A média és Schmitt Pál

Nem kell feltalálni a kereket, nem kell felfedezni a spanyol viaszt!

Megtette más.

Működő demokráciákban - tehát nem nálunk - a média úgy működik, ahogy kell. Csak meg kell nézni, lemásolni - az úgyis megy nekünk - és csinálni.

Mire gondolok?

Nagy múltú demokráciákban a média nem az éppen aktuális hatalom seggét nyalja.

Nekünk, halandó választó polgároknak nem nagyon van beleszólásunk a politikába, csak a választásokkor. Négy évente van lehetőségünk arra, hogy véleményünket kinyilvánítva a kevésbé rosszat helyezzük hatalomba. 

Ennyi jut nekünk.

A köztes időben az általunk megválasztott - jó vagy rossz - hatalom működik. Ez a demokrácia. Nem jó, de nincs jobb.

Ha egy demokrácia jól működik, akkor ebben a négy évben sem csinálhat azt a hatalom, ami neki tetszik. Mert egy működő demokráciában a disznóságok kiderülnek és a bűnöző megbukik.

Ez a média dolga.

Hogy kiderítsék a disznóságokat.

Hogy ha kell, összefogják a szálakat, kinyomozzák az összefonódásokat.

Hogy az általunk megválasztott - vagy meg nem választott, de elfogadott - politikus ne érezze azt, hogy bármilyen disznóságot elkövethet, úgy sincs következménye. Úgy sem derül ki.

Na, nálunk ez nem így van.

Erre először akkor döbbentem rá, amikor az egyik bank V.I.P. listája kiderült.

Talán emlékeztek, politikusok kevesebb kamatra vehettek fel pénzt, mint ami kamatot be kellett érte fizetni.

Pénzt már csak nem adhat direktbe egy bank, így kénytelen voltak trükközni. Azaz, bújtatottan megvesztegették a politikai elitet.

Határozottan emlékszem egy beszélgetésre, amelyben az egyik "nagy tekintélyű" újságíró képébe vágta valamelyik szarházi politikus, hogy "Miért, ha magának valaki felajánlaná, hogy olcsón vehet fel pénzt, kevesebb kamatot kell utána befizetni, maga nem használná ki az alkalmat?"

Nos, az sincs rendben, ha egy politikus ilyen arrogáns, de ez már csak az okozat. Az ok a lényeges.

Az ok pedig az volt, hogy az arrogáns, korrupt politikusunk nagyon jól tudta a beszélgetést vezető újságíróról, hogy impotens szakmailag.

Egyetlen kérdéssel sarokba lehetett volna szorítani az összes pofánkba röhögő mocskot abban az ügyben is.

Mert az rendben van, hogy alacsony kamatra lehet felvenni pénzt annak, aki V.I.P., de az nincs rendben, amit ezért cserébe tenni kellett. És gondolom, tettek is.

Ha a riporter logikus gondolkodásra képes és lényeglátó - fontos újságírói tulajdonságok ezek - akkor bizony meglátja ám azt az egy kérdést, amivel az összes mellébeszélő politikusba bele lehet fojtani a szót.

Hogy mit tettek cserébe az alacsony kamatért...

Na, ez nálunk nem működik. Ez itt Magyarország.

Amiért ezt a bejegyzést el kezdtem írni, az csupán az a tény, hogy felnőtté válásom óta, azaz 22 éve most láttam először azt a magyar demokráciában, hogy mintha a sajtó - egy része, konkrétan a HVG - úgy működne, ahogy a sajtónak működnie kell.

Most történt meg először, hogy valami disznóságot kiderítettek és az azt elkövető meg is ütötte a bokáját.

Az persze megint más tészta, hogy egy normális demokráciában a köztársasági elnök - vagy bármely politikus - lemondana, ha csaláson és hazugságon kapnák, de fogjuk fel a Schmitt ügyet úgy, mint az első lépcsőfokot az igazi demokrácia felé vezető úton.

Egy olyan demokrácia felé vezető úton, ahol nem csalhat, lophat, korrumpálhat, kefélhet félre a politikus, mert kiderül.

Ahol a média és az újságírás rendesen működik.

Ahol betölti a kontroll szerepét.

Ahol az újságíró nem a labdát adogatja fel a köztársasági elnök úrnak (ha nevezhetem így) és nem eszköze a magát kimosdatni akaró hatalomnak.

Ahol az újságíró mer kérdezni és a politikus mer válaszolni.

És ahol a lebukás tényleg bukás.

Ahol tényleg van következménye annak, ha valaki hazudik, csal, lop.

Addig pedig, amíg ezen a hosszú és foghíjas lépcsőn sikerül felkapaszkodnunk, a magamfajta egyszerű választópolgár egyet tehet: reménykedem abban, hogy egyre több ilyen eset lesz és bekerül a zabszem az összes hazug, szarházi, magát biztonságban érző politikus seggébe.

A Schmitt-ügy egyik üzenete talán ennyi: a disznóság néha kiderülhet. 

Stockholm, ahol még mindig csórónak érzed magad....

