Az Ipolyon Letkésig, oda-vissza

Először egyszerűnek hangzott: csak kétszer annyit kell evezni, mint amennyit eddig eveztem. Csak kétszer olyan messze kell felmenni és megvan.

Szóban és fejben összerakja az ember. Amit kihagytunk a számításból, hogy az Ipoly feljebb már sodrós ám. Az elején még mosolyogtunk.

Aztán amikor elhagytuk Ipolydamásdot, kezdett a mosoly lehervadni az arcunkról. Amellett, hogy a sodrás fokozódott, egyre többször kellett felhúzni a kormánylapátot, mert súrolta a meder fenekét. Néha pihenésképpen kikötöttünk.

Most találkoztunk kajakosokkal, de puhák voltak és lefelé jöttek. Kenusokkal is, de ők is puhák voltak. Mi meg kemények. Egymást biztattuk, hogy már csak 2 kilométer és ott is vagyunk. Itt már kiálltak a kövek a vízből és nemegyszer csak teljes erőbedobással sikerült egy zúgón felevezni. De meglett.

A letkési hídnál a horgászok röhögtek, de amikor megmondtuk, hogy Szobról jöttünk fel, akkor abbahagyták. 14 kilométer ugyanis, folyással szemben. Nem kevés. Aztán még haza is kell evezni. Az még 14...

De nagyon élveztük. Külön érdekes, hogy Csabi aznap ült először kajakban életében. Nyomta. Igaz, másnap voltak bajok, de mindenképpen keménység az, hogy nem adta fel. Pedig széjjel is égett, mert nem volt éppen hideg idő.

Lefelé már könnyebb volt és az Ipolyon levő kis szigeteket kerülgetve igazi vadregényes tájon eveztünk. Nagyon nagy élmény volt.

Legközelebb a Dunán evezünk fel Esztergomig. Az sem lesz piskóta, mert a Duna ugyebár folyam és nevéhez híven folyik is rendesen. Úgyhogy kegyelemért folyamodunk majd hozzá és sok megállással leküzdjük ezt a 12 kilométert is. Majd mesélek.

Ha kedvet kaptál, gyere!

Lehet kajakot bérelni a szobi révnél, vízbiztos, felboríthatatlan. Mentőmellényt is adnak és nem mellesleg én is ott leszek.

Ha leszoksz, leszokom én is...

Üldögélve és olvasgatva a cigaretta árak 1000 forint fölé emelkedéséről szóló híreket, támadt egy ötletem. Helyesebben beugrott, hogy Kryx barátom úgy szokott le a dohányzásról, hogy cserébe én meg leszoktam a kólázásról. Nem volt egyszerű se neki, se nekem. A kóla is narkó, csak társadalmilag elfogadott. De ettől még ugyanúgy függőséget alakít ki és szánalmas, hogy mennyien dőlnek be neki. És szánalmas, ahogyan felnőtt emberek - velem együtt - havonta húszezreket költenek arra, hogy mérgezzék magukat. Cigivel, kólával, cukros üdítőkkel, ésatöbbi.

Azzal hitegetjük magunkat, hogy bármikor le tudjuk tenni, de amikor megpróbáljuk, jönnek az elvonási tünetek. 

Nekem például hetekig fájt a fejem, ment a hasam és még most, így fél év után is vannak napok, amikor megdöglenék egy pohár kóláért. De nem iszom, csakazértsem!

Alkalmazott pszichológia ez kérem.

A versenyszellem működik.

És ha már működik, miért ne lehetne megpróbálnia másoknak is?

Az ajánlatom tehát a következő:

Ha vállalod, hogy leszoksz a dohányzásról, vagy bármilyen káros szenvedélyedről, én vállalom, hogy cserébe leszokom valami hasonlóan káros szenvedélyemről. Vagy rászokom valami egészséges dologra. Rajtad áll csak, mi legyen az.

A dolog "becsületkasszás" és csak akkor működik, ha mindketten betartjuk a megállapodást.

Azaz nem kell nekem bizonyítanod, hogy Te aztán tényleg nem szívsz. Elhiszem Neked.

A lényeg az a szándék.

És a verseny.

Versenyezzünk, ki bírja tovább!

Amit magamtól be tudok ajánlani áldozatnak:

Nem iszom több cukros üdítőt. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám is elkelt, mégpedig egy olyan barátom szokik le cserébe a dohányzásról, akiről a szülei nem is tudták, hogy dohányzott...)

Nem eszem csipszet. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt, ameddig +Gábor Vásárhelyi nem dohányzik, én nem eszem semmilyen csipszet.) 

Nem eszem nassolnivalókat. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt, mostantól +Zoltán Rittinger cigarettáról történő leszokása érdekében a nasi hanyagolva)

Sőt, 18.00 után nem eszem semmit, maximum gyümölcsöt. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt, +Attila Orbán kihívása szerint akkor mostantól sem ő, sem én nem eszünk este 6 után semmit, csak gyümölcsöt.)

Nem iszom többé energiaitalokat. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt. +Náhóczki Náhó Gábor nem iszik addig cukros üdítőt, amíg én nem iszom energiaitalt.)

Hetente egyszer futok, legalább fél órát. Nehéz lesz, de megteszem.

Hetente egyszer legalább kerékpározom, legalább egy órát. (Télen is, ha nincs jég vagy hó az utakon). Nehéz lesz, de megteszem.
Nem rágom többet a körmömet. Mission impossible, de megteszem. ;)
Soha többet nem eszem gyorsétteremben szemétkaját. Nagyon nehéz lesz, de megteszem.

Hetente egyszer kipróbálok valami olyan kaját, ami egészséges, csak utálom. Ez lesz a legnehezebb, de megteszem.

 A listát folyamatosan bővíteni fogom és oda fogom írni, hogy miről kinek a kedvéért szoktam le (Ha megengedi az illető). Ha tehát ki tudsz találni még valamit, amiről le, vagy amire rá kell szokjak, nyomjad! Megteszem.

A lényeg, hogy cserébe Te meg tedd le a cigit, vagy szokj le valami egészségtelen dologról, vagy szokj rá valami egészséges dologra. Csak megegyezés kérdése, én szinte bármiben benne vagyok...

Tőlem lehet úgy is, hogy nem azonnal, hanem szépen csökkentve szoksz le, vagy szoksz rá. Mondjuk egy hónap alatt.

Lássuk, ki a keményebb!

Természetesen egy dologról illetve dologra egy valaki kedvéért szokom le, vagy szokom rá, így olyan nem lesz, hogy öten leszoktok a cigiről én meg cserébe csak egy rossz szokásomtól válok meg.

Csak becsületesen, korrekten!

A versenyünk állásáról a közösségi oldalakon számolunk be és a közös barátaink is tudják majd követni, hogy állunk éppen.

Na, mit szólsz?
Majdnem elfelejtettem a lényeget, így utólag egészítem ki a blogot:
Ha a kedvemért nem szoksz le, de van olyan ismerősöd, akinek a kedvéért meg igen, illetve van olyan, akit nagyobb ellenfélnek tartasz (vagy kisebbnek, mert tőlem rettegsz :) ), akkor versenyezz vele! (Persze tök jó lenne, ha elmesélnéd nekem és így erőt adnál ezzel is...)


Kezd felpörögni a dolog, úgyhogy mostantól +Péter Tóth-Czere is kihívható, mint amolyan szárnysegédem. A részleteket vele tessék egyeztetni!

(Nem tudom, hogy minden barátom fel van-e iratkozva a blogomra, úgyhogy osszad tovább. Szúrj ki velem!)

A Duna is az enyém!

Nem tudom, hogy az árvíz miatt, vagy mert hétköznap volt, de tegnap délután 6 és 8 óra között azzal szembesültem, hogy a Dunán sincs senki az Ipoly torkolat felett.

Úgy eveztem egy órát felfelé, hogy közben egy utasszállító és egy uszály úszott el mellettem.

Rajtuk kívül senki.

Teljes magány, teljes csend és a fenséges folyam.

És nekem most pont ez kellett.

A Dunával meg kellett küzdeni, hiszen van sodrása. Felfelé alig haladtam 4 kilométert és ehhez is kellett másfél óra. Megállni és bámészkodni nem lehet, mert egy perc bámészkodást 3 perc lapátolással jutalmaz a folyam.

De ezzel együtt is egy nagyon kényelmes evezéssel, senkitől nem zavartatva sikerült felmennem Helemba fölé, ahol találtam egy nagyon kellemes, kavicsos partszakaszt a szlovák oldalon. Itt kötöttem ki és bámészkodtam vagy egy fél órát.

 

A szúnyogok megkíméltek, tegnapról tehát nincs egy új dudorom sem (az Ipolyon szerzett 200 mellé). Az Ipolynál sem a vízen értek a támadások, hanem a susnyásban, ahol vízre kellett tenni a hajót. Azalatt csíptek dudorosra. A Dunán ilyen nem történt, kényelmesen vízre tettem a hajót, az evezés alatt csak madarakkal és halakkal találkoztam.

Néha megkapaszkodtam a fák ágaiban. Még mindig nagyon fenn van a víz, így olyan helyeken is elhaladtam, ahol máskor gyalogol az ember. Az evezésről készült tracklog (GPS-es útvonal rögzítés) is, íme:

 

Egy kicsit féltem attól, hogy a kajak miként fog reagálni majd a nagy hajók által keltett hullámokra, de örömmel jelentem, hogy nem hiába tengeri kajak: meg sem kottyantak neki. Egy pillanatra sem volt bizonytalan érzésem, stabilan szelte a nem kis hullámokat is.

 

Legközelebb célom a Garam folyó torkolata, amely nagyjából kétszer ilyen messze van. Ha azt elérem, utána Esztergomot akarom elérni, amely már egy 15 kilométeres túra felfelé, folyással szemben.

Ha van kedved, csatlakozhatsz hozzám. Megbeszéljük, megyünk. Ennyi. Ha nincs hajód, a szobi révnél kölcsönözhető is.

Azaz, nincs kifogás...

Az Ipoly az enyém!

Valahogy úgy mondta +Attila Orbán barátom, hogy: "Nincs annál természetközelibb élmény, mint amikor az ember egyedül a folyón kajakozik..."

És nagyon igaza van.

Az Ipoly ma csak az enyém volt. 5 kilométert eveztem felfelé rajta, kényelmes tempóban és sokat bámészkodva, majd lefelé csorogtam és végül a Dunán ereszkedtem le a szobi révig. Összesen 11,6 kilométert. Jólesett és el sem fáradtam nagyon. A tracklog itt: 

Akár hiszitek, akár nem, SENKIVEL nem találkoztam ebben a két és fél órában. Csak madarakkal, békákkal, ugráló halakkal, siklókkal. Ember - rajtam kívül - sehol egy szál sem.

És ezt ma kifejezetten díjaztam...

Az Ipoly még nem apadt vissza és némi szagot kénytelen voltam elviselni és természetesen némi szemetet is összehordott a víz, de ki lehetett bírni.

A hajót egyedül cipeltem le a vasúti hídig és ott tettem vízre. A cipeléshez nagyjából 5000 forintból dobtam össze egy szállítókocsit, csak egy 10-es fúró kellett hozzá és egy 17-es villáskulcs.

A legnagyobb összegbe a két kerék került, egyenként 1600 forintba. Kellett hozzá két derékszögben meghajlított 4-es, rozsdamentes lemez, 2 db 10x60-as hatlapfejű csavar önzáró anyákkal, négy darab alátét erre a csavarra, 2 db 8x25-ös hatlapfejű csavar szárnyas anyákkal és alátét ezekhez. A kocsi rögzítéséhez egy spanifert használtam, 600 forint a barkácsáruházban. És ennyi. Összeszerelni 15 percig tartott és tökéletesen vizsgázott még terepen, sárban is. Így a kajakot egyedül le tudtam húzni a folyóig, majd vissza is. A kocsi szétszedhető, de egyben is elfért a kajak tárolórekeszében.

Ha az ember boltban vesz kajakkocsit, az minimum 15 ezres, de 21-ért is van. Ehhez képest ha nem kapkodok, kereket is találtam volna olcsóbban, azaz egy ilyen kocsi kihozható 3000-4000 forintból is.

Lehúztam vele a hajót, vízre dobtam és huss...

Az Ipoly áradása miatt alig találtam helyet, ahol ki tudtam kötni és ott is összesároztam magamat és a hajót is. Képet nem nagyon tudtam csinálni, mert a Motorola Defy Minit vittem magammal, ami vízálló, de ez az egyetlen jó dolog, ami elmondható róla. Azért itt egy kép:

Az látszik, hogy a víz sáros és zavaros, de így is nagy élmény volt. A nap szépen sütött, a szúnyogok a folyó közepéig nem nagyon repülnek be, csend volt, béke és nyugalom.

Ez az igazi regenerálódás, ami rá is fér a tépett idegeimre.

Legközelebb a Duna és a Hron lesz soron, de az Ipolyon is fel akarok evezni nagyon sokáig.

Majd mesélek...

Hajó, ha nem jó...

