Egy jobb világban

Ma történt, hogy Rácz Károly, ismertebb nevén Terry Black írt Kerényi Imrének, hogy ha már neki magának is voltak homoszexuális viszonyai, legalább ne buzizzon nyílvánosan.

Többekben felmerült a kérdés, hogy miért is volt erre szükség?

Miért kell Rácz Károlynak, a két gyermeket tisztességgel nevelő apának újra Terry Blackként megnyílvánulnia és miért is kell a köztudat arcába vágnia melegségét.

Nos, az én véleményem az, hogy egy jobb világban, nem kellene hangsúlyoznia Terry Black-nek, hogy milyen irányultsága van. Mert egy jobb világban ez senkit nem érdekelne és ebből sem előnye, sem hátránya nem származna. Egy jobb világban ha nyersz - mert jobb vagy - nem rónák fel, hogy zsidó vagy, cigány vagy, homoszekszuális vagy, arab vagy, nő vagy, szőke vagy, kopasz vagy.

Ez nem egy jobb világ.
Ebben a világban a Kerényi-félék buziznak, miközben maguk is élvezettel forogtak homoszekszuálisok társaságában.

Ebben a világban a Szegedi Csanád-félék zsidóznak, miközben maguk is zsidó származásúak. (Merthogy 2012-ig nem tudtak nagyanyjuk zsidóságáról, napppersze!)

Ebben a világban ha sikereket érek el és anyagilag jobban megy egy kicsit, az arcomba vágják, hogy kampós az orrom.

Ebben a világban ha felszólalok a cigányozás ellen, lecigányoznak engem is.

Ebben a világban ha felszólalok a melegek mellett, lebuziznak engem is.

Ebben a világban ha rászólok egy szemetelő emberre, akkor meg a szőke hajam és a kék szemem miatt fasisztáznak le.

Ebben a világban ha rászólok a vonaton üvöltöző kölkökre, akkor vén g**i vagyok.

Ebben a világban ha rászólok a rendetlenkedő kölkökkel üvöltöző idős emberre, akkor "nepofázzbeletaknyos" vagyok.

Ebben a világban ha rászólok a kutyáját szabadon futtató, a gyerekeket halálra rémisztő gazdára, akkor kutyagyűlölő vagyok.
És sorolhatnám...

Mert ebben a világban mindenki tudja, hogy Ő mi NEM, de szinte senki nem tudja, hogy Ő maga mi.
Így aztán ebben a világban nagyon kevesen gondolkodnak el azon, hogy "általában milyen lehet az, másvalakinek lenni" (A.A. Milne: Micimackó). Az emberek nagy részét nem érdekli a másik ember.
Az emberek nagy része nem tudja, mi is az az empátia.
Sokan vannak (vagyunk), akik tudták (tudtuk), de a közönyös emberek világa kiégette belőlük (belőlünk).
De nincs minden veszve, mert a közöny falán átjut, a megemelkedett ingerküszöböt eléri az erősebb hang.
Az üvöltés.

Úgyhogy ebben a világban, amiben élünk egyelőre mindenkinek sokkal jobban ki kell állnia és hallatnia kell a hangját, mint egy jobb világban.
Nem kell csodálkozni, ha a siketek között üvöltözni vagy kénytelen...
Hogy a közönyös emberek, az "idegesség katonái" (Bornai Tibor) is meghallják és megtudják, hogy vannak mások, akik másként élnek. Nem jobban, nem rosszabbul, hanem másként.
Hogy megismerjék a másikat, a másokat és rádöbbenjenek, hogy a másiktól, a másságától nem kell félni.
És akkor egyszer csak nem fog számítani, ha valaki roma, transzvesztita, zsidó, arab, meleg.

Szép csendben

Szép csendben bunkó lettem.

Szép csendben pont olyan, aki sosem szerettem volna.

A káromkodások úgy csúsznak ki a számon, hogy már észre sem veszem.

Nem okolhatom a világot, mert a világ pont olyan, amilyen. És mások is élnek benne és mégsem lett belőlük bunkó.

Mint belőlem. Szép csendben.

Egyszerűen gyenge voltam és egyre gyengébb vagyok.

Nem voltam képes ellenállni azoknak, akik mindig is lehúztak - magukhoz - , úgyhogy szép csendben elsüllyedtem.

És talán soha nem is leszek már képes felemelkedni. Nem fejlődni, csak elérni újra egykori önmagamat.

Már a buborékok sem mutatják, hogy egykor hol süllyedtem el.

Szép csendben más lett a fontos, mint ami volt. Szép csendben elengedtem azt, ami egykor a szívdobbanás volt, a lélegzet. A lét.

És szép csendben olyan lett az életem is, mint amilyet azok élnek, akikhez soha nem akartam hasonlítani.

Szép csendben az álarc, amit magam elé tartottam eggyé vált velem. Nem tudom, hol végződik az ál és hol kezdődik az igazi arc.

És ha már én sem tudom, akkor ki tudja?

A barátaim? 

Ők legtöbben már lemondtak rólam. Szép csendben tudomásul vették, hogy nem az vagyok, akit egykor szerettek.

Mert biztosan próbáltak figyelmeztetni, csak én közben szép csendben egy harsány bunkó lettem, nagy pofával és mocskos szavakkal. Amik csak úgy fröcsögnek, ha megszólalok. Érthető, hogy arrébb álltak.

Kik kicsit, kik nagyon arrébb.

És vannak, akik szép csendben odébbálltak.

Persze vannak páran, akik valami érthetetlen mazochizmustól vezérelve kitartanak mellettem, de mivel bunkó lettem szép csendben, véletlenül sem mondanám el nekik, mennyire hálás vagyok ezért.

És amikor barátkozni szeretnék, többnyire csak a hozzám hasonló bunkók képesek elviselni. És ezért aztán szép csendben olyanok vesznek körül, akikkel egy buszon sem voltam hajlandó utazni. 

Közben szép csendben távolodom már azoktól is, akik a sors fura fintora miatt a családomba tartozni kénytelenek. Akiknek nem volt választásuk. Akik közé születtem és akiket több évtizede tolok el magamtól és akik lassan, de biztosan távolodnak is tőlem.

És mivel bunkó lettem, fel sem nagyon merül bennem, hogy az én hibám lehet mindez.

Szép csendben, ahogyan az a bunkóknál lenni szokott, megtaláltam a kifogásokat és az önigazolást.

Hogy mindenki hibás, csak én nem.

És szép csendben még az is elfut majd, aki a legfontosabb.

Az egyetlen, aki magamnál fontosabb.

Mert ahhoz is elég bunkó vagyok, hogy azt a maradék érzelmet kifejezzem, amit legalább iránta érzek.

Még szerencse, hogy ezek a dolgok általában nem foglalkoztatnak és csak néha kerülök olyan lelki állapotba, amit a bunkó lényem nem nagyon visel el.

Úgyhogy többnyire elmúlnak ezek a kitörési kísérletek, szép csendben...

Idegbetegség

Észrevettem magamon az első jeleket. Az első jó jeleket. A kis dolgoknak is tudok örülni, így a mai reggelen történteknek kifejezetten.

Az történt, hogy kis feleségemmel mint mostanában minden reggel, ma is jöttünk dolgozni. És ma is megálltam, hogy kitegyem. Erre egy benzinkút parkolóját szoktuk használni. Megállok, kiszáll, kényelmesen felöltözik, magához veszi a cuccait és elköszön. Nem kell kapkodni. Nyugis a dolog.

Ma reggel ugyanerre készültünk. Ahogy megállok, hogy a merőleges parkolóba betolassak és kiteszem az indexet, hogy ezt a szándékomat jelezzem, érkezik nagy sebességgel egy úriember és beáll, bevágódik a helyemre.

Mire vagyok büszke? Először arra, hogy ez semmit nem mozdított meg bennem. Nem húztam fel magamat még belül sem és egy szót nem szóltam. Tök nyugodtan szemléltem az esetet, mintha nem is velem történt volna.

Megváltoztam? Lenyugodtam?

Nem hinném és biztosan lesznek még visszaesések, de minden esetre azt biztató jelnek tartom, hogy nem húztam fel magamat. Magam sem ismerek magamra, hiszen ilyen esetekben minimum anyáztam volna, rosszabb pillanataimban pedig ki is ugrok a kocsiból és elküldöm az anyjába a manuskámat.

