Szép szóból nem ért a biztosító?

Ha szép szóból nem értenek, akkor jöjjön a kemény hang. A neveket kihúzom, nem akarok senkit lejáratni, ha észbekapnak, azt is megírom majd. Lássuk:
Tisztelt ***** Ildikó!

Örömmel vettem kézhez levelét, miszerint a ******* Autó Kft-nek átutalták az autóm javításáért esedékes összeget.

A javításhoz és az Önök hozzáállásához lenne néhány hozzáfűznivalóm.

A gépjárművem kifogástalan állapotban volt, mielőtt a baleset történt. NEM volt sérülés a hátsó lökhárítón és NEM volt hiba a tolatóradarom működésében sem.
A baleset bekövetkezésében nekem SEMMI szerepem nem volt, szabályosan közlekedtem a Lajos úton és mérsékelt fékezéssel kiengedtem egy buszt a buszöbölből, ekkor szalad belénk a balesetet okozó. NEM voltam vétkes a legkisebb mértékben sem.

A gépjárművet úgy-ahogy kijavították, de a ********* Autó Kft több, üzleti tisztességet mellőző dolgot is elkövetett az ügyben, részben az Önök segítségével és közreműködésével.

Az első, számomra kifogásolható lépésük az volt, hogy NEM figyelmeztettek arra, hogy hiába a VÉTLENSÉGEM, az autó javításának egy részét nekem kell fizetnem, mert Önök avultatják a gépkocsit. Így aztán annak ellenére, hogy a baleset előtt KIFOGÁSTALAN állapotú, karbantartott gépjárművel rendelkeztem, mégis nekem kellett kifizetnem az avulás összegét. Nem kérdeztek meg arról, így is akarom-e a javítást, hiszen tudták, hogy az Önöktől jogosan megkapott összegből máshol olcsóbban és korrektebbül javíttathattam volna meg a járművet. Azt is valószínűsíthették, hogy karácsony előtt nem fogok kiadni saját zsebből 54 ezrest, ezért elesnek a bevételtől. Így aztán - hadd ne mondjam, sunyi módon - a megkérdezésem nélkül elvégezték a javítást, majd a végén - mintha véletlenül történt volna - közölték, hogy ez van, ez kell szeretnem. A javításhoz olyan dolgokat számoltak el, amelyek véleményem szerint nem indokoltak, az indokolt javításokat viszont nem hajtották végre.

A következő kifogásolható lépésben Önök már közvetlenül is részt vettek. Ugyanis az ütközéskor a jobb hátsó kerék valószínűleg ütést kaphatott, mert az ütközés után egyfajta morgást hallottam, amiről előzetesen a szervizben megállapították, hogy a csapágy hibája lehet. Mivel az ütközéskor szerintem a jobb hátsó kerék kaphatott ütést, kértem Önöktől, hogy vizsgálják meg ennek lehetőségét. Ezt Önök elutasították, a ******** Autó Kft közlése szerint Önök az okozót kérdezték meg, aki azt nyilatkozta, nem ütődhetett meg a kerék.

Milyen eljárás az, hogy a helyszínt nem vizsgálják meg, hanem az okozót nyilatkoztatják, akinek mellesleg ÉRDEKE, hogy az okozott kárból minél kevesebbet ismerjen el. Mellesleg megjegyzem, hogy azt az okozót nyilatkoztatják meg, aki egy TELJESEN TISZTA HELYZETBEN, senkitől nem zavartatva belénk jött hátulról és a helyszínen elismerte, hogy nem is az utat figyelte. Idézem: "Elbeszélgettük az időt..." Kérdezem, mit látott ő abból, hogy az én autóm merre csúszott és minek ütközött neki?

A kereket saját pénzemből megjavíttattam, a ********* Autó Kft. által tett ajánlat FELÉÉRT, ennyit a korrekt árképzésről. A javítás során kiderült, hogy a csapágy azért morog, mert egy határozott ütést kapott a persely, amelyen így egy bemaródás keletkezett, ez morgott. A javítást végző autószerelő szerint a sérülés keletkezhetett az ütközés miatt. Én magam ehhez nem értek, ezért kértem szakértő segítségüket, amelyben nem részesítettek, ehelyett - úgymond - leráztak.

A második inkorrekt mozzanatban is benne vannak Önök is. Ugyanis az autót átvéve egy pénteki napon haza közlekedtem, sajnos végig előre menetben. Így nem derült ki, hogy a tolatóradarom hibás. A következő alkalommal, azaz hétfőn a ház elől kitolatva a rendszer jelzett, miszerint a radar hibás. Azonnal a szervizbe mentem, ahol megállapították, hogy a négy érzékelőből az egyik, nevezetesen balról a második NEM MŰKÖDIK.
Kérdésemre elmondták, hogy azt nem cserélték, ez egyébként akár most is megállapítható. Amikor megjegyeztem, hogy ez hiba, mivel az ütközéskor sérült ez is és most ezért nem működik, azt a közlést kaptam, hogy felveszik Önökkel a kapcsolatot és a kiegészítésként. a balesetből következő meghibásodásnak beterjesztik Önökhöz az érzékelő sérülését.
Ma azt a közlést kaptam a ********* Autó Kft-től, hogy ezt Önök elutasították az igényt, nem hajlandóak kifizetni a javítást.

Kérdéseim a következőek:

A ************ Autó Kft valóban benyújtotta-e Önöknek az igényt a jobb hátsó kerék javítására és a tolatóradar érzékelőjének utólagos cseréjére?
A tolatóradarról a baleset után készült képet Önök látták-e, ha igen annak fényében milyen indokkal utasítanak el egy olyan érzékelő cserét, amelyen jól látszik szabad szemmel is, hogy sérült? Ha a fénykép alapján nem egyértelmű, miért nem vizsgáltatják meg saját szakértőjükkel?

Közlöm Önökkel, hogy nem találom etikusnak, hogy egy VÉTLEN vezető egy fillért is fizessen azért, hogy az autója UGYANABBA az állapotba kerüljön, amelyben a balesetet megelőzően volt. Azt nem tartom elfogadhatónak, hogy a balesetet követően lassan két hónappal még mindig nincs meg ugyanaz a kifogástalan állapot, amelyben az autó előtte volt.

Ennek értelmében a legutolsó jogi fórumig el fogok menni és a médiát is felhasználom a jogos kárigényem kielégítése érdekében.

Ezúton közlöm, hogy több nagy olvasottságú weboldallal van közvetlen kapcsolatom, magam is a ***********  ***************nak újságírója vagyok, így egészen biztosan leközlik az eset tanulságait, természetesen a szigorú és bizonyítható  tényekre hagyatkozva.

