Elgondolkodtam. Tudom, nem áll jól. És általában nem is sikerül jól kiírni magamból. Az ujjaim lassabbak, mint a gondolataim. Még a szám is lassabb, így elmondani sem tudom. Azért megpróbálom kiírni, aztán majd később szerkesztem, ha sikerül. Szóval...
Azon gondolkodtam, hogy van-e választásom. Az alap tézis, hogy élni kell. Nincs más választás. Egyébként meg szeretek is élni. Ez persze nem mindig volt egyértelmű, és azt sem tudom, vajon mindenkinek vannak-e olyan gondolatai az életében, hogy "Na, most elég"? És azt sem tudom, hogy mi vezethet oda, hogy a gondolatot tett is követi és mi, akik ittmaradtunk, csak döbbenten állunk a sír felett: "Hát megtette!". Remélem nem is tudom meg soha...
Most az öngyilkosságról két dolgot gondolok egészen biztosan. 99,99%-ban vagyok biztos abban, hogy én akkor lennék csak öngyilkos, ha gyógyíthatatlan, halálos betegségem miatt elviselhetetlen fájdalmaim lennének. Nos, ott biztosan eljut az ember addig, hogy azt mondja: elég! Ha ebből az alaptételből indulok ki, akkor az életet - bármilyen csapás jön is - képes vagyok úgy felfogni, hogy "Nem vagyok halálos beteg, akkor meg van kiút"...
A másik gondolatom az öngyilkosságról az, hogy hívő ember nem lesz öngyilkos. Azaz ha nem szeretnék már élni, akkor valami olyasmit keresnék, amibe biztosan belehalok. Valami jó veszélyes szakmát. Aztán majd Isten eldönti, hogy elég volt-e a földi szenvedésekből és maga mellé emel, vagy még hagy kicsit az "uránbányában". Szóval önkezűleg soha. Ez 100%-ig biztos.
Nade itt nem tartunk. Csak egy évforduló kapcsán gondoltam át ezt az egészet. Egy évforduló, amikor egy szürke reggelen valaki meghalt, akinek élnie kellett volna! Azt bánom, hogy nem láttam meg, mire készül. Nem láttuk meg. Pedig utólag mindig egyértelmű. Ha mondtam volna neki, hogy szeretem és nekem hiányzik, vajon akkor is? Vagy eljutott arra a szintre - mélységbe vagy magasságba - amikor ezek a dolgok már nem foglalkoztatják az embert? Egy biztos: megtette. Tényleg megtette. Döbbenet és harag van az emberben, de még ilyenkor is az önzés beszél belőlem. Mert nem az érdekel, mi lesz vele, hanem az, hogy mi lesz VELEM NÉLKÜLE! Hogy merészelte?!? Ki engedte meg neki?!? A könny ilyenkor nem a gyászé, a haragé! Aztán megbocsátunk.
Az élet megy tovább... Közhely, de igaz.
Szóval marad a saját életem, amelyben az alaptéziseim miatt nincs benne ez az opció. Azaz élni kell és élni szeretek. A mérleg pozitív, de vannak sajnos negatív elemek is a képletben. Hogyan lehetne azokat kivonni?
Adaptáció! ADAPTÁCIÓ!
A biológiában, orvoslásban: alkalmazkodás a lét feltételeihez. A lét feltételei adottak, az ember néha tud ezeken változtatni, de többnyire nem. Hát mit tehet? Amit a legkisebb amőba is tud: alkalmazkodik. Az alkalmazkodás pedig képes elmenni a végletekig és olyan dolgokat is kibírunk, amikről nem is gondolnánk. Az önismeret segít. Ha tudom magamról, mire hogyan reagálok. Mi-miért van. Ha átlátom a saját lelki folyamataimat és be tudok avatkozni.
A félig megoldások sosem jók. Az ember átmegy azon a szakaszon, amikor már látja, de tenni még nem tud érte, vagy ellene. Ilyenkor gondoljuk azt, hogy jobb azoknak, akik nem is látják. Akik élik a saját kis életüket és nem tudják, mi-miért. Akiknek ezért nincsenek igényeik és ezért elfogadják, hogy így jó, ahogy van. Boldogok a lelki szegények...
De mi van azokkal, akik már látják, de még nem tudnak tenni? Nos: szenvednek. A szenvedés jó. Megerősít. És a szenvedés vezet oda, ahol az ember már azt mondja: elég. Amikor az ember elkezdi keresni a megoldást. Amikor tanul, hogy végül összeálljanak a gondolatok és megszülessen a nagy terv.
Szerencsés, aki eljut idáig? Nézőpont kérdése. Vannak - köztük én is -, akik egyszerűen nem hisznek a szerencsében. A véletlenben. Nekünk mindennek megvan az oka és semmi sem történik cél nélkül. Ha így fogod fel az életedet, könnyebb. Hogy az agy teszi-e ezt, azaz mi magunk ámítjuk csak magunkat ezzel? Meglehet. De szépen lassan annyi minden szól mellette, hogy logikusan átgondolva, egy tiszta pillanatunkban - lehet, éppen éjjel kettőkor - rádöbbenünk. Kivilágosodik az elme és helyére ugranak a gondolatok. Megvan.
Nos, meg kellett éljek 37, majdnem 38 évet ahhoz, hogy rádöbbenjek arra, amit az amőba is tud.
Alkalmazkodás, adaptáció!
Nem evolúciós értelemben, szigorúan az egyed szintjén.
Tehát én ezentúl adaptív, azaz alkalmazkodó válaszokat adok majd az eredeti környezetben felmerülő tartós, visszatérő kihívásokra és problémákra. Problémák vannak ugyanis és ezek nagy része nem javítható, nem változtatható meg.
Simulékony leszek és mégcsak nem is idegesítem magamat olyasmiken, amik ellen tenni nem tudok. Alkalmazkodom. A végletekig. Képes vagyok rá. Túlélő vagyok!
A jelszavam mától: "Ez van, ezt kell szeretni!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése