Ha kételkednél...

Hogy Istenben hiszel-e, vagy a sorsban, a karmában, vagy a véletlenben, az a Te dolgod. De akárhogy is van, a szemedet nyitvatartva megláthatsz jeleket. Jeleket, amikkel a sorsod, vagy Isten üzen Neked.

Aki hisz valamiben, annak könnyű, mert csak ezeket a jeleket kell felismerni és oszlik a kétség.

Költözködés előtt állva az embernek természetesen vannak kétségei. Akár még félelemnek is nevezhetjük ezeket.

Hogyan lesz? Miként lesz? Jó lesz? Rossz lesz? Jól döntöttem?

Én is sokat gondolkodom arról, miként lesz a költözködés és milyen lesz az élet Szobon. De ha már jelekről beszéltem az elején, csak leírom már, mire is gondoltam...

Szóval, a jelek.

A leendő utcánk végében van egy gyalogos vasúti híd. Ezen át lehet megközelíteni a vasútállomást, ahonnan a vonatunk indul majd minden reggel. Ez a gyalogos híd elég ramaty állapotban volt és erős kétségeim voltak afelől, hogy meddig fog ez még állni és meddig lehet majd rajta át közlekedni. Az esztétikai élmény sem volt semmi, de a korhadt és mozgó lécek valóságos halálfélelmet okoztak annak, aki átmerészkedett rajta. Nem volt biztonságos, az tény.

Láttam már olyat, hogy egy ilyen híd életveszélyessé vált és simán lebontották. Például az állatkert mögött, a Vágány utcából vezetett egy ilyen híd át a vasút felett, Budapesten. Sokszor csináltuk azt, hogy a Vágány utcán megálltunk autóval és ezen a hídon átkelve kétszáz méter séta után ott is voltunk a Széchenyi fürdőnél. Egyszer megyek arra és sehol nincs. Hogy nem vagyok hülye és itt egy híd állt még pár hete, arról csak a meghagyott 3-4 beton lépcsőfok árulkodott. A vas szerkezetet elbontották és mostantól aki át akar kelni, az mehet a Róbert Károly körűt felüljáróján.

Szóval attól féltem, hogy a szobi vasúti hídra is ez a sors vár. Nélküle pedig kerülhetnénk minden reggel vagy 10 percet és délután is. Az pedig napi 20 perc, évi 4000 perc, azaz évente majdnem 70 óra. Ha csak a munkanapokat számolom. Nem lett volna jó.

Erre a hétvégén mit látok? A lécek lecsavarozva és a vas szerkezet már vadiújra átfestve. Azaz nem megszüntetik, hanem felújítják.

Az elkövetkező 25 évre tehát meg van oldva a gyalogos közlekedésünk.

A második jel, még aznap ért. Az utca végén van egy kis tér, a téren elhanyagolt és elhagyatott épület állt. Egykoron étterem lehetett. Amikor a vidékre költözés mellett döntöttem, barátok azzal is ijesztgettek, hogy vidéken nincsenek boltok és az embernek meg kell gondolnia, hogy mikor és mennyit vásárol be. Mert ha valami elfogy, lehet bemenni Vácra, vagy Esztergomba.

Nos, az utca végi elhagyatott épületet átfestették, és amikor arra jártunk, éppen a fotocellás ajtót szerelték fel. Itt nyílik ugyanis a Határ ABC, amely hétköznapokon 6.30-tól 18.00-ig, Szombaton 6.30-13.00-ig és vasárnap 7.00-tól 12.00-ig lesz nyitva. Ennyit arról, hogy vidéken nincs nyitva bolt...

A harmadik jel tegnap délután ért a lakótelepen. Megyek hazafelé és a szelektív kukáknál hat darab tiszta, pár perce kitett papírdoboz fogad. Pont akkorák, amekkorák a költözéshez kellenek. Valaki most költözött ide, kipakolt belőlük és kitette a hajléktalanoknak. Gyorsan összehajtogattam ezeket és a kocsi csomagtartójában el is dugtam. A délután során volt dolgom, de végig az járt az eszemben, hogy hat darab doboz azért már majdnem elég lesz a könyveknek, de kell majd vegyünk vagy szerezzünk még legalább ugyanennyit az egyéb csetreszeknek.

Amikor este hazaértem, a szelektív kukák mellé kirakva ott várt további hét ugyanilyen doboz. Üresen, tisztán.

Nekem rakták oda.

Nem lehetett ott régen, mert elég nedves este volt és mégsem voltak átázva. És nem vitték el ezeket sem a hajléktalanok, akik naponta három-négy alkalommal azért felborogatják a kukákat és összeszedik az ilyen dobozokat.

