Főz az ország...

"Vacsoracsata és Hal a tortán, nameg főzőversenyek egymás hegyén-hátán. Főz az ország Nyíregyházától Sopronig." Az alábbi mondat Éccsapám stégszomszédja szájából szaladt ki Noszlopon, ahol augusztus 8-án megint megrendezték a szokásos főzőversenyt. Igaza van Gyulabá!

Noszlop Veszprém megyében van, a Pápa és Devecser közötti, kissé kacskaringós (30 kilométer, 120 kanyar...) úton. Leginkább "a Nyócason" közelíthető meg vagy Devecsernél jobbra lecsavarva, vagy már Ajka-Bakonygyepesnél jobbra, majd egy Európai minőségű sokszámos hátsó úton haladva. Noszlop híres a Noszlopi Finomságokról is, amelyeket mellesleg Devecserben gyártanak a Rákóczi utcában, de ettől még igaz a nevükben lévő "finomságok", hiszen finomak.

És Noszlopon áthaladva nem kerülheti el a figyelmünket az a diófa liget, amely helyet és árnyékot ad az augusztusi melegben főzni, vagy csak egyszerűen kikapcsolódni vágyóknak.

A verseny-jelleg számomra igazándiból nem fontos, én azt tartom inkább fontosnak, hogy Édesanyámat nagyon régen láttam már ennyire felszabadultnak és vidámnak. Rá és barátnőjére tényleg illett a "Víg barátnők" csapatnév, amellyel indultak.

Na és persze az a fontos, hogy ennyi embert megmozgat egy esemény egy ilyen kis faluban, ahol - és ez nem negatívum, de tény - valójában alig történik valami. Mesélik, hogy főzni 10 főre kell, aki időben jön az az elkészített ételből szabadon kérhet és kaphat. Meg is terítenek a csapatok, hiszen a zsűri értékeli a terítéket is.

Persze vannak itt is titkos favoritok és többen nagyon is komolyan veszik a versenyt. Van, aki nyerni jött és ezért meg is tett mindent. Anyukámék szórakozni jöttek és igazán jól is érezték magukat. Az elkészített ételek között is van különbség, de a bonyolult, flancos ételek között simán nyerhet egy bableves is, ha jól készítették el. Míg el nem felejtem: a Víg barátnők által készített "Fejtett bableves gazdagon" idén ezüstérmes lett. Nálam persze vitte a pálmát, csak három tányérral ettem belőle és sikerült még elkunyerálnom egy literes befőttesüvegben is, így ma délután még egyszer belakok tőle...

Bár Marika néni, Anyukám barátnője kicsit szomorú volt, amikor a habarást összekapta a meleg leves, de kis kevergetés után ezek a csomók eloszlottak, én pedig speciel jobban is szeretem, ha a habarás kicsit csomós és érzem a tejföl ízét. A leveshez nagyszülői recept alapján elkészített lángos volt a második, az is aranyérmet érdemelne.

Szóval tegnap Noszlop főzött és ha átgondolom, az esemény sikere valószínűleg abban áll, hogy akit az asztalához meghív az ember, azzal mindenképpen közelebb kerülnek egymáshoz. Noszlopon pedig egy nagy közös evészet zajlott és teljesen mindegy volt, hogy a Jászságból vagy Erdélyből jött-e a csapat, jól szórakozott mindenki.

Persze igaza van Gyulabának, hogy amíg mi itt főzögetünk és a tévében is azt látjuk minden este, ahogy a celebjeink a fakanalat bűvölik, addig az ország fele éhezik. Mégis, a noszlopi eseményen résztvevők saját alapanyagból készítettek mindent, saját pénzükből vendégeltek meg mindenkit, akin arra járt. Noszlopon tehát tegnap nem éhezett senki. A példa követendő...

Tá, tá, tá, szün!

Valami ilyesmi ritmusképlet jellemezte e nyári blogger aktivitásomat. Hogy betűundorom volt-e, vagy csak simán kizökkent az életem a normális kerékvágásból, azt nem tudom, mindenesetre mostanában nem írtam semmit. Pedig történtek velem dolgok, amiket át sem volt időm gondolni rendesen.

Nyaraltam. Persze nem így terveztem a nyaralást, hiszen egész idő alatt kétszer volt olyan, hogy azt csináltam, amihez NEKEM volt kedvem és nem kényszerpályán mozogtam mások akaratától vezérelve.

Ilyen az élet, vagy csak az én életem ilyen? Úgy értem, hogy az ember elképzeli, mit is fog tenni, aztán szépen beleszólnak mások és végül csak az nem történik meg, amit én akartam?