Én magam a konstruktív megoldások híve vagyok, így amennyiben sikerül valamilyen méltányos kárpótlásban megegyeznünk, szívesen eltekintek minden további lépéstől.

Ennek érdekében javaslom, hogy telefonon vegyük fel a kapcsolatot és beszéljük meg, mit is lehet tenni annak érdekében, hogy ne érezzem károsultnak magamat.

Telefonszámom: +36**********

Várom hívásukat, segítségüket előre is köszönöm:

*****************************
károsult

Elkönyvedtlenedtem

Szép magyar ragzással valami ilyesmi az a jelenség, amin átestem az elmúlt években valamikor.

Mert valaha nagyon sokat olvastam. Aztán ha belegondolok, mikor olvastam ki utoljára egy könyvet, nem is tudom megmondani...

Sokkal fontosabb dolgom akadt. Például bámulni bambán a böszme tévéműsorokat (most mondom, a böszme szót nem a Fletótól tanultam, hanem én is Pápa környékéről származom...), vagy írogatni a marhaságokat különböző fórumokba. Mindkettő mihaszna tevékenység.

A tévé az agy rágógumija, ha össze kellene foglalnom, mennyi építő jellegű műsort láttam az elmúlt évben, egy kezemen meg tudnám számolni. Mindent beleértve, ami a képernyőn keresztül eljutott hozzám... Siralmas. Dehát a Pink Floyd is megénekelte, hogy miért is hívják "csatornának" a tévéadókat. A csatornán továbbítják általában a sz... na jó, egy másik sz-betűs szó: szennyet. És mi egyre több csatornára fizetünk elő, dől is a nappaliba a szutyok... Én választottam, szagolom...

A Zinternet... Az is jó dolog. Nem mondom, hogy nem adott semmit Nekem, de jelenleg azt látom, hogy csak felületes dolgokra alkalmas. Elmélyülni jellegénél fogva sem lehet benne, hiszen válogatás nélkül tartalmaz mindent, amit az emberek kiadnak magukból. Aki több nyelven beszél - vagy legalább olvas -, az több nyelven szívhatja magába mások kipárolgását és ez a gőz néha ártalmas. Arra is rá kellett döbbenjek, hogy többnyire a "barátságokból" is csak a felületesek megkötésére alkalmas és nickneveket becézgetünk anélkül, hogy az embert meglátnánk a saját maga által választott azonosító mögött.

Szerencsére van kivétel, és néha az ember a valós életre konvertálhatja vissza a valós élet internetre konvertált satnya utánzatát. Ritka... 

De mindez nem idegesíthene, ha nem könyvetlenedtem volna el. Ha megmaradt volna a mentsváram, a menedékem, a búvóhelyem. Ha lenne időm.

Persze mindenkinek arra van ideje, amire szakít. Az én döntésem tehát, hogy ezeken a szép hosszú téli estéken visszavonulok, és újra azt teszem, amit akkor tettem, amikor még boldog voltam. Hoyg aztán a boldogságom összefügg-e a könyvekkel, vagy csak egymás mellett éltek egy szebb és fiatalabb életben, az majd elválik.

Én azt remélem, hogy összefügg, és a könyvekben újra megtalálom azt, ami elveszett. Amit egy sötét fiókba zártam. Most előveszem, leporolom. Nem kellenek az előre gyártott képek, én magam akarom elképzelni. Nem kell félmilliós tévé és százezres házimozi, elég lesz egy sima energiatakarékos izzó, egy kényelmes párna.

Adok én az elkönyvetlenedésemnek és igenis mától újra megkönyvesedem!

A könyvekben még nem csalódtam...

A baj megtalál

Hát nézzük, hogy is van ez?
Trouble he will find you no matter where you go, oh oh
A baj megtalál, nem számít, merre jársz, oh, oh

No matter if you're fast, no matter if you're slow, oh oh
Nem számít, hogy gyors vagy, vagy lassú, oh, oh

The eye of the storm or the cry in the mourn, oh oh
A vihar szeme, vagy a sírás a gyászban, oh, oh

You're fine for a while but you start to lose control
Egy darabig jól vagy, aztán kezded elveszteni az irányítást
Refr1:

He's there in the dark, he's there in my heart
Ott van a sötétben, ott van a szívemben
He waits in the wings, he's gotta play a part
Ott vár a színfalak mögött és ki kell vegye a részét
Trouble is a friend, yeah trouble is a friend of mine, oh oh!
A baj barát, igen a baj a barátom, oh, oh
Trouble is a friend but trouble is a foe, oh oh
A baj barát, de a baj ellenség is, oh, oh
And no matter what I feed him he always seems to grow, oh oh
Nem számít, mivel etetem, örökké növekedni látszik, oh, oh
He sees what I see and he knows what I know, oh oh
Látja, amit látok és tudja, amit tudok, oh, oh
So don't forget as you ease on down the road
Ugyhogy ne feledd, amikor lopakodsz az utcán
Refr1
Refr2:
So don't be alarmed if he takes you by the arm
Úgyhogy ne aggódj, ha elkapja a karod
I won't let him win, but I'm a sucker for his charm
Nem hagyom, hogy győzzön, de bepalizott a varázsa

Trouble is a friend, yeah trouble is a friend of mine, oh oh!
A baj barát, igen a baj a barátom, oh, oh!
Oh how I hate the way he makes me feel
Ó, hogy utálom azt, ahogy érzem tőle magamat
And how I try to make him leave, I try
És hogy próbálom távozásra bírni, próbálom

Oh oh, I try!
Oh, oh, próbálom
Refr1
Refr2

Szóval ezt mondja a Lenka. Nem csak szép, de okos is...

Boldog Karácsonyt Fővárosi Közterületi Parkolási Társulás!

Lehetne anyázni is, meg mindenféle rosszmájú megjegyzéseket tenni. Bemehetnék az irodájukba és kiverhetném a balhét. Fellebbezhetnék és pereskedhetnék... Minek?

Még akkor sem  teszem, ha nekem van igazam, és az egész úgy rossz, ahogy van. Mármint a fizetős parkolás. Minden külföldi városban jól működik csak Budapesten sikerült ezt is elcseszni. Tehetséges egy nemzet vagyunk, nem vitás...