Gyakorlatilag egyfajta bizarr nosztalgia fogott el Stockholmban járva. Utoljára valamikor a '90-es évek elején éreztem magamat ennyire csórónak Ausztriában járva-kelve, mint most. Az életünk, de legalábbis az én életem szerencsére átalakult már annyira, hogy manapság Európában már nem érzem magamat csórónak. Jó, vannak országok ahol jobban élnek, mint mi, de ezekbe elutazva az ember egy nyaraláson azért megengedhet magának egy-egy éttermet és ha kicsit drágábbak is, mint idehaza, régen nem érzem már sem Ausztriában, sem Olaszországban, sem Németországban, sem Franciaországban azt, hogy én lennék a csóró magyar.
Na, a svédeknél ez az élmény megvan, kezdve a 130 forintos zsömlével és befejezve a 220 koronás, azaz átszámítva 7200 forintos, de a fél fogunkra sem elég vacsorával.
Szóval drágák a svédek.
A március 15-e köré csoportosuló hosszú hétvégét toldottuk meg egy nappal és így utaztunk ki fapadossal 14-én és jöttünk haza 18-án Stockholmi kirándulásunkból. Mindent összeadva tehát négy napot és négy éjszakát töltöttünk a svéd fővárosban. Ez került nekünk kettőnknek nagyjából 300 ezresünkbe úgy, hogy közben bizony nélkülöztünk.
A Wizzairrel utaztunk, 54 magyar ezresért vittek ki és hoztak haza kettőnket. Elsőre jól hangzik, de ezt úgy kell érteni, hogy fejenként egy, a kabin méretnél kisebb kézi csomagot vihettünk magunkkal, a raktérbe feladott csomag még egy tízezressel drágította volna meg az utazást. Így aztán gyakorlatilag a váltóruhákon kívül nem nagyon vihettünk semmit, az én csomagom 9,7 kilogramm lett, a feleségemé is 9 kilogramm felett volt. 10 kilogrammig oké.
Az első döbbenet az volt, hogy a Wizzair több helyen megpróbált lenyúlni minket. Az első ilyen lenyúlás a kézipoggyász mérete. A jónép ugyanis megveszi a kabinméretű gurulós bőröndöt és azt gondolja, ezzel rendben van. Mert a légitársaságok nagy részénél a kabin (cabin) méret 56x45x25 centiméter. Ilyen bőröndöm van, 4 darab. A Wizzairnél viszont a kabinméretet önkényesen 50x40x20 centiméterben határozták meg, így a birtokomban lévő 4 bőröndből három máris kiesik. A Benetton gurulós bőröndünk ugyanis 56 centiméter hosszú, egy Samsonite bőröndünk 25 centiméter magas, míg a harmadik (névtelen) bőröndünknél a kerekek miatt nem fér bele az 50 centiméterbe, mégpedig 3 centiméter híján. Azaz, ha ezen bőröndök bármelyikével, gyanútlanul kibattyogunk a reptérre, akkor hamar azon vesszük észre magunkat, hogy adhatjuk fel a raktérbe és ugrott 15-20 Eurónk csomagonként. Ez az első lenyúlás.
A második döbbenet a beszálló kártyákkal kapcsolatos. Ugyanis, ha nem regisztrálsz interneten és a beszálló kártyádat nem nyomtatod ki és viszed magaddal, akkor a helyszínen ezt 4125 HUF ellenében nagyon szívesen elvégzik helyetted. Azaz kettünknek egy újabb tízezres. Ez a második lenyúlási kísérlet.
A harmadik - és ezt én be is szoptam - lenyúlás magával az internetes regisztrációval kapcsolatos. Ugyanis a Wizzair weboldalán azt olvashatjuk, hogy a regisztrációhoz a repülőjegyen található kód szükséges. Amikor ezt elkezdjük beírni, a rendszer kiírja nekünk, hogy nem megfelelő a formátum. Ekkor megnézzük jobban és rádöbbenünk, hogy a mi jegyünkön egy betű-betű-betű-szám-betű-betű kombináció van, miközben a rendszer betű-betű-szám-szám-betű-betű, vagy betű-betű-szám-szám-szám-szám kombinációt fogad el (http://wizzair.com/checkin/?language=HU). Mit tehet az ember ilyenkor? Hívja az ügyfélszolgálatot, hogy miként is van ez. És itt jön a lenyúlás: az ügyfélszolgálat 0690-es, emeltdíjas telefonszám, percenként 225 HUF (http://wizzair.com/about_us/contact_us/?language=HU). Azaz, mire végighallgatjuk a szokásos automatát, majd a kedves és udvarias női hang elmagyarázza, hogy nem a formátum hibás, hanem a rendszer van megakadva és próbáljuk kicsit később, addigra újabb pár ezressel könnyebbek lettünk. Na, ez a legnagyobb pofátlanság, amivel eddigi életem során valaha találkoztam. Emeltdíjas telefonszámon ügyfélszolgálat. Egyébként az is oda van írva, hogy mobiltelefonról még több is lehet, úgyhogy majd a következő havi számlámmal jön a döbbenet...
Még el sem indultunk tehát, de már háromszor próbáltak átverni.
Utaztam már párszor, de olyan élményem még sosem volt, hogy az ülőhelyekért úgy kelljen megküzdeni. A beszállókártya ugyanis nem tartalmaz ülésszámot, így aki tolakszik és előrefurakodik, az jó helyen ül, a többiek meg a maradék helyeken. Így aztán mi öten négy különböző sorban ültünk és a feleségem úgy tudott a keresztlányom mellé ülni, hogy volt egy aranyos hölgy, aki látván a 6 éves gyereket, átadta a helyét és elült az ablak mellől. Így legalább a gyerek ablak mellett ült, igaz a korai kelés miatt szinte azonnal be is aludt...
Ilyen előzmények után elrepültünk Stockholmba. A fedélzeten 10 perc nyugtunk nem volt, mert vagy a hangosbemondón aggitáltak minket bukaresti utazásra, vagy a méregdrága szendvicseket próbálták ránktukmálni. Nem vettünk semmit, pedig kártyával, forintban és koronában is lehetett volna fizetni. Egy 3 decis kóláért 1500 forintot...

Zsemle 3,5 SVK ~ 115 HUF

Megérkeztünk Stockholmba. Vagy mégsem? A Skavsta reptér úgy szerepel a térképen is, hogy Skavsta, Stockholm. Ezzel szemben a valóság az, hogy a Skavsta 105 kilométerre van Stockholmtól, ahová a bejutást oldd meg magadnak ( http://g.co/maps/uyf5f )! Van reptéri busz, amely 259 koronáért bevisz és visszahoz, ha megveszed retour. Tehát ketten a feleségemmel mindössze 19.000,- magyar forintból be is jutottunk Stockholm centerbe.
A város egyébként gyönyörű, de van miből szép legyen. Ilyen árak mellett...
Szóval a szállást én foglaltam. Hetekig keresgéltem és végül úgy döntöttem, hogy az utazás arról fog szólni, hogy egész nap a várost járjuk és este beesünk aludni. Úgyhogy az elvárásaim két ágyról és melegvízről szóltak. Így sikerült találnunk azt a szállodát, amely metróvonalon volt és 70 ezresből laktunk ott ketten, négy napig, reggelivel. Ez pedig - tekintettel, hogy Svédország drága hely - nem volt sok. A szálloda tiszta volt, este 10-től csendes. Én magam nagyon jól aludtam minden éjjel. A zuhanyzó és vécé a folyosó végén volt, de mivel 7 évig voltam kollégista, ez engem nem hatott meg nagyon. Azt a 20 lépést meg tudtam tenni.
A szállodában volt wifi, amihez 3 napra 3000 forintnak megfelelő koronáért kaptam jelszót. Így esténként meg tudtuk nézni az aznapi híreket és meg tudtuk tervezni a következő napot.
Külföldi utazásaim során én szoktam mobilinternetet vásárolni, így nem szakadok el az ismerőseimtől azokra a napokra sem, sőt képeket is szoktam küldözgetni G+-ra és Facebookra.
Na, a mobilinternet roaming a következő nagy lehúzás és szívatás külföldön. Még mindig, pedig már évek óta létezik. Valahogy a T-Mobile-nak nem sikerült felnőni a feladathoz az elmúlt két évben és ezt az egyébként igazán egyszerű dolgot sikerül úgy megbonyolítani, hogy a végén az ügyfél - azaz esetünkben én - szívjon és idegeskedjen.
Kezdődik úgy, hogy a T-Mobile weboldalán SEHOL nincs egy átlátható, érthető, mindenre kirejedő magyarázat az adatroaminggal kapcsolatosan, így az ember mindenféle egyéb weboldalakon, meg fórumokon kénytelen összevadászni a másodkézből származó információkat. Az meg olyan is.
A vége aztán az, hogy az ember külföldről kénytelen telefonálni és kellemes percdíjakért végighallgatni az automatát, majd tíz percig hallgatni a zenét, mire valaki ember felveszi és segíteni próbál. Ha sikerül.
Ugyanis maguk az ügyfélszolgálatosok sincsenek tisztában a dologgal. Ajánlják először az SMS-es megoldást, amelynek lényege, hogy egy telefonszámra elküldve egy meghatározott szöveget, bekapcsolódik a surfnetM csomag. Elviekben, mert gyakorlatban ez nem működik, soha nem sikerült még így adatroamingot aktivánom. Aztán az egyébként udvarias ügyintéző maga bekapcsolja nekünk a csomagot, amely egy napig él. Azaz a hercehurca legkésőbb másnap reggel újraindul.
A második napon egy másik ügyintéző van olyan rendes, hogy elmondja, van egy *szám*szám*# és yes kombináció, amivel beindítható az adatroaming. Így a harmadik napon reggel az ember már csak csillagozik meg kettőskeresztezik és bekapcsol a net. Aztán 10 órakor kapod az SMS-t, hogy az S csomagban foglalt 10 MiB-nyi adat lefogyott. A kis kolléganő ugyanis - annak ellenére, hogy vele kapcsoltattad be az M-es, azaz 50 MiB-os napi forgalmat engedő csomagot - két perccel később erre már nem emlékezett és az S-es, azaz 10 MiB-os kódját adta meg. Az meg gyakorlatilag egy órára elég de legalább drága. 690 forintot kérnek érte, három weboldal megnyitásával le is fogy. Szemben az M-es csomaggal, amely azért kitart általában este hatig. Persze ez sem sok és tekintve, hogy 1990 forintba kerül, gyakorlatilag aranyárban van, de arra pont elég - lenne -, hogy a leveleid megérkezzenek egész nap és pár dolgot megnézz a Google Maps-en, ha elkeverednél. Úgyhogy megint jön a telefonálgatás és így a negyedik napon közlik is veled, hogy van ám egy belföldi tarifával is hívható telefonszám. Na, itt durran el az ember agya. Így három felesleges telefonhíváson és úgy 5000 forinton túl ez a hányaveti stílus bárkinél karcolja a nyugalom selyemszövetét...
Egyébként a városben sehol nincs ingyenes wifi, kínosan figyelnek rá. Sem éttermekben, sem benzinkúton, se a múzeumokban. Sehol nincs.
Így aztán az online az embernek egy ilyen utazás során, a telefonálgatásokkal és félreértésekkel együtt nagyjából 20.000- forintjában van? Megérte?
A kérdés annál is inkább jogos, mert maga a város és így a közlekedés is átlátható. Könnyen eltalálunk bárhová. Az már más kérdés, hogy ez mennyibe kerül.
Bliccelni lehetetlen, minden buszra csak az első ajtón lehet felszállni, minden villamoson kalauz van, mellette szinte minden járaton ellenőr is. A metróban - helyesebben a tunelbanán - minden megállóban beléptető kapuk állják az utat és üvegkalickában peronőr figyel árgus szemekkel.
Így aztán az ember megoldásokat keres arra, hogy az utazást és a múzeumokat emberi áron megússza.