Ezen gondolkodtam, amikor Hévizen, hajnali kettőkor feküdtem a víz tetején és a sötétben a csillagokat bámultam. Ez volt az egyik olyan alkalom, amikor úgy éreztem, hogy "Na, most! Ez az!" Szerencsére a hévizi tó vize kifolyik egy csatornán, ahol több kilométer hosszan alkalmas még a fürdőzésre és ezt szoktuk kihasználni. A víz 30 fok körüli, éjfél után alig van valaki és nincs belépődíj. Emellett csend van és sötét, szúnyogok sehol. Csak lebegek a meleg vízben és a hullócsillagokat lesem. Közelít ez a tökéletes állapothoz, talán az anyja méhében érezheti magát az ember ennyire jól. Nem szivárognak be a mindennapi gondok, nem érnek ingerek és szabályosan érzem, ahogy a nagyvárosban összekócolt idegeim kisimulnak. A termálvíz áldás, ez az egyik ok amiért jó (lenne) Magyarországon élni.

A nyarat bringázással akartam tölteni, ezzel szemben egyszer sikerült úgy elmenni kerekezni, hogy azt mondjam, ez jó volt. Sógorom, aki francia de szívében egyre inkább magyar, büszkén mesélte nekem, hogy a város körüli erdőkben milyen szuper útvonalat fedezett fel, amit meg akar nekem mutatni. Annyit felejtett el, hogy én itt nőttem fel és gyerekkoromban néhány tízezrest lebringáztam, majd később lemotoroztam, majd később megint lebringáztam ezekben az erdőkben. Egy szombati napon azért korán nekieredtünk, hogy ne legyen meleg. Nem is volt, csak 35 fok, így a 15-20-as tempó éppen alkalmas volt arra, hogy egyrészt hűtsön a menetszél, másrészt a bogarak ne tudjanak megzabálni minket. Ha valakinek motiváció kell, bringázzon az erdőben. Ott aztán nem lehet lazsálni, mert ha megállsz, vagy csak lassabban tekersz, megzabálnak a "bagócsok", ahogy errefelé nevezik ezeket a kellemetlen, méh nagyságú élősködőket. Így aztán lenyomtunk egy tizenhetest pihenés nélkül, majd egy újabb tizennyolcast visszafelé. De jó volt még akkor is, ha engedve a szelíd erőszaknak én magam Pesten hagytam a bringámat, így a sógortól kölcsönkapott, kétes minőségű cangára voltam kénytelen felülni. Nos, ez volt az a másik, amikor azt éreztem, hogy azt teszek, amihez kedvem van.

A többi? Festés a szüleimnél, vakolás az anyósomnál... nem is sorolom, hiszen akinek van családja, az tudja, hogy megtalálják mindennel. Egyébként én nem is nagyon bánom, csak az arányokon kellene kicsit javítani. Mondjuk ha a fele szabadságom az enyém lenne, a másik fele meg a "kötelességeké". Persze arra szoktam gondolni, hogy nekem legalább van családom és sokan nagy örömmel vennék ezeket a "nyűgöket" a nyakukba.

Az is érdekes, ahogyan az emberi szervezet reagál a szabadságra. Amíg dolgoztam, nem nagyon voltam beteg. A szabadságom alatt kétszer is. Egyszer egy majdnem tüdőgyusziba átforduló megfázás miatt szedtem antibiotikumot, most pedig a fülem közepe gyulladt be, azaz középfül-gyulladásom van. Az első nagyvárosi ártalom, a Hajógyári szigeten nyílt diszkó miatt éjjel sem tudunk szellőztetni, megfőni viszont nem akartunk, így ment a légkondi éjjel. Nem javaslom...

A középgyül-fulladást úgy szedtem össze, hogy a szüleim meg vidéken laknak, ahol meg a kutyák ugatnak egész éjjel. Persze a kutyaugatástól nem gyullad be az ember füle, csak ha miatta füldugóval alszik. Na, ezt sem javaslom. Pár hét nem alvás után - merthogy a minket szórakoztató kutya a rendőrfönöké, így nincs értelme kihívni a rendőrséget  - én kínomban kimentem az erdőbe az autóval, előredöntöttem az üléseket és egy matracon aludtam vagy 12 órát. Az ablakokat letakartam , így nekem nem kelt fel a nap, az autó pedig hihetetlenül hangszigetelt, úgyhogy az erdő közepén csend volt. Persze már régen ki akartam ezt próbálni, így ha szigorúan vesszük, a nyáron három dolgot is csináltam, amit én szerettem volna.

Most újra Budapesten. Szerencsére egy ideig hideg volt meg eső, így még elviselhető a panel. Hétfőn és kedden nincs diszkó, így aludtam is, a munkahelyen pedig a nyári uborkaszezon fogadott...

A nyárból van még hátra egy hónap, és még ebbe is beleférhet sok minden. Lesz egy hosszúhétvége is, amire persze megint tervezgetek, de minek. Persze tervezni jó perverzió!

A betűundorom elmúlt, úgyhogy mostantól írok megint, így tudhatjátok majd, mi van velem...