2015. szeptember 9., szerda

Önsorsrontók

Hallottam valahol ezt a kifejezést és valahogy sosem éreztem annyira élesen a jelentését, mint az elmúlt napokban. Mesélek.
Szóval a történet úgy kezdődik, hogy valamikor a nyolcvanas évek végén, amikor kollégista voltam, egyszer az orrom előtt gurult ki a vonat a székesfehérvári vasútállomásról. Éppen lekéstem és idegességemben felültem a 36-os buszra és kivitettem magamat a város határába, ahol a jobb kezem hüvelykujját feltartva pár perc múlva fel is vettek. Aztán Veszprémnél megint. Így aztán némi gyaloglás után hamarabb hazaértem, mint ha vonattal mentem volna. Ezt onnan tudom, hogy kiszállva az utolsó stoppomból, még éppen át tudtam menni a vasúti kereszteződésen, mielőtt lezárt volna a sorompó és visszanézve felismertem a vonatot, ami otthagyott Szfváron.
Innentől kezdve én a teljes középiskolai tanulmányaimat végigstoppoltam, ha éppen nem esett az eső vagy nem volt méteres hó.
Aztán ezt a főiskolán is folytattam, az Osztyepenkónál elég sokszor ugrottam be a bokrokba a rendőrök elől, mert az autópályán gyalogos nem tartózkodhat. És bizony nem egyszer gyalogoltam végig körgyűrűket városok körül, mert senki nem vett fel, mindenki csak mutogatott, hogy ő csak idáig megy...
Summa summarum, akkoriban megfogadtam, hogy ha egyszer autóm lesz, akkor én is felveszek majd stopposokat. És ez így is van. Ha egyedül vagyok a kocsiban akkor mindig és mindenkit, ha mások is utaznak velem, akkor az ő beleegyezésükkel, akár az egy szabad helyre is felveszek valakit.
És a mai történetem majdnem itt indul, de mégsem.
Ugyanis nagyjából egy éve Nagymaroson vettem fel egy velem egykora jóembert, aki pont Szobig jött. Hamarosan kiderült, hogy ********* a szakmája (nem írom ki, mert még ráismerne valaki és azt nem akarom. Ha magára ismer, az persze nem baj...) és mivel szimpatikus srácnak tűnt, cseréltünk is telefonszámot és becs szóra szándékomban volt, hogy a ház körüli munkákat - amik a szakmájába vágnak - majd vele csináltatom meg. Annak ellenére, hogy volt benne pár bár üzemi nyomás.
Hazaérve úgy fél óra múlva csörög a telefonom. A jóember a vonal másik végén. Aszongya nekem, hogy nem nézném-e meg a kocsiban, mert valahol kiesett a pénze? Én barom meg gyanútlanul és lelkiismeretesen átforgatom az autót, de a pénznek semmi nyoma. Erre ő, hogy ez nagy baj, mert a gyerekének a gyógyszerére kellene és most mi lesz? A következő mondatban meg, hogy nem-e tudnék-e kölcsön-e adni-e egy tízest, istenbizonymegadja.
Itt tettem le a telefont, nem nagyon hívott azóta sem.
Mint később kiderült (helyiektől megtudtam), nincs is gyereke, illetve elvált és nem ő neveli. Így a kunyerálás valószínűleg magának kellett volna mégpedig piára és soha nem kaptam volna vissza a pénzt. (Mondjuk pont ezért nem adok soha, csak úgy, ha tutira visszakapom, de ez egy másik történet. Mindenesetre eddig még mindig visszakaptam...)
De nem is ez a lényeg.
Most érkeztünk el a mai történetemhez, ami valójában vasárnapi.
Mivel egy-két ilyen seggfej nem tudja eltántorítani a terézanyai énemet, Esztergom felé autózva szlovák területen megint felvettem egy stoppost. Három perc alatt kiderült, hogy vannak Szobon rokonai, hogy festő és hogy szívesen lefest bármit nálunk is. És istenbizony megint úgy voltam vele, hogy nemsokára festeni kell és hogy milyen jó, hogy éppen ezt az embert vettem fel. Annak ellenére, hogy volt benne is néhány bár üzemi nyomás.
Ekkor jött az a mondat, aminek már az elejéből tudtam, hogyan fog végződni. Mert amikor egy mondatot úgy kezdenek, hogy "Nem akarok pofátlan lenni", azt valami pofátlansággal fogják befejezni. Nos, ez a jóember is - legyen a neve mondjuk Feri - úgy folytatta, hogy nem-e tudnék-e kölcsönadni egy ötöst.
Itt ki is tehettem volna az autóból, de nem tettem. Sőt, még én éreztem magamat genyának, amiért szegény emberen nem segítek. Dehát ők pont erre alapoznak, így az egész úton mesélt a nyomorult életéről, hogy most halt meg az apja és hogy mennyire hiányzik, meghogy Szlovákiában milyen nehéz megélni és a gyerekeknek az iskolakezdés... Megsajnáltam, de vagyok annyira kemény, hogy ezt nem mutattam ki. Nem adtam neki.
Persze több dolgot sem értek. Egyrészt hogyan adja majd meg? Kiáll az út szélére, hátha megint arra jövök?
Aztán nem értem azt sem, hogy egy magyar rendszámú autóban ülve miből gondolja, hogy van nálam 5 euro? Magyarországon ugyanis a forint a fizetőeszköz.
Azt sem értem, hogy 5 euróért (1500 HUF) adja el az ember a becsületét és járatja le magát?
Persze az a szerencse, hogy én ezeket a dolgokat nem értem, mert ez azt jelenti, hogy messze állnak tőlem. És ez jól is van így.
De - és ez a lényeg - az a szomorú ebben a két, egymástól látszólag független történetben, hogy ezek az emberek úgy rombolják le a saját sorsukat, hogy közben észre sem veszik. Mindkét esetben komoly mennyiségű munkához juthattak volna a házunk körül, mert én bizony akármilyen is valaki, azt nagyra értékelem, ha dolgozni akar és tud. Még azt is elnéztem volna nekik, ha kicsit lassabban, vagy félrészegen dolgoztak volna. Az esélyegyenlőség, helyesebben a második esély elve miatt ezeket én bevállalom.
És az elvégzett munkájukat ki is fizettem volna becsülettel.
De ez nekik nem jó. Ehelyett elmegy mellettük nagyjából 100 autó, mire én felveszem őket. Nemhogy értékelnék, hogy vannak még rendes emberek a világban, nemhogy örülnének a szerencséjüknek.
Inkább a gyorsan szerezhető haszon reményében ilyen pitiáner módon bepróbálkoznak. Az egyik tízezer, a másik ezerötszáz forintért adja el a sorsát.
Az ő szemszögükből persze az élet szemét és nekik semmi sem sikerül. Kénytelenek stoppal járni és nincs pénzük kajára, piára, akármire.
De azt nem látja meg egyik sem, hogy miként rombolják ők maguk a sorsukat.
Mert kéremszépen, mindenkinek vannak nehéz helyzetek az életében. A helyzeteket nem mi választjuk meg. Amit megválaszthatunk az, hogy miként reagálunk ezekre a nehéz helyzetekre.
"Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?"
Én azt gondolom, hogy ezek az emberek nemhogy nem állnak ki balsorsuk ellen, hanem ők maguk okozzák önnön balsorsukat és még a jósorsukat is képesek lerontani.
Aki pedig így viselkedik, az talán meg is érdemli, ha olyan sorsra jut, amilyenre...