Történt, hogy tegnap egy sajtótájékoztatóra autóval mentem. Merthogy elég menő helyen volt, így semmiképpen nem akartam farmerben menni, ehelyett egy egész jó kis öltöny mellett döntöttem, amit meg nem akartam szanaszétt békávézni. A bringa is kilőve, maradt tehát a kocsi. A Lánchíd pesti hídfője környékére mentem az egyik csillivilli szálodába, ígyhát úgy döntöttem, hogy az MTA parkolója nékem tökéletes lesz. Onnan tudok sétálni pár métert és hazafelé sem kell újra belebonyolódnom a körforgalom áldásaiba.

Szóval a parlament felől megközelítettem a parkolót, és menet közben láttam ám én a fizetőautomatákat, de egyrész eléggé siettem, másrészt a térre, az Akadémia elé kiérve azt láttam, hogy sehol egy fizető automata. Volt már háromnegyed hat, gondoltam, ha még fizetni is kell, nehogy már olyan pechem legyen, hogy pont most jön az ellenőr...

A sajtóvacsorának vége, battyogok vissza a kocsihoz és ott a mikuláscsomag. Az időpont 17.44. Azaz dehogynem volt olyan pechem, és pont akkor jött az ellenőr. Azt már csak ma reggel tudtam meg, hogy egy ideje már este nyolcig kell díjat fizetni és nem este hatig. Tudnom kellett volna? Naná!

L-csesztem? El hát! Az én hibám? Ahhhhát!

Persze ha az ember belegondol azt látja, hogy az egész parkolási rendszernek semmi értelme. Illetve annyi, hogy egyesek nagyon megszedjék magukat belőle. A belvárosba akinek kocsival kell menni, az úgyis azzal megy, az összes parkolóhely ma is mindig tele, így a cél, miszerint kiszorítani az autósokat, egyszerűen nem valósul meg. Ehelyett fizetünk és szívunk. Willkommen in Budapest...

Aztán abba is belegondolok, hogy ha már szednek díjat és ellenőr van, miért is nem kap az ember legalább egy olyan szolgáltatást, hogy a sétálgató emberke odafigyel a kocsikra és ha gyanúsat lát, hívja a rendőrséget? Nem ér rá, értem én... Welcome to Budapest...

És azt is megkérdezhetném, hogy miért is nincs közel, s távol egy fizetőautomata sem és miért is kell az ügyfélnek 10 percet vadászni, gyalogolni oda-vissza és miért is kell nekem fél kilo pénzérmével mászkálni - nem fogadják el a maták a papírpénzt -, és miért is nem reklamálhatok emiatt sehol? Bienvenue a Budapest...

De nem teszem. Nem zúgolódok, nem anyázok: öt napon belül befizetem a 4125 forintot - már be is fizettem reggel - és az internetes átutaláson a hivatkozási szám és a rendszámom mellé még oda is írtam: "Boldog Karácsonyt!" A taxi ugyanis sokkal többe került volna. Úgyhogy még meg is érte...

És még komolyan is gondolom...

Ugyanis kedves egybesült parkolási társaság - és főként a bokrokban megbújó sunyi ellenőr, aki csak arra vártál, hogy elhúzzam a belemet és már rohatnál is a kocsihoz, szóval kedves ingyenélő mihaszna népség - én DOLGOZOM, két helyen is. Még este hatra is munkaügyben mentem, nem szórakozni. Amit csinálok az HASZNOS, mindkét munkahelyemen emberek életét teszem jobbá, boldogabbá. És nyugodjatok meg, amíg emelni bírom a kezemet, dolgozni is fogok, hasonlóan hasznos dolgokat teszek és pénzt fogok keresni, hogy nektek legyen mit legombolni, kicsalni, kikényszeríteni.

És tudjátok mit? Le van tojva ez a 4125 forint! Örüljetek neki, hogy ki tudtatok velem cseszni, de egyet azért tisztán lássatok: attól, hogy intézményesítve és az állam által támogatva teszitek, amit tesztek, az még csalás, átverés, arcátlan, pofátlan, sunyi, destruktív. Haszontalanok vagytok, élősködők, tehetségtelenek, deviánsak és amikor majd visszanéztek az életetekre, jusson eszetekbe az, hogy SEMMI hasznosat nem tettetek, csak loptatok egész életetekben és a magunkfajta dolgozó és adófizető polgárokról húztatok le még egy bőrt. Még akkor is, ha sikerült kimutyizni, hogy erre törvényi alapotok is legyen...

Legyetek boldogok a 4125 forintommal! Befizettem és szánlak benneteket!

Boldog Karácsonyt!

Akik balfékek, azok balfékek...

Szóval összetörték a kocsimat. Belémjöttek. Írtam róla és adtatok jó tanácsokat is, köszi!
Ma reggel ülök be és amikor indítok, azt írja, hogy a tolatóradar hibás... Ez azért érdekes, merthogy ugye pénteken hoztam el a szervizből azzal, hogy rendben és megjavították.
Na, első utam visszavitt a szervizbe, ahol hosszas vizsgálat jött, rádugták a számítógépre amely azt írta, hogy rendben.
Ekkor javasoltam, hogy valaki tegye már be hátramenetbe és nézzük meg, érzékel-e valamit. Naná, hogy a balról második érzékelő nem érzékelt...
Aszongyák a szervizben, hogy megnézik a fényképeket, merthogy ha nem volt törve, akkor nem cserélik ki. Jakkérem, fényképeim nekem is vannak. Szerencsére pont tesztelgettem egy telefont és kipróbáltam a fényképezőjét. Íme:

A rendszámtábla feliratán látható szerviz nem az, amelyikről szó van... Szóval balról második kis karikát kell figyelni. Ha valakinek kicsit rosszabb szeme lenne, kinagyítom, íme:

Naszóval kérem:
Egyértelműen látszik, hogy az érzékelő meg lett ütve, nem is kicsit. Ennek ellenére a balfékek visszaépítik. Amikor kész van, nem ellenőrzik le, hogy működik-e? Ezt honnan tudom? Mivel folyamatosan hibát jelzett a törés után, én magam kapcsoltam ki, és amikor visszakaptam a kocsit, ugyanúgy ki volt kapcsolva. Azt nem valószínűsítem, hogy valaki bekapcsolta, majd megint kikapcsolta. Egyszerűen nem is ellenőrizték le.
Szóval most akkor mi is a helyzet? Belémszáltak hátulról, széttörték a tolatóradart (is), és a kedves szerviz ahelyett, hogy kicserélné, visszateszi a lezúzott érzékelőt. És azt hiszik, ez így tutifrankó...
Na, most fogyott el a türelmem...

Adaptáció - na, majd akkor én!

