Fuss!

A feleségem azt szokta mondani, hogy én mindenbe belekapok, aztán egy darabig nagy hévvel csinálom és rövid idő után meg teljesen meg is feledkezem róla.

Vitatkoznék vele, ha nem lenne igaza. De igaza van...

Én ilyen vagyok. Érdekelnek a dolgok és bizony ha az ember próbálkozik, akkor előfordul, hogy néhány próbálkozása kudarcba fullad. Ha az ember sokat próbálkozik, akkor bizony sok próbálkozása fullad kudarcba.

De - és ez a lényeg - arra jöttem rá, hogy az életem attól jó, hogy próbálkozom. Attól jó, hogy keresek és a sok keresgélés közben találok is.

Olyan dolgokat találtam keresgélés közben, amiktől én jól érzem magamat a bőrömben.

Tehettem volna azt, hogy elüldögélek a fenekemen és mindent elfogadok úgy, ahogy van, de ez nekem nem megy. Pedig sokan élnek ám így, de nem is jutnak sokra. Persze nem mondom azt, hogy ez vagy az a jó viselkedés, de én beleőrülnék abba, ha bele kellene törődnöm olyasmikbe, amikkel nem vagyok elégedett.

Néha azért unom ám a "hiányzó hős" szerepét, és néha még baleknek is érzem magamat, ha másoknak kaparom ki a gesztenyét. De inkább érzem magamat néha baleknak, minthogy az életem végén majd úgy nézzek vissza, hogy "Ezt sem tettem meg, meg azt sem tettem meg...".

Hossza felvezetés után csak rátérek arra, miért is kezdtem el futni.

Előre leszögezem, hogy nem vagyok sportoló és soha nem is leszek. A futáshoz például kifejezetten nincs tehetségem. Értem ez alatt, hogy sokan, sokkal kevesebb erőfeszítésből sokkal többet érnek el. De ez engem soha nem érdekelt és soha nem is fog érdekelni. Én ha cselekszem, akkor a cselekvés öröméért teszem azt.

És ha keresek, akkor azt keresem, hogy mi okoz örömet. A sportot is így fogom fel. Soha nem érdekeltek azok a sportok, amelyekben az embernek nincs öröme. Soha nem élveztem például a küzdősportokat, mert soha nem okozott örömet, ha jól megvertek, vagy ha én jól megvertem valakit. Soha nem élveztem a csapatjátékokat sem, mert sem az nem szórakoztat, ha én jó vagyok és a játékommal felhúzom a csapat játékát, azt meg szinte el sem tudtam viselni, ha rossz vagyok és miattam kap ki a csapat. Legyen az bármilyen csapat...

A bringázás például azért tetszett meg anno, mert szintén egy nagyon sok örömet adó sport/tevékenység és sokféle módon lehet csinálni. A bringázást nem is fogom abbahagyni soha. Az egész telet bringán töltöttem és ez akkor is nagy dolog, ha ez a tél sem volt igazán zord. Nem mellesleg szólok, hogy ha ilyen teleink lesznek, érdemes másnak is kipróbálni a téli bringázást, mert kifejezetten enyhe idők járnak Magyarországon. Így ami akár öt éve még igaz volt, az ma már nem az. Télen például nincs hó (idén vagy 5 napig volt összesen), nincs hideg (idén alig volt 0 alatt a hőmérséklet) és így bringázni nem akkora szívás, mint volt például a kilencvenes években.

És a bringázásban tényleg az a lényeg, hogy a saját stílusodnak és tempódnak megfelelően tudod művelni.

Én például inkább közlekedésnek tekintem és szabadidős tevékenységnek. És nagyon sok közösségi vonatkozása van, mert együtt bringázni például nagyon jól lehet. 

A futás az egy más műfaj.

Aki fut, az csak magának fut. Persze lehet együtt is futni, de sokkal nehezebb alkalmazkodni a másik tempójához. Az egyiknek túl gyors, a másiknak túl lassú  a közös tempó. Így aztán az ember többnyire egyedül fut.

Aki egyedül fut, az csak magával versenyez. Én egyébként sokkal többre értékelem azt, ha valaki magához képest jó, mintha másokhoz képest jó ugyan, de önmagát alulmúlja.

A futásban az a jó, hogy legyőzheted önmagad. Én meg saját magamnak nem vagyok egy nagy ellenfél... ;)

Soha nem érdekelt, hogy ki-hány perces ezreket tud. Én is csak azért mérem az időimet, hogy magamhoz képest lássam a tendenciát.

A futásban még az a jó, hogy ha csinálod, fejlődsz. Ha nem csinálod, visszaesel. A futás egyszerű sportág. És olcsó is. Bár ha elszáll az ember, futócuccra is el lehet költeni tízezreket, de valójában ahhoz, hogy megmozdulj, egy elfogadható minőségű cipőn kívül nem nagyon kell semmi. Aztán ha magad számára kiderül, hogy neked ez tetszik, úgyis veszel majd magadnak jobb cuccokat és szép apránként meglesz a futótárad.