Úgyhogy semmi más dolgom nem volt, mint a nagyjából 20 méterre parkoló autóig elvinni, összehajtogatni. (Egyébként a költözésünk végén visszahozom ugyanide a dobozokat, tehát valójában csak kölcsönvettem őket...)

Miközben hajtogattam és pakoltam be a csomagtartóba, néha hangosan felröhögtem, hogy ilyen nincs...

Pedig van. Csak nem hisszük el, vagy nem látjuk meg, vagy szerencsének gondoljuk.

Én hiszek és meglátom a jeleket.

Nekem könnyű.

Megint van macskánk, sőt kettő...

Mint azt bizonyára tudjátok, hamarosan Szobra költözünk. Ezt mi persze már régóta tudjuk és mint leendő kertesház lakók, mindenképpen szeretnénk háziállatot. Kutyát és macskát. 

Nos, a kutya ügy már gyerekkori álmom és soha életemben nem volt még olyan a helyzetem, hogy abba felelősséggel bele lehetett volna illeszteni egy kutyát. Indokaim ismertek, de röviden csak annyit, hogy kutyát tartani csak arra alkalmas körülmények között szabad. Szerintem. Ilyen körülmény az én életemben még sosem volt, így kutyám sem volt sosem.

Persze a szüleim házánál mindig volt kutya, így részben voltak már kutyák az életemben és azt minden körülmények között ki tudom jelenteni, hogy azok a percek, amiket az ember a kutyája társaságában tölthet el, messze az élet legjobb pillanatai közé tartoznak.

Úgyhogy kutyánk is lesz hamarosan, de csak akkor, ha meggyőződtem a tartásának a feltételeiről és a vállalhatóságáról. Ez pedig csak akkor lesz, ha már odakint lakunk. Mert a kutya folyamatos törődést kíván, a kutya az ember nélkül egy napot sem tud meglenni. A kutyázás nem egyszerű hobbi. Azaz, a kutyára várni kell.

Ámbár a macska? 

A macska az más. A macska az önálló. A macska az jön-megy kedvére és mi macskások annyit mind tudunk, hogy igazából nem nekünk van a macskánk, hanem a macskánknak van embere. Amikor egy macska-ember kapcsolat létrejön, akkor bizony a macska fog minket birtokolni és a macska fog velünk rendelkezni. A macska ugyanis szabad lélek, misztikus és megfoghatatlan.

De pont ezért szeretjük.
A macskában az a jó, hogy viszonylag kis helyen elvan, keveset eszik, nem igényli, sőt nem is tűri a túlzott gondoskodást. Faluhelyen tehát macskát vállalni sima ügy.

Aki a macskákat szereti, az képes elfogadni a tényt, hogy a macska soha nem lesz az övé és a macska életének csak nagyon kis részét foglaljuk el mi, a "gazdáik".

Én mégis szeretem a macskákat. Nem mindig szerettem, sőt volt idő, amikor kifejezetten bolondnak gondoltam mindenkit, aki a macskára egy percet is pazarol. Azt gondoltam, hogy egy olyan lény, aki konkrétan semmit nem ad, nem érdemel meg tőlem sem semmit.

Persze sosem bántottam a macskákat, csak megtartottam a kellő távolságot tőlük. Nem foglalkoztam velük, közömbösek voltak.

De az ember változik.

És ahogy egyre jobban felnőtt lettem, azt vettem észre, hogy az életben bizony számos olyan helyzet van, amikor valamit nem azért teszünk, mert elvárunk érte valamit cserébe. Persze az emberben a legönzetlenebb cselekedetekor is van önzés, hiszen jótékonykodni azért jótékonykodunk, mert jó érzés. Mégpedig nekünk jó érzés. De talán ennyi önzést elvisel a világ és ennyi önzést bárki megengedhet magának. Ha minden ember ennyire lenne önző...

Elkalandoztam.

Szóval a macskák irányába nyújtott szeretet és gondoskodás számomra mindig olyan érzés volt, hogy az ember csak pazarolja az energiáit és közben nem kap cserébe semmit.

De így van ez? A macskák semmit nem adnak?

Nem hinném.

Aki nézett már kölyökmacska szemébe, az tudja miről beszélek.

Egy pillantásával képes egy ilyen cica helyre állítani a lelki békénket és nincs az az ember, aki ne akarná megzabálni.

Persze vannak emberi külsőbe bújt lelketlen lények, akik egy ilyen cicát is képesek kitenni az erdő közepén, de az erről a viselkedésről alkotott véleményem megint csak ismert.

