Tanulj!

Sok mindenért hálás vagyok a szüleimnek, de leginkább azért, hogy tinédzser éveim lázadó időszakában nem hagyták, hogy kiugorjak az iskolákból. Pedig többször akartam.
Abba akartam hagyni a gimnáziumot, abba akartam hagyni a főiskolát.
Amikor az ember gyerek - és egy 18 éves ember gyerek, még akkor is, ha már szavazhat és képes szülni vagy gyereket csinálni -, minden fontosabb annál, minthogy az iskolapadban üljön.
Az élet zajlik és én azt láttam, hogy barátaim hamar elvégeznek szakmunkásképzőket és elkezdenek dolgozni és pénzük van és autójuk van és csajoznak és elköltöznek otthonról.
Én meg ülök fel a rohadt vonatra és utazom a rohadt kollégiumba, hogy aztán hétközben - távol mindenkitől, aki szeret és akit szeretek - járjak a rohadt gimnáziumba és tanuljam a rohadt oroszt, németet, matekot, történelmet és irodalmat.

Utáltam. Abba akartam hagyni.
A szülőnek sok felelőssége van, de ezek közt az egyik legfontosabb az, hogy amíg a gyerek nem tud felelősen dönteni, döntsön helyette.
Az én szüleim megtették és jól tették.
Nem engedték, hogy abbahagyjam a gimnáziumot és nem engedték, hogy abbahagyjam a főiskolát sem.
És amikor benőtt a fejem lágya, úgy 22 évesen, én magamtól folytattam a tanulást, amit mostanra, 45 éves koromra sem hagytam még abba.
És ennek köszönhető, hogy jó életem van, jó munkám, ami fizet és amit szeretek. És ennek köszönhető, hogy ha baj lenne - azaz megszűnne a munkahelyem - akkor sem lennék nagy bajban.
Hogy miért?
Talán azért, mert olyan okos vagyok? Nem! Sosem tartottam magamat okosnak.
Talán azért, mert valamiben olyan tehetséges lennék? Nem! Soha nem tartottam magamat tehetségesnek, illetve amiben tehetséges vagyok, abból nem lehet megélni.
Akkor miért is nem kell félnem az élettől?
Hosszas gondolkodás után arra kellett rájöjjek, hogy azért, mert tanultam, sok papírom van és amit tanultam, abból nem csak papírt szereztem, hanem oda is figyeltem és értek is hozzá.

Tehát minek köszönhetem, hogy az életem jó és egy számomra kényelmes, otthonos hely a világ?
Ha lehántom a kérgeket és szorosan a tényeket veszem, akkor be kell lássam, hogy mindent annak köszönhetek, hogy tanultam.
Úgyhogy tanulj Te is!
Nem mindenkinek van olyan élethelyzete és szerencsés, hogy a szülei tudják támogatni ebben. És egyre ritkább is ez.
Akkor hogyan?
Állíts fel sorrendet és a tanulást tedd az elejére! Vagy majdnem az elejére.
Amikor például munkát választasz, ne az legyen az elsődleges szempont, hogy mennyit keresel, vagy hogy ezért mennyit kell dolgozni! Az legyen a szempont, hogy engednek-e tanulni!
A kevesebb pénz is több, ha közben tanulhatsz.
Ha nem tanulhatod azt, amit szeretnél, akkor tanulj olyasmit, ami felé vezet! Ami lépcső, dobbantó.
Ha nem éred el az álmaidat, akkor tegyél a lábad alá valamit és arról majd eléred. Azokról majd eléred.
Ne legyél lusta!
Igen, egyszerűbb hazamenni a melóból és ledögleni. Egyszerűbb a hobbiknak élni. Egyszerűbb elmenni a kocsmába, moziba, bulizni.
De ezek mind lehúznak. Mind akadályoznak abban, hogy tanulj.
Mind akadályoznak abban, hogy előrébb juss.
Mind akadályoznak abban, hogy jobb életed legyen.
Ha megérted azt, amit itt leírtam, akkor elég értelmes vagy ahhoz is, hogy tanulj.
Ha elkövettél hibákat és senki nem volt, hogy figyelmeztessen a tanulás fontosságára, akkor itt az alkalom, hogy javítsd a hibáidat.
Akárhány éves vagy.

