Van olyan, hogy az embernek baja van az élettel. A saját életével. Ilyenkor kell tenni valamit.
Van olyan, hogy az embernek önértékelési problémái vannak. Hogy önismereti hiányosságai vannak.
Van olyan, hogy ezért aztán az egész élet egy nagy görcs. Bizonyítani akarás.
És van olyan, hogy az ember pont ezzel dönt romba mindent.
Betegség ez.
Olyan betegség, amelyben a beteg örökösen görcsöl és mindennek tökéletesnek kell lennie. Tökéletesnek kell lennie! TÖKÉLETESNEK KELL LENNIE!!!
És úgy kell lennie, ahogy azt eltervezte. A változás nem megengedett.
De vajon érdemes így?
Érdemes tönkretenni a másik - mások - életét egy ilyen viselkedéssel?
És megbocsátható, ha valaki beteg? Akkor neki mindent szabad? Akkor tőle mindent el kell viselni, mert beteg szegény?
Megbocsátható, ha valaki nem tud viselkedni? Ha nem akar viselkedni? Ha az örökös hisztivel agyonvágja a saját és a környezete életét?
Jó kérdések ezek...
Én azt vallom, hogy ha valakinek önértékelési problémái vannak, az ellen Ő maga tehet egyedül. Ha valakinek önismereti hiányosságai vannak, akkor az ellen is Ő maga tehet egyedül. Saját magunknak kell megismerni - és elfogadni - a saját korlátainkat. Saját magunknak kell tudnunk, miben vagyunk jók és miben vagyunk kevésbé jók.
Ha ez megvan, a többi szinte megy magától.
Ha tudjuk, hogy mi az erősségünk, akkor arra lehet egy életet alapozni. Ha pedig tudjuk, miben vagyunk gyengék, azt lehet egyrészt fejleszteni és erősíteni, de elsősorban a nagy bukásokat tudjuk elkerülni azáltal, ha nem fogunk olyasmibe, amiben nem vagyunk jók.
Olyan nincs, hogy valaki mindenben jó. Mindenkinek vannak hiányosságai, amiket ismerni kell.
Aki nem tud röpülni, az ne ugorjon, mert a zuhanás is röpülésnek tűnik az első pár másodpercben, de a vége mindenképpen nagy koppanás lesz.
És olyan sincs, hogy valaki mindenben rossz.
A felnőtté válás egyik nagyon fontos lépcsőfoka az, amikor megismerjük önmagunkat, és elfogadjuk azt, ha valami nem megy.
Mert van olyan, hogy valami egyszerűen nem megy. Aki színvak, ne menjen festőnek...
Ami meg nem megy, azt nem kell erőltetni. Megpróbálni, azt meg kell, de mindenáron, görcsösen ragaszkodni hozzá, azt nem szabad.
Mert több út vezethet nem csak az igazsághoz, de a céljaink eléréséhez is.
És az is lehet, hogy a nekünk rögös, megerőltető, kivitelezhetetlen kaptató mellett ott van egy másik, kerülőútnak látszó ösvény, amin elindulva könnyedén eljuthatunk ugyanoda.
De ahhoz, hogy ezt az ösvényt megleljük, ismernünk kell önmagunkat.
Nem mindenki szerencsés. Nem mindenki születik olyan családba, ahol a személyiségét építik és hozzásegítik őt ahhoz, hogy boldog felnőtté válhasson. Van olyan, hogy a család nem működik rendesen, a szülő nemhogy a gyerek problémáit, de a saját problémáit sem tudja kezelni.
Nem mindenki szerencsés...
De mindenki előtt ott a lehetőség, hogy megrázza magát és azt mondja: elég volt! Hogy kitörjön. Hogy az örökölt hátrányokon átgázolva is meglépje azt a lépcsőfokot, ami a teljességhez, az egészséges felnőtté váláshoz szükséges.
Nem egyszerű ez, dolgozni kell érte. Rossz hír a lustáknak.
Sokkal kényelmesebb önsajnálatba menekülni és a világot, a szülőt, a többi embert hibáztatni a kudarcainkért. Sokkal kényelmesebb, de nem vezet sehová.
Illetve dehogynem: a sikertelenségbe, a boldogtalanságba.
Ha ez a célunk, akkor lehetünk nyugodtan lusták! Akkor nem kell semmivel foglalkoznunk. Akkor csak legyünk és ne tegyünk.
Ha viszont elég volt az önsajnálatból, akkor a tenni akaró, a boldogságra vágyó, egészséges felnőtt megrázza magát, erőt vesz magán és elindul.
Nem nézi, milyen hosszú az út, hiszen a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. És a legrövidebb utat sem tudjuk megtenni, ha az első lépést nem lépjük meg.
És hogy mi az első lépés?
Először is legyünk magunkkal őszinték!
Másnak lehet hazudni - és sajnos az élet meg is követeli, hogy naponta számtalanszor hazudjunk -, de magunknak NEM!
Magunknak hazudni tilos!
Ha magunknak hazudunk, magunk fosztjuk meg magunkat a boldogulástól.
Legyen tehát bármilyen fájdalmas is az igazság, magunknak valljuk be!
És ha ez megvan, akkor nézzük meg, mit lehet változtatni!
Olyan nincs, hogy semmit.
És nem szégyen az, ha ezt a változtatást egyedül nem tudjuk megtenni.
Az sem szégyen, ha egyedül még őszinték sem tudunk lenni önmagunkhoz.
Vannak, akik tudnak nekünk segíteni. Ha szerencsések vagyunk, van legalább egy olyan ember, akiben megbízhatunk és aki - mint külső szemlélő - tud nekünk segíteni olyannak látni magunkat, amilyenek vagyunk.
Ha nincs ilyen bizalmasunk, akkor sincs baj. Vannak olyan emberek, akiknek az a dolga, hogy ebben segítsenek. Ezt tanulták, ez a szakmájuk.
Csak elhatározás kérdése, hogy hozzájuk fordulunk-e.
Tehát ha az életünk nincs rendben, akkor csak egy valakit okolhatunk érte, mégpedig magunkat.
Mert mi magunknak kell rendbe tegyük, senki más nem fogja helyettünk ezt megtenni.
Ha a hülye viselkedésünkkel - ami az önbizalom hiányból és az önértékelési és önismereti problémákból fakad - tönkre tesszük a magunk és a számunkra fontos emberek életét, ráadásul úgy, hogy közben legbelül nagyon jól tudjuk, hogy csak mi tehetünk róla és tehetnénk ellene na
AZ GÁZ!
Arra nincs mentség.
Azt nem lehet megbocsátani.
Az maga a hetedik főbűn, a jóra való restség.
Akár vallásosak vagyunk, akár nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése