróbáltam és nagyon tetszettek. Még Bandi feleségének a bringája is, amely éppen csak fekvő, de úgy kényelmes, hogy egy normál bringáról átülve is tudod azonnal vezetni. Zseniális!

Ami a lényeg, hogy Karváról Esztergomon keresztül, kényelmes tempóban megérkeztünk Lábatlanba, közben végig beszélgettünk. Régen éreztem magamat ilyen jól. Hihetetlen, hogy a közös érdeklődésű emberek között milyen gyorsan fonódnak barátságok. Nagyon jól tettem, hogy reggel nem az ágyat választottam...

Lábatlanba érkezve természetesen finom meleg ebéd fogadott minket, amely a nevezési díjban benne volt. Ahogyan az emlékérem is, amit a nyakunkba akasztottak és amit én hazaérve már ki is akasztottam a gyűjteményembe. Miután elfogyasztottuk az ebédet, szintén a nevezési díjban foglaltaknak megfelelően át is szállítottak minket komppal Karvára. Azt még nem mondtam, hogy a karvai Duna-korzó milyen szép. Mondja el egy kép:

Tegyük hozzá azt is, hogy a szlovákiai oldalon olyan léptekkel folyik a bringaút-építés, hogy maholnap Pozsonytól Párkányig el lehet majd tekerni vadi új bringaúton és a karvai rész éppen most készül. A Hungaroring megirigyelhetné az aszfalt minőségét, olyan sima. A szívem szakadt meg, amikor el kellett búcsúzni és el kellett indulni hazafelé.

Hazafelé hátszelünk volt, 25 körüli tempóval tekertünk kényelmesen és még arra is volt időnk, hogy vásároljunk egy kis Kofolát, amit én - bár nem Csehszlovákiában voltam gyerek - nagyon szeretek. Persze én a cukormentes változatot iszom, bez cukrem.

Hazaérve megpróbáltam elmesélni a feleségemnek, hogy milyen is volt ez a nap, de nem lehet. Legközelebb el kell jönnie velem.

Nagyon hálás vagyok az életnek, hogy ilyen napokat is ad és ilyen emberekkel ismerkedhetek meg! Remélem, hogy hamarosan újra látjuk egymást!

És az apropó ide a végére? Hogy miért is a cím?

Nos, ha az ember megválaszthatja, hogy az Andrássy úton, retkes padokon ülve, eszetlen nagy tömegben egyen-e meg egy 20 centis kolbászt eszehaccázé', vagy hogy ugyanezért az összegért egy egész napos, profin megszervezett kiránduláson vegyen részt, ebéddel, pólóval, komppal, akkor szerintem az embernek az utóbbit érdemes választania. Mert igenis fontos, hogy mi, mennyi és miért...

Sztereotípiákkal könnyebb

Ma megint olvasgattam kicsit a témában és megint rádöbbentem valamire, amit fontosnak találok megosztani és esetleg megvitatni veletek.

A sztereotípiákról van szó és azok veszélyeiről.

Azt olvasom, hogy sztereotípiák nélkül nem tudnánk élni, mert nélkülük az élet annyira bonyolult lenne, amit átlag ember, de még zseni sem nagyon tudna kezelni.

Azt olvasom, hogy segítségükkel csökkenthető a világ megismerésére fordítandó erőfeszítés, azaz könnyebben kategórizáljuk a dolgokat, amelyek körülvesznek bennünket és ezért könnyebben teszünk rendet magunk körül.

Olyan ez, mint amikor az ember a rendetlenséget úgy szünteti meg, hogy fiókos szekrényeket vásárol és az egymáshoz kötődő dolgokat ugyanabba a fiókba teszi bele. A szobában rend lesz és a fiókokból - ismerve a rendező elvet - viszonylag könnyen előkerülnek a cuccaink. Mert tudjuk, hogy egy bizonyos tulajdonságuk alapján hol is keressük őket. A zoknikat a zoknis fiókban, a férfi alsókat az alsónadrágos fiókban, a női bugyikat a női bugyis fiókban, satöbbi. Egyszerűbb így az élet? Igen.

De mi van akkor, ha valami rossz fiókba kerül?

Egyrészt nem fogjuk soha többet megtalálni, mert nem ott keressük, ahol kellene.

Másrészt viszont - és ez a veszélyesebb - olyasmit feltételezünk róla, ami nem igaz. Hogy az előbbi fiókos témánál maradjunk, ha a feleséged bugyija rossz fiókba, a te alsóid közé kerül és a reggeli félhomályban véletlenül azt veszed fel... Minimum vicces, de lehet kellemetlen is.

Félretéve a poénkodást, a sztereotípiákkal az a baj tehát, hogy - ahogy olvasom - az egy csoportba sorolt dolgokat mi magunk kiegészítjük szubjektív, azaz nem biztosan valós tulajdonságokkal is és így a kép torzulhat.

Ezért van az, hogy ha egy népcsoport iránt előítéletekkel vagyunk, akkor az abba a népcsoportba tartozó egyénekre hajlamosak vagyunk olyan tulajdonságokat is ráhúzni, amelyek a népcsoport tagjaira általában jellemzőek, de rá éppen nem.

És ezt tartom nagy bajnak.

Nem mondom tehát, hogy az előítélet feltétlenül rossz, hiszen vannak az életben olyan dolgok, amelyekre egyszerűen nincs az embernek energiája. Ezeket könnyebb általuk kezelni. Ha szerencsénk van, akkor azok a dolgok, amelyekre nem fordítunk kellő figyelmet, nincsenek befolyással az életünkre, helyesebben azokra a dolgokra nem fordítunk kellő figyelmet, amelyek nincsenek befolyással az életünkre.

A baj akkor van, ha azokra a dolgokra SEM FORDÍTUNK kellő figyelmet, amelyek befolyásolják az életünket. Pedig ilyenekből igazán nincs sok.

Ha tehát az eszkimókkal kapcsolatosan előítéleteink vannak és azok netán hibásak, egészen addig nem okoz ez problémát, amíg eszkimók között nem kell éljünk. Én magam soha nem találkoztam még eszkimóval, így a velük kapcsolatos ismereteim egyrészt hiányosak, másrészt valószínűleg hibásak, de ezzel együtt semmilyen hátrányt nem jelentenek a mindennapi életem során. Az eszkimók tehát számomra érdektelenek, így elfogadható, ha velük kapcsolatban előítéletekre, sztereotípiákra hagyatkozom.

 

De mi van azokkal a népcsoportokkal, akiktől nem tudom elhatárolni magamat. Akikkel együtt élni vagyok kénytelen, mert az országunkban, a városunkban vagy a falunkban, az utcánkban, vagy közvetlenül a szomszédomban élnek? Hagyatkozhatom velük szemben is sztereotípiákra? Könnyíthetem úgy az életemet, hogy nem torzul a kép? Mondhatom azt, hogy nem akarom megismerni őket mert elég az, amit a "fajtájukról" tudok?

 

Véleményem szerint nem. Legalábbis akkor nem, ha értelmes ember vagyok és ezekkel az emberekkel szeretnék normális légkörben együtt élni.

 

Ha tehát a szomszédom cigány, kínai, arab, vagy bármely - külső jegyek vagy viselkedés alapján - jól beazonosítható csoporthoz tartozik, akkor egyszerűen nem tehetem meg, azt, hogy beletuszkolom egy fiókba és ezzel el van intézve az ügy.

Kénytelen és köteles vagyok megismerni az egyént, hogy meg tudjam állapítani róla, milyen ember valójában. Így alkothatok róla csak hiteles képet.

Sajnos az is előfordulhat, hogy a megalkotott kép egybevág a "fajtájáról" alkotott sztereotípiákkal és ilyenkor sajnos az emberi agy a könnyebb ellenállás felé megy el és hiába akarna kibújni az illető a skatulyából, mi visszatuszkoljuk. Mert úgy könnyebb...

 

Az is baj az előítéletekkel, hogy évszázadok óta tudjuk már, miként keletkeznek.

Egyrészt hajlamosak vagyunk a kis eltéréseket felnagyítani és mutogatni rájuk, miszerint ők "mások, mint mi". Ha jobban megvizsgáljuk ezeket a különbségeket, rá fogunk jönni arra, hogy a mindennapi élet szempontjából többnyire semmi jelentőségük nincs. Példákat nem írok, mert nem lenne elég egy fél nap sem.

Másrészt viszont hajlamosak vagyunk arra is, hogy tényleges különbségeket túlzottan hagsúlyozunk, ezzel is torzul a kép.

Harmadrészt az is jellemző, hogy egy jól megállapítható különbséget hozzátársítunk egy nem ellenőrízhető tulajdonsághoz és ezentúl azt mondjuk, hogy aki ilyen, az egyben olyan is. A sunyi ebben az, hogy nagyon könnyű és kényelmes dolog egy felfedezett tulajdonság alapján azonnal még vagy három vélt dolgot odaképzelni és ezután ezeket igazolni magunknak. Az a baj ezzel, hogy hazudunk magunknak és magunkat becsapni a legnagyobb ostobaság.

És negyedrészt az is a mi hibánk, ha egy túl markáns személyt azonosítunk egy népcsoporttal és ezután azt feltételezzük, hogy a népcsoport minden tagja olyan, mint ő. Ide azért írnék példákat is, bár tudom, hogy kapok érte az orcámra. De mégis meg kell említsem, hogy nem minden roma olyan pofátlanul ellenszenves, mint Győzike, nem minden afrikai olyan sötét módon buta, mint Fekete Pákó, nem minden homoszexuális olyan magamutogató, mint Terry Black. És még sorolhatnám. De az emberi agy sajnos olyan, hogy ha azt a szót halljuk, hogy roma, akkor valamelyik markáns személyiség ugrik be és ugyanez igaz az összes többi sztereotípiára is. Ez van.

Persze az agyunk csak akkor csinál ilyet, ha hagyjuk neki. De erről még később...

A sztereotípiákat nem csak a világ rendezgetésére használjuk fel, hanem a társadalmi érintkezés során is nagy szerepet kapnak. Gondoljunk csak egy zsidó viccre, vagy rendőr viccre, vagy cigány viccre. Senki nem értené, mi benne a vicc, ha nem tudnánk hozzá azt a sztereotípiát, amire az egész épül.

Könnyebben megértjük tehát egymást, ha a velünk beszélgető ismeri ugyanazt a sztereotípiát, amelyiket mi. Írok egy példát: ha egy kevésbé kedvelt kolléga lassan dolgozik vagy sokat hibázik, akkor két fiatal között elég annyit odavetni, hogy "a vén hülye" és a másik máris érti, hogy a beszélő szerint a kolléga azért lassú és hibázik, mert ahogyan "minden" idősebbnek, már nem úgy fog az agya, nem úgy működnek az érzékszervei. Igaz ez? Nagy vonalakban igen, de valójában torzuláshoz vezethet. Mert a kolléga idős kora ellenére is lehet szellemileg frissebb a fiatalabbaknál és lehet sas szeme is, csak mondjuk éppen beteg, családi gondjai vannak, akármi.

Egyszerűbb dolog volt megítélni a kora alapján, mint áttekinteni a jelenlegi helyzetet, esetleg megkérdezni tőle, hogy mi a baja? Naná...

Ez a baj a roma szomszéd esetében is, hiszen sokkal egyszerűbb a romaságát - ha létezik ilyen - megragadva előítéletet alkotni róla, mint megismerni őt. A megismerés ugyanis energiába kerül és energiánk meg... na az nincs nagyon. Ilyesmire legalábbis.

 

És az még a bajom a sztereotípiákkal, hogy vannak okos, a témában jártas emberek, akik ki is használják a hajlamunkat az előítéletre, hogy céljaikat elérjék vele.

Nagyon jól tudják, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját népcsoportunkkal szemben más mércét alkalmazzunk, mint a másikkal szemben. Mi mindig becsületesek, összetartóak, megértőek, hűségesek vagyunk, míg a másik népcsoport biztosan be akar csapni, lusta, kirekesztő.

Aki szeretné az indulatokat szítani, annak nincs más dolga, mint rájátszani ezekre a hajlamainkra és felerősíteni a félelmeinket. Félelemmel fokozni az elzárkózásunkat, mert ha nem ismerkedünk meg azzal a népcsoporttal, akkor nem derülhet ki, hogy a róluk - szándékosan torzított információk alapján - alkotott képünk hibás és valójában nem is olyanok, amilyennek elképzeltük őket.

Ha megismerjük őket és vannak tapasztalataink róluk, akkor egy aljas ember láttán nem az jut eszünkbe, hogy azért olyan, mert cigány, arab, zsidó, homoszexuális, hanem azért olyan, mert olyanná tette az élet.

Ha tudunk árnyaltan gondolkodni és van energiánk belenézni egy jelenség okaiba, akkor és csak akkor alkothatunk róla véleményt.

Nem szabad tehát hagyni, hogy az agyunk a könnyebb utat válassza, mert meg fogja tenni. Észre sem vesszük, de már be is teszi a jelenséget, embert, tárgyat egy skatulyába, ahonnan aztán nehéz szabadulni.