Most nem. Kicsit előrébb álltam és éppen arra készültem, hogy kiteszem az indexet és megállok az út szélén, amikor érdekes dolog történt. Az úriember kitolatott a helyről és beállt hárommal arrébb.

Nem hittem a szememnek. Észrevette, hogy mekkora taplóság lenne, ha ezt megcsinálná velem és korrigált.

Lehet, hogy elsőre nem is vette észre, hogy én is oda akarok beállni, csak utólag.

Minden esetre javított a hibáján és így be tudtam tolatni a helyre.

Amikor kiszállt a muki a kocsiból, ott ment el mellettünk és még intett is, hogy "Bocs!".

Én meg leengedtem az ablakot és hangos "Köszönöm szépen!" kíséretében rámosolyogtam.

Jó érzés volt.

A tanulság?

Az van:

Nem érdemes mások hülyesége miatt magadat idegesíteni. Főleg azért nem, mert lehet, hogy nem is hülyék, csak fáradtak, gondterheltek, idegesek.

Én is voltam ilyen és remélem a mai reggeli reakcióim azt mutatják, hogy lassan, de elindultam egy másik irányba.

Abba az irányba, amerre régóta szerettem volna. Ahová eddig is tudtam az utat elméletben, csak gyakorlatban nem sikerült soha rálépni.

És hogy ebben mennyi szerepe van annak, hogy nem lakom már Budapesten és hogy letettem TELJESEN a kólát... Nos, ezt ítéld meg te, aki olvasod az írásomat!

Az irigység engem tuningol

Volt idő, amikor idegesített, hogy egyes emberek hobbiból keresztbe tesznek. A motivációjuk az irigység. Ha nekik nem jó, akkor nekem se legyen az.

Persze - szerencsére - soha nem értettem, hogy működik ez, mert erre az érzelemre én magam képtelen vagyok. Legalábbis a negatív megnyilvánulására.

Mert ugyebár én is vagyok néha irigy. Amikor valami olyasmit látok, ami nekem is jó lenne. Az a felnőtté válás egyik fontos pillanata egyébként, amikor az ember ellent tud állni és el tudja azt dönteni, kell-e neki valójában az a bizonyos dolog. Mert ugyebár a fogyasztói társadalom úgy működik, hogy megpróbálnak bennünk olyan szükségleteket ébreszteni - reklámokkal, például - amelyeket átgondolva az ember rájön, hogy valójában neki ezekre a szarokra (bocsánat) nincs szüksége.

Van olyan ember aki erre sosem jön rá és egész életében üldözi a sok hamis, boldogságot ígérő szirszart. De ez egy másik történet.

 

Szóval, ha vannak valós szükségleteink, amiket tényleg szeretnénk magunknak, akkor az ember érezhet irigységet. Annak láttán alakul ez ki, ha valaki másnak megvan az, amire mi csak vágyunk.

A jó hozzáállás szerintem, ha az fut végig az emberben, hogy neki mit kelltennie azért, hogy megkaphassa azt, amire most éppen irigykedik. És ha tényleg kell valami, akkor megszerzi.

Vallom azt, hogy amire igazán szükségünk van az életben és úgy konkrétan a boldogsághoz, azt mindenki elérheti. Csak jól kell célt választani és nem kell olyasmit üldözni, amit felesleges.

Így lesz az irigységből motiváció és így lehet egy negatív érzelmet úgy befogni, mint a vitorlások a szelet.

 

Ha az ember viszont nem tudja kezelni ezeket az érzelmeit, abból bizony hajótörés lesz. Amellett, hogy az energiák pocsékolása, az irigység ha negatív, felemészthet és olyan személyiségtorzulásokhoz vezethet, amelyeknek a következménye lehet nagyon durva is. Megkeseredett, deviáns viselkedésű emberek kerülnek ki ezekből az elvesztett csatákból, amiket mindenkinek magának kell megvívnia a saját negatív hajlamaival szemben.

 

Mint írtam, engem az irigység tuningol. Felpörget.

 

Az előbb leírtakon felül az irigy emberek felém sugárzott negatív érzelmeit is be tudom fogni és a vitorlám uralma alá hajtani.

Ugyanis - és ez a személyiségfejlődésem egyik nagyon fontos győzelme - megtanultam pozitívan értékelni azt, ha valaki irigy rám.

Persze nem generálom ezeket a konfliktusokat, azaz nem dicsekszem például. Dicselkednie annak kell, aki nem biztos önmagában és folyamatos megerősítésre van szüksége abban, hogy neki jó.

 

Én megerősítés nélkül is tudom, hogy nekem nagyon jó és jól érzem magamat a bőrömben.

Ha netán mégis irigységgel találom szembe magamat, azt pedig úgy élem meg, hogy irigylésre méltó vagyok, azaz az irigykedő felett állok - legalábbis abban, amit irigyel tőlem.

 

Persze az irigységhez szokott párosulni más is, így például a furkálódás, áskálódás, keresztbe tevés.

Nos, ezekkel kapcsolatban pedig az a véleményem, hogy aki ahhoz hülye, hogy elérje azt, ami nekem van ő meg csak irigykedik iránta, akkor miért pont ahhoz lenne esze, hogy nekem keresztbe tegyen.

Gátolhat ideiglenesen a céljaim elérésében, de - ismétlem - amire szükségem van, azt én elérem. Akár gáncsoskodik valaki, akár nem.

Számos olyan helyzet volt az életemben, amikor be tudtak nekem tenni sunyi alakok, de visszanézve ezek a helyzetek mindig megerősítettek és ha később is, de mindig elértem mindent, amit akartam. És visszanézve azt látom, hogy ezek a sunyi alakok nincsenek sehol, én meg itt vagyok.

Az élet hosszútávon ugyanis igazságos és csak egy dolog számít, mégpedig a hozzáállás. Akinek pozitív a hozzáállása, azzal pozitív dolgok történnek, akinek meg negatív, azza negatívok. Ilyen egyszerű ez.

Azt nem szabad hagyni, hogy a negatívok magukhoz rántsanak és lehúzzanak a maguk sötét, kicsinyes, rosszindulatú világába. Aki elég erős, azt nem lehet lerántani. Az akár felhúzhat maga mellé pár ilyen szerencsétlent és megértetheti velük, hogy nem jó, amit tesznek. Megmutathatja a helyes utat.

Aki nem elég erős, annak meg el kell határolódnia. Ez is módszer.

Akik pedig menthetetlenek, azok menthetetlenek. Maguknak keresék a bajt, megkapják ami jár. Nem tőlem, nem tőlünk, hanem az élettől.

És talán ez a legnagyobb igazság a mai agymenésemben...

Sztereotípiákkal könnyebb

Ma megint olvasgattam kicsit a témában és megint rádöbbentem valamire, amit fontosnak találok megosztani és esetleg megvitatni veletek.

A sztereotípiákról van szó és azok veszélyeiről.

Azt olvasom, hogy sztereotípiák nélkül nem tudnánk élni, mert nélkülük az élet annyira bonyolult lenne, amit átlag ember, de még zseni sem nagyon tudna kezelni.

Azt olvasom, hogy segítségükkel csökkenthető a világ megismerésére fordítandó erőfeszítés, azaz könnyebben kategórizáljuk a dolgokat, amelyek körülvesznek bennünket és ezért könnyebben teszünk rendet magunk körül.

Olyan ez, mint amikor az ember a rendetlenséget úgy szünteti meg, hogy fiókos szekrényeket vásárol és az egymáshoz kötődő dolgokat ugyanabba a fiókba teszi bele. A szobában rend lesz és a fiókokból - ismerve a rendező elvet - viszonylag könnyen előkerülnek a cuccaink. Mert tudjuk, hogy egy bizonyos tulajdonságuk alapján hol is keressük őket. A zoknikat a zoknis fiókban, a férfi alsókat az alsónadrágos fiókban, a női bugyikat a női bugyis fiókban, satöbbi. Egyszerűbb így az élet? Igen.

De mi van akkor, ha valami rossz fiókba kerül?

Egyrészt nem fogjuk soha többet megtalálni, mert nem ott keressük, ahol kellene.

Másrészt viszont - és ez a veszélyesebb - olyasmit feltételezünk róla, ami nem igaz. Hogy az előbbi fiókos témánál maradjunk, ha a feleséged bugyija rossz fiókba, a te alsóid közé kerül és a reggeli félhomályban véletlenül azt veszed fel... Minimum vicces, de lehet kellemetlen is.

Félretéve a poénkodást, a sztereotípiákkal az a baj tehát, hogy - ahogy olvasom - az egy csoportba sorolt dolgokat mi magunk kiegészítjük szubjektív, azaz nem biztosan valós tulajdonságokkal is és így a kép torzulhat.

Ezért van az, hogy ha egy népcsoport iránt előítéletekkel vagyunk, akkor az abba a népcsoportba tartozó egyénekre hajlamosak vagyunk olyan tulajdonságokat is ráhúzni, amelyek a népcsoport tagjaira általában jellemzőek, de rá éppen nem.

És ezt tartom nagy bajnak.

Nem mondom tehát, hogy az előítélet feltétlenül rossz, hiszen vannak az életben olyan dolgok, amelyekre egyszerűen nincs az embernek energiája. Ezeket könnyebb általuk kezelni. Ha szerencsénk van, akkor azok a dolgok, amelyekre nem fordítunk kellő figyelmet, nincsenek befolyással az életünkre, helyesebben azokra a dolgokra nem fordítunk kellő figyelmet, amelyek nincsenek befolyással az életünkre.

A baj akkor van, ha azokra a dolgokra SEM FORDÍTUNK kellő figyelmet, amelyek befolyásolják az életünket. Pedig ilyenekből igazán nincs sok.

Ha tehát az eszkimókkal kapcsolatosan előítéleteink vannak és azok netán hibásak, egészen addig nem okoz ez problémát, amíg eszkimók között nem kell éljünk. Én magam soha nem találkoztam még eszkimóval, így a velük kapcsolatos ismereteim egyrészt hiányosak, másrészt valószínűleg hibásak, de ezzel együtt semmilyen hátrányt nem jelentenek a mindennapi életem során. Az eszkimók tehát számomra érdektelenek, így elfogadható, ha velük kapcsolatban előítéletekre, sztereotípiákra hagyatkozom.

 

De mi van azokkal a népcsoportokkal, akiktől nem tudom elhatárolni magamat. Akikkel együtt élni vagyok kénytelen, mert az országunkban, a városunkban vagy a falunkban, az utcánkban, vagy közvetlenül a szomszédomban élnek? Hagyatkozhatom velük szemben is sztereotípiákra? Könnyíthetem úgy az életemet, hogy nem torzul a kép? Mondhatom azt, hogy nem akarom megismerni őket mert elég az, amit a "fajtájukról" tudok?

 

Véleményem szerint nem. Legalábbis akkor nem, ha értelmes ember vagyok és ezekkel az emberekkel szeretnék normális légkörben együtt élni.

 

Ha tehát a szomszédom cigány, kínai, arab, vagy bármely - külső jegyek vagy viselkedés alapján - jól beazonosítható csoporthoz tartozik, akkor egyszerűen nem tehetem meg, azt, hogy beletuszkolom egy fiókba és ezzel el van intézve az ügy.

Kénytelen és köteles vagyok megismerni az egyént, hogy meg tudjam állapítani róla, milyen ember valójában. Így alkothatok róla csak hiteles képet.

Sajnos az is előfordulhat, hogy a megalkotott kép egybevág a "fajtájáról" alkotott sztereotípiákkal és ilyenkor sajnos az emberi agy a könnyebb ellenállás felé megy el és hiába akarna kibújni az illető a skatulyából, mi visszatuszkoljuk. Mert úgy könnyebb...

 

Az is baj az előítéletekkel, hogy évszázadok óta tudjuk már, miként keletkeznek.

Egyrészt hajlamosak vagyunk a kis eltéréseket felnagyítani és mutogatni rájuk, miszerint ők "mások, mint mi". Ha jobban megvizsgáljuk ezeket a különbségeket, rá fogunk jönni arra, hogy a mindennapi élet szempontjából többnyire semmi jelentőségük nincs. Példákat nem írok, mert nem lenne elég egy fél nap sem.

Másrészt viszont hajlamosak vagyunk arra is, hogy tényleges különbségeket túlzottan hagsúlyozunk, ezzel is torzul a kép.