220 SVK ~ 7300 HUF

Van ez a Stockholm turista kártya, ezzel mindenen ingyen utazunk és számos múzeumba - a lényegesebbekbe mindenképpen - ingyen mehetünk be. A szépséghibája, hogy személyenként 750 korona, amely átszámítva 25.000,- HUF. Azaz kettőnknek a négy nap újabb 50 ezresünkbe került.
Kiszámolgatva egyébként megérte, mert a múzeumokba 100 korona alatt (3300 HUF) nem engednek be, de legtöbb helyen 130 korona a belépő (4300 HUF). Így aztán, ha a négy nap alatt sikerül 7-8 múzeumot megnézni, már megérte. Nekünk sikerült.

Skansen, szép. Kár, hogy a 90%-a zárva...

Igaz, a négy nap egy az egyben egy nagy rohanás volt és volt olyan múzeum, amiben én simán egy egész napot eltöltöttem volna, de nyomni kell, mert különben kidobott pénz volt a turistakártya.
Érdekes dolog, hogy a múzeumokban a szekrényekhez 1 vagy 10 koronás kell. Ez eleinte nem nagyon van az embernél, úgyhogy váltani akarnánk. A recepciónál viszont simán adnak kölcsönbe azzal, hogy majd hozd vissza. Eszükbe sem jut, hogy esetleg lelépsz a 10 koronással (330 HUF). Nem is léptünk le.
A múzeumokról külön fogok majd írni, de annyit elöljáróban, hogy nagy ötletek vannak és kevés fény. A nagy ötletek főként az interaktivitásra értendők, szinte minden teremben van valami, amit lehet nyomkodni. A kevés fény meg arra vonatkozik, hogy még véletlenül se lehessen jó fotót készíetni. Ennek érdekében amúgy tiltják is a fotoállványok használatát, tripod és monopod kizárva. Igaz, én meg tenyérből is jól fényképezek, nem nagyon remeg meg a kezem. Meg jó a gépem képstabilizátora is... Persze vannak helyek, ahol semmi kikötés nincs, így számos klafa fotót tudunk készíteni. Készítettem is, majd feltöltöm a netre és lehet szemezgetni belőle.
A napi étkezést volt a legnehezebb megoldani. A reggeli bőséges volt - nem hiába, ők találták fel a svédasztalt - így délután 2-3-ig nem voltunk éhesek. A vacsora viszont minden nap trauma volt. A mennyisége nevetséges, az ára meg horror. A csúcs az volt, amikor hirtelen ötlettől vezérelve a külvárosban leszálltunk a buszról, mondván itt biztosan olcsóbb. Na itt sikerült ennem egy káposztalevélbe csomagolt csevapcsicsát (30 gramm) és mellé három köbcenti szalonnát egy deci káposztalével 220 koronáért, azaz 7200 forintért. Horror. A hely egyébként a helyi meleg közösség találkahelye lehetett, a pincér is furcsán tartotta a kezét és láthatóan mindenki a saját neméhez vonzódott. Úgyhogy már vinnyogtunk kínunkban, hogy véletlenszerűen leszállva a buszról is sikerül a környék legdrágább buzibárjába betévedni, ahol mi voltunk az egyetlen vegyes asztaltársaság. De legalább a gyerek látott ilyet is...
Egyetlen egyszer laktunk jól, amikor a szálloda mellett lévő kebaboshoz bementünk. Na itt 85 koronáért (2800 HUF) olyan tálat kaptunk, aminek a háromnegyedét el kellett csomagoltatni.

Nem volt kicsi...