És ha már skatuylázunk, akkor ha van lehetőségünk, használjunk több skatulyát! Próbáljunk meg árnyaltabban kategorizálni! Legyen az agyunkban több fiók! 

 

Küzdjünk a sztereotípiák negatív következményei ellen és ne hagyjuk, hogy fáradtság vagy lustaság miatt az agyunk becsapjon bennünket!

Mit tehetünk?

Egyrészt nem alkotunk számunkra fontos, az életünket nagyban befolyásoló dolgokról úgy véleményt, hogy nincs TAPASZTALATUNK azokkal kapcsolatban. Ha szedett-vedett információk alapján mégis véleményt alkottunk, akkor meg NEM HANGOZTATJUK a hülyeséget és nem tévesztünk meg másokat. Mert előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy hülyeséget beszéltünk és hiteltelenné válunk. Mása sincs az embernek manapság, mint a becsülete, azt meg nem kell eljátszani meggondolatlanul. Tehát hallgatni néha arany...

Ha nincs mindenre energiánk, akkor pedig fogjunk össze. Kérdezzünk olyat, akiben bízunk. Ő lehet egy családtag, lehet egy barát, lehet kolléga. A lényeg, hogy olyan valaki véleményét kérjük ki, akinek MEGALAPOZOTT véleménye lehet, mely TAPASZTALATOKON alapszik.

 

A minket érintő dolgokra pedig mindig fordítsunk kellő energiát és nyitott elmével próbáljuk befogadni azokat és csak azután alkossunk róluk véleményt, hogy eleget figyeltünk rájuk.

 

Nem olyan nehéz ám ez...

(Ugye tudjátok, hogy ezt a blogot azért írom, hogy a gondolataim több emberhez eljussanak. Ha tetszett, annyit segíthettek, hogy továbbosztjátok. Köszi!)

Nem akarok napi 7589 forintot keresni!

Már régóta tervezem, hogy kiírom magamból az ilyen pénzkeresés-átbaszás (már bocsánat, de ez a legjobb szó rájuk) jellegű dolgokkal kapcsolatos véleményemet, helyesebben haragomat.

Miért haragszom ezekre?

Egyrészt azért, mert hazudnak. Mint a vízfolyás. Azt ígérik, hogy az ember kis befektetéssel, vagy befektetés nélkül kereshet pénzt úgy, hogy nem is kell érteni a dologhoz.

Hát hadd mondjam el, hogy ha valami olyasmit dolgozol, amihez nem értesz, vagy amiben nem vagy jó az egyetlen dologra garancia, mégpedig a sikertelenségre. Ha nem vagy őszinte magadhoz és nem ismered be, hogy amit csinálsz, azt szarul csinálod és csak a szerencsédnek köszönhető, hogy nem buktál bele, akkor egész életedben boldogtalan leszel. A munkádban legalábbis, de a magánéletedre is rá fogja nyomni a bélyegét.

Hogy az én életemben nem volt ilyen? Dehogynem. De soha nem hazudtam magamnak azt, hogy jó vagyok benne. Ha valami nem ment, akkor képeztem magamat. Érthetőbb szóval: tanultam. Azoktól, akik tudták. Nálad okosabb embertől tanulni ugyanis nem szégyen. Sőt, csak nálad okosabb embertől érdemes, legyen szó bármiről. Persze kell egy képesség arra, hogy felismerd a nálad okosabbat, a nálad jobbat. És kell egy képesség arra, hogy ne irigykedj a tudására, hanem megpróbálj ellesni tőle ezt-azt. Így megy ez. Tanulás nélkül tehát nincs siker.

És ha így sem ment, akkor váltottam. Sose bántam meg.

Olyan meg egyszerűen nincs, hogy valaki mindenben rossz. Mindenkinek lehetősége van megkeresni azt, amit könnyebben és/vagy jobban tud csinálni. De ehhez megint kell az a képesség, hogy be merd ismerni, hogy valami nem megy és nem is fog menni. Mert lehet, hogy egyszer-többször rosszul választottál. És akkor mi van? Válts!

Ha bot füled van, ne menj zenésznek. Ha gyengébb fizikummal áldott meg az élet, akkor ne menj rakodómunkásnak. Ha iszonyodsz a vértől, akkor ne menj orvosnak, rendőrnek, katonának, tűzoltónak, hullamosónak. Sorolhatnám még, de a lényeg az, hogy ha valami nem megy, azt ne erőltesd! Úgyis bukta lesz a vége...

Keresd meg magadnak azt, ami neked fekszik. Ha ezzel még pénzt is lehet keresni, az szerencsés mellékhatás. Persze nem mindig a pénz a lényeg...

Ha sok dolog van, ami neked fekszik és pénzt is akarsz keresni, akkor azt válaszd a sok dolog közül, amivel lehet is pénzt keresni.

Annyit borítékolok, hogy tanulás nélkül, befektetés nélkül SOHA nem fogsz sikereket elkérni.

Aki tanulás és befektetés nélkül sikeres, annál BIZTOSAN hibázik valami. Ott átverés van. Ott mások becsapása van, élősködés van. És annak sosincs jó vége.

Ha törvénytelen, akkor előbb-utóbb meg fogsz bukni és börtönben végzed. Ha nem törvénytelen, csak erkölcstelen, azt sem úszod meg. Így vagy úgy, de megfizetsz.

Én tudom, hogy látványos dolog szép autóval hasítani, nagy házba költözni, de hidd el, hogy az esetek legkevesebb részében jönnek ezek a dolgok könnyen. Legtöbbször nagyon sok tanulással és munkával töltött iccaka van mögöttük, csak erről senki nem beszél és senki nem is kíváncsi erre.

Ami könnyen jön, az könnyen is megy. Azt már többnyire nem látod, hogy mi a vége az ilyen "sikereknek". A vége vagy börtön, vagy alkoholizmus, öngyilkosság. Így szokott lenni azokkal, akik mások átveréséből élnek. Mert aki átver idegeneket, az becsapja az ismerőst is. A hazug nem válogat. Aki szarházi, az szarházi mindenkivel. Az becsapja a feleségét, a gyerekeit, a szüleit a testvéreit. Lehet, hogy eleinte csak kicsit és talál rá (önmaga számára) megnyugtató magyarázatot, de a hazug nem tudja megtagadni magát. Ha pedig hazudsz azoknak, akik közelállnak hozzád, akkor magányos leszel. Előbb-utóbb.

