Anyu

A mi Anyukánk különleges.

Biztosan minden gyerek így érzi, de bennem ez az érzés nagyon erős és ahogy öregszem és egyre többet látok a világból, egyre inkább megdöbbent, hogy milyen szerencsés vagyok.

Szerencsés, mert szép gyermekkorom volt és szerettek. Szeretett. Jobban, mint magát. Ha azt hiszed, hogy ez egyértelmű és minden anya ilyen, hát nézz csak körül kicsit...

Ő mindent odaadott volna értem, értünk.

És amíg gyerek vagy, nincs elég eszed és akaratod ezt megakadályozni. Természetesnek veszed, hogy ott van, hogy számíthatsz rá, hogy bízhatsz benne. A szeretete feltétlen és bármit csinálsz is, mindig ott van.

Én önző gyerekből lettem önző felnőtt. Elvártam, hogy szeressen. Nem érdekelt, hogy fáradt, hogy csalódott, hogy bántották. Nekem kellett a szeretete. És kell ma is!

Szépen teltek az évek és a mi Anyukánk ezen hosszú évek minden percét Nekünk adta. Minden cselekedete mögött ott volt a hátsó szándék, hogy nekünk segítsen. Sosem tett szemrehányást, ha miattunk nem jutott Neki. Mindenki előbb és aztán jött csak Ő.

És nehogy azt hidd, hogy a szeretete csak nekünk volt elég!

Annyi jót tett életében idegenekkel is, hogy azt felsorolni sem lehet. Még akkor is, ha közben magát osztogatta szét.

Engem sokfelé sodort már az élet és történtek igazán rossz dolgok is velem. Sokszor küldtek padlóra és sokszor választhattam volna a rossz utat. Lehetnék gonosz, rosszindulatú.

Keveredtem már korpa közé és sok disznóval volt dolgom.

Lehetnék ma rossz ember.

Bár nem vagyok olyan jó, mint amilyen lenni szeretnék, de hogy nem lett belőlem tróger, azt Neki köszönhetem.
Pedig nem szidott, nem vert, sőt talán hangosan sem nagyon szólt rám.

Szeretett. Akkor is, amikor nem érdemeltem meg.

Tőle tanultam azt, hogy ez a legnagyobb erő a világon.

A szeretete volt az, ami megóvott a rosszaktól.

Többször döbbentem rá arra is életem során, hogy azért vagyok olyan, amilyen vagyok, mert Tőle láttam.
Tőle tanultam a tartást. Tőle tanultam, hogy ne engedjem eltaposni magamat. Tőle tanultam, hogy bízzak magamban.

Tőle tanultam, hogy a tudás hatalom és hogy a legnagyobb fegyver a világon a betű. Tőle tanultam, hogy ha bármi és a könyvek között kell választani, akkor a könyveket válasszam.

Neki köszönhetem, hogy ha művelt nem is vagyok, de olvasott mindenképpen.

Neki köszönhetem, hogy a világ nem egy idegen hely nekem. Hogy mindig is otthon voltam benne és már akkor bejártam, amikor még ki sem mozdultam a szobámból.

Tőle tanultam meg szeretni is. Tőle tanultam, hogy az emberek jók, még akkor is, ha néha rosszat tesznek. Tőle tanultam, hogy legyek nyitott, még ha ez néha veszélyesebb és kényelmetlenebb is.

Sokáig nem értettem, miért működik úgy, ahogyan működik és miért teszi azt, amit tesz.

Aztán megértettem.

Sokáig nem vettem észre azt sem, mennyi erő van benne.

És csak nemrég döbbentem rá arra, hogy soha nem leszek olyan jó ember, mint amilyen Ő.

Pedig más célom nincs az életben.

Igyekszem, Anyu...

Boldog Születésnapot!

Lecsó

Én nagyon gyűlöltem a lecsót gyerekkoromban. Éppen ezért úgy 19 éves koromig meg sem kóstoltam. Voltak más, kedvenc ételeim. Ettem inkább azokat és rá sem lehetett venni, hogy a lecsót kipróbáljam.

Mondták sokan, hogy az ember ízlése változik és lehet, hogy olyan dolgokat is megszeret, amikkel előtte a világból is ki lehetett volna kergetni.

Én nem hittem nekik. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy én azt az összeaszott paradicsomokat meg szétvagdosott, fonnyadt paprikákat összekutyuló valamit valaha megszeressem.

Lehetetlen!

 

Aztán úgy 19-20 éves koromban egyszer nagyon éhes voltam, semmi nem volt otthon így próbaképpen mégis rávettem magamat.

Nem szépítem a dolgot, bezabáltam vagy egy kilót és majdnem kipukkadtam. Nem tudom, velem gyerekkoromban mit etettek lecsó címén, vagy helyesebben mire emlékeztem gyerekkoromból, de ez más volt.

És mivel anyukám évtizedek óta ugyanúgy csinálja a lecsót és egyébként a lecsóban nagyon variálni sem lehet semmit, azt hiszem tényleg az én ízlésem változott meg és azok az ízek, amik régen nem tetszettek, közben megtetszettek.

 

De nem gasztronómiai blogot szeretnék indítani. A lecsós dolgot csak azért hoztam fel, hogy elmagyarázzak általa valamit.

 

Nem kisebb dolgot, mint a szerelmet.

 

Mert a szerelem olyan, mint a lecsó.

 

Nekem (is) megvan (megvolt) egy konkrét nőtípusom. Nem a kinézetre gondolok elsősorban, bár arról is volt határozott elképzelésem.

Inkább a viselkedésre gondolok. Kár tagadni - meg persze minek is -, az embernek megvan az a nő - valószínűleg a nőknél meg az a férfi - ideál, akire bukik.

És amikor az ember fiatalon ismerkedik, mindenkiben ezt az ideált hajszolja.

Úgy is mondhatnám, hogy egy jól behatárolható körön belül választ.

 

És ez nagy hiba!

 

Mert ahogyan a lecsót megszeretheti az ember, úgy nagyon könnyen megszerethet egy olyan nőtípust - vagy férfit -, aki korábban nem állt közel az ízléséhez.

 

És szerencsére én nem csak a lecsóval jártam így, hanem a nőkkel is.

 

És biztos vagyok abban, hogy egy életre boldogtalan lettem volna, ha ragaszkodom azokhoz a nőkhöz, akik az ideálomat képviselték ugyan, de mind tönkretettek volna.

 

Helyettük - nagy szerencsémre - megismerkedtem "Életem Lecsójával".

 

Dehát én szerencsés vagyok. Vagy nem?

Na, ezért írtam ezt a blogot!

 

Mert Te, aki esetleg boldogtalan vagy és egyik rossz kapcsolatból mész a másik rossz kapcsolatba gondoltál-e már arra, hogy talán rosszul választasz? Hogy akit magadnak valónak gondolsz, az egyszerűen nem való hozzád? Hogy azok között, akiknek esélyt sem adsz, esetleg ott lapulhat a Te "lecsód"?

Ha nem, akkor javaslom, hogy gondold ezt meg!

Néha kóstolj bele olyan dolgokba is, amiket korában nem szerettél.

És ez főleg igaz a szerelemre is...