Most nézem a naptárat és azt látom, hogy éppen ma van egy éve, hogy elhagytuk Budapestet. Vannak az életben jó döntések, ez is az volt.
Bár a házzal voltak, vannak és lesznek is gondok, mindenképpen pozitív változás volt az életünkben ez a költözés és egyetlen hibát követtünk el: hogy nem léptük meg már korábban.
Mi történt az egy év alatt? Sok minden. Az első hónapban kifeküdt a kazán, így azt cseréltük. A használtan vett kazán jól teljesít és olcsón megúsztuk.
A tetőt lecseréltük, már nem ázik be és ez megnyugtató. A tetőcserével együtt a szigetelést is kicseréltük a tetőtérben, azóta nincs légmozgás, kellemes és egyenletes meleg van. Az új tető gyönyörű, bár a féltetőt még nem alakítottuk hozzá. Majd tavasszal...
A terveinket többször átírta az élet, de szerencsések vagyunk, hogy mindig sikerült korrigálni. Így hiába feküdt ki az autó, a tető mégis készen lett. És ez a lényeg. A féltető ráér. Nem ázik be és a nagy tetőről leszedett bádoggal megtuningoltam az összeeresztéseket is, így remélhetőleg a télen már kevesebb havat hord be a szél.
Szépészeti beavatkozásokat is tettem, így például az utcai fronton lecseréltem az elő-tetőt, amelyen így már a szép új cserép van és le is lett lambériázva. Persze ez sem ment könnyen, az egész tartószerkezet el volt rohadva, így gyakorlatilag csinálhattam teljesen újat. Megérte, mert kifejezetten jól mutat.
A tetőcsere során a fa elemeket már mahagónira pácoltuk, ez lesz az új színvilág. Hamarosan nekiállok a fehérre lemázolt lécekről is levakarni a zománcfestéket, minden szép faerezetű lesz, mahagóni lazúrral lekezelve. Szépen fog mutatni.
Persze ez sok idő és ebben a párás-ködös időben nem nagyon lehet pácolni, mert sosem szárad meg. Így valószínűleg ez a munka is tavaszra halasztódik. Szerencsére sikerült kitalálnom egy jó módszert, amivel mindig csak egy léc fog hiányozni a kerítésből, így gyakorlatilag szépen lassanként megcsinálható a művelet.
Tervek vannak az ablakok cserélésére, a ház külső szigetelésére (Dryvit) és természetesen a ház átszínezésére is. De ezekhez a tervekhez egészség kell, mert ha egészség van, minden van. Dolgozgatunk, gyűjtögetünk és szépen lassan, de haladunk előre. Szerencsére évekre előre megvannak a célok, amelyekért érdemes küzdeni. Nem unatkozunk...
Hogy milyen az élet Szobon? Röviden: jó. Hosszabban: nagyon jó! Akik folyamatosan olvasgatják a bejegyzéseimet, azok tudják, hogy a terveimet megvalósítottam. Sok a bringázás, bár nem annyi, amennyit szerettem volna. Azért mégis több, mint amennyi Pesten volt. És milyen helyeken jártunk...
A bringázás mellett az evezés volt a fő program a nyáron, pár száz kilométert lehúztunk a Dunán és az Ipolyon. Erre amúgy külön blogot is nyitottam, a Kajakozom blogom ide kattintva olvasható.
A kajak is nagy szerelem, most télen kicsit pihennek a hajók. Én tudom, hogy a víz az úr és semmiképpen nem kívánok még egyszer nulla fok körüli vízben fürödni. Egyszer elég volt, majdnem ott maradtunk Apukámmal. Úgyhogy télen nincs evezés, hacsak nem sikerül valahogy szereznem egy neoprem ruhát, amely vizesen is melegen tart. Jelenleg nem úgy néz ki, hogy a közeljövőben lesz erre 25 ezresem. Így a hajók most téli álmot alszanak.
Minden idők legnagyobb árvizét megúsztuk, helyesebben bebizonyosodott, hogy jó helyen választottunk házat. A legmagasabb vízállásnál is még 4 méterrel feljebb voltunk, ez megnyugtató. Vehettünk volna lejjebb házat, közelebb a Dunához, de nem tettük. Olcsóbban lettek volna nagyobb házak, nagyobb kerttel. A döntés, hogy nem ott vettünk végül, jó döntésnek bizonyult.
Tervek? Vannak. Több kirándulás, több pecázás a Dunában és az Ipolyban. Azt tűztem ki célul, hogy kicsit nagyobb egyensúlyt találok a munka és a pihenés között, mert jelenleg a sok anyagi megterhelés miatt túl sok munkát vállaltam, ami megeszi az életemet. Persze élvezem, de kevesebb is elég lenne.
Fontos változás az életünkben, hogy letettük az autót. Vonattal járunk dolgozni és vonatozni jó. Vannak idegesítő dolgok, de közel sem annyi, mint az autózáskor. A vonaton ülve az idő a miénk, ki is használjuk. Én magam írogatok, azaz pénzt keresek ezen idő alatt is.
A MÁV olyan, amilyen, de azt meg kell jegyezzem, hogy nem söpörték le az észrevételeimet az asztalról, hanem megfontolták. Visszaállították a bicikli kocsit a reggeli járatra, odafigyelnek, hogy az utolsó kocsi is a peronnál legyen. Nem sok reményt fűztem a betelefonálásaimhoz, de megérte jelezni az észrevételeimet. Nem a peronon utazik a bringa...
Egyébként a budapesti közlekedésemet biciklivel oldom meg. A vasútállomástól a munkahelyemig 4 perc az út, tömegközlekedéssel 30 lenne. A munkahelyem és a másodállásom között 15 perc az út, tömegközlekedéssel 1 óra lenne. A bicikli tehát szabadság, amit semmi más nem tud megadni.
A mostani hidegekben térdvédőt húztam, mert szeretnék majd hatvanévesen és hetvenévesen is bringázni. A bicikli kormányából lefűrészeltem 6-6 centit, azóta könnyebb felcihelni a vonatra és jobban elférek az autók között is, amikor a lámpánál előre óvakodom. Nameg jobban elfér az előszobában is, ahol jelenleg tároljuk a bringáinkat.
A szobi élet fontos részét képezik a macskák is. Kettőt fogadtunk örökbe novemberben, és tavasszal egyel meg is szaporodtunk. Azt hittem, én vagyok a nagyobb macskás, de a kis Feleségem rám cáfol. Meg a rohadék dögök is, hogy őt jobban szeretik, mint engem...
Ez egyébként valószínűleg azért van, mert Ő nem húzkodja a fülüket, nem nyaggatja őket folyamatosan. Én meg nem bírom megállni a dögönyözést, amit a macskák korlátozott mértékben képesek elviselni. Azért persze engem is szeretnek, gyakran telepednek az ölembe. Többnyire akkor, amikor nagyon dolgoznom kellene. Nem tudok ellenállni nekik, mert gyönyörű és titokzatos lények.
Amikor tehát jönnek a nehézségek a házzal, vagy a bevállalt sok melóval, elég arra gondolni, miért is küzdünk. Az ember nagy levegőt vesz és csinálja, még akkor is, amikor kedve lenne úgy élni, mint a rendes emberek. Munka után elmenni a gyerek(ek)ért az óvodába-iskolába, hazamenni és élni. Ilyen is lesz majd. Talán egy év múlva már ilyesmiről is beszámolhatok...
Jelenleg a macskákra irányítjuk az összes szeretetünket és nagyon sokat vissza is kapunk tőlük. Az igazi persze egy gyerek lenne, de jelenleg annyit tehetünk, hogy megteremtjük a feltételeket a gyereknevelésre. Ha majd jön a gyerek, illetve jönnek a gyerekek, akkor legyen nekik hová. Szob ideális hely a gyereknevelésre, ezért (is) költöztünk ide.
Összegezve tehát csodás egy évünk volt Szobon, remélem, hogy ennél még szebbek következnek. Mi mindent megteszünk ezért, rajtunk nem múlik.
Valahogy úgy mondta +Attila Orbán barátom, hogy: "Nincs annál természetközelibb élmény, mint amikor az ember egyedül a folyón kajakozik..."
És nagyon igaza van.
Az Ipoly ma csak az enyém volt. 5 kilométert eveztem felfelé rajta, kényelmes tempóban és sokat bámészkodva, majd lefelé csorogtam és végül a Dunán ereszkedtem le a szobi révig. Összesen 11,6 kilométert. Jólesett és el sem fáradtam nagyon. A tracklog itt:
Akár hiszitek, akár nem, SENKIVEL nem találkoztam ebben a két és fél órában. Csak madarakkal, békákkal, ugráló halakkal, siklókkal. Ember - rajtam kívül - sehol egy szál sem.
És ezt ma kifejezetten díjaztam...
Az Ipoly még nem apadt vissza és némi szagot kénytelen voltam elviselni és természetesen némi szemetet is összehordott a víz, de ki lehetett bírni.
A hajót egyedül cipeltem le a vasúti hídig és ott tettem vízre. A cipeléshez nagyjából 5000 forintból dobtam össze egy szállítókocsit, csak egy 10-es fúró kellett hozzá és egy 17-es villáskulcs.
A legnagyobb összegbe a két kerék került, egyenként 1600 forintba. Kellett hozzá két derékszögben meghajlított 4-es, rozsdamentes lemez, 2 db 10x60-as hatlapfejű csavar önzáró anyákkal, négy darab alátét erre a csavarra, 2 db 8x25-ös hatlapfejű csavar szárnyas anyákkal és alátét ezekhez. A kocsi rögzítéséhez egy spanifert használtam, 600 forint a barkácsáruházban. És ennyi. Összeszerelni 15 percig tartott és tökéletesen vizsgázott még terepen, sárban is. Így a kajakot egyedül le tudtam húzni a folyóig, majd vissza is. A kocsi szétszedhető, de egyben is elfért a kajak tárolórekeszében.
Ha az ember boltban vesz kajakkocsit, az minimum 15 ezres, de 21-ért is van. Ehhez képest ha nem kapkodok, kereket is találtam volna olcsóbban, azaz egy ilyen kocsi kihozható 3000-4000 forintból is.
Lehúztam vele a hajót, vízre dobtam és huss...
Az Ipoly áradása miatt alig találtam helyet, ahol ki tudtam kötni és ott is összesároztam magamat és a hajót is. Képet nem nagyon tudtam csinálni, mert a Motorola Defy Minit vittem magammal, ami vízálló, de ez az egyetlen jó dolog, ami elmondható róla. Azért itt egy kép:
Az látszik, hogy a víz sáros és zavaros, de így is nagy élmény volt. A nap szépen sütött, a szúnyogok a folyó közepéig nem nagyon repülnek be, csend volt, béke és nyugalom.
Ez az igazi regenerálódás, ami rá is fér a tépett idegeimre.
Legközelebb a Duna és a Hron lesz soron, de az Ipolyon is fel akarok evezni nagyon sokáig.
Gyakorlatilag egyfajta bizarr nosztalgia fogott el Stockholmban járva. Utoljára valamikor a '90-es évek elején éreztem magamat ennyire csórónak Ausztriában járva-kelve, mint most. Az életünk, de legalábbis az én életem szerencsére átalakult már annyira, hogy manapság Európában már nem érzem magamat csórónak. Jó, vannak országok ahol jobban élnek, mint mi, de ezekbe elutazva az ember egy nyaraláson azért megengedhet magának egy-egy éttermet és ha kicsit drágábbak is, mint idehaza, régen nem érzem már sem Ausztriában, sem Olaszországban, sem Németországban, sem Franciaországban azt, hogy én lennék a csóró magyar.
Na, a svédeknél ez az élmény megvan, kezdve a 130 forintos zsömlével és befejezve a 220 koronás, azaz átszámítva 7200 forintos, de a fél fogunkra sem elég vacsorával.
Szóval drágák a svédek.
A március 15-e köré csoportosuló hosszú hétvégét toldottuk meg egy nappal és így utaztunk ki fapadossal 14-én és jöttünk haza 18-án Stockholmi kirándulásunkból. Mindent összeadva tehát négy napot és négy éjszakát töltöttünk a svéd fővárosban. Ez került nekünk kettőnknek nagyjából 300 ezresünkbe úgy, hogy közben bizony nélkülöztünk.