Szóval, ha valaki arra kér, hogy csapj be embereket, lehetőleg a saját ismerőseidet - lásd: multi level marketing, és hadd ne írjak példákat, mert még beperelnek - akkor elegánsan használd az egyik legrövidebb, de leghatásosabb magyar szót: NEM.

Ha nem mondasz nemet és a rokonaidat, családtagjaidat, kollégáidat, volt osztálytársaidat - röviden azokat akik bíznak benned - csapod be, azzal lehet, hogy rövid távon pénzt fogsz keresni, de hosszútávon MAGÁNY lesz a jutalma. Kerülni fognak, mint a leprást és az eljátszott bizalmat nagyon nehéz visszaszerezni. Sokkal többe kerül, mint amit kereshetsz vele.

Röviden: nem éri meg!

És végül - amíg el nem felejtem - azért haragszom ezekre a pénzkeresés-átbaszás (mégegyszer bocs, de még mindig nem találtam rájuk jobb szót) dolgokra, mert általában a nyomorodat, a szorult helyzetedet akarják kihasználni.

A módszer egyszerű és hatásos: meglebegtetni előtted a könnyű pénz reményét és megvárni, amíg ráharapsz. Ha ráharapsz, ki a hibás? Ők, akik átlátszó módszerekkel próbálnak becsapni, vagy Te, aki hagyod magadat?

Komolyan azt hiszed, hogy van könnyű pénz? Komolyan azt hiszed, hogy zseni vagy és majd Te...

Hány éves vagy királyfi/királylány?

Miért hazudsz magadnak?

Na, nem osztom az észt, mert még elfogy és amúgy sincs túl sok nekem sem. De annyi azért van, hogy egyrészt ne hagyjak vágyat ébreszteni magamban olyasmi iránt, amire NINCS SZÜKSÉGEM (reklámok), másrészt ne hagyjam becsapni magamat olyasmivel, amiről kicsit utánagondolva azonnal látszik, hogy csak átverésen alapulhat. Hazugságon, svindlin, sunnyogáson.

És annyi eszem van, hogy a világból először MAGAMAT ismerjem meg és MINDEN tettemet az önismeret és az önmagamhoz való őszinteség vezérelje.

Még azt is megkockáztatom, hogy ehhez nem is kell ész...

Csak ki kell várni...

... és eljön az a pillanat, amikor az ember elégtételt kap.

Van már talán két éve is annak, hogy ön hibámon kívül belém trafáltak hátulról és rommá zúzták az autóm hátsó - ötödik - ajtaját és a lökhárítóját.

A hibás fél biztosítója az UNIQA volt, így az ügyeimet náluk kellett intézzem. Ennyit egyébként a szabad biztosító választásról. Na mindegy...

Történt, hogy a szerviz az egyik törött tolató radar érzékelőt visszaépítette, és a baleset során összetört és ezért zárlatos érzékelők tönkretették a tolató radar komputerét is. A kár javítással együtt 107 magyar ezresbe került.

A csavar annyi volt a történetben, hogy a javítás után én ezt nem vettem észre, mert egészen egyszerűen előre menetben közlekedtem hazáig és sajnos odahaza is orral álltam be. Így aztán a hibás tolató radarról csak akkor értesültem, amikor napokkal később először tolatni akartam és a rendszer ki is írta, hogy hiba van valahol.

A szervizbe visszamentem, akik meg is ígérték az utólagos kár felvételt és javítást, aztán pár hónapig össze-vissza hazudoztak arról, hogy a biztosító nem hajlandó kifizetni. A biztosító pedig össze-vissza hazudozott arról, hogy a szerviz nem is küldte be nekik a javítási igényt.

Megelégelvén a dolgot egy független márkaszervizben saját költségemen megjavíttattam a tolatóradart és a számlákat benyújtottam a UNIQA biztosítónak. Akik természetesen össze-vissza hazudoztak és gyanúsítgattak engem, hogy miért csak most - miközben ők húzták hónapokig a választ minden egyes levelemre - és miért ennyi. Szakértőt küldtek, akinek a kicserélt alkatrészt megmutattam, majd utólagosan egy igazolást is szereztem a javítást végző szerviztől, hogy a csere a baleset során meghibásodott tolató szem zárlata miatt, a balesettel kapcsolatosan vált szükségessé.

Az UNIQA erre nem tudott mit válaszolni, nemes egyszerűséggel nem fizették ki a káromat, csak részben. Én meg beleuntam a majd egy éves csatározásba és hagytam a fenébe azzal, hogy nekem ugyan soha többet ehhez a szarházi bandához nem lesz közöm.

És akkor ma jön egy telefon ebéd közben, azt hittem, hogy rosszul hallok. Az UNIQA-tól keres valaki, hogy lenne-e pár percem. Mivel az eset kicsit régen történt már és nem is voltam benne biztos, hogy UNION vagy UNIQA volt-e a ludas anno, kértem visszahívást és közben utánanéztem annak, jól emléxem-e.

Mert elképzelni sem tudom, hogy a kiterjedt levelezésünk után valaha is van valakinek pofája ahhoz, hogy engem ettől a szarházi mocsok biztosítótól megkeressen.

Persze reménykedtem abban, hogy valamiféle felülvizsgálat folyamán rájöttek a hibájukra és most valamit kompenzálni akartak abból a 107 ezresből, amivel megkárosítottak.

A visszahívás megtörtént, a jóember elkezdte nekem nyomni a szokásos marketing szöveget, hogy egyrészt rögzíti a beszélgetést, másrészt felkereshetnének-e engem valamiféle ajánlattal valamikor.

Én pedig a következőket mondtam neki:

"Kedves Uram! Volt énnekem önökkel dolgom, amikor megkárosítottak 107 ezer forinttal. A véleményem megvan az Önök cégéről, de megpróbálom megőrizni a kulturált hangnemet, mert nem Ön tehet róla. De ha már rögzíti ezt a beszélgetést, legyen kedves rákeresni a rendszerükben és átnézni, hogy miért is haragszom én Önökre. Egyben azt szeretném kérni Öntől, hogy mindaddig, amíg ezt az ügyet nem rendezzük és a káromat nem egyenlítik ki, ne hívogassanak engem semmiféle ajánlattal. Köszönöm szépen!"

Az Úr megköszönte, hogy megőriztem a normális hangnemet és letette.

Én pedig - bár tudom, hogy szarnak rá, hiszen van még rajtam kívül számos balek, akit be lehet palizni - mégis valamiféle elégtételt éreztem, hogy Ők kuncsorognak nekem és én felülemelkedve az érzelmeimen, normális hangnemben tudtam elküldeni őket a jó büdös picsába. Ahová valók... ;)
(Ha tetszett, ne felejtsd el továbbosztani! Hadd tudja meg más is, milyen is az UNIQA...)