Bajunk sem lett tőle és tényleg még kétszer be lehetett volna lakni belőle. Ráadásul nagyon udvariasak is voltak és a hely megütné bármelyik magyar első osztályú étterem szinvonalát tisztaságban is. Bőven elég lett volna kettőnknek egy adag, de a képen tányér volt, a valóságban meg tálcára pakoltak úgy 3 kilónyi húst, meg vagy 2 kiló krumplit és rizst. Alig tudtunk hazavánszorogni.

Érdekes dolog, hogy alkohol nincs. A boltokban 2,8%-os sör volt a legütősebb, égetett szeszek sehol, borok is elvétve és aranyáron. Mesélik, hogy nagy berúgóhajók mennek át Norvégiába, amelyeken a jónép áthajózik a szomszédba, bebombáznak, aztán visszahajóznak. Erről többet nem tudok elmondani, kérem kapcsolja ki...

Legnagyobb élmények? A Vasa múzeum elsőként, ahol egy 1600-as évekből, 95%-ban épen fennmaradt (egyetlen a világon) hajót lehet megtekinteni. Elsüllyedt, 300 évig pihent a tenger fenekén, kiemelték, idehozták. Csodálatosan szép. Videóztam is itt, a fény kevés, de nézhető:



A Vasa mellett a Skansen tetszett a legjobban. Igaz, a szezon előtti időpont miatt sok minden nem volt nyitva, de azért egy bútorkészítő műhelyben megértettem, hogy az Ikea miért is pont svéd. A Skansenben tartott állatokról is videóztam. A disznók szőrösek, a birkák csavarosak, medvéből nem egy-kettő van, a svéd rénszarvasok meg a svéd mókusok is nagyon jó fejek.



A városban járva kelve a nyugalom figyelhető meg. Az emberek egyrészt nincsenek sokan (800.000 alatt van a lakosság, aglomerációval együtt is 1,6 millió alatt vannak), másrészt nem sietnek. Bringáznak öltönyben, kutyát szállítanak kormánykosárban. A város közepén a királyi palota körül éppen mesterséges havon zajlott egy sífutóverseny. Másnap, nagyjából az esemény után 10 órával se emelvények, se hó, se semmi. Mintha álmodtuk volna az egészet. A sétákról is csináltam egy kis hangulatfestő videót, íme:



Összességében tehát - és a körülményekhez képest is - jól éreztük magunkat, de Svédország nem pont az a turistaparadicsom, ahol az ember olcsón juthat sok élményhez. Nem hiába nem léptek és nem is fognak belépni az Euro övezetbe, hiszen a svéd korona erős, az életszinvonal magas és a kemény adók miatt az ország is működik rendesen.
Svédország királyság. Király is.

Mi a bajom a Schmitt-üggyel?

Sokunkat felháborít, ami és ahogyan történik Schmitt Pál doktorijával kapcsolatosan. De mi az, ami ilyenkor piszkálja az ember csőrét? Politikailag gáz ez?

Nálam nem. Már ne tessenek megsértődni, kedves politikusok, de hányok a politikától úgy ahogy van. Párttól függetlenül. És amennyire lehet, próbálom magamat távol is tartani tőle. Senki nem engedi be  szennyet az életébe, én meg aztán végképp érzékeny vagyok erre.

Szóval Schmitt úrral (ha nevezhetem így) kapcsolatosan sem a politikai oldala érintett meg engem, hanem az emberi.

Én magam tanult ember vagyok. Ez nem érdem, tény. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek megadatott az az egyetlen alkalom és ki is tudtam használni. És ami a lényeg: nem tartom magamat többre emiatt. Számos embert ismerek, akik kevesebb papírral rendelkeznek és mégis sokkal értékesebbnek tartom őket magamnál.

Amikor azt mondom tehát, hogy tanult ember vagyok, főként azt szeretném kifejezni ezzel, hogy mennyire szerencsésnek érzem magamat amiatt, hogy az életem során olyasmikről volt lehetőségem tanulni, amik érdekeltek. Azért érzem szerencsésnek magamat, mert a tanulmányaim során - legyen az gimnázium, főiskola vagy egyetem, esetleg nyelvtanfolyam vagy bármilyen képzés - mindig valami olyasmit sajátíthattam el, amitől a személyiségem fejlődött és az életben való boldogulásom könnyebb lett.

Szerencsés embernek tartom magamat, mert mindhárom diplomám olyan területről van, amiket szeretek és amelyek érdekeltek. És amelyekből még meg is lehet élni. Ez is nagy szó ám manapság...

A gimnáziumi tanulmányaimat egy olyan iskolában végezhettem, ahol nagyszerű tanárok - kivétel nélkül írhatom ezt és semmi túlzás nincs a szavaimban - olyan színvonalon tanítottak, amellyel annak idején voltak bajaim és vért izzadtam. De a fizika kettesemmel, a matematika hármasommal és a kémia hármasommal azóta két reál főiskolát és egy reál egyetemet sikerült elvégeznem.