Addig meg nem kell semmi, csak akarat.

Nem mondom, hogy nekem akaratból túl sok lenne, de az akarat is egy olyan dolog, amit lehet fejleszteni. Lehet edzeni és az edzés eredményeként egyszercsak acélos akaratod lehet.

Amikor érzed, hogy fáj, hogy a tested tiltakozik, akkor csak az akaratod az, ami továbbvisz.

És ha van a sportban akaraterőd, akkor lesz az életben is. Azaz a sport - és ezen belül a futás - jellemformáló dolog.

Az én jellememen meg van mit formálni...

Így majdnem 43 évesen kellett rádöbbennem arra, hogy nem vagyok elég erős. A testem sem az, de a lelkelm még kevésbé.

És aki gyenge, azt legyűrik. Nem konkrét személyek, nem konkrét körülmények, hanem AZ ÉLET.

És mivel a futás erősíti a jellemet, segít felülkerekedni a téged legyűrni törekvő erőkön.

A 2014-2015-ös télnek lassan vége és én egész télen futottam. Nem érdekelt, hogy hány fok van, hogy esik az eső vagy a hó. Nem érdekelt, hogy milyen dolgom lesz még aznap. Nem számoltam össze, de átlagban hetente 2-3-szor mindig szaladtam és így a vége felé már a heti 20 kilométer masszívan megvolt. Persze ezek csak számok és nem is szeretném, ha dicsekvésnek tűnne, de tény, hogy sikerült magamban átállítani valami kapcsolót futós üzemmódba és azt hiszem, hogy mostmár nem is fogom soha lekapcsolni.

Mert futni jó.

Az idei télen nem voltam beteg. Néha éreztem ugyan, hogy fájogat a torkom, vagy például ráz a hideg, de valahogy mindig sikerült kipörgetni magamból a betegséget. Mégpedig úgy, hogy közben körülöttem szinte mindenkit elkapott, ha csak egy-két napra is.

Úgyhogy a futás arra is jó, hogy ne legyen esélye az infulenzának vagy egyéb baktériumoknak elkapni.

Aztán sokan mondják azt is, hogy fogytam, amit én is észrevettem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán a minap előkerült az egyik régi derékszíjam, amin jól látható, hogy ősszel melyik lukba kellett még befűzni a nyelvét. Nos, megdöbbentem, hogy a derekam kerülete vagy 10 centivel lett kevesebb.

Bár még mindig kövér vagyok, de ez mindenképpen eredmény, ami csak a futásnak köszönhetek. A nadrágom mérete 40-ről 38-ra, majd 38-ról 36-osra csökkent, de lesz ez még 34-es és 32-es is...

Szóval amellett, hogy magát a futást és a futással eltöltött időt is élvezem, nagyon élvezem a mellékhatásait is.

Nagyon remélem, hogy sikerül tovább folytatnom és a lábaim nem fogják feladni a szolgálatot.

Egészen biztosan fogok még írni erről is.

Szóval ahogy a címben írtam: fuss!

Mert futni jó...

Ne félj!

A félelem belekúszik annak a lelkébe, aki hagyja.

Az Apocalypto című film az egyik kedvencem. Több jelenete is szenzációs, de a legjobb az, amit most - sajnos csak angol felirattal, de - megleltem. Íme:

Az angolul - és majául - nem tudóknak annyit, hogy a kulcsmondat 45 másodpercnél hangzik el. Magyarul így szól: "Nem azért neveltelek fel, hogy félelemben élj..."

Lám, az egyszerű népek bölcsessége... Mindenesetre nem kell ahhoz dél-amerikai őserdőben élni, hogy az ember ezt az alapvető igazságot felfedezze magának. A félelem ugyanis megöli a lelket. És jó üzlet.

Sokan törekednek arra, hogy megfélemlítsenek minket. Mert aki fél, az rávehető dolgokra.

De ugye Ti, a barátaim értelmesebbek vagytok annál, hogy bedőljetek a félelemgépezetnek. 

Én ugyanis - bár nem vagyok indián törzsfőnök - nagyon nem szeretném végignézni, ahogyan félelemben éltek.

Hát ne féljetek!

Tötymörgők és száguldozók

Én magam a 2/A-n járok, minden munkanapon reggel és délután. Tapasztalatom az, hogy ebben az országban háromféle autóvezető létezik.