Én is az átvert 2,8 millióba tartozom?

Én magam is kiléptem a magánnyugdíjpénztárból. Jaj, de nagyon rá is faragtam. Most majd akik bennmaradtak, azok sokkal jobban járnak, merthogy ők "is" kapnak majd állami nyugdíjat. Emellé meg ott lesz majd a "megmentett" magánnyugdíjuk is. Nos, kedves barátaim (bár ezt a szófordulatot is kisajátította valaki más, de talán szabad használnom), akkor nézzük is, mi a helyzet szerintem.

Én magam a kilencvenes évek elején kezdtem el dolgozni, azóta van fizetésem. Folyamatosan. Folyamatosan átlagos, éppen csak inflációkövető. Sőt, talán a reálértéke még kicsit emelkedett is azóta, ahogy az életem és a karrierem - ha lehet ezt így nevezni - haladt szépen előre. Talán kicsit jobban élek, mint húsz éve éltem. Azaz immáron 22 éve vagyok - amikor ez az államosítási tranzakció lezajlott, akkor éppen 20 éve voltam - kereső. Ismétlem: folyamatosan. Azaz a munkáltatóim folyamatosan fizették be a fizetésem x százalékát (változó, de 5 és 10 között, kiegészítésekkel) a KÖTELEZŐ magánnyugdíjpénztárba. Mert amikor ugyebár ez a nagy találmány elindult, nekünk, akkor még 35 év alattiaknak kötelező volt belépni. NEM volt választásunk. Hát beléptem és benn is voltam egészen 2010 végéig.

Nem tudom ki-miként tervezi az életét, de szerintem azért a nagy többség kis hazánkban azt gondolja, hogy úgy 20 éves korában elkezd dolgozni, majd dolgozik (jelenleg) 65 éves koráig és a jól megérdemelt nyugdíját élvezi ezután. Azaz dolgozunk összesen 40-45 évet (attól függően, hogy szakmunkás, szakközepes, vagy felsőfokú végzettséget szerzünk-e). Természetesen csak akkor, ha VAN munkánk folyamatosan, amire persze megintcsak nincs garancia, sőt egyre kevésbé jellemző. És ahogy most nézem ráadásul, az öregségi nyugdíj korhatára úgy változik, hogy az én generációm majd 70 éves korában mehet el nyugdíjba, ha megéri...

Akárhogy is, az én esetemet véve tegyük fel, hogy dolgozom 65 éves koromig, majd nyugdíjaznak.

Nos, az én esetem egyébként még pozitív példa, hiszen azok között voltam, akik most, a kilépésnél kaptak is valamit. Azaz nekem például volt hozamom. A feleségemnek egy másik magánnyugdíjpénztárnál egy kanyi vasat nem fizettek, de számos fényképet találtunk a neten arról is, ahogy egyeseknek megérkezett a 750 forintos kifizetés. Szóval ennyi volt a hozam.

De vegyük az én esetemet: kifizettek nekem másfél millió forintot, mint hozamot. Ennyit fialt a pénzem az 1995-ös belépésem óta (ha jól emléxem, akkoriban köteleztek a belépésre minket). Tehát 15 év alatt gyűlt nékem kamatokkal meg mindennel másfél milla.

Egyrészt, ezek szerint a befizetett pénzek átlagát tekintve havi 8.333 HUF gyűlt a számlámon és kamatozott Nekem. Tehát ha még ugyanebben a tempóban gyűjtögetek, akkor az elkövetkező 25 évben még 2.500.000,- HUF összeadva 4.000.000,- HUF gyűlt volna össze a magánnyugdíj számlámon. Egyszerüsítek, mert a bankok hókuszpókuszait nem lehet követni. Azért mai reál értékkel számolok, mert mindez persze kamatozna addig - ha pozitívan gondolkodom és nem bukik be pölöl a pénztár -, tehát ha azt szeretném tudni leegyszerűsítve, hogy mennyit is ér ez a pénz, akkor ennek a négy millának a mai értékét kell nézzem. Kicsit bonyolult, de remélem érthető.

Tehát mennyi is négy millió forint mai értéken? Mit lehet belőle tenni? Nos, ha a mai életszinvonalamat nézem - amiben sajnos még nincs gyerek, csak kettőnket kell eltartsuk a feleségemmel - akkor 4.000.000,- HUF annyit tesz, hogy 20 hónapig, azaz nem egészen kettő évig tudnám az állam által jelenleg adott pofátlan nyugdíjat kiegészíteni ahhoz, hogy a kereső időszakban megszokott életszinvonalat éljük. Tegyük fel, hogy a feleségem azért bukott a mutatványon, merthogy hirtelen kellett (volna) kivenni a pénzt és tegyük fel, hogy a feleségemnek is hasonlóan fizetett volna a saját nyugdíjpénztára. Azaz tegyük fel, hogy ő is ugyanannyit kapna kézbe nyugdíjba vonulása után, mint mondjuk én, azaz az ő részéről sem csappanna meg a bevétel.

Tehát a nagy takarékoskodással a nyugdíj után még KÉT ÉVIG élhetnénk hasonló életszinvonalon??? És itt jön a másrészt.

Mert másrészt nagyon nem biztos, hogy az ember egész életében olyan szerencsés lesz, hogy ugyanilyen "jól" fog fiallni a pénze. Könnyen lehet, hogy bebukik a nyugdíjpénztár, az állam, minden. Akkor meg miről is beszélünk?

Mit is jelent egyébként 8.333,- HUF manapság? Például 20 napi meleg ebédet egy menzán, az otthonról becipelt, megmikrózott kaja helyett. Vagy 2 darab színházjegyet havonta. Vagy 2-2 darab gyógyfürdő jegyet havonta. De sorolhatnám még. Ez az a pénz, amit a SEMMIÉRT havonta befizet az ember - helyett a munkáltató - és amiből majd valamikor a ködös jövőben lesz majd valami. Ez az a pénz, amit manapság nem költök magamra, magunkra. Ez az a pénz, amit ellopnak és el is fognak lopni tőlünk, amíg világ a világ.

Úgyhogy akkor hogy is van ez az átvert 2,8 millió ember dolog, amit mint gumicsontot rág a média napok óta?