Harmadrészt az is jellemző, hogy egy jól megállapítható különbséget hozzátársítunk egy nem ellenőrízhető tulajdonsághoz és ezentúl azt mondjuk, hogy aki ilyen, az egyben olyan is. A sunyi ebben az, hogy nagyon könnyű és kényelmes dolog egy felfedezett tulajdonság alapján azonnal még vagy három vélt dolgot odaképzelni és ezután ezeket igazolni magunknak. Az a baj ezzel, hogy hazudunk magunknak és magunkat becsapni a legnagyobb ostobaság.

És negyedrészt az is a mi hibánk, ha egy túl markáns személyt azonosítunk egy népcsoporttal és ezután azt feltételezzük, hogy a népcsoport minden tagja olyan, mint ő. Ide azért írnék példákat is, bár tudom, hogy kapok érte az orcámra. De mégis meg kell említsem, hogy nem minden roma olyan pofátlanul ellenszenves, mint Győzike, nem minden afrikai olyan sötét módon buta, mint Fekete Pákó, nem minden homoszexuális olyan magamutogató, mint Terry Black. És még sorolhatnám. De az emberi agy sajnos olyan, hogy ha azt a szót halljuk, hogy roma, akkor valamelyik markáns személyiség ugrik be és ugyanez igaz az összes többi sztereotípiára is. Ez van.

Persze az agyunk csak akkor csinál ilyet, ha hagyjuk neki. De erről még később...

A sztereotípiákat nem csak a világ rendezgetésére használjuk fel, hanem a társadalmi érintkezés során is nagy szerepet kapnak. Gondoljunk csak egy zsidó viccre, vagy rendőr viccre, vagy cigány viccre. Senki nem értené, mi benne a vicc, ha nem tudnánk hozzá azt a sztereotípiát, amire az egész épül.

Könnyebben megértjük tehát egymást, ha a velünk beszélgető ismeri ugyanazt a sztereotípiát, amelyiket mi. Írok egy példát: ha egy kevésbé kedvelt kolléga lassan dolgozik vagy sokat hibázik, akkor két fiatal között elég annyit odavetni, hogy "a vén hülye" és a másik máris érti, hogy a beszélő szerint a kolléga azért lassú és hibázik, mert ahogyan "minden" idősebbnek, már nem úgy fog az agya, nem úgy működnek az érzékszervei. Igaz ez? Nagy vonalakban igen, de valójában torzuláshoz vezethet. Mert a kolléga idős kora ellenére is lehet szellemileg frissebb a fiatalabbaknál és lehet sas szeme is, csak mondjuk éppen beteg, családi gondjai vannak, akármi.

Egyszerűbb dolog volt megítélni a kora alapján, mint áttekinteni a jelenlegi helyzetet, esetleg megkérdezni tőle, hogy mi a baja? Naná...

Ez a baj a roma szomszéd esetében is, hiszen sokkal egyszerűbb a romaságát - ha létezik ilyen - megragadva előítéletet alkotni róla, mint megismerni őt. A megismerés ugyanis energiába kerül és energiánk meg... na az nincs nagyon. Ilyesmire legalábbis.

 

És az még a bajom a sztereotípiákkal, hogy vannak okos, a témában jártas emberek, akik ki is használják a hajlamunkat az előítéletre, hogy céljaikat elérjék vele.

Nagyon jól tudják, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját népcsoportunkkal szemben más mércét alkalmazzunk, mint a másikkal szemben. Mi mindig becsületesek, összetartóak, megértőek, hűségesek vagyunk, míg a másik népcsoport biztosan be akar csapni, lusta, kirekesztő.

Aki szeretné az indulatokat szítani, annak nincs más dolga, mint rájátszani ezekre a hajlamainkra és felerősíteni a félelmeinket. Félelemmel fokozni az elzárkózásunkat, mert ha nem ismerkedünk meg azzal a népcsoporttal, akkor nem derülhet ki, hogy a róluk - szándékosan torzított információk alapján - alkotott képünk hibás és valójában nem is olyanok, amilyennek elképzeltük őket.

Ha megismerjük őket és vannak tapasztalataink róluk, akkor egy aljas ember láttán nem az jut eszünkbe, hogy azért olyan, mert cigány, arab, zsidó, homoszexuális, hanem azért olyan, mert olyanná tette az élet.

