A harag visszaüt

A harag visszaüt.
Ha az ember - már ha nevezhetem magamat még embernek - haraggal fordul a világ felé, a harag saját magára száll vissza. A nap minden percében, a legváltozatosabb helyeken. Íme egy példa:
Volt nekem ez az ügyem a kutyás hölggyel. Aki a kutyáját szájkosár nélkül sétáltatja. Nos, lehiggadva és röviden összefoglalva a történet annyi, hogy pont erre a kedves hölgyre - aki egyébként éppen Anyukámmal egykorú - vetítettem ki a lakótelepi kutyatartókkal szemben érzett elkeseredésemet. Ő kapta, amit másnak szántam. Nem szép dolog.
Mentségemre szolgáljon, hogy nem voltam magamnál. A félelem és az ijedelem beszélt belőlem és az események már követték egymást. Mert ugye mentem a biciklivel, utánam szaladt a kutya, megijedtem - mert harapott már vádlin így kutya korábban -, kicsit erősebben reagáltam, a reakcióm ellenreakciót szült a hölgy részéről, a történetbe bekapcsolódott egy harmadik személy - egy másik kutyatartó, aki ráadásul nem is látta és nem is hallotta a történet elejét -, és végül az volt, hogy már mentem is be a rendőrségre feljelenteni.
De kit? A Margó nénit az 5 kilós kutyájával? Aki egyébként még kedves és aranyos is?
Na, azt hiszem addig azért nincs baj, amíg az ember tud venni egy nagy levegőt és rá tud nézni a helyzetre egy másik szemszögből.
Szerencsés vagyok, mert a másik szemszöget adja maga az élettér, nevezetesen a tizedik emelet, ahol lakom. Innen, az ablakból nézve az ember másként lát mindent. Innen nézve jól látszik, hogy ez a néni és ez a kutya bizony nem bánt senkit.
Na, akkor meg ki a barom a történetben?
Hát én...
Szép dolog, hogy mint egy idegbeteg állat, hagytam magamat elragadni az események által. Magam sodortam magamat bele ebbe a baromságba, amit ráadásul nem is élvezek. Sőt, szinte megbetegít.
Szóval a harag visszaüt. A konkrét esetet nézve: amióta volt ez az összetűzésem, azóta minden egyes hazajövetelkor és elmenetelkor azt vártam, hogy találkozom-e ezzel a nénivel és megint el lesz-e engedve a kutya. Már előre anyáztam magamban. Én barom...
Miközben mis is a helyzet? A helyzet az, hogy igazából nincs miért haragudni. A kutya ugyanis tényleg nem bánt senkit. A néni pedig ezért engedi el, nyugodtan. Na jó, a biciklisekre ideges egy kicsit, de melyik kutya nem az?
Szóval akkor ki hibázott?
Én...
Kinek kell a hibát javítani?
Nekem...
A minap éppen hazafelé jöttem és láttam a nénit itt a parkban. Megint vele volt a kutya, megint póráz nélkül. Békésen sétáltak, senkit nem zavartak. És hirtelen, mintha megvilágosodtam volna: mekkora ökör vagyok én...
És mivel a saját hibámat magamnak kell javítani, feléjük fordítottam az utamat. Az alábbi rövid párbeszéd zajlott le köztünk:
- Csókolom!
-Jó estét!
- Nem szeretném zavarni, teszik tudni, én vagyok az, akivel volt ez a vitája a kutya sétáltatásával kapcsolatban...
- Igen?
- Csak annyit szeretnék mondani, hogy sajnálom...
- ???
- Megijedtem és hirtelen olyasmiket találtam mondani, amit nem akartam. Ne tessék haragudni!
- Nem haragszom, igaza volt, a kutya nem volt megkötve. Megértem, hogy meg tetszett ijedni. Sajnos a Zsuzsi allergiás a biciklisekre...
- Igen, próbáltam kikerülni nagy ívben és azt hittem, sikerült. Azért ijedtem meg, mert amikor hátranéztem, mégis ott volt.
- Én is megijedtem...
- ...
- ...
- Szóval ne tessék haragudni és tessék nyugodtan sétáltatni a kutyát. Csak azért jöttem most ide magához, mert szeretném, ha nem maradna magában semmi rossz érzés...
- Adhatok egy puszit?
- Igen...
- Cupp... Tudja van nekem kettő ekkora fiam. Meséltem is nekik, mi történt. Kérdeztem, hogy lehet-e baj ebből... Hogy feljelentett a rendőrségen...
- Nem lesz, befejeztem a hülyeségemet, nem lesz belőle semmi. Sajnálom... Nem maga tehet róla, hogy ilyen hülyén van megoldva itt a dolog és hogy ennyire össze vagyunk zsúfolva. Persze nem mondom, hogy örülök neki, hogy minden reggel 6-kor felugat minket egy kutya, de az nem a magáé. Majd a gazdájával megbeszélem...
- Igen, a Zsuzsit alig tudom felkelteni 8-9 körül. Mi ennél előbb sosem jövünk le.
- Tudom, láttam.
- Ha látom, hogy jön egy biciklis, mindig megfogom a kutyát, de nem mindig sikerül időben. Ilyenkor odaszalad és ugat, de nem bánt senkit.
- Tudom, közben átgondoltam. Teljesen érthető. Tényleg csak megijedtem. Pedig ismerem a kutyákat, a szüleimnek is van vidéken. Az más... Akkor nincs harag?
- Nincs.
- Akkor jó. Csókolom!
Röviden ennyi.
Azóta más lett a park. Amikor jövök haza, vagy megyek el, nem azt vizslatom, hogy itt van-e a néni és a kutyája. Nem anyázok előre, nem húzom magamat agyilag. Sokkal jobb így.
Igazából csak önzésből kértem bocsánatot. Én ugyanis nem tudok haragban élni.
A harag visszaüt.

Ön- és énvédelem

Azt hiszem, hogy elragadott egy kicsit a világ az elmúlt pár hónapban. Hogy ennek mi is az oka, azt nem tudom, de tény, hogy nem ismerek önmagamra. Nem voltam én mindig ilyen zsörtölődős, elégedetlenkedős, agresszív. Talán azért lettem ilyen, mert kicsit maga alá gyűrt az ország, amiben élek. Pedig évtizedekig nem sikerült neki.

Korábban sem volt más, mindig voltak ez életemben olyan helyzetek, amikor nagyon oda kellett figyelni arra, nehogy elveszítsem önmagamat. A tendencia változott, manapság sokkal gyakrabban keveredek olyan szituba, amikor nehezen őrzöm meg a hidegvéremet. Az idegbeteg, keménykedő, káromkodó, másokon áttörtető pedig nem én vagyok. Szerencsére ebben még mindig biztos vagyok.

Akkor mit lehet és kell tenni?

Hát kinyújtom a középső ujjamat - utoljára - és bemutatok a világnak. Nem leszek olyan, amilyennek szeretné. Nem megyek a könnyebb ellenállás felé, nem úszom az árral, nem fogadom el azt, hogy ha mindenki így csinálja, akkor biztosan ez a helyes.

Ellenállok.

És ami a lényeges változás, hogy ezentúl nem próbálom meg magamhoz alakítani a világot. Úgysem megy. Az ilyen próbálkozások eredménye sorozatos kudarc, aminek pedig elkeseredettség és megkeseredettség az ereménye. Íme, itt van minden bajok forrása. Hát NEM.

A világ csak legyen olyan, amilyen, az én kis világom más lesz. Az én kis világom újra más lesz. Mindig is más volt, csak mostanság beszívárgott belé valami abból a mocsokból, ami körülvesz minket.

Nem fogok elszigetelődni, csak jobban megválogatom azokat az embereket, akiket beengedek és jobban megválogatom azokat a csatákat, amiket érdemes megvívni. Kevés ilyen lesz. Nem éri meg.

A világ egy nagy szennyvíztelep, tele emésztőgödrökkel. Van lehetőség elkerülni ezeket, de nehéz. Főleg akkor, ha az ember látja, hogy a neki fontos emberek nakig ülnek a maguk szarában - már bocsánat - és éppen csak annyira van erejük, hogy ne érjen a szájukig. Mit lehet ilyenkor tenni? Beugrassz melléjük? Mert úgy érzed, hogy szerencsés vagy, hogy éppen most nem ülsz a kakiban? Nem hinném! Nincs sok értelme annak, ha az ember egy nagy pöcegöröben úszkál és megpróbálja a nagyobb darabokat kisebb darabokra szétpasszírozni. Sokkal több értelme van annak, hogy az ember kimászik a szarból - már bocsánat - és megpróbálja kihúzni azokat is, akiket lehetősége van.

Egész életemben azért dolgoztam, hogy ne kerüljek kilátástalan helyzetbe. Nagyon sok olyan élethelyzet van, ami ezek felé sodor, de ha az ember kikerüli azokat, amiket kikerülhet, talán több esélye van rá, hogy könnyeben viselje a kikerülhetetleneket.

Ne iszom, nem dohányzom, nem játszok szerencsejátékokat. Kerülöm a kétes alakok barátságát és a léha életet. Kerülöm az olcsó élvezeteket és élvezem az apró örömöket.

Persze a baj megtalál. De valahogy mindig van az embernek lehetősége arra, hogy a padlóról felálljon, összeszedje magát.

Egy dolog fontos: önmagamnak maradni. Ez persze egyben a legnehezebb, ezt kezdtem elveszíteni az elmúlt hónapokban.

Talán még idejében döbbentem rá erre.

Úgyhogy mától nem leszek más. Én leszek, magam. Az, akit én magam is szerettem.