Az egyik, aki a megengedett 90 helyett 80, vagy inkább 70 kilométer/órával közlekedik (vadiúj kocsival, mert az kell ehhez a sebességhez). Teszi ezt tökéletes útviszonyok mellett is. Persze teljesen jogos az az észrevétel is, hogy a 90 az megengedett maximális sebesség, ennyivel nem kell menni, csak szabad. De az ilyen, elkerülő jellegű utakat csak azért építik meg - nem kevés pénzért -, hogy aki haladni akar, annak ne kelljen a lakott területeken átszivárogni (és nem mellesleg a lakott területek levegőjét szennyezni). Így aztán az ember azt gondolná, hogy ha az út- és látásviszonyok megengedik, akkor a 2/A-n 90-nel közlekedni teljesen biztonságos és sokkal veszélyesebb az, amikor pár mazsola az egyébként is jellemzően türelmetlen autóstársakat feltartja. Mert ezek a tötymörgők természetesen nem mennek a régi 2-es úton, ahol a táv rövidebb és az ő sebességükkel még a menetidő sem lenne hosszabb ott sem, nameg nem tartanának fel senkit. Ehelyett a 2/A-n jönnek és - nem túlzok - 4-5 kilométeres sorokat gyűjtenek maguk mögé. Egyébként direkt használom a 2/A megjelölést az M2 helyett, hiszen számomra az NEM autóút - és főként nem autópálya - ahol nagyrészt 2 sáv van és a sebességkorlátozás végig 90. Két szakaszon szabad 110-zel menni, de ott meg nem lehet. Persze a statisztikában jobban mutat, ha közlekedési szakemberek elkönyvelik ezt az utat autóútnak, de mondjuk ki: nem az. Semmilyen tekintetben. De térjünk vissza az ott közlekedőkre.

A másik típus, aki a tötymörgést, de még a megengedett maximális sebességgel haladókat sem tudja elviselni és előzi a 4-5 kilométeres sort 150-nel, akár ködben is. Nem érdekli egyébként, hogy a 2/A út olyan rövid, hogy ha a megengedett 90 helyett 70-nel mész, akkor a menetidőd a legvégétől a legelejéig közlekedve is maximum 3-5 perccel lesz több. Nyomják neki és mi - a harmadik típus - figyelünk oda mindkét baromállat-fajtára.

Az sem jobb, akinek a tötymörgése miatt ez a helyzet kialakul, de az ő - teszetosza - viselkedése még igazolhatóbb. Hiszen ha valaki nem érzi biztonságosnak a tudását, inkább menjen lassabban. Persze jogos a kérdés, hogy ha valaki fél vezetni, az miért nem megy vonattal, vagy busszal, de nem török pálcát felettük. Ezer oka lehet annak, ha valaki éppen előtted balfékeskedik és normális gondolkodású ember ezen nem is idegesíti fel magát nagyon.

De nekünk - a normálisaknak - kell figyelni a rosszabbik baromállat-fajtára is, akik szerencsésebb esetben csak a szembe jövő kamion alá hajtanak és ott halnak meg, nem okozva ezzel nagyobb megrázkódtatást senkinek - hacsak a szép autóért nem kár -, de rosszabb esetben minket szorítanak le és löknek be a szántóföldre. Az utóbbi azért már nem mindegy ám.
 

Miért vagyok ennyire cinikus? Nos, aki eltölt pár ezer kilométert ilyen viszonylatban az utakon, az maga is arra a következtetésre jut, hogy aki barom, az megérdemli a sorsát. Mindenkinek joga van hozzá, hogy úgy távozzon az örök vadászmezőkre, ahogy neki tetszik, így aki például ezt a formát választja, annak a döntését tisztelni kell. És én tisztelem is, persze csak addig, amíg másokat - és főleg azok közül valakit, akik nekem fontosak -  nem nyír ki a hülyeségével. Így aztán a 2/A-n nagy számban fellelhető lengyel, szlovák és egyéb kamiont úgy tekintem én, mint ezeknek a barmoknak a csúcsragadozóit.
Aki nem tudta volna: az így közlekedők esetében ugyanis csak idő kérdése, hogy mikor nyírják ki magukat. A halál velejárója az ilyen viselkedésnek. Meg aztán reménykedhetünk is abban, hogy csak kiveszik már ez a hibás gén is az emberiségből...

 

(A kép forrása az index.hu. http://index.hu/belfold/2012/12/20/halalos_baleset_tortent_az_m2-es_autouton/)

(A képen és a cikkben szereplő autó egyébként ugyanolyan, mint az enyém. Aznap én is mentem munkába, negyed órával később. Én odaértem, ő meg nem. Nekem egy kellemetlen, félórás kerülő volt az egész, legalább megnéztük Veresegyházát. Neki meg az élete vége. Ugyanolyan autó, hasonló korú vezető és csak a hozzáállásban volt a kölönbség. Megfogott a dolog, főleg azért, mert többször láttam már ezt - vagy egy hasonló - kocsit ezen a szakaszon száguldozni. Velem nagyjából egyidőben ment reggel és délután is láttam többször visszafelé. Valószínűleg ugyanarról az autóról van szó, mert nem sok szaladgál ebből a típusból, ebben a színben az utakon és a baleset óta meg nem látom. Korábban nem egyszer el is engedtem, menjen csak. Megdöbbentő, de azért várható volt, hogy ez lesz a vége. Sajnálom is, a családját is, de aznap 30 méteres látótávolság volt a köd miatt és mégis nyomta neki. Azaz, csak magának köszönheti még akkor is, ha megrázó egy ilyen eset. Minden halál tragikus és értelmetlen.)

De nem erről akartam írni.

Amiért az egyébként baráti beszélgetés keretén belül leírtakat továbbgondoltam, annak csupán annyi oka van, hogy megosszam veletek, amit én, így pár tízezer kilométer alatt - gondolok itt a napi rendszerességgel, életvitelszerűen végzett vezetésre - leszűrtem. Amire rádöbbentem.
Mondandóm lényege tehát mi is?

Csupán annyi, hogy még mindig jobb a 3-as - normális - csoportba tartozni és néha elmorzsolni egy Miatyánkot, mint bármelyik másik kettőbe. És még annyit, hogy aki autóval közlekedésre adta a fejét, az ezeket kalkulálja bele!

Hogy mindig lesznek kalapos öregurak, elfehéredett ujjakkal a kormányt markoló "kényszerközlekedők", akik igenis akadályozni fognak minket a normális haladásban. Mindig lesz egy "kényszervállalkozó", akinek PONT és CSAK reggel 7 és 9 között lehet a fát elszállítania (csak úgy hívom ezeket, hogy faszállító, mindenki szótagolja úgy, ahogy neki tetszik) és csak IFÁ-ra futja és csak 40-nel tud haladni. Nem fognak később menni, nem fognak a pihenőknél lehúzódni. Fel fognak tartani, ráadásul büdösek is.

Mindig lesznek értelmi fogyatékosok (nem idézőjeles, szó szerinti), akik a közlekedés alapvető összefüggéseit sem látják és azért, hogy aztán egy vagy kettő autóval előrébb szopjanak ugyanabban a sorban, képesek halált megvető bátorsággal, akár téged vészfékezésre is kényszerítve, még a tej ködben is előzni.

 

Mit tehetsz ezek ellen? Sokat.

Például nem autózol. Kézenfekvő. A vonat késik, koszos és sorolhatnám, de biztonságos.

Vagy ha autózol, akkor bevezetsz praktikákat.

 

Én például 10 perccel hamarabb indulok és azt is elengedem, akit nem kéne. Eleve akkora követési távolságot tartok, hogy oda beférjen egy-két ilyen tapló és a visszapillantó tükröt éppen olyan gyakran figyelem, mint az előttem haladót.

Nem tartom magamat azért kevesebbnek - vagy többnek - ha beengedek pár szerencsétlent magam elé és nem éreznék kielégülést akkor sem, ha egy tötymörgőt leszorítanék, vagy ledudálnám a haját a fejéről. Nem gondolom, hogy a fizika törvényei rám nem vonatkoznak és hogy a síkos úton én majd biztosan meg tudok állni. Nem gondolom azt sem, hogy ha nekem drágább autóm van, vagy esetleg jobban megy, akkor az engem bármire is feljogosítana.

Beállok a sorba és inkább zenét hallgatok, vagy beszélgetünk.

 

Persze néha azért anyázok én is, de ez egy ilyen társasjáték...

Szétesve

Vagy inkább szétszerelve?

Ezt a bejegyzést azért írom, mert mindjárt szétszerelem a számítógépemet. Ez a költözés előkészítésének az egyik utolsó mozzanata.

Persze van laptopom, de egyrészt arról írni nem ennyire kényelmes, meghát nem is lesz nagyon időm és helyem erre. Meg asztal sem, azt is szétszerelem.

Szóval mielőtt végleg elmegyek... izé, szétszerelem az életünket, gyorsan leírom, mik történtek az elmúlt héten, költözködés kapcsán.

Nos, a mai reggelre 51 doboz telt meg a cuccainkkal és úgy számolom, hogy ma még úgy 9-10-et megpakolunk. Azaz az életünk jelenleg 60 doboz és 10 zsák.

A dobozokért idáig nem fizettem, egy részüket a szelektív kuka mellett találtam, másik részüket Gergő barátomtól kaptam, de Géza barátom is megtámogatott 5-6-tal. Így a doboz ügy idáig nullszaldós.

Zsákilag már szomorúbb a helyzet. Mindenkinek javaslom, hogy SZAGOLJA MEG a zsákokat, mielőtt megvásárolja azokat! A sárga-narancssárga barkácsáruházban, Budaörsön vettem jó erős sittes zsákokat a ruháknak, de a zsákoknak olyan erős műanyag szaguk van, hogy hetekig fogjuk szellőztetni a ruhákat. Szóval szagosak leszünk. A kis szoba ajtaját be kellett hajtani, mert nem lehetett velük egy légtérben megmaradni.

A dobozok ugyan ingyen voltak, de a papírt meg kell kicsit erősíteni, nehogy széjjelhulljon, így a ragasztószalagból eddig (50 méteres alapon) elnyomtam 13 gurigát. Azaz idáig 700 métert ragasztottunk végig. Eleinte szívtam szabad kézzel, de szerencsére a Tecsóban volt ez a pisztoly alakú ragasztószalag roller, amivel azért gyorsabb és kényelmesebb a dolog. Így a dobozokat jól megtuningoltuk és hogy mennyire fognak kitartani, azt majd elmesélem, ha Szobon lesz internetem.