Ha tudunk árnyaltan gondolkodni és van energiánk belenézni egy jelenség okaiba, akkor és csak akkor alkothatunk róla véleményt.

Nem szabad tehát hagyni, hogy az agyunk a könnyebb utat válassza, mert meg fogja tenni. Észre sem vesszük, de már be is teszi a jelenséget, embert, tárgyat egy skatulyába, ahonnan aztán nehéz szabadulni.

És ha már skatuylázunk, akkor ha van lehetőségünk, használjunk több skatulyát! Próbáljunk meg árnyaltabban kategorizálni! Legyen az agyunkban több fiók! 

 

Küzdjünk a sztereotípiák negatív következményei ellen és ne hagyjuk, hogy fáradtság vagy lustaság miatt az agyunk becsapjon bennünket!

Mit tehetünk?

Egyrészt nem alkotunk számunkra fontos, az életünket nagyban befolyásoló dolgokról úgy véleményt, hogy nincs TAPASZTALATUNK azokkal kapcsolatban. Ha szedett-vedett információk alapján mégis véleményt alkottunk, akkor meg NEM HANGOZTATJUK a hülyeséget és nem tévesztünk meg másokat. Mert előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy hülyeséget beszéltünk és hiteltelenné válunk. Mása sincs az embernek manapság, mint a becsülete, azt meg nem kell eljátszani meggondolatlanul. Tehát hallgatni néha arany...

Ha nincs mindenre energiánk, akkor pedig fogjunk össze. Kérdezzünk olyat, akiben bízunk. Ő lehet egy családtag, lehet egy barát, lehet kolléga. A lényeg, hogy olyan valaki véleményét kérjük ki, akinek MEGALAPOZOTT véleménye lehet, mely TAPASZTALATOKON alapszik.

 

A minket érintő dolgokra pedig mindig fordítsunk kellő energiát és nyitott elmével próbáljuk befogadni azokat és csak azután alkossunk róluk véleményt, hogy eleget figyeltünk rájuk.

 

Nem olyan nehéz ám ez...

(Ugye tudjátok, hogy ezt a blogot azért írom, hogy a gondolataim több emberhez eljussanak. Ha tetszett, annyit segíthettek, hogy továbbosztjátok. Köszi!)

Anyukám gondolatai...

Van nekem egy szenzációs Anyukám.
Nameg egy szenzációs Apukám is, de most Anyukámról írok...
Szóval Anyukám, így hatvan éves kora után kezdett el érdeklődni az internet iránt és főként a Facebook az, amit sokat olvasgat.
És nagy örömömre mostanában írogat is.
Mivel most tanul gépelni és én meg innen, 170 kilométer távolságból nagyon nem tudom őt tanítgatni, még küzd a billentyűzettel.
De mindezen nehézségeken a gondolatai és lényeglátása átvilágítanak, mint a fáklya a sötétben. Ahogy ír, az pedig már-már költői.
Gondoltam hát, megosztom Veletek azokat a sorokat, amiket a Facebookon tett közzé. 

Mivel az otthoni gép és a moblinternet is rosszalkodik és még áramszünet miatt is elveszett néhányszor, amit begépelt, Ő több részletben tette közzé ezt a pár gondolatot, amelyeket én mindössze összefűztem és javítottam bennük az elgépeléseket.
Íme, Anyukám így látja a helyzetet ma, Devecserből:

"Nézzük az ünnepi műsort. Tisztavatás.Tulajdonképpen ezért vagyunk devecseri lakosok. Három tiszt a családban. Abból egy főtiszt. Hat diploma. Boldognak, büszkének kellene lenni...
Nagy robajjal kitörnek a kutyák. Átlökik a kerítést. Kiszabadítják egymást. Ők összetartanak.
Jó lenne egymást, egymás nyugalmát is tiszteletben tartani. Már kezdünk beletörődni, hogy a kert művelése álom marad ott, ahol a kiterített szőnyegek alatt patkány terem. Valószínűleg ezért kell ez a sok kutya. Az új ebtörvény változást hoz.
Vigasztaljuk magunkat, hogy másnak is volt rosszul sikerült ünnepe. Például a húgomnak, aki kifogta a legkegyetlenebb tűzijátékot.
Mi az emlékekből élünk. 