Elgondolkodtam. Tudom, nem áll jól. És általában nem is sikerül jól kiírni magamból. Az ujjaim lassabbak, mint a gondolataim. Még a szám is lassabb, így elmondani sem tudom. Azért megpróbálom kiírni, aztán majd később szerkesztem, ha sikerül. Szóval...

Azon gondolkodtam, hogy van-e választásom. Az alap tézis, hogy élni kell. Nincs más választás. Egyébként meg szeretek is élni. Ez persze nem mindig volt egyértelmű, és azt sem tudom, vajon mindenkinek vannak-e olyan gondolatai az életében, hogy "Na, most elég"? És azt sem tudom, hogy mi vezethet oda, hogy a gondolatot tett is követi és mi, akik ittmaradtunk, csak döbbenten állunk a sír felett: "Hát megtette!". Remélem nem is tudom meg soha...

Most az öngyilkosságról két dolgot gondolok egészen biztosan. 99,99%-ban vagyok biztos abban, hogy én akkor lennék csak öngyilkos, ha gyógyíthatatlan, halálos betegségem miatt elviselhetetlen fájdalmaim lennének. Nos, ott biztosan eljut az ember addig, hogy azt mondja: elég! Ha ebből az alaptételből indulok ki, akkor az életet - bármilyen csapás jön is - képes vagyok úgy felfogni, hogy "Nem vagyok halálos beteg, akkor meg van kiút"...

A másik gondolatom az öngyilkosságról az, hogy hívő ember nem lesz öngyilkos. Azaz ha nem szeretnék már élni, akkor valami olyasmit keresnék, amibe biztosan belehalok. Valami jó veszélyes szakmát. Aztán majd Isten eldönti, hogy elég volt-e a földi szenvedésekből és maga mellé emel, vagy még hagy kicsit az "uránbányában". Szóval önkezűleg soha. Ez 100%-ig biztos.

Nade itt nem tartunk. Csak egy évforduló kapcsán gondoltam át ezt az egészet. Egy évforduló, amikor egy szürke reggelen valaki meghalt, akinek élnie kellett volna! Azt bánom, hogy nem láttam meg, mire készül. Nem láttuk meg. Pedig utólag mindig egyértelmű. Ha mondtam volna neki, hogy szeretem és nekem hiányzik, vajon akkor is? Vagy eljutott arra a szintre - mélységbe vagy magasságba - amikor ezek a dolgok már nem foglalkoztatják az embert? Egy biztos: megtette. Tényleg megtette. Döbbenet és harag van az emberben, de még ilyenkor is az önzés beszél belőlem. Mert nem az érdekel, mi lesz vele, hanem az, hogy mi lesz VELEM NÉLKÜLE! Hogy merészelte?!? Ki engedte meg neki?!? A könny ilyenkor nem a gyászé, a haragé! Aztán megbocsátunk.

Az élet megy tovább... Közhely, de igaz.

Szóval marad a saját életem, amelyben az alaptéziseim miatt nincs benne ez az opció. Azaz élni kell és élni szeretek. A mérleg pozitív, de vannak sajnos negatív elemek is a képletben. Hogyan lehetne azokat kivonni?

Adaptáció! ADAPTÁCIÓ!

A biológiában, orvoslásban: alkalmazkodás a lét feltételeihez. A lét feltételei adottak, az ember néha tud ezeken változtatni, de többnyire nem. Hát mit tehet? Amit a legkisebb amőba is tud: alkalmazkodik. Az alkalmazkodás pedig képes elmenni a végletekig és olyan dolgokat is kibírunk, amikről nem is gondolnánk. Az önismeret segít. Ha tudom magamról, mire hogyan reagálok. Mi-miért van. Ha átlátom a saját lelki folyamataimat és be tudok avatkozni.

A félig megoldások sosem jók. Az ember átmegy azon a szakaszon, amikor már látja, de tenni még nem tud érte, vagy ellene. Ilyenkor gondoljuk azt, hogy jobb azoknak, akik nem is látják. Akik élik a saját kis életüket és nem tudják, mi-miért. Akiknek ezért nincsenek igényeik és ezért elfogadják, hogy így jó, ahogy van. Boldogok a lelki szegények...

De mi van azokkal, akik már látják, de még nem tudnak tenni? Nos: szenvednek. A szenvedés jó. Megerősít. És a szenvedés vezet oda, ahol az ember már azt mondja: elég. Amikor az ember elkezdi keresni a megoldást. Amikor tanul, hogy végül összeálljanak a gondolatok és megszülessen a nagy terv.

Szerencsés, aki eljut idáig? Nézőpont kérdése. Vannak  - köztük én is -, akik egyszerűen nem hisznek a szerencsében. A véletlenben. Nekünk mindennek megvan az oka és semmi sem történik cél nélkül. Ha így fogod fel az életedet, könnyebb. Hogy az agy teszi-e ezt, azaz mi magunk ámítjuk csak magunkat ezzel? Meglehet. De szépen lassan annyi minden szól mellette, hogy logikusan átgondolva, egy tiszta pillanatunkban - lehet, éppen éjjel kettőkor - rádöbbenünk. Kivilágosodik az elme és helyére ugranak a gondolatok. Megvan.

Nos, meg kellett éljek 37, majdnem 38 évet ahhoz, hogy rádöbbenjek arra, amit az amőba is tud.

Alkalmazkodás, adaptáció!

Nem evolúciós értelemben, szigorúan az egyed szintjén.

Tehát én ezentúl adaptív, azaz alkalmazkodó válaszokat adok majd az eredeti környezetben felmerülő tartós, visszatérő kihívásokra és problémákra. Problémák vannak ugyanis és ezek nagy része nem javítható, nem változtatható meg.

Simulékony leszek és mégcsak nem is idegesítem magamat olyasmiken, amik ellen tenni nem tudok. Alkalmazkodom. A végletekig. Képes vagyok rá. Túlélő vagyok!

A jelszavam mától: "Ez van, ezt kell szeretni!"

Nagy franc a biztosító

Nem hiába kötelező biztosítás, magától senki nem lenne hülye, hogy megkösse. Így, hogy muszáj, így megkötjük.

A neve az, hogy biztosítás. Azaz valami ellen biztosít. Benne van a nevében, hogy biztos, azaz nem ha, nem akkor ha, nem talán, nem esetleg: BIZTOS-ítás. De nem nálunk. Nálunk csak bizonyos határok között biztos. De nézzük a konkrét esetet:

Egyik előző blogomban (ide kattintva olvasható) írtam, hogy jól belémtrafáltak hátulról, mégpedig úgy, hogy egy cseppet sem voltam hibás. Simán mentem az úton, és a KRESZ-nek - és a normális emberi viselkedésnek - megfelelő módon kiengedtem a helyijáratot a buszöbölből. Aki mögöttem jött, az aludt, vagy beszélgetett, vagy mittomén, mindenesetre a fék helyett mi állítottuk meg. Szerencsére nem lett bajunk és mivel minden felelősségét elismerte, sima ügynek hittem...

Nos, bevittem az autót a szervizbe, amely szerződött az okozó biztosítójával, így mindent elintéztek. Ígérték legalábbis.

Az autót leszemlézték, és mondták, hogy menjek vele nyugodtan, mert járóképes, a lökhárítón és a hátsó ajtón kívül semmi baja nincs. Ennek ellenére én csak hazáig közlekedtem vele, 500 méterre lakom. Egyébként a baleset után is csak hazáig jöttünk a kocsival, szépen lassan, mert akkor még nem tudtuk, nincs-e valami baja. Mint kiderült, ez volt a hiba. Nyomni kellett volna neki, így valószínűleg már akkor kiderül, hogy a hátsó kerék is sérült. Így viszont csak akkor derült erre fény, amikor az előzetes szemle után, már bátrabban kicsit, 50 felett is mertem menni a kocsival. A jelenség az, hogy zúg a hátsó kerék. A szakemberek erre azonnal rávágják, hogy csapágy. És igazuk van, kivizsgálták és tényleg a csapágy kapott ütést, az zúg.

De ez csak ma derült ki, amikor a "kész" kocsit elhoztam a szervizből. Ugyanis amikor bevittem, én mondtam, hogy zúg a csapágy, de erre azt mondták, hogy ez az ütközéstől nem lehet. Miután utánakérdeztem ismerős autószerelőknél, kiderült, hogy ha az ütközéskor nekivágódott a szegélykőnek, attól moroghat. Mivel az ütközés előtt nem morgott, most meg igen, tök egyedül rájöttem, hogy összefüggésben lehet a két dolog. Ezt egy kiegészítésben meg is írtam a biztosítónak, leírtam érthetően az indokaimat. Szerintem egyértelmű a dolog...

De nem a biztosító szerint. A biztosító megkérdezte ugyanis az okozót, aki azt mondta, hogy nem ütköztem neki a szegélykőnek. Azt az okozót kérdezték meg, aki egy tiszta szituációban simán belémhajtott hátulról... Azt, akinek az az érdeke, hogy minél kevesebbet fizessenek ki nekem... Azt, aki - velem együtt - az események hatása alatt volt, este sötétben. Nem vizsgálódtak, nem kérték be az autót a telephelyükre, nem kérdeztek meg engem és nem kértek bizonyítékokat.

És nem érdekes az a tény sem, hogy előtte pár héttel voltam a kocsival 140 000-es nagyszervizen, ahol nem volt semmi baja a csapágynak. Az sem számít, hogy pár napja voltam zárt technológiás műszaki szemlén, és akkor sem volt baja az autónak.

És nem számít az sem, hogy az ütközés előtt enm volt morgás, most meg van.

Én hazudok, az egészet én találtam ki.

És ez most így le van rendezve, nem fizetnek és kész.

Mit tudok csinálni? Nagyjából semmit. A helyszínre kimenni? Mit bizonyít? Ki emlékszik? Ki tanúskodik? Veszett fejsze nyele... Szóval 48 ezres ugrott a zsebemből úgy, hogy nem vagyok hibás.

És a lényeg most jön: a biztosító "szakembere" úgy, hogy a helyszínen nem járt, a szerviz által készített fotók alapján eldöntötte, hogy ez az autó előzőleg már javítva volt, így a javítandó alkatrészeket "avultatja", ami azt jelenti, hogy nekem kell kifizetnem további 58 ezrest a javításból. Úgy, hogy én mentem az úton szabályosan, belémjöttek hátulról, nem voltam vétkes.

Akkor most milyen is ez a kötelező felelősségbiztosítási rendszer? Kit is biztosít?

Hát megmondom én: a biztosítók extra pofátlan profilját, amiből az ilyen "szakemberek" ülnek a jól fűtött irodáikban, és fotók alapján, 25 kilométerről eldöntik, hogy ez az autó már törve és javítva volt.

Teljesen úgy érzem magamat, mint a tévés távgyógyítást nézve. Az is átverés, meg ez is.

Szóval ha valaha ennek a biztosítónak a közelébe megyek, sikítva fogok menekülni. A baj csak az, hogy mind ilyen. Többé kevésbé, de mind ilyen.

Nincs választásunk: kötelező biztosítás. Illetve kötelező esetlegakkorha.

Az erősek magányossága

Jó-e erősnek lenni?

Olyannak, akire mindenki számíthat? Akire mindenki támaszkodhat? Akire mindenki felnéz? Akitől mindenki kér és kap?

Bizonyára jó. De ki tud mindig erősnek lenni? Kinek van energiája 24/7 folyamatosan adni és kiszolgálni és gyámolítani és támogatni?

Aki férfinak született, annak a nehezebb? Vagy a nőknek?

A másik oldalt nem ismerem, de férfiként sokat várnak tőled.

A család elvárja, hogy az ember előteremtse a pénzt. Elvárja, hogy másodállásban is előteremtse a pénzt. Hogy megjavítsa ezt, elintézze azt, felcsavarja, kicsavarja, becsavarja, rácsavarja, lecsavarja... A családak nem mondhatja, hogy nem.

A szülei elvárják, hogy segítsen. Ha nem működik az internet, ha a kutya szétrágta a biztonsági övet, ha idokolatlanul nagy számla jött... A szüleinek soha nem mondhatja, hogy nem.

A testvér elvárja, hogy segítsen. Ha fel kell cipelni, ha le kell cipelni, ha meg kell javítani, ha be kell vásárolni... A testvérnek nem mondhatja, hogy nem.

A munkahelyén elvárják, hogy értsen ahhoz is, amihez nem kellene. Mert "Te mindig megoldod..." Elvárják, hogy tanuljon mellette, nyelveket beszéljen. A munkahelyén aztán végképp nem mondhatja, hogy nem.

A másodállásában is rá számítanak. "Mert benned sosem csalódtunk.." és "Te hamar összedobsz egy ilyet..." A másodállásában nem mondhatja, hogy nem.

A barátok. Nekik mondhatja hogy nem. Nekik mondja is. A barátok így szépen lassan elkopnak...

És Ő kitől kérhet? Kit érdekel, ha fáradt? Kit érdekel, ha elég? Kit érdekel, ha nincs kedve ehhez...

Az erősek kevesen vannak, sokan kapaszkodnak beléjük és ők kevesekbe kapaszkodhatnak.

Az erősek ezért magányosak. Sokat adnak és keveset kapnak.

Erősnek lenni nem jó, mégha a másik oldalról annak is tűnik.

Nyafogni viszont jó. Ennyi elég is volt belőle...

Szevasz földim!

Vannak az életben érdekes szituációk. Amiknél az ember már gondolkodóba esik, hogy ez most komoly? Ilyen ez is.

Történt az, hogy az egyik kollégám apukájának a temetésére mentünk. Szomorú apropó. De valahogy úgy alakult, hogy egy másik kollégám vitt a saját kocsiján. Vele nagyjából 6 éve dolgozunk együtt. Persze nem szorosan és napi kapcsolatban, de azért elég gyakran találkozunk.

Szóval ülök a kolléga kocsijának hátsó ülésén és a felesége meg egy kolléganő beszélgetnek. Szokásos női csevely.

Mondja a kolléganő, hogy a paprika meg a paradicsom mostanában milyen műanyag ízű.

Erre a feleség, hogy bezzeg K.....on finomat ettél, ugye?

Itt kapom fel a fejem, mert mintha édesanyám 600 lelkes szülőfalujának nevét hallottam volna. Rékérdezek: hol evett?

Ő: Hát a Pisti apukájának a temetésén a múlt hónapban, mondja a feleség.

Én: ...najó, de milyen falut említettél?

ő: Hát K....ot.

Én: Akkor jól hallottam. Ki lakik K.....on?

Ő: A Pisti szülei. Illetve már csak anyukája, mert apukáját a múlt hónapban temettük.

Én:  És K....on melyik utcában?

Ő: A Zrínyi utca 1-ben?

Én: ...az érdekes, mert nagyanyám meg a Zrínyi utca 3-ban lakott...

Pisti: A mamád a Margit néni?

Én: Igen, anyukám meg a Margit, a lánya...

Pisti: Szívatsz?

Én: Nem! (és sorolom a nagybátyáimat és nagynénéimet...)

Pisti: Nem mondod, hogy 6 éve együtt dolgozunk, és most kell kiderülnie, hogy az ország másik felén, egy csöpp faluban egymás mellett laknak az ősök.

Én: Mennyi erre az esély?

Pisti: Nem sok.

Én: Nem sok...

Szóval van ilyen?

Vagy ez vicc? Az élet viccelődik?

Mindenesetre azt megfigyeltem, hogy azóta másként viszonyulunk egymáshoz.  Mert az ember elszakad a gyökereitől és már a szülei házát is úgy kezeli, mint egy másik világot. De a nagyszüleiét végképp. Hiszen az a gyerekkor. A nős-nőtlen meccs az utcán, amikor a féltéglával kijelölt kapuk között jól eltángáltuk fociban a szüleinket. Az ultipartik a diófa alatt, ahol 20 filléres alapon apám mindig összenyert nekem vagy nyolc körre valót a körhintán. A ringlis és a céllövölde, az elállított légpuskák és a bosszankodó céllövöldés romák, amikor mégis csak az első lövés ment félre.

Az augusztusi tömeg, mert hiába 600 fős a falu, Búcsúkor felduzzad. Hazajön mindenki, aki csak teheti. Illetve hazajött, amikor még éltek a nagyszülők. Ilyenkor otthon volt mind a hat gyerek, a családjuk, az unokák és később az unokák barátnői, feleségei, barátai, férjei és a dédunokák is.

Cseresznye, meggy és sárgabarack a kertben és az ízük számban.

Szóval egy olyan hangulat, amit csak az ért, akinek része volt benne. Aki ízlelte, hallotta, szagolta, látta.

Aki földi...

Egy darab vas?

Az autó csak egy darab vas? Vagy személyisége van és családtag? Vagy a kettő között valahol?

Ezek a gondolatok keringtek bennem, miközben arra vártam, hogy a biztosítási ügyintézés rám kerüljön. Mert 25-én belémtrafáltak hátulról, jól lezúzták a lökhárítómat, a tolatóradart ki lehet dobni és még a hátsó (ötödik) ajtó is benyomódott. Emellett mintha azóta morogna a jobb hátsó csapágy is, mivel az ütközés fellökött minket a szegélykőre. Szerencsére ő a hibás, a szituáció teljesen egyértelmű és a biztosító nem is kötekedett. Úgyhogy megcsinálják, elvileg nekem egy forintomba sem kerül majd. Ez persze nem igaz, hiszen a törött autó azonnal kevesebbet ér. Hiába cserélnek és nem festegetnek semmit, amikor el akarom majd adni, valószínűleg a vevő észreveszi. Illetve amilyen balek vagyok, én fogom neki mondani.

Szóval az autó egy darab vas, vagy több annál?

Ha nem dolgoztam volna meg érte, valószínűleg egy darab vasnak gondolnám. Ha csak úgy jött volna, akkor letojnám, hogy most szétzúzták. Azaz szétzúzták 7 évi munkám gyümölcsét. Ennyi évre vettem részletre, használtan. Miért ennyi évre? Kevesebb alatt is ki tudtam volna fizetni, de én szerencsére tudtam, hogy jön a válság. Tudtam, hogy hiába nem érződik még májusban, az év végére majd fog. Így aztán egyrészt havi fix részletre vettem, ami azt jelenti, hogy a kölcsön összege nem változik, csak a lejárat ideje. Jelenleg 2015. szeptembernél járunk az eredeti május helyett. De legalább tudom fizetni. Még.

Másrészt viselhető részletet választottam. Mert a havi részlet megválasztásánál sem az a lényeg, hogy mennyit fogunk majd a végére visszafizetni, hiszen ha ez alapján nézné az ember, akkor nem venne SOHA részletre semmit. Ehelyett azt kell nézni, hogy havonta mennyire terhel meg és azt tudom-e majd fizetni. Ha igen, akkor vegye fel az ember, ha nem, akkor ne. Veri szimpül...

Havonta mennyit? A bankok - akkor még - olyan magas havi részleteket engedélyeztek, amikre már én is csak ráztam értetlenűl a fejemet. Normális-e az az ember, aki  havi 100-150 nettóval felvesz 60-70 ezres havi törlesztőrészletű kölcsönt? Én nem tenném... Ma már a bankok sem engedik, de jó sok bedőlt hitel kellett ehhez...