Ez hétfőre várható. Körbejárva a témát jelenleg az egyetlen viselhető szolgáltató az Invitel. A helyi lakosok - köztük a számítástechnikus szomszéd is - azt mondja, hogy a T az akadozik, megbízhatatlan. Így maradt a másik. Ezt is meg kell majd szoknom, mert a régi lakásnál a tizenháromban vagy 15 szolgáltató volt elérhető. Vidéken ez másként van. A sávszélesség is siralmas lesz, mert a jelenlegi 80/25-ről át kell szokjak a 15/5-re, ami ráadásul garantáltban csak 5/0,5. Azaz a gyorsan letöltöm-feltöltöm dolgokat el lehet felejteni.

Pozitívum, hogy az internet és a vonalas telefon együtt 6000 HUF lesz, amiben ráadásul benne van az is, hogy minden vezetékes telefont ingyen hívhatok majd egész nap. És - itt jön a döbbenet - a csomag mellé 500 forintért adtak egy 2 GiB-os mobilinternetet, amit meg majd a szüleim elhasználnak Devecserben, ahol két éve nem képes megjavítani a T-Mobile az iszapkatasztrófában sérült tornyot, így a szélessáv valójában vékonysáv... EDGE, de néha csak GPRS van, ráadásul a szüleim ezért fizetnek 3.990,- HUF-ot. Rablás. Na, az inviteles net a Telenor rendszerről megy, helyesebben hasít. Úgyhogy viszon'látás kedves Té! Ha nem kellenek az ügyfelek Devecserben, akkor nem lesznek. Eccerű. És mivel a szüleim havonta nagyjából ketten 1 GiB-ot neteznek el (Facebook, e-mail, nameg Google koordináták, ahol anyukám szokta figyelni, merre járunk a Húgommal...), simán elég lesz nekik ez a net. Havonta 3.490,- forinttal olcsóbban. Évente 41.880,- forintot spórolnak majd ezzel, ami a mai vérzivataros időkben nem mindegy ám...

Visszatérve a költözéshez, kedden megkaptam a kulcsokat a házhoz.

Persze voltak hozzászólások a neten, hogy milyen "szép" a ház színe, de az ilyeneket én a kedves hozzászóló fáradtságának tudom be. Mert akinek van energiája átgondolni egy ilyen szitut, az tudja, hogy HASZNÁLT háznál olyan a szín, amilyenre az előző tulajdonos festette. Majd tavasszal lesz ez szép kávébarna, a fehér festékeket meg leégetjük, lecsiszoljuk és a fa eredeti színe fog látszani. Szép lesz. Nem azért, mert a rózsaszín egyébként gáz lenne, mert élőben amúgy egész jól néz ki, hanem azért, mert mi mást képzeltünk el. Más a lelki világunk. Mert az ember a saját házánál magvalósíthat mindent, amit akar. Szép ház lesz ez és nálam nem lesznek lógó kilincsek, lötyögő zárak, nehezen csukódó ablakok. Igényes lesz.

Apropó saját ház: majd 2037-ben lesz a miénk. Addig a banké. Ez persze a NAV-ot nem akadályozta meg abban, hogy a vagyonszerzési illetéket ki ne csapja ránk AZONNAL. Tehát egy olyan házért fizetek vagyonszerzési illetéket, amit NEM SZEREZTEM MEG. Így megy ez Magyarországon. Mi csináltuk magunknak, úgy kell nekünk! Persze megkérvényeztük, hogy legalább addig ne kelljen befizetni, amíg az autó megemelt részletei le nem járnak. Majd meglátjuk, menyire megértő a hatóság.

A költözéssel kapcsolatos költségek amúgy jönnek szépen. Buborékfólia helyett - amikor elfogyott az első tekercs - inkább a szalagparketták alá való szivacsot vettem. Ebből 50 méter, azaz 60 négyzetméter volt annyi, mint a buborékból 10 méter, azaz 12 négyzetméter. Jobban vágható, jobban használható. Ami nem fogy el, jó lesz majd a parketta alá. Mert a jelenleg alatta hagyott padlószőnyeget tavasszal szintén kiveszem alóla. Az ugyanis baciüdülő, atkatenyészet, bogárkorzó. És nem mellesleg mozog is a padló miatta, ami meg megint csak idegesít egem.

Kellemes meglepetésem is volt, mert tegnap írattuk át a lakcímünket. Nem tudtam, hogy a költözéskor ingyenesen átírathatóak a lakcímkártyák. Spóroltunk 5 ezrest ezzel. Azt sem tudtam, hogy a kocsi törzskönyvében nincs lakcím, így ott is megspóroltunk 12 ezrest. Egyedül az autó forgalmija került pénzbe, így a tegnapi napon 20 ezres helyett 6-ból megúsztunk mindent. Mindent elintéztünk 15 perc alatt, az összes okmány elkészült azonnal, nem kell visszamenni értük. Kezünkbe adták. 