Nos, harmadrészt: 2011 volt a legjobb év az eddigi életemben. A kifizetett tagsági díjból és munkáltatói kiegészítésből hosszú évek óta először elmentünk nyaralni. Salzburg, Verona, Horvát tengerpart, napsütés, olivabogyó. Talán emlékszel még... A kifizetett pénzből kifizettem azokat az adósságaimat, amiket évek, de inkább évtizedek óta görgettem magam előtt (bútorkölcsön, szőnyegkölcsön, hűtőgépkölcsön, és mindeolyankölcsön, amit még összeköltözésünkkor, azaz 2000-ben, 11 éve vettünk fel a feleségemmel). A kifizetett pénzből meghagytam egy olyan összeget, ami ott figyel a számlámon és aktív kereső korom óta ELŐSZÖR van az, hogy nem mínusszal kezdődik az egyenlegem. Először van az, hogy nem kell rettegjek attól, mi romlik el éppen a lakásban, az autón és azt miből fogom kifizetni. Aktív kereső korom óta először van az, hogy viszonylag nyugodt vagyok, mert van némi tartalékom. És aktív kereső korom óta először van az, hogy a bankszámlámat vezető bank nem von le havonta 10-20 ezres közötti összeget a kamatokra, mert nem tartozom nekik. Kvázi havonta 10-20 ezressel többet költhetek magamra, vagy takaríthatok meg.

Nem érzem magamat átverve.

Azért nem érzem magamat átverve, mert AKKOR éreztem magamat átverve, amikor egy olyan dologba kényszerítettek bele, amiből már akkor tudtam, hogy SEMMI hasznom nem származik majd. AZ VOLT az átverés.

És hogy nem gondolok a jövőmre? Hülyének néztek? Gondolok én arra, de abban biztos lehet a jó állambácsi, hogy CSAK OLYAN befektetésben fogom tartani a "jövőmet", amire nem teheti rá a kezét SEMELYIK SENKIHÁZI POLITIKUS. Hogy ez mi? Majd hülye lennék elárulni...

Kétharmad

Nem politikai indíttatásból írok, az egybeesés véletlen. A mi kétharmadunkról írok, az én családom kétharmadáról.

A húgom majd' négy éve úgy döntött, hogy nem vár tovább, belevág. Mármint a lakásvásárlásba. Miért? Talán azért, mert már 30 éves elmúlt és évek óta fizetett másoknak albérletet, ez pedig olyan, mint amikor az ember az ablakon lapátolja ki a pénzt. Inkább - gondolta - hasonló összegben köt egy lízingszerződést és így kvázi magának fizeti inkább a részleteket, amelyek végén reményei szerint egy saját lakás várja majd.

Nem vállalta túl magát. 54 ezrest vállalt be havonta, ami már az akkori fizetése mellett is jól tartható részletnek tűnt és természetesen reménykedett abban, hogy egyrészt a fizetése is szépen emelkedni fog majd ahogy az élete és a karrierje halad előre és persze joggal reménykedett abban is, hogy nemsokára majd nem egyedül fizeti a részleteket.

Család számára is alkalmas, másfél szobás + galériás lakást nézett ki magának egy kicsit inkább kijjebb a városból, hogy ugyanabból a pénzkeretből jobbat tudjon kihozni. Nem vállalta túl magát egy kicsit sem. Persze mint sokan mások ebben a kis hazában, nem sejthette, hogy lesz a válság és amit még kevésbé: hogy elszáll a svájci frank.

Előtte is 50-60 ezreseket fizetett ki egy-egy albérletért, így ez az 54 darab ezres simán vállalhatónak tűnt egy saját lakás reményében.

Körülnézett, megnézett jó sok lakást - néhánynál én magam is ottvoltam - valamint hetekig mérlegelte, hogy kölcsönt vagy lízinget vegyen-e fel és hogy kitől.

Végül majd fél éves keresgélés után megvolt a konstrukció és az "Első" banktól a lízingszerződés is.

Az persze alap, hogy a lízingcég nem adta oda a lakás teljes vételárát, így a szüleimnek is fel kellett venniük majdnem 3 millát, hogy az összesen 12 milliós összeg összeálljon.

Az első kétharmad tehát az, hogy a családom két harmada azonnal adósságba keveredett egy lakás miatt, és természetesen a szüleim házára is rákerült a jelzálog. Úgy kalkuláltak, hogy a három milliót a szüleim kényelmesen fizetgetik majd és pár év alatt a végére érnek, a Hugi pedig a 10 milliót röpke 25 év alatt ki is fizeti. Alig lesz addigra 50-55 éves.

A dolgok mentek is szépen, mígnem beütött a krakk. Egy dolog a válság, de ugyebár azt senkinek nem kell magyarázzam, hogyan hatott mindez kis országunk pénzére, illetve a forint arányára a többi pénznemhez. Így aztán lassan, majd gyorsabban elkezdett növekedni a havi törlesztőrészlet mind a huginál, mind a szülőknél. Meg sem nagyon állt a kezdeti duplájáig, de talán ez is ismerős másoknak, hiszen sokan vannak így vele. Illetve miket beszélek, hiszen még most sem állt meg az emelkedés. Na jó, fogalmazzunk úgy, hogy jelenleg tart a kezdeti duplájánál.

Aztán ugyebár a válság érintette a betonstabil magyar gazdaságot is, így konkrétan a hugom fizetése nemhogy emelkedett volna, de egy hónapja a munkahelye is megszűnt. Hirtelen, figyelmeztetések, előjelek nélkül. Vagy jól titokban tartotta a vezetőség. Mindenesetre gyors keresgélés és bazinagy szerencse folytán sikerült találnia egy újabb munkát, persze nem ugyanazokkal a feltételekkel, így december elseje óta kevesebb pénzért dolgozik többet. A kevesebb pénzen havi nettó mínusz 80-90 magyar ezrest tessék érteni, ami nem lenne gáz, ha eddig ez a 80-90 ezres megtakarítás, plusz lett volna. Csakhogy nem az volt, a megemelkedett részletek és nem mellesleg a megemelkedett árak - fűtésvízgáztévéinternetkajabenzinsorolhatnámmég - miatt a kényszerű váltás előtt is úgy élt a tesóm, hogy kemény spórolás mellett - fiatal nő létére szórakozás nuku, öltözködés nuku, nyaralás nuku - havonta néhány ezrest tudott megspórolni, amiből a kis lakást tudta kicsit fejlesztgetni. Mert ugye a lakásba kell(ene) némi bútor meg miegymás.