A szüleimtől én azt láttam, hogy mindig kölcsönöket törlesztettek. Mindig volt tartozásunk, de mindig élveztük az áldásait. Ha az ember olyan családból jön, ahol nem tudnak a szülők segíteni, akkor ez az egyetlen módja az előrejutásnak. Hacsak nem keres hirtelen az ember annyit, hogy havonta megmarad mondjuk a fizetése fele. Ritka az ilyen...

Az én életemben volt kétszer is olyan, hogy egy-egy új munkával a fizetésem megduplázódott. Azt hittem, hogy na majd most... De nem. Valahogy az ember élete beáll az új szintre, jobban él, de a pénzből nem marad meg semmi. Gonosz mágia? Bizonyára. Persze nálam ez úgy zajott, hogy azonnal újabb kölcsönt vettem fel, amit az emelt fizetésből tudtam már finanszírozni. Az életszinvonalam így azzal a kölcsönből vett valamivel emelkedett meg, lettlégyen az autó, lakás, konyhabútor vagy plazmatévé.

Szóval ezt láttam a szüleimtől, akik jó adósok voltak. Mindig. És mi mindig jobban éltünk kicsit attól, amit a kölcsönből vettek. Mindig tudták, hogy mikor jár le és már tervezték az újabb kölcsönt. Ezt csinálom én is. Ahogy lejárt az autó részlete, már vettem is fel az újabb kölcsönt a "megmaradt" pénzből.

Jól csinálom-e? Nem kellene inkább összegyűjteni a pénzt és aztán megvenni a cuccot?

Nem, mert ez kivitelezhetetlen. Nem tudok ugyanis takarékoskodni, ha egy kis pénzem van, elköltöm. Ez van. Így aztán az én takarékosságom az, hogy a kölcsönökből megveszem amire vágyom, azt viszont nagyon fegyelmezetten fizetem. Soha nem késtem még, kivéve ha éppen nyaraltam és a csekk meg haza érkezett. Szóval jó adós vagyok, dehát ezt tanultam a szüleimtől...

Az autó?

Volt már olyan, amelyik valósággal megnyomorított anyagilag. El is adtam. Azóta utálom a német kocsikat, mert nagyon mondják, hogy soha nem romlanak el, én viszont minden hónapban ráköltöttem annyit, hogy simán futotta volna egy új kocsira is. Szóval eladtam azt a szakadék Golfot és megfogadtam, soha nem lesz német kocsim. Ő volt a "Kata", mert makrancos volt a lelkem. Azért fájt a szívem, mert vacak volt, nem indult, de elvitt mindenhová 5 liter gázolajból.

Később lett német kocsim, de az volt a legjobb német kocsim: Trabant 601 Limousin. A "Balázs". Azért Balázs, mert délben még nem tudtam, hogy venni fogok kocsit, egykor meg már gurultam vele Budapest felé. Szóval amolyan Hűbele Balász módjára vettem, de nem bántam meg. Voltak dolgai, de EGY FORINTOT SEM költöttem rá soha. Mert apámnak is Traubija (sic!) volt, így a hátsó udvarban a ponyvák alatt volt néhány Trabant pluszban. Azokból javítottuk. Egy év alatt egy forintba sem került és ment mint az álom. Igaz, nem volt benne meleg télen, de vettünk sapkát. Egymásra nézve jót röhögtünk a párommal, ahogy sapkában és sálban hasítottunk az emhetesen. Szóval a Balázska szutyok volt, de olcsó.

Aztán új meló, fizetésemelés: épp ideje volt, hogy normális kocsit vegyek. Ekkor jött Jean-Pierre. Ő egy 206-os Peugeot volt. Megvétele előtt beleültem ebben az árkategóriában az összes létező modellbe, de mindegyik szegényes volt a hasonló áron kapható 206-oshoz képest. A VW Polóban annyi extra volt, hogy kifelé nyíltak az ajtók és forgatható volt a kormány. A Toyota Yaris egyszerűen kicsi volt, nulla csomagtartóval. Ugyanez volt a Nissan Micrával is a bajom. A Renault Clio majdnem jó volt, de ennyi pénzért nem adtak volna hozzá légkondit.

Ekkor tévedtem be a Peugeot szalonba, ahonnan ki sem találtam azóta. Szidják a francia kocsikat, hogy szarok, közben nekem a 206-ossal alig volt gondom, pedig 6 évig nyomtam neki. 130 ezrest tettünk meg együtt és imádtam. Légkondival, CD-tárral, ködlámpákkal és metálfénnyel volt több, mint az azonos áron kapható többi kocsi. Naés azzal, hogy beülve valahogy minden kézre esett. És kényelmes volt, egyszer 5 órát mentem vele pihenés nélkül és végül úgy száltam ki, mintha a sarki közértbe ugrottam volna le. Kifejezetten imádtam a Jean-Pierre-t még akkor is, ha a szalonban átvertek vele rendesen és mielőtt elhoztam, valami barom benyomta a motorházat, amit nem vettem észre. Így hazáig volt felhőtlen az örömöm, ahol karosszériás haverom annyit mondott csak: "Szép, kár hogy törött". Fene a jó szemit neki! Nem baj, legalább megismertem.

Zsanpierr családtag volt. Imádtuk és nagyon sok élmény fűződik hozzá. Lakótelepi autó volt szegénykém, bár az első 3 évben őrzött fizetős garászban tartottam. Hiába. Egyszer hagytam a ház előtt és máris meghúzták az oldalát. Innentől azt mondtam, hogy egy darab vas, és nem foglalkozom vele.

Kapott is, megpróbálták például ellopni - legalábbis megfeszegették az anyósajtót. Ekkor bedurrant az agyam és olyan szintű védelmet tetettem bele, hogy többet nem próbálkoztak. Egyrészt körbe UV-matricáztam, így a profiknak már nem kellett, mert nem lehet alkatrészként eladni. Tetettem bele egy váltózárat, amely 3-5 percig véd, addigra leérek. Hogy nem veszem észre a riasztást? Na ezért tetettem bele egy pagert, amelyik odarádiózik nekem mondjuk a moziban ülve is, hogy riaszt a kocsi. És nem mellesleg beletetettem a létező legjobb riasztót, emelésérzékelővel és egyéb hasznos perifériákkal. Szóval meg volt védve a kocsi, így ellopni nem akarták. Persze a kiskölkök a lakótelepen a biciklipedállal lehúzták az ajtót, én is nekitotattam vele Budakeszin egy fának . Mentségemre szolgáljon, hogy csurig volt pakolva cuccal, így a belső tükörben semmit nem lehetett látni, és az a hülye fa a parkoló legközepén állt, ahol mások sem számítottak rá. Ez látszott abból is, hogy eléggé meg volt már a kéreg bontva.

Tényleg megpróbáltam úgy tekinteni a kocsira, mint egy darab vasra, de valahogy sosem sikerült. Így aztán még a könnyem is kijöt, amikor eladtam. Kellett a pénz a Mathieu-re.

Matyiő szerelem volt az első látásra, nem akartam kocsit cserélni, de beleszerettem. Ő egy 407-es SW, fullextrás. Naná, hogy használtan vettem, mert egy ilyen kocsi újonnan nem az én árkategóriám. Nem is értettem, miért is olyan olcsó, de persze később rájöttem. Mindenesetre jól átnézettem független autószerelővel és egy szalonban is, mielőtt megvettem volna. Az utóbbi szalon mint kiderült, a pénzt eltette, valamit vizsgált is, de pont a lényeget nem vette észre.

Így aztán a 140 ezres szervíznél derült ki, hogy ebben a kocsiban már két éve is 143 ezer volt, ezzel szemben én 126-tal vettem meg. Valaki sokat tolatott vele...

Nem baj ám ez, hiszen ezek a kocsik elmennek 500-at simán és még 500-at kis ráfordítás után, csakhát ilyenkor az embernek mindent ki kell cserélni, ami nagyobb bajt okozhat. Ki is cseréltem, 330 ezrest nyomtam el rá hirtelen. Amióta megvan a kocsi, vettem rá téli és nyári gumikat (a foglaló kifizetése után kicserélték a nyári gumikat, és ezt sem vettem észre, amikor elhoztam, utólag meg nem lehet bizonyítani), műszakiztattam, volt ez a nagyjavítás és megcsináltattam rajta ezt-azt. A lényeg, hogy eddig nagyjából egy millában van, ennyivel volt olcsóbb, mint amennyinek lennie kellett volna. Csodák nincsenek.

Már kész van, minden megjavult rajta, mostantól már csak ezt a szintet kell fenntartani. Gondoltam én egészen addig, amíg 25-én belénk nem csattantak hátulról.

Most reggel vittem el a szervizbe, idáig tartott a banki engedély megkérése a javításhoz. De a szokásos szervizben mindent intéztek, így a körülményekhez képest nagyon kényelmesen megoldódik az egész javítás. Nekem legalábbis nem kellett utánamászkálnom.

Mégis úgy érzem magamat, mint akit megbecstelenítettek. Mert én minden hétvégén kitakarítom a kocsit, gyakorlatilag gyári állapotba hozom vissza. Nem hagyom azt sem, hogy bármi rossz legyen rajta és idegesít, ha egy kis alkatrész is zörög. Még a kesztyűtartóban is dobozokban van minden kütyü (különböző töltők, kábelek és CD-k), mert azt sem viselem el, ha onnan jön a zörgés.

Hogy kosz legyen benne? Elfogadhatatlan.

Szóval azt hiszem, én igényes vagyok az autóimra. Ez abból is látszik, hogy amikor valaki először ül bennük , általában nem hiszi el, hogy hány évesek... Erről sem hiszik el, hogy immár 6 éves...

Most meg jön egy álmatag jóember és egy teljesen tiszta szituban belémgyűr hátulról?

Tudom, meg fogják szépen csinálni a kocsit és semmi nem fog látszani, de akkor is: már nem lesz ugyanaz.

És amikor megyek feléje, azt fogom gondolni: na, ott volt megtörve, de milyen szépen megcsinálták... Egy darabig legalábbis bztosan ez jut majd eszembe.

Azt hiszem tehát, hogy számonra nem egy darab vas. Személyisége és neve van és igenis családtag. Remélem ezt a szervizben is fogták...

Utoljára.. először

Vannak az életben szakaszok, amelyek lezárulnak. Amikor az ember továbblép.

Hiába vidám az apropó, amiért most elhagyom a régi munkahelyemet, szomorúvá tesz a sok utoljára.

Ma elkezdődött.

Utoljára jártam ma az egyik vidéki telephelyen. Nem megyek oda többet, az új cégemnek még a közelben sincs semmi érdekeltsége. Utoljára találkoztam az ottani kollégákkal és valószínűleg utoljára ebédeltem a jól megszokott étteremben. Vége.

Félek a többi utoljára kezdetű mondattól. Pedig most nem az életemről van szó, csak egy melóról. Egy rohadt munkáról, amit utálnom kellene, de én szerettem. Csak nem mutatott semmiféle fejlődési lehetőséget - és itt nem anyagira gondolok, hanem főként emberire -, és túl fiatal vagyok ahhoz, hogy elásssam magamat egy melóhelyen. Pedig nyugdíjas állás, ahogy mondani szokták.

Mit lehet tenni, hogy az ilyen utoljára kezdetű mondatok elviselhetőbbek legyenek?

Azt hiszem, odateszek melléjük egy először kezdetűt. Azaz amikor utoljára csinálok valamit, mellépárosítom azt, hogy mi is volt, amikor ugyanezt először csináltam. Talán működik...

Szóval amikor először itt jártam, azt sem tudtam, merre van ez a város. Igazándiból az országnak ezen a felén sem jártam még soha, legközelebb talán 70 kilométerre voltam tőle. Az is 1987-ben lehetett. Nem ma volt, huszonkét éve... Aztán el kellett telnie vagy 15 évnek, hogy újra erre járjak, mostmár mint felnőtt, komoly mérnökember. Mennyire más így a vidék. Amikor az ember kocsiban utazva jön erre. Persze akkor még nem volt erre autópálya, az út a mostani 2,5 óra helyett pont a duplája volt. És veszélyes. Most szinte észre sem veszi az ember, és már bekanyarodott a kapun.

Hogy változtak-e az emberek? Bizonyára, de én nem látom meg azt sem, magam mennyit és hogyan változtam. Most is nyomor van az ország e részén de ennek ellenére az emberek most is kedvesebbek, mint a nyugati oldalon. És a káposztás bableves is finom, nameg a kapros húsgombócleves. Az mennyei. Ilyenkor felfüggesztem a diétámat is, erre ugyanis tudnak főzni...

Amikor először jöttem erre, semmit nem jelentett nekem ez a város. Most ismerős. Barátaim is vannak itt, legalább ők megmaradnak. Ha másként nem, talán a fejemben.

Az ízek is megmaradnak a számban, még lehet, hogy visszacsábítanak.

Lehet, hogy mégsem utoljára jártam ma itt?

Na lám, nem is olyan szomorú ez...