Ráadásul hihetetlen kedvesek voltak az ügyintézők a szobi önkormányzatnál, dehát többek közt ezért költöztünk ki Budapestről. Mert Szob vidék, ahol NORMÁLISAK az emberek. 

Remélem, nekem is sikerül visszanyernem régi önmagamat itt. Azt, amilyen akkor voltam, amikor még nem pesti voltam. Vannak már jelek.

A postára is bementünk és nem volt senki rajtunk kívül. Hol van ehhez a Nyugati posta, ahol 30 méteres sor van, meg sok bunkó, akik előretolakszanak, mert ugyebár évek óta nem tudják megoldani az ügyfélirányítást. Egy olyan postán, ahová Benyomták az összes külső posta forgalmát, amikor bezárták azokat. Ahová nekem 5 kilométert kell bemennem, ha valamim jön. Márpedig jön, mert a posta az ajánlott küldeményeket délelőtt hordja ki, ahogyan a csomagokat is. Amikor mi DOLGOZUNK... A hozzáállást tessék figyelni! Kérdem én, hogy egy huszáros vágással nem lehetne véletlenül a kézbesítőknek délután dolgozniuk és a csomagokat 17-22 óra között kihozni? Amikor jó eséllyel az emberek többsége otthon van? Jobban megéri a csomagokat visszavinni, majd azzal szívatni a polgárt, hogy mehet be a belvárosba egy tetves ajánlott levélért? Namindegy. Úgy is mondhatnám, hogy tojok rá, mert mostantól a posta a házunktól 70 méterre van és normális, aranyos, vidéki emberek szolgálnak ki. Udvariasan. És abban is biztos vagyok, hogy a postással meg lehet beszélni majd, hogy tegye csak le a csomagot a kerítésen belülre és dobja csak be az ajánlott levelet is. Vagy adja be a szomszédunknak, akiről meg csak annyit, hogy szintén aranyos és már-már zavarba ejtően kedves. Nem vagyunk ám mink ehhez hozzászokva, de hamar meg fogjuk szokni.

A vidéki életet.

Tegnap még lementünk a szomszédos tóhoz. Elhagyatott. Tökéletes. Az utcában amíg a zárakat szerelgettem, 5, azaz öt autó ment el (3 óra alatt), számoltam. Nem tudom, hogy bírom majd ezt a kegyetlen forgalmat.

A ház amúgy "használt üzemképes", lesz mit javítgatni rajta, de ezt tudtuk. Beköltözhető, tavaszig elviseljük ebben az állapotában is, aztán majd festek. Remélem, apukám majd segít nekem ebben, mert Ő úgy fest, mint egy isten. Soha nem fogok úgy bánni az ecsettel, bár lehet, hogy gyakorlat teszi a mestert. Szóval számítok rá, hogy eljön majd nekem segíteni kicsit. Cserébe pecázunk a Dunában, Ipolyban és a horgásztóban. Csak úgy óvatosan, nyugodtan, ráérősen.

Vidékiesen.

Mára ezzel a képpel fejezem be. Most szétszedem a számítógépet és elcsomagolom, holnap riasztószerelés (nálam le, a Huginál fel, mert a házba ez a kis riasztó túl kevés zónás, Hugi lakásába viszont tökéletes lesz), majd szombaton délelőtt az utolsó dolgok becsomagolása, a szekrénysor szétszerelése és szombaton 14.00-kor költözés.

Szombaton este már Szobon alszunk. Azaz még két éjjel ebben a lakásban és vége ennek a panelkorszaknak. Vége az ajtócsapkodós szomszédnak, a ventilátorzajnak, a törött villamossínnek, a hajnali kukaborogatásnak.

Vége a pesti szívásnak.

És ettől valahogy jól érzem most magamat...

Az irigység engem tuningol

Volt idő, amikor idegesített, hogy egyes emberek hobbiból keresztbe tesznek. A motivációjuk az irigység. Ha nekik nem jó, akkor nekem se legyen az.

Persze - szerencsére - soha nem értettem, hogy működik ez, mert erre az érzelemre én magam képtelen vagyok. Legalábbis a negatív megnyilvánulására.

Mert ugyebár én is vagyok néha irigy. Amikor valami olyasmit látok, ami nekem is jó lenne. Az a felnőtté válás egyik fontos pillanata egyébként, amikor az ember ellent tud állni és el tudja azt dönteni, kell-e neki valójában az a bizonyos dolog. Mert ugyebár a fogyasztói társadalom úgy működik, hogy megpróbálnak bennünk olyan szükségleteket ébreszteni - reklámokkal, például - amelyeket átgondolva az ember rájön, hogy valójában neki ezekre a szarokra (bocsánat) nincs szüksége.

Van olyan ember aki erre sosem jön rá és egész életében üldözi a sok hamis, boldogságot ígérő szirszart. De ez egy másik történet.

 

Szóval, ha vannak valós szükségleteink, amiket tényleg szeretnénk magunknak, akkor az ember érezhet irigységet. Annak láttán alakul ez ki, ha valaki másnak megvan az, amire mi csak vágyunk.

A jó hozzáállás szerintem, ha az fut végig az emberben, hogy neki mit kelltennie azért, hogy megkaphassa azt, amire most éppen irigykedik. És ha tényleg kell valami, akkor megszerzi.

Vallom azt, hogy amire igazán szükségünk van az életben és úgy konkrétan a boldogsághoz, azt mindenki elérheti. Csak jól kell célt választani és nem kell olyasmit üldözni, amit felesleges.

Így lesz az irigységből motiváció és így lehet egy negatív érzelmet úgy befogni, mint a vitorlások a szelet.

 

Ha az ember viszont nem tudja kezelni ezeket az érzelmeit, abból bizony hajótörés lesz. Amellett, hogy az energiák pocsékolása, az irigység ha negatív, felemészthet és olyan személyiségtorzulásokhoz vezethet, amelyeknek a következménye lehet nagyon durva is. Megkeseredett, deviáns viselkedésű emberek kerülnek ki ezekből az elvesztett csatákból, amiket mindenkinek magának kell megvívnia a saját negatív hajlamaival szemben.

 

Mint írtam, engem az irigység tuningol. Felpörget.

 

Az előbb leírtakon felül az irigy emberek felém sugárzott negatív érzelmeit is be tudom fogni és a vitorlám uralma alá hajtani.

Ugyanis - és ez a személyiségfejlődésem egyik nagyon fontos győzelme - megtanultam pozitívan értékelni azt, ha valaki irigy rám.

Persze nem generálom ezeket a konfliktusokat, azaz nem dicsekszem például. Dicselkednie annak kell, aki nem biztos önmagában és folyamatos megerősítésre van szüksége abban, hogy neki jó.

 

Én megerősítés nélkül is tudom, hogy nekem nagyon jó és jól érzem magamat a bőrömben.

Ha netán mégis irigységgel találom szembe magamat, azt pedig úgy élem meg, hogy irigylésre méltó vagyok, azaz az irigykedő felett állok - legalábbis abban, amit irigyel tőlem.

 

Persze az irigységhez szokott párosulni más is, így például a furkálódás, áskálódás, keresztbe tevés.

Nos, ezekkel kapcsolatban pedig az a véleményem, hogy aki ahhoz hülye, hogy elérje azt, ami nekem van ő meg csak irigykedik iránta, akkor miért pont ahhoz lenne esze, hogy nekem keresztbe tegyen.

Gátolhat ideiglenesen a céljaim elérésében, de - ismétlem - amire szükségem van, azt én elérem. Akár gáncsoskodik valaki, akár nem.

Számos olyan helyzet volt az életemben, amikor be tudtak nekem tenni sunyi alakok, de visszanézve ezek a helyzetek mindig megerősítettek és ha később is, de mindig elértem mindent, amit akartam. És visszanézve azt látom, hogy ezek a sunyi alakok nincsenek sehol, én meg itt vagyok.

Az élet hosszútávon ugyanis igazságos és csak egy dolog számít, mégpedig a hozzáállás. Akinek pozitív a hozzáállása, azzal pozitív dolgok történnek, akinek meg negatív, azza negatívok. Ilyen egyszerű ez.

Azt nem szabad hagyni, hogy a negatívok magukhoz rántsanak és lehúzzanak a maguk sötét, kicsinyes, rosszindulatú világába. Aki elég erős, azt nem lehet lerántani. Az akár felhúzhat maga mellé pár ilyen szerencsétlent és megértetheti velük, hogy nem jó, amit tesznek. Megmutathatja a helyes utat.

Aki nem elég erős, annak meg el kell határolódnia. Ez is módszer.

Akik pedig menthetetlenek, azok menthetetlenek. Maguknak keresék a bajt, megkapják ami jár. Nem tőlem, nem tőlünk, hanem az élettől.

És talán ez a legnagyobb igazság a mai agymenésemben...

Adaptáció - na, majd akkor én!

Elgondolkodtam. Tudom, nem áll jól. És általában nem is sikerül jól kiírni magamból. Az ujjaim lassabbak, mint a gondolataim. Még a szám is lassabb, így elmondani sem tudom. Azért megpróbálom kiírni, aztán majd később szerkesztem, ha sikerül. Szóval...

Azon gondolkodtam, hogy van-e választásom. Az alap tézis, hogy élni kell. Nincs más választás. Egyébként meg szeretek is élni. Ez persze nem mindig volt egyértelmű, és azt sem tudom, vajon mindenkinek vannak-e olyan gondolatai az életében, hogy "Na, most elég"? És azt sem tudom, hogy mi vezethet oda, hogy a gondolatot tett is követi és mi, akik ittmaradtunk, csak döbbenten állunk a sír felett: "Hát megtette!". Remélem nem is tudom meg soha...