A Wizzairrel utaztunk, 54 magyar ezresért vittek ki és hoztak haza kettőnket. Elsőre jól hangzik, de ezt úgy kell érteni, hogy fejenként egy, a kabin méretnél kisebb kézi csomagot vihettünk magunkkal, a raktérbe feladott csomag még egy tízezressel drágította volna meg az utazást. Így aztán gyakorlatilag a váltóruhákon kívül nem nagyon vihettünk semmit, az én csomagom 9,7 kilogramm lett, a feleségemé is 9 kilogramm felett volt. 10 kilogrammig oké.
Az első döbbenet az volt, hogy a Wizzair több helyen megpróbált lenyúlni minket. Az első ilyen lenyúlás a kézipoggyász mérete. A jónép ugyanis megveszi a kabinméretű gurulós bőröndöt és azt gondolja, ezzel rendben van. Mert a légitársaságok nagy részénél a kabin (cabin) méret 56x45x25 centiméter. Ilyen bőröndöm van, 4 darab. A Wizzairnél viszont a kabinméretet önkényesen 50x40x20 centiméterben határozták meg, így a birtokomban lévő 4 bőröndből három máris kiesik. A Benetton gurulós bőröndünk ugyanis 56 centiméter hosszú, egy Samsonite bőröndünk 25 centiméter magas, míg a harmadik (névtelen) bőröndünknél a kerekek miatt nem fér bele az 50 centiméterbe, mégpedig 3 centiméter híján. Azaz, ha ezen bőröndök bármelyikével, gyanútlanul kibattyogunk a reptérre, akkor hamar azon vesszük észre magunkat, hogy adhatjuk fel a raktérbe és ugrott 15-20 Eurónk csomagonként. Ez az első lenyúlás.
A második döbbenet a beszálló kártyákkal kapcsolatos. Ugyanis, ha nem regisztrálsz interneten és a beszálló kártyádat nem nyomtatod ki és viszed magaddal, akkor a helyszínen ezt 4125 HUF ellenében nagyon szívesen elvégzik helyetted. Azaz kettünknek egy újabb tízezres. Ez a második lenyúlási kísérlet.
A harmadik - és ezt én be is szoptam - lenyúlás magával az internetes regisztrációval kapcsolatos. Ugyanis a Wizzair weboldalán azt olvashatjuk, hogy a regisztrációhoz a repülőjegyen található kód szükséges. Amikor ezt elkezdjük beírni, a rendszer kiírja nekünk, hogy nem megfelelő a formátum. Ekkor megnézzük jobban és rádöbbenünk, hogy a mi jegyünkön egy betű-betű-betű-szám-betű-betű kombináció van, miközben a rendszer betű-betű-szám-szám-betű-betű, vagy betű-betű-szám-szám-szám-szám kombinációt fogad el (http://wizzair.com/checkin/?language=HU). Mit tehet az ember ilyenkor? Hívja az ügyfélszolgálatot, hogy miként is van ez. És itt jön a lenyúlás: az ügyfélszolgálat 0690-es, emeltdíjas telefonszám, percenként 225 HUF (http://wizzair.com/about_us/contact_us/?language=HU). Azaz, mire végighallgatjuk a szokásos automatát, majd a kedves és udvarias női hang elmagyarázza, hogy nem a formátum hibás, hanem a rendszer van megakadva és próbáljuk kicsit később, addigra újabb pár ezressel könnyebbek lettünk. Na, ez a legnagyobb pofátlanság, amivel eddigi életem során valaha találkoztam. Emeltdíjas telefonszámon ügyfélszolgálat. Egyébként az is oda van írva, hogy mobiltelefonról még több is lehet, úgyhogy majd a következő havi számlámmal jön a döbbenet...
Még el sem indultunk tehát, de már háromszor próbáltak átverni.
Utaztam már párszor, de olyan élményem még sosem volt, hogy az ülőhelyekért úgy kelljen megküzdeni. A beszállókártya ugyanis nem tartalmaz ülésszámot, így aki tolakszik és előrefurakodik, az jó helyen ül, a többiek meg a maradék helyeken. Így aztán mi öten négy különböző sorban ültünk és a feleségem úgy tudott a keresztlányom mellé ülni, hogy volt egy aranyos hölgy, aki látván a 6 éves gyereket, átadta a helyét és elült az ablak mellől. Így legalább a gyerek ablak mellett ült, igaz a korai kelés miatt szinte azonnal be is aludt...
Ilyen előzmények után elrepültünk Stockholmba. A fedélzeten 10 perc nyugtunk nem volt, mert vagy a hangosbemondón aggitáltak minket bukaresti utazásra, vagy a méregdrága szendvicseket próbálták ránktukmálni. Nem vettünk semmit, pedig kártyával, forintban és koronában is lehetett volna fizetni. Egy 3 decis kóláért 1500 forintot...
Zsemle 3,5 SVK ~ 115 HUF
Megérkeztünk Stockholmba. Vagy mégsem? A Skavsta reptér úgy szerepel a térképen is, hogy Skavsta, Stockholm. Ezzel szemben a valóság az, hogy a Skavsta 105 kilométerre van Stockholmtól, ahová a bejutást oldd meg magadnak ( http://g.co/maps/uyf5f )! Van reptéri busz, amely 259 koronáért bevisz és visszahoz, ha megveszed retour. Tehát ketten a feleségemmel mindössze 19.000,- magyar forintból be is jutottunk Stockholm centerbe.
A város egyébként gyönyörű, de van miből szép legyen. Ilyen árak mellett...
Szóval a szállást én foglaltam. Hetekig keresgéltem és végül úgy döntöttem, hogy az utazás arról fog szólni, hogy egész nap a várost járjuk és este beesünk aludni. Úgyhogy az elvárásaim két ágyról és melegvízről szóltak. Így sikerült találnunk azt a szállodát, amely metróvonalon volt és 70 ezresből laktunk ott ketten, négy napig, reggelivel. Ez pedig - tekintettel, hogy Svédország drága hely - nem volt sok. A szálloda tiszta volt, este 10-től csendes. Én magam nagyon jól aludtam minden éjjel. A zuhanyzó és vécé a folyosó végén volt, de mivel 7 évig voltam kollégista, ez engem nem hatott meg nagyon. Azt a 20 lépést meg tudtam tenni.
A szállodában volt wifi, amihez 3 napra 3000 forintnak megfelelő koronáért kaptam jelszót. Így esténként meg tudtuk nézni az aznapi híreket és meg tudtuk tervezni a következő napot.
Külföldi utazásaim során én szoktam mobilinternetet vásárolni, így nem szakadok el az ismerőseimtől azokra a napokra sem, sőt képeket is szoktam küldözgetni G+-ra és Facebookra.
Na, a mobilinternet roaming a következő nagy lehúzás és szívatás külföldön. Még mindig, pedig már évek óta létezik. Valahogy a T-Mobile-nak nem sikerült felnőni a feladathoz az elmúlt két évben és ezt az egyébként igazán egyszerű dolgot sikerül úgy megbonyolítani, hogy a végén az ügyfél - azaz esetünkben én - szívjon és idegeskedjen.
Kezdődik úgy, hogy a T-Mobile weboldalán SEHOL nincs egy átlátható, érthető, mindenre kirejedő magyarázat az adatroaminggal kapcsolatosan, így az ember mindenféle egyéb weboldalakon, meg fórumokon kénytelen összevadászni a másodkézből származó információkat. Az meg olyan is.
A vége aztán az, hogy az ember külföldről kénytelen telefonálni és kellemes percdíjakért végighallgatni az automatát, majd tíz percig hallgatni a zenét, mire valaki ember felveszi és segíteni próbál. Ha sikerül.
Ugyanis maguk az ügyfélszolgálatosok sincsenek tisztában a dologgal. Ajánlják először az SMS-es megoldást, amelynek lényege, hogy egy telefonszámra elküldve egy meghatározott szöveget, bekapcsolódik a surfnetM csomag. Elviekben, mert gyakorlatban ez nem működik, soha nem sikerült még így adatroamingot aktivánom. Aztán az egyébként udvarias ügyintéző maga bekapcsolja nekünk a csomagot, amely egy napig él. Azaz a hercehurca legkésőbb másnap reggel újraindul.
A második napon egy másik ügyintéző van olyan rendes, hogy elmondja, van egy *szám*szám*# és yes kombináció, amivel beindítható az adatroaming. Így a harmadik napon reggel az ember már csak csillagozik meg kettőskeresztezik és bekapcsol a net. Aztán 10 órakor kapod az SMS-t, hogy az S csomagban foglalt 10 MiB-nyi adat lefogyott. A kis kolléganő ugyanis - annak ellenére, hogy vele kapcsoltattad be az M-es, azaz 50 MiB-os napi forgalmat engedő csomagot - két perccel később erre már nem emlékezett és az S-es, azaz 10 MiB-os kódját adta meg. Az meg gyakorlatilag egy órára elég de legalább drága. 690 forintot kérnek érte, három weboldal megnyitásával le is fogy. Szemben az M-es csomaggal, amely azért kitart általában este hatig. Persze ez sem sok és tekintve, hogy 1990 forintba kerül, gyakorlatilag aranyárban van, de arra pont elég - lenne -, hogy a leveleid megérkezzenek egész nap és pár dolgot megnézz a Google Maps-en, ha elkeverednél. Úgyhogy megint jön a telefonálgatás és így a negyedik napon közlik is veled, hogy van ám egy belföldi tarifával is hívható telefonszám. Na, itt durran el az ember agya. Így három felesleges telefonhíváson és úgy 5000 forinton túl ez a hányaveti stílus bárkinél karcolja a nyugalom selyemszövetét...
Egyébként a városben sehol nincs ingyenes wifi, kínosan figyelnek rá. Sem éttermekben, sem benzinkúton, se a múzeumokban. Sehol nincs.
Így aztán az online az embernek egy ilyen utazás során, a telefonálgatásokkal és félreértésekkel együtt nagyjából 20.000- forintjában van? Megérte?
A kérdés annál is inkább jogos, mert maga a város és így a közlekedés is átlátható. Könnyen eltalálunk bárhová. Az már más kérdés, hogy ez mennyibe kerül.
Bliccelni lehetetlen, minden buszra csak az első ajtón lehet felszállni, minden villamoson kalauz van, mellette szinte minden járaton ellenőr is. A metróban - helyesebben a tunelbanán - minden megállóban beléptető kapuk állják az utat és üvegkalickában peronőr figyel árgus szemekkel.
Így aztán az ember megoldásokat keres arra, hogy az utazást és a múzeumokat emberi áron megússza.
220 SVK ~ 7300 HUF
Van ez a Stockholm turista kártya, ezzel mindenen ingyen utazunk és számos múzeumba - a lényegesebbekbe mindenképpen - ingyen mehetünk be. A szépséghibája, hogy személyenként 750 korona, amely átszámítva 25.000,- HUF. Azaz kettőnknek a négy nap újabb 50 ezresünkbe került.
Kiszámolgatva egyébként megérte, mert a múzeumokba 100 korona alatt (3300 HUF) nem engednek be, de legtöbb helyen 130 korona a belépő (4300 HUF). Így aztán, ha a négy nap alatt sikerül 7-8 múzeumot megnézni, már megérte. Nekünk sikerült.
Skansen, szép. Kár, hogy a 90%-a zárva...
Igaz, a négy nap egy az egyben egy nagy rohanás volt és volt olyan múzeum, amiben én simán egy egész napot eltöltöttem volna, de nyomni kell, mert különben kidobott pénz volt a turistakártya.
Érdekes dolog, hogy a múzeumokban a szekrényekhez 1 vagy 10 koronás kell. Ez eleinte nem nagyon van az embernél, úgyhogy váltani akarnánk. A recepciónál viszont simán adnak kölcsönbe azzal, hogy majd hozd vissza. Eszükbe sem jut, hogy esetleg lelépsz a 10 koronással (330 HUF). Nem is léptünk le.
A múzeumokról külön fogok majd írni, de annyit elöljáróban, hogy nagy ötletek vannak és kevés fény. A nagy ötletek főként az interaktivitásra értendők, szinte minden teremben van valami, amit lehet nyomkodni. A kevés fény meg arra vonatkozik, hogy még véletlenül se lehessen jó fotót készíetni. Ennek érdekében amúgy tiltják is a fotoállványok használatát, tripod és monopod kizárva. Igaz, én meg tenyérből is jól fényképezek, nem nagyon remeg meg a kezem. Meg jó a gépem képstabilizátora is... Persze vannak helyek, ahol semmi kikötés nincs, így számos klafa fotót tudunk készíteni. Készítettem is, majd feltöltöm a netre és lehet szemezgetni belőle.
A napi étkezést volt a legnehezebb megoldani. A reggeli bőséges volt - nem hiába, ők találták fel a svédasztalt - így délután 2-3-ig nem voltunk éhesek. A vacsora viszont minden nap trauma volt. A mennyisége nevetséges, az ára meg horror. A csúcs az volt, amikor hirtelen ötlettől vezérelve a külvárosban leszálltunk a buszról, mondván itt biztosan olcsóbb. Na itt sikerült ennem egy káposztalevélbe csomagolt csevapcsicsát (30 gramm) és mellé három köbcenti szalonnát egy deci káposztalével 220 koronáért, azaz 7200 forintért. Horror. A hely egyébként a helyi meleg közösség találkahelye lehetett, a pincér is furcsán tartotta a kezét és láthatóan mindenki a saját neméhez vonzódott. Úgyhogy már vinnyogtunk kínunkban, hogy véletlenszerűen leszállva a buszról is sikerül a környék legdrágább buzibárjába betévedni, ahol mi voltunk az egyetlen vegyes asztaltársaság. De legalább a gyerek látott ilyet is...
Egyetlen egyszer laktunk jól, amikor a szálloda mellett lévő kebaboshoz bementünk. Na itt 85 koronáért (2800 HUF) olyan tálat kaptunk, aminek a háromnegyedét el kellett csomagoltatni.
Nem volt kicsi...
Bajunk sem lett tőle és tényleg még kétszer be lehetett volna lakni belőle. Ráadásul nagyon udvariasak is voltak és a hely megütné bármelyik magyar első osztályú étterem szinvonalát tisztaságban is. Bőven elég lett volna kettőnknek egy adag, de a képen tányér volt, a valóságban meg tálcára pakoltak úgy 3 kilónyi húst, meg vagy 2 kiló krumplit és rizst. Alig tudtunk hazavánszorogni.
Érdekes dolog, hogy alkohol nincs. A boltokban 2,8%-os sör volt a legütősebb, égetett szeszek sehol, borok is elvétve és aranyáron. Mesélik, hogy nagy berúgóhajók mennek át Norvégiába, amelyeken a jónép áthajózik a szomszédba, bebombáznak, aztán visszahajóznak. Erről többet nem tudok elmondani, kérem kapcsolja ki...
Legnagyobb élmények? A Vasa múzeum elsőként, ahol egy 1600-as évekből, 95%-ban épen fennmaradt (egyetlen a világon) hajót lehet megtekinteni. Elsüllyedt, 300 évig pihent a tenger fenekén, kiemelték, idehozták. Csodálatosan szép. Videóztam is itt, a fény kevés, de nézhető:
A Vasa mellett a Skansen tetszett a legjobban. Igaz, a szezon előtti időpont miatt sok minden nem volt nyitva, de azért egy bútorkészítő műhelyben megértettem, hogy az Ikea miért is pont svéd. A Skansenben tartott állatokról is videóztam. A disznók szőrösek, a birkák csavarosak, medvéből nem egy-kettő van, a svéd rénszarvasok meg a svéd mókusok is nagyon jó fejek.
A városban járva kelve a nyugalom figyelhető meg. Az emberek egyrészt nincsenek sokan (800.000 alatt van a lakosság, aglomerációval együtt is 1,6 millió alatt vannak), másrészt nem sietnek. Bringáznak öltönyben, kutyát szállítanak kormánykosárban. A város közepén a királyi palota körül éppen mesterséges havon zajlott egy sífutóverseny. Másnap, nagyjából az esemény után 10 órával se emelvények, se hó, se semmi. Mintha álmodtuk volna az egészet. A sétákról is csináltam egy kis hangulatfestő videót, íme:
Összességében tehát - és a körülményekhez képest is - jól éreztük magunkat, de Svédország nem pont az a turistaparadicsom, ahol az ember olcsón juthat sok élményhez. Nem hiába nem léptek és nem is fognak belépni az Euro övezetbe, hiszen a svéd korona erős, az életszinvonal magas és a kemény adók miatt az ország is működik rendesen.
Svédország királyság. Király is.