A kilencvenes évek elején (1990-ben érettségiztem) szerencsés voltam, mert a mi évfolyamunk igencsak egy demográfiai hullámot képviselt, így mindenhová nehéz volt bejutni. Egyetemekre maximális pontszámokkal is elvétve lehetett csak bejutni, ha az ember nem hozott mellé egy-két nyelvvizsgát, vagy nem nyert valami versenyt a gimnáziumi évei alatt, szinte esélytelen volt azt tanulni, amire vágytunk. Nekem mégis sikerült egy olyan jó felvételit írnom (főként mechanikából és matematikából, amelyekből az erős gimnáziumban kettes-hármas voltam), amelynek következtében, a hozott jegyeim ellenére a felvételi bizottság arra a szakra vett fel amelyre első helyen jelentkeztem.

Így lettem gépészmérnök.

A gépész beállítottság azóta is meghatározza az életemet. Nekem nem lehet ködösíteni, csak a számoknak hiszek. Nem viselem el a pongyolaságot és képes vagyok minden problémát a tövénél megragadni.

Talán ennek a beállítottságomnak köszönhetem, hogy ebben az életben még nem akadtam össze olyan műszaki problémával, amit megoldani ne tudtam volna. Persze nem megy minden azonnal, de fel soha nem adtam semmit, maximum elhalasztottam.

A kitartás egyébként a magunkfajta, nem éppen gazdag családból származóknak a legnagyobb fegyverünk. Én ha valamit elértem ebben az életben, azt csak a kitartásomnak köszönhetem. A legnagyobb eredmények mindig akkor jöttek az életemben, amikor már régen úgy éreztem, hogy abba kellene hagyni, mert semmi értelme. Szerencsére soha nem hagytam abba semmit, így ha nehezen is, mindennek meg volt az eredménye.

Persze szerencsém is volt sok esetben.

Amikor a gépészet mellé munkavédelmet kezdtem el tanulni, nem nagyon tudhattam, hogy ez a szakma így fel fog futni az elkövetkező évtizedekben. Nem is sejtettem, hogy ennyire keresett lesz és ennyire meg fogja lódítani az életemet. Szóval szerencsém volt, mert viszonylag korán kezdtem el foglalkozni egy olyan, átfogó ismereteket igénylő tudománnyal, amellyel nem túl sokan foglalkoztak és amit manapság is nagyon kevesen csinálnak igazán jól.

Nagyot alkotni igazán ott lehet, ahol még van mit. Én magam igazán nagyot nem alkottam, végeztem a dolgomat és számos embernek tettem jobbá az életét a munkakörülményeik javításával. És számos balesettől sikerült megóvni a kollégáimat.

Persze voltak kudarcok is, hiszen nem egyszer kellett egy-egy új főnökkel újra kezdeni az építkezést és az volt mindig a legfárasztóbb, hogy mindig újra, meg újra meg kellett értetni azt, hogy amit mi csinálunk, az neki is jó. Ami ráfordításnak látszik, az alapvetően spórolás.

Szerencsére többnyire értelmes emberekkel vetett össze a sors és egy kezemen meg tudom számolni azt a pár sötét alakot, akikkel egyszerűen nem boldogultam.

Szerencsésnek érzem magamat azért is, mert eddigi életem során nem ütköztem olyan falakba, amelyeken nem lett volna legalább egy kis rés. És nekem egy kis rés mindig elég volt, hogy tovább tudjak haladni.

Harmadik diplomámat nem régen szereztem, mind közül erre vagyok a legbüszkébb.

A Szent István Egyetemet minden tanárával, minden termével együtt imádtam, az ott eltöltött összes percet élményként tarom az emlékezetemben. Olyan agyzuhanyban volt részem, ami csak keveseknek adatik meg, hálás vagyok érte.

Biztosan a személyiség fejlődéséhez köthető, de nálam az volt megfigyelhető, hogy az első főiskolámat közepes, a másodikat jó, míg az egyetemet kiváló eredménnyel végeztem el. Valószínűleg arról van szó, hogy szépen lassan felfogtam a tanulás és a tudás szerzés lényegét, így motiváltabb lettem és ez látszik meg a jegyeimen is.

Persze a jegyek semmit nem jelentenek, a diploma minősítése sem jelent semmit.

Csak az a lényeg, hogy a megszerzett tudás többé, jobbá, sikeresebbé tesz-e az életben.

Én határozottan többnek érzem magamat, mint a tanulás előtt. Többé, de nem másnál többé, hanem magamnál többé. Ez lényeges elem!

Soha nem néztem másokat, soha nem versenyeztem senkivel, csak magammal. Soha nem zavart, ha valaki többre vitte, mint én. Csak az zavart és zavar ma is, ha magamból nem tudom kihozni a maximumot.

Persze nem eszik ám forrón a kását és tanulmányaim során bizony voltak olyan tantárgyak, amelyekre kevesebb hangsúlyt fektettem. Mert nem érdekeltek, vagy mert úgy ítéltem meg, hogy nem adnak hozzá semmit a tudásomhoz. Ezekből a tantárgyakból nem éppen rózsásak az eredményeim, de ezt vállalom is. Tudok ezzel élni.

A lényeg az, hogy ami engem érdekelt, amire kíváncsi voltam, abban mindig elmélyültem. Azt megtanultam a tőlem elvárható legmélyebb szinten.

Amikor egy iskolába beiratkoztam, azt csak azért tettem, hogy az ott tanultakkal gyarapodva, jobb életet éljek. Soha nem érdekelt a papír, a cím.

