Sokunkat felháborít, ami és ahogyan történik Schmitt Pál doktorijával kapcsolatosan. De mi az, ami ilyenkor piszkálja az ember csőrét? Politikailag gáz ez?
Nálam nem. Már ne tessenek megsértődni, kedves politikusok, de hányok a politikától úgy ahogy van. Párttól függetlenül. És amennyire lehet, próbálom magamat távol is tartani tőle. Senki nem engedi be szennyet az életébe, én meg aztán végképp érzékeny vagyok erre.
Szóval Schmitt úrral (ha nevezhetem így) kapcsolatosan sem a politikai oldala érintett meg engem, hanem az emberi.
Én magam tanult ember vagyok. Ez nem érdem, tény. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek megadatott az az egyetlen alkalom és ki is tudtam használni. És ami a lényeg: nem tartom magamat többre emiatt. Számos embert ismerek, akik kevesebb papírral rendelkeznek és mégis sokkal értékesebbnek tartom őket magamnál.
Amikor azt mondom tehát, hogy tanult ember vagyok, főként azt szeretném kifejezni ezzel, hogy mennyire szerencsésnek érzem magamat amiatt, hogy az életem során olyasmikről volt lehetőségem tanulni, amik érdekeltek. Azért érzem szerencsésnek magamat, mert a tanulmányaim során - legyen az gimnázium, főiskola vagy egyetem, esetleg nyelvtanfolyam vagy bármilyen képzés - mindig valami olyasmit sajátíthattam el, amitől a személyiségem fejlődött és az életben való boldogulásom könnyebb lett.
Szerencsés embernek tartom magamat, mert mindhárom diplomám olyan területről van, amiket szeretek és amelyek érdekeltek. És amelyekből még meg is lehet élni. Ez is nagy szó ám manapság...
A gimnáziumi tanulmányaimat egy olyan iskolában végezhettem, ahol nagyszerű tanárok - kivétel nélkül írhatom ezt és semmi túlzás nincs a szavaimban - olyan színvonalon tanítottak, amellyel annak idején voltak bajaim és vért izzadtam. De a fizika kettesemmel, a matematika hármasommal és a kémia hármasommal azóta két reál főiskolát és egy reál egyetemet sikerült elvégeznem.
A kilencvenes évek elején (1990-ben érettségiztem) szerencsés voltam, mert a mi évfolyamunk igencsak egy demográfiai hullámot képviselt, így mindenhová nehéz volt bejutni. Egyetemekre maximális pontszámokkal is elvétve lehetett csak bejutni, ha az ember nem hozott mellé egy-két nyelvvizsgát, vagy nem nyert valami versenyt a gimnáziumi évei alatt, szinte esélytelen volt azt tanulni, amire vágytunk. Nekem mégis sikerült egy olyan jó felvételit írnom (főként mechanikából és matematikából, amelyekből az erős gimnáziumban kettes-hármas voltam), amelynek következtében, a hozott jegyeim ellenére a felvételi bizottság arra a szakra vett fel amelyre első helyen jelentkeztem.
Így lettem gépészmérnök.
A gépész beállítottság azóta is meghatározza az életemet. Nekem nem lehet ködösíteni, csak a számoknak hiszek. Nem viselem el a pongyolaságot és képes vagyok minden problémát a tövénél megragadni.
Talán ennek a beállítottságomnak köszönhetem, hogy ebben az életben még nem akadtam össze olyan műszaki problémával, amit megoldani ne tudtam volna. Persze nem megy minden azonnal, de fel soha nem adtam semmit, maximum elhalasztottam.
A kitartás egyébként a magunkfajta, nem éppen gazdag családból származóknak a legnagyobb fegyverünk. Én ha valamit elértem ebben az életben, azt csak a kitartásomnak köszönhetem. A legnagyobb eredmények mindig akkor jöttek az életemben, amikor már régen úgy éreztem, hogy abba kellene hagyni, mert semmi értelme. Szerencsére soha nem hagytam abba semmit, így ha nehezen is, mindennek meg volt az eredménye.
Persze szerencsém is volt sok esetben.
Amikor a gépészet mellé munkavédelmet kezdtem el tanulni, nem nagyon tudhattam, hogy ez a szakma így fel fog futni az elkövetkező évtizedekben. Nem is sejtettem, hogy ennyire keresett lesz és ennyire meg fogja lódítani az életemet. Szóval szerencsém volt, mert viszonylag korán kezdtem el foglalkozni egy olyan, átfogó ismereteket igénylő tudománnyal, amellyel nem túl sokan foglalkoztak és amit manapság is nagyon kevesen csinálnak igazán jól.
Nagyot alkotni igazán ott lehet, ahol még van mit. Én magam igazán nagyot nem alkottam, végeztem a dolgomat és számos embernek tettem jobbá az életét a munkakörülményeik javításával. És számos balesettől sikerült megóvni a kollégáimat.
Persze voltak kudarcok is, hiszen nem egyszer kellett egy-egy új főnökkel újra kezdeni az építkezést és az volt mindig a legfárasztóbb, hogy mindig újra, meg újra meg kellett értetni azt, hogy amit mi csinálunk, az neki is jó. Ami ráfordításnak látszik, az alapvetően spórolás.
Szerencsére többnyire értelmes emberekkel vetett össze a sors és egy kezemen meg tudom számolni azt a pár sötét alakot, akikkel egyszerűen nem boldogultam.