A tanulásról

Véleményem szerint a tanulás az, amit SOHA nem lehet abbahagyni. Ha hátradőlsz, miszerint Te kész vagy, akkor van véged, mint a botnak. Persze a sebesség és a befogadóképesség idővel csökken és az ember agya nem úgy fog már, mint tizen- és huszonévesen, de a köreinkben lévő értelmiségi fiataloknak innen üzenem: soha nem lesz vége. Ismerős a mondás: a jó pap holtig tanul? Nem csak a jó pap, de a jó mérnök, jó radiológus, jó kőműves. Mindenki. Ismerek pár sikeres embert. Persze boncolgathatjuk, ki a sikeres, de hadd legyen ez most szubjektív, azaz maradjunk annyiban, hogy sikeres ember az, akiről a környezete azt gondolja, hogy sikeres. Szóval ezen sikeres emberek között van szakmunkás, egyetemi professzor, technikus, orvos, lakatos. Közös ismérvük a nyitottság az új dolgok iránt. Aki ugyanis egyszer befejezi az érdeklődést és a tanulást, az lemarad. Annak annyi. Az élet és a konkurencia elhúz mellette. Ez van, tessék felkészülni arra, hogy életed végig tanulni fogsz.
Ha már tanulás: az iskolázottság és az inteligencia között NINCS összefüggés, ahogyan a siker és az iskolázottság között sincs. Számos olyan barátom van, akik például nálam kevésbé iskolázottak, de soha nem fogok felérni még a hónaljukig se. És tegyük hozzá azt is, hogy attól, hogy van papírod valamiről, még nem feltétlenül értesz hozzá.
Az más téma, hogy a társadalom valahogy úgy mér, hogy a "papírosokat" előrébb teszi, de ez sincs feltétlenül így.
Még mindig iskola: saját példám alapján hadd mondjam azt, hogy ha tanulni akarsz, tudsz. Nincs olyan, hogy én szegény családból származom és azért nem tudtam tanulni. Annak, akinek apuci-anyuci a feneke alá teszi a hátteret, könnyebb. De aki akar, az tanulhat. ÖTVEN évesen is. Gyerekek mellett is. Apám a gimnáziumot és a főiskolát is gyerek mellett végezte el. Mert ő még rosszabb helyzetből indult.
Én magam bennlakásos katonai kollégiumban végeztem a gimnáziumot, mert anyáméknak nem lett volna pénze. Aztán katonai főiskolára mentem, mert anyáméknak nem lett volna pénze. Szerettem? Nem. Utáltam. Nem volt választásom. A katonai iskolákból profitáltam: fegyelmezett vagyok és reggel 5 perc alatt kilépek az ajtón az ébresztéstől számítva. Zuhanyzással és borotválkozással együtt... ;)
Aztán a meló mellett csináltam meg a második főiskolámat (civil, Műgyetem főiskolai kar, posztgraduális) úgy, hogy 23 ezret kerestem és 13 ezres votl a fősuli havonta. Tizezerből már a kilencvenes években sem lehetett megélni, így hétvégenként bicikliket javítottam, abból volt heti 4-5 ezres plusz keresetem, hogy lomis bicikliket javítottam fel és adtam el. Nagyjából 200-at. Apám segített, így volt pénzem kajára is. Könnyű volt? Nem. Szívesebben üldögéltem volna a hétvégén a tóparton pecázgatva, vagy fürödtem volna a Balatonban. A hozadéka? Van, értek a biciklikhez. Erről +Kovács Roland is tudna beszélni. A látszólag értelmetlen melónak még húsz év múlva is van kézzel fogható hozadéka...
A másoddiplomámmal azóta már nagyon sokat kerestem és ez lett az életem. Gépész gyökereim vannak, de már régen a munkavédelem a fő csapásirány. Most éppen már tanítok is, imádom és jó pénz is van belőle. Mindez annak a következménye, hogy anno munka után nem a kocsmába jártam - mit a kollégáim többsége - hanem az iskolába.
Amikor a második főiskolát befejeztem, megtanultam angolul. Mert láttam, hogy nélküle nem lehet élni manapság. Könnyű volt? Nem. Munka mellett. Az összes filmet angolul néztem magyar felirattal, majd angolul angol felirattal, dalszövegeket fordítottam, hogy az evridéjinglist is megtanuljam. A végefelé én javítottam ki az angoltanárt, hogy kérem az bizony kárbondájákszájd. (Hallottam egy nótában, a tankönyvben meg nem volt benne.)
Mit jelent ez? Hogy az egész életemet ráállítottam az angoltanulásra, 24/24-ben. Az írásbelimet 50 perc alatt írtam meg 90%-osra (3 óra volt rá hagyva) és leszóbeliztem májusban (októberben kellett volna). Mire a csoporttársaim leközépfokúztak, én már igencsak a felsőfokú felé kacsintgattam... Mert valamit csinálunk, vagy nem csinálunk, de SOHA nem csinálGATjuk.
Az egyetemet 37 évesen csináltam meg. Nem nemzetvédelmi egyetemet, a Szent István Egyetemet. Van különbség, de erről meg +Várnai Ernö tudna mesélni. Leszoptam magamat a Betula pendulával meg a Mollusca-k nemi életével, de valahogy csak környezetmérnök lettem.
Mivel valami egyedi dologból akartam írni a diplomámat (és a doktorimat is abból szeretném majd), felvettem a térinformatikát plusz tantárgynak és elkezdtem a PDA-k és okostelefonok felé érdeklődni. Ennek melléktermékeként ismertem meg jó pár embert, akiknek legjobban örülök az egészben (PDAMánia, majd Technet) és ennek mellékvágányaként kezdtem el teszteket írogatni.
Minden mindennel összefügg.
A diplomamunkámat (Tenyérszámítógépek alkalmazása a katasztrófavédelmi térinformatikában) ötösre értékelték és ötösre védtem meg, az államvizsgám színötös lett és a SZIE kemény alapozó tantárgyai mellett is (Matematika 1-2-3-4, szerves és szervetlen kémia, vízkémia, növénytan, álattan, sorolhatnám...) 4,57-es átlaggal, évfolyamelsőként végeztem.
Miért írom ezt le? 23 évesem 3.0 volt az átlagom a katonai főiskolán, 28 évesen 3,9 a Műegyetemen és 37 évesen 4,57 a SZIE-n.
Ezexerint az agyam nem lassul?
Lófaszt. Szorgalmasabb vagyok és motiváltabb.
A motiváció a lényeg és ez is lenne mondandóm záróakkordja.
Ha látod, mit akarsz elérni, akkor el fogod érni. Bármi áron.
Ha látod a célt, akkor nem kocsmázni fogsz, akkor benyomsz még egy kávét éjfélkor és megtanulod az utolsó fejezetet is, akkor nem regényt olvasol a strandon hanem talajtan tankönyvet. És sorolhatnám.
Alapelvem pedig az, hogy nem adunk fel semmit, maximum elhalasztjuk. Néha évtizedekre, de végül minden meglesz.
És egy dolog még: kifogások mindig vannak. Az emberi agy úgy van összerakva, hogy keresi a kifogásokat. Vannak, akiknek ez alap életmód és minden feladatra 4-5 dolgot tudnak kapásból rámondani, miért NEM lehet megcsinálni.
Az ember lusta, ha engedi magát ellustulni.
Aki meg el akar érni valamit, az nem kifogásokat keres, hanem megoldásokat és odabasz a lustaságnak...
Ennyi.
Ezt egy baráti beszélgatésből ollóztam ki, de talán megért egy bejegyzést....