Vannak olyan lények is (az ember szó használatát tudatosan kerülném), akik megrugdosnak macskákat. A világ rossz? Mindaddig nem, amíg vannak olyan emberek, akik ezeket a hányatott sorsú cicákat felkarolják, gyógyítják és otthont adnak nekik.

Amíg az ilyen emberek vannak többségben, addig a világ jó. És ők vannak többségben.

Akik nem követnek a G+-on vagy a Facebookon, azoknak a képen látható macskáról - becsületes nevén Dominóról - annyit, hogy a Húgom szedte össze Budapesten és a szüleimnél lett ő a harmadik cica, koszttal-kvártéllyal. Hamar megszokta az új helyét és ha bárki fél méternél közelebb megy hozzá, majd szétesik, úgy dorombol. Tehát az ő sorsa is jobbra fordult és meg is becsüli magát a drága. A "helyi vagány" (ismert még így is: Pöpi, a képen balra) befogadta és teljes a testvériség.

A mai történetem nem róluk szól, bár a képeken látható fekete cicával, szegény megboldogult Grafit (majdnem) cicánkkal kapcsolatban van. Aki olvassa a blogjaimat az tudhatja, hogy a fekete cicát egy fa tetejéről szedtük le a Börzsöny közepén és ő lett volna a mi cicánk. Csak a kiköltözésünk sajnos csúszott pár hónapot az autók pedig túl gyorsan száguldoznak Nagymaroson (is), így sajnos Grafit nem érte meg a Szobra költözést. Nyugodjon békében és annyit azért mindenképpen hozzátennék, hogy a biztos halálból megmenekítve esélyt és jó pár boldog napot kapott Attila barátomtól, aki befogadta addig, amíg majd mi ki tudunk költözni és magunkhoz tudjuk venni. Ez volt a terv, de a sors átírta. Grafit már felülről figyel minket. Még el tudtunk tőle búcsúzni, és le is tudtam fényképezni. Szép nagy cica lett volna belőle...

A mai történetemben két cirmos cica szerepel, akik megint Nagymaroshoz kötődnek. Nagymaroson tették ki őket az autóból és itt kéredzkedtek be egy udvarba. A történtekről így mesélt Attila egy Facebook hozzászólásában:

"Tegnap este tűnt fel a lány cica a házunk előtt nagy nyávogások és dörgölőzések közepette. Miután megsimogattuk, jött utánunk mindenhova. 10 perc múlva már egyedül a nyakamba ugrott (úgy hogy álltam) és ott hízelgett tovább. Este édesanyám adott neki enni és inni, de reggelre eltűnt. Délután jött át a szomszéd, hogy befogadott két kiscicát, nem kell-e valakinek. Az esti cica volt és a testvére. Sanciék éppen erre jártak, megnézték a cicákat és megtetszettek nekik."

Így megy ez...

A macska okos állat, ők ketten is nagyon hamar levették, hogy ahol három macskát tartanak, ott nekik is jut hely.

Vannak ugyanis olyan emberek, akik még a háromlábú macskát sem kergetik el és annak ellenére, hogy a maguk számára is nehéz előteremteni a mindennapi betevőt, mégis jut a cicáknak is. Háromnak is. Ha be kell fogadni még kettőt, azoknak is. Hozzájuk vitt át minket Attila barátom, mondván, hogy ha kell macska, van itt kettő éppen...

Egy fiú és egy lány. Amikor a ház felé baktattunk, azon tűnődtem, hogy a kandúr még okés, de mit csinálunk mi egy lány cicával? De aztán eszembe jutott az is, hogy anyukámnak is van anyacicája. Ha az ember nem akar kiscicákat, akkor van ám a macskanők számára is fogamzásgátló, de pont a Dunakanyarban, szinte minden évben van kedvezményes ivartalanítás is. Szóval kis gondoskodással és előre gondolkozással a lány macska ugyanúgy nem gond, mint a fiú. Sőt! A lány macska kevésbé kóborol el.
Nem is nagyon kellett megrebegtetnie a szempilláit ennek a kis cafatnak, amikor megláttuk, nyert ügye volt. Aztán a farakás mögül előjött még egy ugyanolyan, csak fiúban.

Na, így lett nekünk megint cicánk, de most egyből kettő. És mivel a mai napon azért mentünk Szobra, hogy a költözés részleteit meg tudjuk beszélni, annyi már szinte biztos, hogy alig egy hónapot kell várjunk, mire elhagyhatjuk a "Big Szitit". Addig pedig ezek a kedves emberek vigyáznak a cicáinkra. Mi meg hordjuk szorgalmasan a macskakonzerveket meg a száraz kaját...