Szóval ezidáig is úgy élt, hogy félretett pénze semmi nem volt, pedig SOHA egy forintot nem költött olyan "haszontalan" dolgokra, amiket egy szép magyar szóban úgy foglalnánk össze, hogy az "élet". Az ő élete évek óta spórolás volt, vízgázfűtéssorolhatnámmég díjak számolgatása és a hó végén megmaradt ezrecskék összerakosgatása amikből kanapé, konyhai asztal, satöbbi lett. De azért szépen és lassan fejlődött az élete és akár még jól is tudta érezni magát a kis lakásban, ami egyébként röpke egy óra tömegközlekedésre van a munkahelyétől.

Illetve volt, amíg ki nem tették.

Érdekes dolog az élet, hiszen ebben a - majdnem azt írtam, hogy tetves - kedves kis országban valahogy fordítva mennek a dolgok. Így aztán immáron negyedszer járt úgy a tesóm, hogy a munkáltató indokai között a legnyomósabb az volt, hogy "Neked annyi diplomád van, könnyen találsz magadnak másik munkát", miközben az iskolázatlan, de helyezkedni - lásd még: csontig benyalni, vagy durvábban fogalmazva: jobban betérdelni - tudó kolléganőknek valahogy a legnagyobb leépítés közben is akadt hely. Szóval amikor kettőből kell választani, valahogy mindig Ő szívja meg pusztán azért, mert miközben más a hátán feküdt, addig ő inkább saját pénzéből továbbtanult - két főiskolai diploma - és mert nem volt hajlandó szétdobni a lábait valamelyik hájfejű faszkalapnak.

Summa-summarum idén decemberben megintcsak Ő repült, ráadásul úgy, hogy 2 hete volt munkát keresni. Csodás szerencse - nameg a sok diploma - csupán, hogy talált egyáltalán valamit, ahol persze mindent előről kezdhet és ahol a fizetése is 80-90 ezressel kevesebb. Ez persze nem lenne baj, ha ez a fizetés nem éppen 5 ezressel lenne kevesebb, mint amit csekkeken be kell fizetni havonta...

Az élet persze zajlik, a család pedig arra való, hogy segítsük egymást. Valahogy lesz most is. Persze nem könnyű ez, hiszen én magam sem véletlenül ülök itt a számítógép előtt hajnali 3:59 órakor. Álmatlan vagyok én is, a gondok rámomlanak éjjelente. De ez a bejegyzés most nem rólam szól.

Karácsony előtt felröppent ugyebár a hír, miszerint a Zállam segít a devizahiteleseknek, csak nagyon gyorsan jelentsék be a bankuknál, hogy végtörleszteni akarnak. Hát mi is bementünk az "Első" bankba, ami az utunkba került vidéken, hiszen a felhívás - miszernt a cég is támogatná esetleg a devizahitel elleni harcot - december 22-én érkezett meg, amikor pedig mi már mindannyian a szülői házban kerestünk némi menedéket és békét karácsonyra. Nem ugyanaz van ám vidéken, mint Büdipesten, így a szomszédso város "'Első" bankjában volt is némi sor karácsony és szilveszter között. De valahogy sikerült a szándékunkat jelezni és az erről szóló igazolást beküldeni a munkáltatónak, aki majd segít a devizahitel elleni harcban...

És most következik az a kétharmad, ami miatt ezt a bejegyzést írni kezdtem. Kicsit kerekítek, hiszen a nagyságrend a lényeg.

Tehát a Húgom és a szüleim 12 milliót vettek fel, ebből vásárolták a lakást. A Húgom svájci frank alapon majdnem tízet, a szülők japán jen alapon majdnem hármat. Négy éve fizetik rendesen, soha még csak nem is késtek.

A "Zadósság" jelenleg? A szülők majdnem 3 milliójából 6 (azaz hat) lett, a húg majdnem 10 milliójából 16 (azaz tizenhat). Ha tehát szeretnének végtörleszteni, akkor jelen állás szerint 22 milliót kellene visszafizetni. Azt persze nem értem, hogy egy olyan ország pénzneme, amit gyakorlatilag elsöpört a cunami és aminek a felét rádioaktív hulladék borítja - ismeretes még így is: Japán - hogyan is lehet a kezdeti majdnem 1 forintról jelenleg 3 forint felett? Hogy működik ez? Mert a svájci frankot még úgy ahogy értem, nade szárnyaló japán jen?

Az ingatlanpiac persze pang, a lakásra felvehető forint alapú hitel számításánál a lakás jelenlegi értékét veszik figyelembe. Ez pedig alig haladja meg a 7 millió magyar forintot. A teljes tartozás egy harmada.

A maradék kétharmad?

Az csak úgy lett.

Varázslat.

Azzal mi lesz? Legjobb esetben is: semmi.

Milyen végtörlesztésről beszélünk akkor? Miben segít az állam? Miben segít a munkáltató? Mivel hülyítjük a népet? Milyen kiutak is vannak? Átváltjuk forintba a hitelt? Hogyan? 22 milliót ki ad egy 7 milliót érő lakásra? Ha ad, akkor milyen feltételekkel, hány száz évre?

Vagy holnaptól például nem fizetünk egy vasat sem? Viszik a szülők házát is és életed végéig fizethetsz a semmiért.

Azaz mi marad? Marad a fogcsikorgatás és a megemelkedett részlet fizetése. Ahogy haladnak a dolgok, szintén az életünk végéig. Választási lehetőség és kiút nélkül.

Erre pedig megint van egy találó magyar szó: rabszolgaság.

Na, ez a mi kétharmadunk.

Hepiend nincs?

De van!

Az első gondolatom, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben is emberek. Nem vagyok kárörvendő, nem ezért írom. Inkább azért jó fejbentartani az ilyesmit, mert az ember erőt merít azokból, akik sokkal nehezebb helyzetben sem adják fel. Példát veszünk róluk kitartásban.

Szerencsések vagyunk annyiban is, hogy a mi családunk összetartó család. A megpróbáltatások nem szétválasztanak, hanem még jobban összeforrasztanak minket. Nem félünk a munkától, amibe belekezdünk, azt meg is csináljuk, mégpedig jobban, mint más. Ha kell, másod- és harmad- és negyed- és ötödállást is vállalunk. Soha nem féltünk tanulni sem, így értünk is ehhez-ahhoz. Több lábon állunk tehát, a több lábat pedig nehezebb kisöpörni alólunk.

Persze a  kudarcok padlóra küldhetnek, de felállunk. Ha nem sikerül magunktól, akkor mindig van valaki, aki felsegít. Bízhatunk egymásban.

Szerencsések vagyunk annyiban is, hogy számunkra teljes értékű szórakozást nyújt egy jó könyv is, abból pedig - mivel még sokkal rosszabb anyagi helyzetben is mindig kiszorítottuk rá a keretet - van pár kötet idehaza. Szeretünk biciklizni is, kirándulni is, és még sorolhatnám. Röviden tehát az életben igazán jó dolgokhoz nem nagyon van szükségünk pénzre. Úgyhogy a szórakozás átalakításával is tudunk spórolni.

És ami a legfontosabb: van bennünk tartás és kitartás. Már csak dacból sem fogjuk hagyni, hogy aljas pénzsóvár szarháziak kiforgassanak a vagyonunkból.

Úgyhogy a családomnak üzenem, hogy rám számíthattok! Amiben én jó vagyok, azt hozzáteszem a harcunkhoz.

A kedves bankoknak pedig innen üzenem, és ezt vehetitek hadüzenetnek is:

MOST BASZTATOK ÁT UTOLJÁRA!

A vagánynyugdíjpénztár

Igen, tag voltam a mai napig. Azért voltam tag, mert anno nem voltam még 35 éves és kötelező volt belépni. Nem volt választásom és az ilyen kötelező dolgoktól eleve ódzkodom kicsit. Mintha a fogamat húznák...

Persze meggyőztek szépen lassan arról, hogy ez nekem jó, merthogy az állami rendszerben úgysem lesz nyugdíjam és itt meg majd jól forgatják a pénzemet és azt örökölni is lehet.

Naná, hogy voltak kétségeim, hiszen épeszű ember lévén nem nagyon tudtam megérteni, hogy miként lehet ugyanannyi pénzből többet csinálni úgy, hogy még az egész pénztár személyzetét is fenntartjuk az összes irodistával, irodaházzal, továbbképzéssel, tájékoztatókkal és reklámokkal együtt. Persze a bankárok bűvészkednek a pénzzel, így gondoltam: egye fene, menjen.

Persze az volt a legnagyobb érv, hogy a munkáltatóm még beletett pár plusz forintot ebbe a magánnyugdíjba, így effektíve több pénzt kaptam, mint az államiba kaptam volna. A pénzemnek meg nem vagyok ellensége.

És akkor most azt hallom, hogy az a meggondolatlan előző kormány a szakadék szélére sodorta a nyugdíjrendszert és még éppen időben lehet viszakozni...

Nos, kedeves politikus urak, röviden és velősen: kapjátok be!

Hazudtatok, hazudtok és hazudni fogtok és soha nem fog érdekelni a saját meggazdagodásotokon kívül semmi. Annakidején nagy pénzt tettetek zsebre abból, hogy belekényszerítettétek a hozzám hasonlókat a kötelező nyugdíjpénztárba és eltettétek a jutalékot a haverjaitoktól. Ha nézegetem a képeket - míly meglepő - ismerős arcokat látok az én nyugdíjpénztáram elnőkségi tagjai között is. Olyan embereket, akikre a kutyámat nem bíznám rá. Nade ők a haverok, kell nekik a jó zsíros állás, amiből délután 2-kor nagy táskalóbálás mellett mehetnek haza a céges luxusautón. A folyosón nézegettem épp ma a fotókat, amelyekről ezek a felkészült jókáderek a pofámbaröhögnek. Na, ezt tolerálom legkevésbé...

Persze nincsenek illúzióim, és biztos vagyok benne, hogy most is nagy pénzt zsebeltek be azzal, hogy tönkrevágjátok az egészet. Hogy mindez az én érdekemben történik? Nanneee!

Ha az én érdekemet tartanátok szem előtt, akkor a HOZAMOT kapnám vissza most és nem az infláció feletti részét. Ugyanis a hozamhoz nektek - mint államnak  - SEMMI KÖZÖTÖK. Azt a magánnyugdíjpénztár produkálta. Nektek az a pénz jár vissza, amit az állami helyett a munkáltatóm a magánba fizetett be és - egye fene - az erre rárakódott, inflációt követő kamat. A hozam pedig a nyugdíjpénztár érdeme, velük pedig én szerződtem, tehát az ENYÉM! Még le is adózok belőle, ha kell!
De nem, az én érdekeim szemmeltartása mellett visszakapom a hozamból az infláció feletti pár tizezer forintot. Nézzetek már hülyének és köszi szépen!
És természetesen megy a blabla a tévében, rádióban, újságokban, de egyet jó ha megértetek: minden épeszű ember tudja, hogy onnan lehet felismerni a hazudozó politikust, hogy mozog a szája! Nem hiszek nektek és ezzel vagyunk páran. Azt sem hiszem el, amit kérdeztek!
Nagyon jól tudom, hogy lófax lesz a Shengenbe, nem nyugdíjam.
Úgyhogy nem azért lépek ki a kötelező magánnyugdíjpénztárból, mert hiszek nektek, hanem azért, mert már az elődeiteknek sem hittem.
És nem fogok előtakarékoskodni! Ehelyett a bankoknak meg nyugdíjpénztáraknak be nem fizetett pénzekből élni fogok! Nyaralni fogok nyáron, síelni fogok télen és új kocsit fogok venni, ha úgy tetszik. Színházba fogok járni, új telefont fogok venni, új laptopot fogok venni, nagyobb tévét fogok venni, új bringát fogok venni, házat fogok venni, nyaralót fogok venni. Ha lesz gyerekem, akkor megveszek neki mindent, amire vágyik, és soha nem fogom azt mondani neki, hogy azért nem kapsz meg egy kurva 900 forintos Pemü gördeszkát (de vágytam rá kölökkoromban), mert neked teszem félre a pénzt ifjúsági takarékba...
És ha megvan minden, akkor majd kis hajókat hajtogatok az új magyar százezerforintosból és leúsztatom a Dunán!
Mert annak is több értelmét látom, minthogy retves bankok a svájci frank ingadozására meg a négyzetköbgyökkamatlábra hivatkozva lenyúlják a pénzemet. Én nem hagyom magamat úgy átbaszni, mint a szüleim, akik a kétezerötszáz forintos fizetésükből havi ezret tettek nekem félre, hogy majd eleinte lakást, később (kicsit lejjebb adva a reményeket) a lakásba bútort vegyek magamnak és végül vagy 18 év után a saját adósságaikat éppen kifizették belőle.
Aztán majd ha öreg leszek és nem tudok már dolgozni, és nem lesz mit enni, akkor eladom a nyaralót, eladom a házat, eladom a kocsit és ha mindent eladtam, majd meghalok.
De legalább volt egy jó életem, ami nem arról szólt, hogy megvonom magamtól magát az életet, hogy pár tetves banki tisztviselő jól éljen a pénzemből.
Na, ez az én vagánynyugdíjpénztáram így 2011. elején, a magánnyugdíjpénztárból kilépésem napján.