Szerencsésnek érzem magamat azért is, mert eddigi életem során nem ütköztem olyan falakba, amelyeken nem lett volna legalább egy kis rés. És nekem egy kis rés mindig elég volt, hogy tovább tudjak haladni.
Harmadik diplomámat nem régen szereztem, mind közül erre vagyok a legbüszkébb.
A Szent István Egyetemet minden tanárával, minden termével együtt imádtam, az ott eltöltött összes percet élményként tarom az emlékezetemben. Olyan agyzuhanyban volt részem, ami csak keveseknek adatik meg, hálás vagyok érte.
Biztosan a személyiség fejlődéséhez köthető, de nálam az volt megfigyelhető, hogy az első főiskolámat közepes, a másodikat jó, míg az egyetemet kiváló eredménnyel végeztem el. Valószínűleg arról van szó, hogy szépen lassan felfogtam a tanulás és a tudás szerzés lényegét, így motiváltabb lettem és ez látszik meg a jegyeimen is.
Persze a jegyek semmit nem jelentenek, a diploma minősítése sem jelent semmit.
Csak az a lényeg, hogy a megszerzett tudás többé, jobbá, sikeresebbé tesz-e az életben.
Én határozottan többnek érzem magamat, mint a tanulás előtt. Többé, de nem másnál többé, hanem magamnál többé. Ez lényeges elem!
Soha nem néztem másokat, soha nem versenyeztem senkivel, csak magammal. Soha nem zavart, ha valaki többre vitte, mint én. Csak az zavart és zavar ma is, ha magamból nem tudom kihozni a maximumot.
Persze nem eszik ám forrón a kását és tanulmányaim során bizony voltak olyan tantárgyak, amelyekre kevesebb hangsúlyt fektettem. Mert nem érdekeltek, vagy mert úgy ítéltem meg, hogy nem adnak hozzá semmit a tudásomhoz. Ezekből a tantárgyakból nem éppen rózsásak az eredményeim, de ezt vállalom is. Tudok ezzel élni.
A lényeg az, hogy ami engem érdekelt, amire kíváncsi voltam, abban mindig elmélyültem. Azt megtanultam a tőlem elvárható legmélyebb szinten.
Amikor egy iskolába beiratkoztam, azt csak azért tettem, hogy az ott tanultakkal gyarapodva, jobb életet éljek. Soha nem érdekelt a papír, a cím.
Lett volna számos olyan főiskola vagy egyetem, ahol könnyebben és jobb eredményekkel végezhettem volna. De engem nem a papír érdekelt, hanem a tudás, ami mögötte van.
És ez zavar engem leginkább, kedves Schmitt Pál!
Az zavar, hogy Ön egy papír kedvéért csalt.
Hogy Önt az vezérelte, hogy ott legyen a doktor a neve előtt.
Hogy Ön azt gondolja, hogy ettől a két betűtől Ön több. Hogy Önt emiatt jobban tisztelik.
Hát hadd mondjam el most Önnek, hogy ez nem így van.
Én magam tisztelem Önt annak ellenére, amit manapság világszerte - és nem csak idehaza - olvasni lehet erről az ügyről.
Tisztelem azért, amit az életében elért.
Attól, hogy Ön doktor vagy nem doktor, ez a tisztelet változni nem fog.
Ami az én tiszteletemet aláássa, az az erkölcsi üzenete ennek az ügynek.
Mert mit üzen ez az ügy nekünk, egyszerű embereknek?
Azt üzeni, hogy aki hatalommal bír, az mindent megtehet. Akit a haverjai megvédenek, annak mindent szabad.
Semmi többet.
És ne legyenek illúziói, mert attól, hogy "a bizottság" az Ön doktoriját nem vette el, hogy nem kell módosítania a nevét és a címet ezentúl is használhatja, aki csak él és olvasni tud ebben az országban (és ezen a világon, hiszen már világméretűvé nőtte ki magát ez az ügy), nem tekinti Önt doktornak.
Hiába van ott az Ön neve előtt a két betű - már megbocsásson - szart sem ér.
Mit tehet Ön?
Egyrészt nézzen szembe Önmagával! Saját magának ne hazudjon! Lássa be, hogy akármit is tesz, ebbe az ügybe belebukott. Csúnyán.
Így aztán le kell vonnia az erkölcsi tanulságot és bizony az is lehet, hogy le kell mondania.
Hiszen mint köztársasági elnök, a világ előtt Ön minket magyarokat, az Ön honfitársait képviseli.
Ehhez pedig a történtek fényében nincs erkölcsi alapja.
Mert Ön egy csaló. Ilyen egyszerű.
A másik pedig, hogy ha szeretne igazi doktor lenni, akkor tessék szíves lenni nekiállni újra és megcsinálni a doktorit úgy, ahogy azt minden igazi doktor tette.
Tessék kutatni és alkotni valami olyat, amit eddig még senki nem csinált.
Egészen biztos vagyok benne, hogy hosszú és tartalmas élete során szert tett olyan ismeretekre, amelyek segítségével bármikor ki tud rázni a kisujjából egy doktorit.
Csak neki kell állni és meg kell csinálni. Nem olyan nehéz ám az.
Az majd igazi lesz. Azzal be tudja bizonyítani, hogy Ön mind tudásban, mind élettapasztalatban méltó a doktori címre.
Azzal elérheti azt, amit megígért az édesanyjának.
Azzal tényleg doktor lehet Önből.
És azzal visszaállíthatja azt az elveszett tiszteletet, amit a hazugsággal sikerült eljátszania.
Megéri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése