Nem félek!

Tegnap meghalt egy barátom. Fényes nappal, egyenes úton ütötte el egy autós úgy, hogy ez a barátom nagyjából 5 láthatósági mellényt vagdosott szét és szerelt fel a biciklije különböző pontjaira. Hátul egy nagyjából 2 méter magas rúd is volt felszerelve, amelynek a tetején egy keresztrúdon még két másik zászló is volt.

Mégsem látták meg, elsodorták, meghalt.

Szeretni való, rendes srác volt és 4 gyereket hagyott hátra.

Azért fogalmazok ilyen tényszerűen, mert erre egyszerűen nincsenek szavak. Az ember képtelen szavakba önteni azt, amit érez.

Szokták mondani, hogy "értelmetlen halál", de én azért nem értem ezt a kifejezést, mert számomra minden halál értelmetlen. Az életnek van értelme, a halál értelmezhetetlen. Felfoghatatlan, elfogadhatatlan. Nem lehet vele megbékélni, nem lehet belenyugodni. És nincs értelme még csak megpróbálni sem megérteni. Nincsenek okok, nincsenek miértek. Egyszer eljön és akkor vége mindennek. Ezen a földön véget ér minden.

Félelmetes, hogy reggel, indulás előtt még kitett egy fotót egy bringáról a Facebookra, ami nagyon tetszett neki. Egy ugyanolyan jellegű háromkerekű fekvőbiciklit, mint amit ő is barkácsolt magának és amin aztán pár perc múlva elütötték.

Képek a helyi lap tudósításából. Képek, amiket megdöbbenve nézünk újra és újra, mert nem hiszünk a szemünknek. Látunk egy felismerhetetlenségig összetört a biciklit, és a hosszú métereken keresztül szétszóródott alkatrészeit az úton. Azokat az alkatrészeket, amiket jól ismerünk, mert büszkén mutatta nekünk májusban, amikor találkoztunk egy fekvőbringás találkozón. Az ülést, amit ő maga fejlesztett. Most elcsavarodva, összelapítva. A zászlókat, amiket pont azért tett fel, hogy már messziről látni lehessen. Nem volt elég. A láthatósági mellények darabjait, amikből tényleg több négyzetmétert vagdosott össze. Mégsem látták meg.

És mi jut az eszünkbe erről?

A normális emberi reakció a rettenet. A gyomorba markoló félelem. Mert aki egy ilyen esetet hallva és a fényképeket látva nem retten meg, az nem normális. És akit nem taglóz le egy ilyen rendes és szeretni való ember elvesztése, azzal is baj van.

Mit üzen ez az eset nekünk?
Azt, hogy hiába teszünk bármit, semmi nem rajtunk múlik.

Mert hiába van fényes nappal, hiába vagy rutinos és tettél meg százezer kilométert, hiába haladsz kis forgalmú, nyíl egyenes úton és hiába vagy úgy kimatricázva, hogy kilométerekről látszódj... ha az van megírva, akkor el fognak ütni és meg fogsz halni.

És ezért rettenünk meg mindannyian.

Ez a normális érzelem.

Először tagadunk. Nem hisszük el és azt várjuk, hogy valaki szóljon: "Nem is igaz! Lelökték az útról, de megúszta pár karcolással." Azt várjuk, hogy beírja a Facebookba, hogy "Sziasztok srácok! Jól vagyok, köszi, hogy aggódtok!".
De nem ír senki ilyet. Helyette a felesége, a négy közös gyerek édesanyja erősíti meg, hogy a hír sajnos igaz.
Aztán azt gondoljuk, segíteni kell. Össze kell szednünk magunkat és bármennyire is nehéz, intézni kell, amit intézni kell. Segíteni kell ahol tudunk. Azt gondoljuk, hogy ha gyakorlatiasak maradunk és megpróbáljuk tárgyilagosan kezelni a tényeket, akkor könnyebb lesz. De nem lesz könnyebb.
Utána jön a harag. A gyűlölet az iránt, aki ezt tette vele. A harag magunk iránt, amiért nem akadályoztuk meg ezt a tragédiát valahogy. A vágy, hogy visszamehessünk az időben akár csak pár órát és azt mondhassuk neki: "Ne menj ma biciklivel!"
Szégyelljük a haragunkat, próbáljuk elfojtani és sokszor azokra vetítjük ki, akik nem érdemlik. Ha szerencsénk van, akkor Ők elviselik, mert tudják... dehogy is tudják, csak sejtik, hogy min megyünk éppen keresztül. Ha szerencsénk van, akkor nem maradunk egyedül és akik szeretnek minket, azokban találunk kapaszkodót.
Néha észbekapunk és egy-egy tiszta pillanatunkban rájövünk arra, hogy nem vagyunk időutazók és még ha mondtuk is volna neki aznap reggel, Ő akkor is bringával ment volna. Mert szerette azt a rohadt biciklit...
Ezután érzelmi hullámvasút következik, és képesek vagyunk egyszerre egymástól olyan idegen érzéseket is érezni, amitől megijedünk.
Mindenhol és mindenben őt látjuk, halljuk a hangját, megérezzük az illatát. Ijesztő dolgokat tesz velünk a képzeletünk és azt gondoljuk, hogy kezdünk megbolondulni. Pedig bármennyire is furcsa, ilyenkor ezek a dolgok is természetesek. Az agyunk így rendezi a dolgokat, hogy el tudjuk viselni azt, ami elviselhetetlen.

Egyszerre vágyunk mindenre, ami vele kapcsolatos és egyszerre szeretnénk mindent kidobni, ami rá emlékeztet.

Mert fáj, nagyon fáj!
De aztán lassan, de biztosan a szép emlékek kerülnek túlsúlyba és a fájdalom csökken. Már csak az évfordulók lesznek nehezek. Amikor születésnapja lenne, de nincs ott. Amikor évfordulónk lenne, de nincs ott. Beszélünk hozzá, mintha ott lenne és egészen biztos, hogy hallja is. Néha még évek múltán is szólunk hozzá.
Hiába gondoljuk azt, hogy ez nem normális, mindenki ezt csinálja.
És amikor enyhül a fájdalom, képesek leszünk elképzelni az életünket nélküle. Már tudunk róla mesélni úgy, hogy ne érezzünk fájdalmat. Már tudunk örülni a szép dolgoknak.

Hónapok vagy évek telnek el, de az élet újra visszatér a kerékvágásba és elfogadjuk, ami történt.
És mindig emlékezni fogunk rá, szeretettel.

De addig hosszú az út. Bár sokan próbálnak segíteni, a nagy részét egyedül kell megtennünk.

Nehéz lesz.
Én innen annyit tudok ígérni Szabolcs feleségének, hogy bár sokunkat nem is ismer személyesen, de számíthat ránk!
Amiben tudunk, segíteni fogunk és ezt bátran ki merem jelenteni mindazon fekvőbringások nevében, akik ismerték és szerették Szabolcsot.
Mert akik ismerték, azok szerették.

*************************************
Nektek pedig, kedves barátaim, akik velem együtt megdöbbenéssel álltok a történtek után annyit üzennék csak, hogy ne feledjétek:
NEM SZABAD FÉLNI!

Az élet ilyen. Törékeny. Tudjuk.

Ezért van az, hogy minden percét megpróbáljuk élvezni.

Hogy amikor vége van, azt mondhassuk: jó volt.

Így aztán innen üzenem mindazoknak, akik szeretnek és féltenek, hogy ha ma meg kellene halnom, azt is el tudnám fogadni.
Nektek, akik az életem eddigi 44 éve alatt megfordultatok benne hosszabb-rövidebb időkre, nektek köszönhetően már eddig is annyi jó dolog történt velem, hogy a halál számomra nem félelmetes.

Nem akarok egy percet sem úgy élni, hogy félek.
Hiszem, hogy egy felsőbb akarat tartja kezében a szálakat és még akkor is van minden történésnek értelme, ha ezt mi - akik csak korlátozottan látjuk át még a saját életünket is, nemhogy az egész világot - néha nem értjük!

Hiszem, hogy mindenkinek meg van írva a sorsa és csak egy dolgunk van: nem elrontani azt, ami számunkra eleve el van rendezve.
Én igyekszem nem elrontani és minden napra úgy tekintek, hogy ajándék. Remélem, hogy még sok van belőle hátra, mert jó veletek lenni.
És ezért hálás vagyok!
És nem félek!

Hinta

Ma reggel a feleségemmel érdekes dolgokról beszélgettünk.

Azoknak, akik nem ismernek minket csak annyit, hogy a feleségemnek olyan munkája van, amit szerintem az emberek 1%-a képes elvégezni, a maradék 99% pedig sírva menekülne tőle. Halmozottan hátrányos helyzetű és különböző mértékben értelmi fogyatékos gyerekekkel dolgozik, lassan 20 éve.

A munkája engem annyiban érint, hogy néha kiszakad belőle a fájdalom és ilyenkor mesél. Mert sok fájdalom van egy ilyen munkában még annak is, aki egyébként hivatásának tekinti.

Ezen történetek alapján írtam feljebb, hogy szerintem nagyon kevesen vannak azok, akik ezt bírják. Főleg 20 évig. Én biztosan nem bírnám.
Mesélhetnék ezekről a sztorikról is, de nem akarok. Nem ezért kezdtem bele a történetbe.

A ma reggeli beszélgetés lényege annyi volt, hogy mekkora igénye van az embernek a mozgásra és hogy számos olyan mozdulat van, ami nekünk, az ép és egészséges embereknek természetes.

Ilyen például a ringatás vagy a hintázás.
Érdekes megfigyelni, hogy ha egy pici gyereket adsz valakinek a kezébe, ösztönösen ringatni kezdi. Nem tudjuk megmagyarázni, honnan jön, de jön. Legyél fiatal, öreg, férfi vagy nő, ösztönösen ringatni fogod a kezedbe adott csecsemőt.
Nem akarok tudományos lenni és főleg azért nem, mert nem értek a témához eléggé, de mint naív megfigyelő, mindig is csodálattal töltött el az, ahogyan a nyűgös gyerek pár perc alatt megnyugszik a ringatástól. Legyen az az emberi kar, legyen az a bölcső, a babakocsi vagy a játszótéri hinta, szeretünk ringatózni.
Mondják, hogy ilyenkor az ember az anyaméhben érzi magát és lehet ebben valami...
Gyerekek órákat elvannak a játszótéren, csak legyen hinta. Számos költőt, festőt ihletett meg már ez az egyszerű szerkezet, ami nem csak a magasba, de a születésünk előtti boldogságba is repíthet minket. És még az sem számít igazán, hány évesek vagyunk...

Számos hintás élményünk halmozódik fel az életünk során és alig találni valakit, aki nem szeretett vagy szeret hintázni. Ha a gyerekkorunkra gondolunk, abban biztosan lesz hinta. Aki szerencsés, annak több is.
Persze amikor felnőttek leszünk elvárják tőlünk, hogy egyes gyerekes szokásainkat kinőjük, így aztán suttyomban hintázunk. Az irodaszékkel, a kerti hintán... a lényeg, hogy ne legyen gyanús.
Határozottan kijelentem azt, hogy az a felnőtt, aki valami vélt vagy valós elvárás miatt nem mer megtenni olyasmiket, amikre vágyik... nos, az nyomorult, de legalábbis nyomorultul érzi magát.
Számos hinta van az országban és a környező országokban, amelyeket egyszerűen látni kell! Egyrészt azért, mert aki nem próbálta ki ezeket, az nem is élt még igazán, másrészt pedig azért, mert eszetlen túlszabályozásoknak köszönhetően szépen lassan eltűnnek. Mert a félelemgépezet dolgozik és lassan eltűnik minden, ami a szuperbiztonságos elképzelésekbe nem illik bele.
Hintázni igenis jó, még akkor is, ha néha vannak kisebb balesetek. A hintázás javítja az egyensúlyérzéket, jó hatással van a kisebb gyerekek idegi fejlődésére és úgy magában is élvezet.
Szóval ezen bejegyzésemnek az a célja, hogy felkérjetek benneteket - az ismerőseimet -,  hogy ha valahol klafa hintát találtok, akkor osszátok meg velem!
Milyen hintákat szeretnék? Tökmindegy, csak Neked tetsszen!
Lehet ez hajóhinta, felnőtteknek való hinta, libikóka, körhinta, bármi!
Én ezeket térképi linkkel ide fogom tenni a bejegyzés végére és így más is rájuk találhat majd. Remélem, hogy lesz egy nagy hintaadatbázisunk szépen lassan.
Mit várok tőletek?
1. Térképi linket, amin megmutatjátok, hol van a hinta. Tökéletes például a Google Maps link, de lehet Google Utcakép link is, ha azon még látszik is a hinta.
2. Pár szót arról, hogy miért szuper az a hinta.
3. Ha van kedvetek, akkor saját fényképet is róla, de ezt lehet helyettesíteni Google Utcakép linkkel is.
Ezennel el is kezdem a sort:
0001. Hajóhinta, Szete (Kubáňovo), Szlovákia.
A magyar határtól pár kilométerre, Esztergomból például 20 percnyi autózásra találtunk egy szuper, de egyre jobban leromló hajóhintát. Sajnos, Magyarországon már az összes hajóhintát leszerelték, merthogy "veszélyesek", így ha a gyerekednek meg akarod mutatni, milyen is hajóhintázni, akkor ez a szetei hinta közel van. A hely előnye, hogy nincs tömeg, a gyereked nyugodtan hintázhat akár órákat is kedvére. Itt találod és így néz ki:
https://goo.gl/maps/MfJDm4FbVW12

0002. Ti jöttök...

Egy jobb világban

Ma történt, hogy Rácz Károly, ismertebb nevén Terry Black írt Kerényi Imrének, hogy ha már neki magának is voltak homoszexuális viszonyai, legalább ne buzizzon nyílvánosan.

Többekben felmerült a kérdés, hogy miért is volt erre szükség?

Miért kell Rácz Károlynak, a két gyermeket tisztességgel nevelő apának újra Terry Blackként megnyílvánulnia és miért is kell a köztudat arcába vágnia melegségét.

Nos, az én véleményem az, hogy egy jobb világban, nem kellene hangsúlyoznia Terry Black-nek, hogy milyen irányultsága van. Mert egy jobb világban ez senkit nem érdekelne és ebből sem előnye, sem hátránya nem származna. Egy jobb világban ha nyersz - mert jobb vagy - nem rónák fel, hogy zsidó vagy, cigány vagy, homoszekszuális vagy, arab vagy, nő vagy, szőke vagy, kopasz vagy.

Ez nem egy jobb világ.
Ebben a világban a Kerényi-félék buziznak, miközben maguk is élvezettel forogtak homoszekszuálisok társaságában.

Ebben a világban a Szegedi Csanád-félék zsidóznak, miközben maguk is zsidó származásúak. (Merthogy 2012-ig nem tudtak nagyanyjuk zsidóságáról, napppersze!)

Ebben a világban ha sikereket érek el és anyagilag jobban megy egy kicsit, az arcomba vágják, hogy kampós az orrom.

Ebben a világban ha felszólalok a cigányozás ellen, lecigányoznak engem is.

Ebben a világban ha felszólalok a melegek mellett, lebuziznak engem is.

Ebben a világban ha rászólok egy szemetelő emberre, akkor meg a szőke hajam és a kék szemem miatt fasisztáznak le.

Ebben a világban ha rászólok a vonaton üvöltöző kölkökre, akkor vén g**i vagyok.

Ebben a világban ha rászólok a rendetlenkedő kölkökkel üvöltöző idős emberre, akkor "nepofázzbeletaknyos" vagyok.

Ebben a világban ha rászólok a kutyáját szabadon futtató, a gyerekeket halálra rémisztő gazdára, akkor kutyagyűlölő vagyok.
És sorolhatnám...

Mert ebben a világban mindenki tudja, hogy Ő mi NEM, de szinte senki nem tudja, hogy Ő maga mi.
Így aztán ebben a világban nagyon kevesen gondolkodnak el azon, hogy "általában milyen lehet az, másvalakinek lenni" (A.A. Milne: Micimackó). Az emberek nagy részét nem érdekli a másik ember.
Az emberek nagy része nem tudja, mi is az az empátia.
Sokan vannak (vagyunk), akik tudták (tudtuk), de a közönyös emberek világa kiégette belőlük (belőlünk).
De nincs minden veszve, mert a közöny falán átjut, a megemelkedett ingerküszöböt eléri az erősebb hang.
Az üvöltés.

Úgyhogy ebben a világban, amiben élünk egyelőre mindenkinek sokkal jobban ki kell állnia és hallatnia kell a hangját, mint egy jobb világban.
Nem kell csodálkozni, ha a siketek között üvöltözni vagy kénytelen...
Hogy a közönyös emberek, az "idegesség katonái" (Bornai Tibor) is meghallják és megtudják, hogy vannak mások, akik másként élnek. Nem jobban, nem rosszabbul, hanem másként.
Hogy megismerjék a másikat, a másokat és rádöbbenjenek, hogy a másiktól, a másságától nem kell félni.
És akkor egyszer csak nem fog számítani, ha valaki roma, transzvesztita, zsidó, arab, meleg.

Ne félj!

A félelem belekúszik annak a lelkébe, aki hagyja.

Az Apocalypto című film az egyik kedvencem. Több jelenete is szenzációs, de a legjobb az, amit most - sajnos csak angol felirattal, de - megleltem. Íme:

Az angolul - és majául - nem tudóknak annyit, hogy a kulcsmondat 45 másodpercnél hangzik el. Magyarul így szól: "Nem azért neveltelek fel, hogy félelemben élj..."

Lám, az egyszerű népek bölcsessége... Mindenesetre nem kell ahhoz dél-amerikai őserdőben élni, hogy az ember ezt az alapvető igazságot felfedezze magának. A félelem ugyanis megöli a lelket. És jó üzlet.

Sokan törekednek arra, hogy megfélemlítsenek minket. Mert aki fél, az rávehető dolgokra.

De ugye Ti, a barátaim értelmesebbek vagytok annál, hogy bedőljetek a félelemgépezetnek. 

Én ugyanis - bár nem vagyok indián törzsfőnök - nagyon nem szeretném végignézni, ahogyan félelemben éltek.

Hát ne féljetek!