Most az öngyilkosságról két dolgot gondolok egészen biztosan. 99,99%-ban vagyok biztos abban, hogy én akkor lennék csak öngyilkos, ha gyógyíthatatlan, halálos betegségem miatt elviselhetetlen fájdalmaim lennének. Nos, ott biztosan eljut az ember addig, hogy azt mondja: elég! Ha ebből az alaptételből indulok ki, akkor az életet - bármilyen csapás jön is - képes vagyok úgy felfogni, hogy "Nem vagyok halálos beteg, akkor meg van kiút"...

A másik gondolatom az öngyilkosságról az, hogy hívő ember nem lesz öngyilkos. Azaz ha nem szeretnék már élni, akkor valami olyasmit keresnék, amibe biztosan belehalok. Valami jó veszélyes szakmát. Aztán majd Isten eldönti, hogy elég volt-e a földi szenvedésekből és maga mellé emel, vagy még hagy kicsit az "uránbányában". Szóval önkezűleg soha. Ez 100%-ig biztos.

Nade itt nem tartunk. Csak egy évforduló kapcsán gondoltam át ezt az egészet. Egy évforduló, amikor egy szürke reggelen valaki meghalt, akinek élnie kellett volna! Azt bánom, hogy nem láttam meg, mire készül. Nem láttuk meg. Pedig utólag mindig egyértelmű. Ha mondtam volna neki, hogy szeretem és nekem hiányzik, vajon akkor is? Vagy eljutott arra a szintre - mélységbe vagy magasságba - amikor ezek a dolgok már nem foglalkoztatják az embert? Egy biztos: megtette. Tényleg megtette. Döbbenet és harag van az emberben, de még ilyenkor is az önzés beszél belőlem. Mert nem az érdekel, mi lesz vele, hanem az, hogy mi lesz VELEM NÉLKÜLE! Hogy merészelte?!? Ki engedte meg neki?!? A könny ilyenkor nem a gyászé, a haragé! Aztán megbocsátunk.

Az élet megy tovább... Közhely, de igaz.

Szóval marad a saját életem, amelyben az alaptéziseim miatt nincs benne ez az opció. Azaz élni kell és élni szeretek. A mérleg pozitív, de vannak sajnos negatív elemek is a képletben. Hogyan lehetne azokat kivonni?

Adaptáció! ADAPTÁCIÓ!

A biológiában, orvoslásban: alkalmazkodás a lét feltételeihez. A lét feltételei adottak, az ember néha tud ezeken változtatni, de többnyire nem. Hát mit tehet? Amit a legkisebb amőba is tud: alkalmazkodik. Az alkalmazkodás pedig képes elmenni a végletekig és olyan dolgokat is kibírunk, amikről nem is gondolnánk. Az önismeret segít. Ha tudom magamról, mire hogyan reagálok. Mi-miért van. Ha átlátom a saját lelki folyamataimat és be tudok avatkozni.

A félig megoldások sosem jók. Az ember átmegy azon a szakaszon, amikor már látja, de tenni még nem tud érte, vagy ellene. Ilyenkor gondoljuk azt, hogy jobb azoknak, akik nem is látják. Akik élik a saját kis életüket és nem tudják, mi-miért. Akiknek ezért nincsenek igényeik és ezért elfogadják, hogy így jó, ahogy van. Boldogok a lelki szegények...

De mi van azokkal, akik már látják, de még nem tudnak tenni? Nos: szenvednek. A szenvedés jó. Megerősít. És a szenvedés vezet oda, ahol az ember már azt mondja: elég. Amikor az ember elkezdi keresni a megoldást. Amikor tanul, hogy végül összeálljanak a gondolatok és megszülessen a nagy terv.

Szerencsés, aki eljut idáig? Nézőpont kérdése. Vannak  - köztük én is -, akik egyszerűen nem hisznek a szerencsében. A véletlenben. Nekünk mindennek megvan az oka és semmi sem történik cél nélkül. Ha így fogod fel az életedet, könnyebb. Hogy az agy teszi-e ezt, azaz mi magunk ámítjuk csak magunkat ezzel? Meglehet. De szépen lassan annyi minden szól mellette, hogy logikusan átgondolva, egy tiszta pillanatunkban - lehet, éppen éjjel kettőkor - rádöbbenünk. Kivilágosodik az elme és helyére ugranak a gondolatok. Megvan.

Nos, meg kellett éljek 37, majdnem 38 évet ahhoz, hogy rádöbbenjek arra, amit az amőba is tud.

Alkalmazkodás, adaptáció!

Nem evolúciós értelemben, szigorúan az egyed szintjén.

Tehát én ezentúl adaptív, azaz alkalmazkodó válaszokat adok majd az eredeti környezetben felmerülő tartós, visszatérő kihívásokra és problémákra. Problémák vannak ugyanis és ezek nagy része nem javítható, nem változtatható meg.

Simulékony leszek és mégcsak nem is idegesítem magamat olyasmiken, amik ellen tenni nem tudok. Alkalmazkodom. A végletekig. Képes vagyok rá. Túlélő vagyok!

A jelszavam mától: "Ez van, ezt kell szeretni!"