Lett volna számos olyan főiskola vagy egyetem, ahol könnyebben és jobb eredményekkel végezhettem volna. De engem nem a papír érdekelt, hanem a tudás, ami mögötte van.

És ez zavar engem leginkább, kedves Schmitt Pál!

Az zavar, hogy Ön egy papír kedvéért csalt.

Hogy Önt az vezérelte, hogy ott legyen a doktor a neve előtt.

Hogy Ön azt gondolja, hogy ettől a két betűtől Ön több. Hogy Önt emiatt jobban tisztelik.

Hát hadd mondjam el most Önnek, hogy ez nem így van.

Én magam tisztelem Önt annak ellenére, amit manapság világszerte - és nem csak idehaza - olvasni lehet erről az ügyről.

Tisztelem azért, amit az életében elért.

Attól, hogy Ön doktor vagy nem doktor, ez a tisztelet változni nem fog.

Ami az én tiszteletemet aláássa, az az erkölcsi üzenete ennek az ügynek.

Mert mit üzen ez az ügy nekünk, egyszerű embereknek?

Azt üzeni, hogy aki hatalommal bír, az mindent megtehet. Akit a haverjai megvédenek, annak mindent szabad.

Semmi többet.

És ne legyenek illúziói, mert attól, hogy "a bizottság" az Ön doktoriját nem vette el, hogy nem kell módosítania a nevét és a címet ezentúl is használhatja, aki csak él és olvasni tud ebben az országban (és ezen a világon, hiszen már világméretűvé nőtte ki magát ez az ügy), nem tekinti Önt doktornak.

Hiába van ott az Ön neve előtt a két betű - már megbocsásson - szart sem ér.

Mit tehet Ön?

Egyrészt nézzen szembe Önmagával! Saját magának ne hazudjon! Lássa be, hogy akármit is tesz, ebbe az ügybe belebukott. Csúnyán.

Így aztán le kell vonnia az erkölcsi tanulságot és bizony az is lehet, hogy le kell mondania.

Hiszen mint köztársasági elnök, a világ előtt Ön minket magyarokat, az Ön honfitársait képviseli.

Ehhez pedig a történtek fényében nincs erkölcsi alapja.

Mert Ön egy csaló. Ilyen egyszerű.

A másik pedig, hogy ha szeretne igazi doktor lenni, akkor tessék szíves lenni nekiállni újra és megcsinálni a doktorit úgy, ahogy azt minden igazi doktor tette.

Tessék kutatni és alkotni valami olyat, amit eddig még senki nem csinált.

Egészen biztos vagyok benne, hogy hosszú és tartalmas élete során szert tett olyan ismeretekre, amelyek segítségével bármikor ki tud rázni a kisujjából egy doktorit.

Csak neki kell állni és meg kell csinálni. Nem olyan nehéz ám az.

Az majd igazi lesz. Azzal be tudja bizonyítani, hogy Ön mind tudásban, mind élettapasztalatban méltó a doktori címre.

Azzal elérheti azt, amit megígért az édesanyjának.

Azzal tényleg doktor lehet Önből.

És azzal visszaállíthatja azt az elveszett tiszteletet, amit a hazugsággal sikerült eljátszania.

Megéri.

Van olyan...

Van olyan, hogy az embernek baja van az élettel. A saját életével. Ilyenkor kell tenni valamit.

Van olyan, hogy az embernek önértékelési problémái vannak. Hogy önismereti hiányosságai vannak.

Van olyan, hogy ezért aztán az egész élet egy nagy görcs. Bizonyítani akarás.

És van olyan, hogy az ember pont ezzel dönt romba mindent.

Betegség ez.

Olyan betegség, amelyben a beteg örökösen görcsöl és mindennek tökéletesnek kell lennie. Tökéletesnek kell lennie! TÖKÉLETESNEK KELL LENNIE!!!

És úgy kell lennie, ahogy azt eltervezte. A változás nem megengedett.

De vajon érdemes így?

Érdemes tönkretenni a másik - mások - életét egy ilyen viselkedéssel?

És megbocsátható, ha valaki beteg? Akkor neki mindent szabad? Akkor tőle mindent el kell viselni, mert beteg szegény?

Megbocsátható, ha valaki nem tud viselkedni? Ha nem akar viselkedni? Ha az örökös hisztivel agyonvágja a saját és a környezete életét?

Jó kérdések ezek...

Én azt vallom, hogy ha valakinek önértékelési problémái vannak, az ellen Ő maga tehet egyedül. Ha valakinek önismereti hiányosságai vannak, akkor az ellen is Ő maga tehet egyedül. Saját magunknak kell megismerni - és elfogadni - a saját korlátainkat. Saját magunknak kell tudnunk, miben vagyunk jók és miben vagyunk kevésbé jók.

Ha ez megvan, a többi szinte megy magától.

Ha tudjuk, hogy mi az erősségünk, akkor arra lehet egy életet alapozni. Ha pedig tudjuk, miben vagyunk gyengék, azt lehet egyrészt fejleszteni és erősíteni, de elsősorban a nagy bukásokat tudjuk elkerülni azáltal, ha nem fogunk olyasmibe, amiben nem vagyunk jók.

Olyan nincs, hogy valaki mindenben jó. Mindenkinek vannak hiányosságai, amiket ismerni kell.

Aki nem tud röpülni, az ne ugorjon, mert a zuhanás is röpülésnek tűnik az első pár másodpercben, de a vége mindenképpen nagy koppanás lesz.

És olyan sincs, hogy valaki mindenben rossz.

A felnőtté válás egyik nagyon fontos lépcsőfoka az, amikor megismerjük önmagunkat, és elfogadjuk azt, ha valami nem megy.

Mert van olyan, hogy valami egyszerűen nem megy. Aki színvak, ne menjen festőnek...

Ami meg nem megy, azt nem kell erőltetni. Megpróbálni, azt meg kell, de mindenáron, görcsösen ragaszkodni hozzá, azt nem szabad.

Mert több út vezethet nem csak az igazsághoz, de a céljaink eléréséhez is.

És az is lehet, hogy a nekünk rögös, megerőltető, kivitelezhetetlen kaptató mellett ott van egy másik, kerülőútnak látszó ösvény, amin elindulva könnyedén eljuthatunk ugyanoda.

De ahhoz, hogy ezt az ösvényt megleljük, ismernünk kell önmagunkat.

Nem mindenki szerencsés. Nem mindenki születik olyan családba, ahol a személyiségét építik és hozzásegítik őt ahhoz, hogy boldog felnőtté válhasson. Van olyan, hogy a család nem működik rendesen, a szülő nemhogy a gyerek problémáit, de a saját problémáit sem tudja kezelni.

Nem mindenki szerencsés...

De mindenki előtt ott a lehetőség, hogy megrázza magát és azt mondja: elég volt! Hogy kitörjön. Hogy az örökölt hátrányokon átgázolva is meglépje azt a lépcsőfokot, ami a teljességhez, az egészséges felnőtté váláshoz szükséges.

Nem egyszerű ez, dolgozni kell érte. Rossz hír a lustáknak.

Sokkal kényelmesebb önsajnálatba menekülni és a világot, a szülőt, a többi embert hibáztatni a kudarcainkért. Sokkal kényelmesebb, de nem vezet sehová.

Illetve dehogynem: a sikertelenségbe, a boldogtalanságba.

Ha ez a célunk, akkor lehetünk nyugodtan lusták! Akkor nem kell semmivel foglalkoznunk. Akkor csak legyünk és ne tegyünk.

Ha viszont elég volt az önsajnálatból, akkor a tenni akaró, a boldogságra vágyó, egészséges felnőtt megrázza magát, erőt vesz magán és elindul.

Nem nézi, milyen hosszú az út, hiszen a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. És a legrövidebb utat sem tudjuk megtenni, ha az első lépést nem lépjük meg.

És hogy mi az első lépés?

Először is legyünk magunkkal őszinték!

Másnak lehet hazudni - és sajnos az élet meg is követeli, hogy naponta számtalanszor hazudjunk -, de magunknak NEM!

Magunknak hazudni tilos!

Ha magunknak hazudunk, magunk fosztjuk meg magunkat a boldogulástól.

Legyen tehát bármilyen fájdalmas is az igazság, magunknak valljuk be!

És ha ez megvan, akkor nézzük meg, mit lehet változtatni!

Olyan nincs, hogy semmit.

És nem szégyen az, ha ezt a változtatást egyedül nem tudjuk megtenni.

Az sem szégyen, ha egyedül még őszinték sem tudunk lenni önmagunkhoz.

Vannak, akik tudnak nekünk segíteni. Ha szerencsések vagyunk, van legalább egy olyan ember, akiben megbízhatunk és aki - mint külső szemlélő - tud nekünk segíteni olyannak látni magunkat, amilyenek vagyunk.

Ha nincs ilyen bizalmasunk, akkor sincs baj. Vannak olyan emberek, akiknek az a dolga, hogy ebben segítsenek. Ezt tanulták, ez a szakmájuk.

Csak elhatározás kérdése, hogy hozzájuk fordulunk-e.

Tehát ha az életünk nincs rendben, akkor csak egy valakit okolhatunk érte, mégpedig magunkat.

Mert mi magunknak kell rendbe tegyük, senki más nem fogja helyettünk ezt megtenni.

Ha a hülye viselkedésünkkel - ami az önbizalom hiányból és az önértékelési és önismereti problémákból fakad - tönkre tesszük a magunk és a számunkra fontos emberek életét, ráadásul úgy, hogy közben legbelül nagyon jól tudjuk, hogy csak mi tehetünk róla és tehetnénk ellene na

AZ GÁZ!

Arra nincs mentség.

Azt nem lehet megbocsátani.

Az maga a hetedik főbűn, a jóra való restség.

Akár vallásosak vagyunk, akár nem.

És véd?

Hogy mitől működik? Nem tudom megfejteni. Mindenesetre Stockholmban tisztaság van, a villamosokon kalauz, a boltokban drágaság. Az emberek folyamatosan az okostelefonjukat nyomkodják, a buszvezetőnek iPhone-on mutatják meg a bérletet. Így 3 Celsius (ő is svéd volt) fokban is a fél város bringázik, a férfiak tologatják a babakocsikat és sehol nincs kutyagumi.
Valamitől működik. Ha hazaértem, kifejtem bővebben, képekkel is.