Ha már frissítették a blogger mobil alkalmazást, tegyünk egy próbát újra a telefonról bloggolással.
Vannak az életben felejthetetlen pillanatok. Ilyen mindenképpen az, amikor egy álom megvalósul.
Kevés ilyen pillanat van, így ki kell élvezni. Élvezem is.

 

Még gyermekkoromban, Tatán az Öreg tavon lettem szerelmes a kajakozásba. Csak azért tanultam meg úszni, hogy felvegyenek a szakosztályba. Igaz, a versenyszintű kajakozás az főleg futás és edzőtermi edzés, de azért felejthetetlen napokat töltöttünk a vízen.
Már akkor tudtam, hogy nekem egyszer lesz saját hajóm.
És lett.

Igaz, hogy nem új, de az enyém. Tökéletes lesz arra, hogy kipróbáljam, az eltelt 28 év alatt fakult-e a tudásom és tényleg akkora élmény-e hasítani a vizet, mint amire emlékszem.
Hamarosan beszámolok erről is.
Itt a jó idő, vízre szállok a hétvégén...

Szob, árvíz, 2013. Jól vagyunk!

Sokan kérdezitek, hogy mi van velünk Szobon? Mi a helyzet az árvízzel. A megnyugtatásotokra közlöm, hogy velünk minden rendben. Amikor a házat vettük, meggyőződtünk róla, hogy az eddig mért legmagasabb árvíz-szint felett van úgy jó 5 méterrel. Így minket ez az árvíz nem fenyeget.

Vannak persze dolgok, de ezek inkább kellemetlenek. Ilyen például, hogy kerülővel lehet csak hazamenni, de ez csak az autózásra vonatkozik. A vonat jár rendesen, így ma vonattal megyünk dolgozni.

Úgyhogy mi jól vagyunk, nyugi!
(Fényképek nem lesznek ebben a bejegyzésben, mert a katasztrófaturizmust gyűlölöm...)

 

Egyetlen dolgot szeretnék még megjegyezni, mert látom, hogy a fejekben kicsit zavar van.

Ez pedig az, hogy miért építkeznek egyesek árvíztől veszélyeztetett területre.

Meghogy "Úgy kell nekik!".

 

Mielőtt pálcát törnél ezek felett az emberek felett, pár dolog.

Elsőként, hogy a ma árvíz által veszélyeztetett területek jó nagy része nem volt veszélyeztetett akkor, amikor az építkezés mellett döntöttek. Azóta lett az, mégpedig azért, mert a vízszintek magasabbak. Idén - becslések szerint - nagyjából fél méterrel.

Ez pedig azt jelenti, hogy olyan utca is víz alá kerülhet, ami eddig nem. Olyan házakat is elönthet a víz, amelyeket eddig nem.

És ez sajnos tendencia, azaz várható, hogy az évek előrehaladtával egyre nagyobb árvizek lesznek.

 

A másik, hogy akik árvíz által veszélyezetetett területre építkeznek - vagy ott házat vesznek -, azok többnyire nem jókedvükből teszik. Azért teszik, mert nincs más lehetőségük anyagilag.

Nem a luxusvityillókról beszélek, nem a nyaralókról beszélek. Azokkal nincs semmi baj. A gazdagok meg tudják magukat védeni, nem kell őket sajnálni! Általában meg is teszik, sőt a ház eleve úgy van építve, hogy simán átvészel a maximális szintek feletti árvizeket is.

Ne ők jöjjenek fel a gondolatodban, amikor az árvíz szót hallod! Ők vannak kevesebben.

 

Azokról beszélek, akik azért vettek kis házat árvizes utcában, mert másra nem futotta. Azokról, akik a házat örökölték az ősöktől és nem tudnak máshová menni. Azokról, akiknek nem volt választása. Akiknek nincs más választása.

 

Én szerencsés vagyok, mert megengedhettem magamnak, hogy feljebb vegyek házat. Drágább volt. A jelenleg elöntött szobi utcákban például 75%-ért lett volna nagyobb, szebb ház. Én dönthettem úgy, hogy inkább a drágább, de biztos helyen lévőt vegyük.

De vannak, akiknek nincs döntésük.

Ők érdekelnek engem. Velük mi lesz?

 

Szóval amikor elgondolkodsz ezeken a dolgokon, vedd ezt is figyelembe, légy kedves!

És ha tudsz segíteni, segíts!

Mindig van hol, mindig van kinek.
(Ja! Ha valamit, ezt a bejegyzést megéri továbbosztani!)