Tavaly a debreceni virágkarnevál és tűzijáték. Együtt a gyerekekkel. Kivéve a lánykánk, aki még akkor tele volt reményekkel, védte a hazát.
Most meg a rendőrök védenek mindenkit az utcánk sarkán.
Menni vagy maradni? Nem tudjuk a megoldást. A gyerekek már elmentek. Reméljük csak Budapestig. Mi meg várjuk, hogy elfogyjanak az indulatok és a kutyák.
Ha mindenki betartja a szabályokat és az embert tiszteli a másikban, akkor lesznek még szép ünnepeink.
Elnézést, de még most tanulok gépelni. Lassan nem marad más.
Csak zárjuk be a kapunkat és nyissuk ki a szívünket..."

Nem akarok napi 7589 forintot keresni!

Már régóta tervezem, hogy kiírom magamból az ilyen pénzkeresés-átbaszás (már bocsánat, de ez a legjobb szó rájuk) jellegű dolgokkal kapcsolatos véleményemet, helyesebben haragomat.

Miért haragszom ezekre?

Egyrészt azért, mert hazudnak. Mint a vízfolyás. Azt ígérik, hogy az ember kis befektetéssel, vagy befektetés nélkül kereshet pénzt úgy, hogy nem is kell érteni a dologhoz.

Hát hadd mondjam el, hogy ha valami olyasmit dolgozol, amihez nem értesz, vagy amiben nem vagy jó az egyetlen dologra garancia, mégpedig a sikertelenségre. Ha nem vagy őszinte magadhoz és nem ismered be, hogy amit csinálsz, azt szarul csinálod és csak a szerencsédnek köszönhető, hogy nem buktál bele, akkor egész életedben boldogtalan leszel. A munkádban legalábbis, de a magánéletedre is rá fogja nyomni a bélyegét.

Hogy az én életemben nem volt ilyen? Dehogynem. De soha nem hazudtam magamnak azt, hogy jó vagyok benne. Ha valami nem ment, akkor képeztem magamat. Érthetőbb szóval: tanultam. Azoktól, akik tudták. Nálad okosabb embertől tanulni ugyanis nem szégyen. Sőt, csak nálad okosabb embertől érdemes, legyen szó bármiről. Persze kell egy képesség arra, hogy felismerd a nálad okosabbat, a nálad jobbat. És kell egy képesség arra, hogy ne irigykedj a tudására, hanem megpróbálj ellesni tőle ezt-azt. Így megy ez. Tanulás nélkül tehát nincs siker.

És ha így sem ment, akkor váltottam. Sose bántam meg.

Olyan meg egyszerűen nincs, hogy valaki mindenben rossz. Mindenkinek lehetősége van megkeresni azt, amit könnyebben és/vagy jobban tud csinálni. De ehhez megint kell az a képesség, hogy be merd ismerni, hogy valami nem megy és nem is fog menni. Mert lehet, hogy egyszer-többször rosszul választottál. És akkor mi van? Válts!

Ha bot füled van, ne menj zenésznek. Ha gyengébb fizikummal áldott meg az élet, akkor ne menj rakodómunkásnak. Ha iszonyodsz a vértől, akkor ne menj orvosnak, rendőrnek, katonának, tűzoltónak, hullamosónak. Sorolhatnám még, de a lényeg az, hogy ha valami nem megy, azt ne erőltesd! Úgyis bukta lesz a vége...

Keresd meg magadnak azt, ami neked fekszik. Ha ezzel még pénzt is lehet keresni, az szerencsés mellékhatás. Persze nem mindig a pénz a lényeg...

Ha sok dolog van, ami neked fekszik és pénzt is akarsz keresni, akkor azt válaszd a sok dolog közül, amivel lehet is pénzt keresni.

Annyit borítékolok, hogy tanulás nélkül, befektetés nélkül SOHA nem fogsz sikereket elkérni.

Aki tanulás és befektetés nélkül sikeres, annál BIZTOSAN hibázik valami. Ott átverés van. Ott mások becsapása van, élősködés van. És annak sosincs jó vége.

Ha törvénytelen, akkor előbb-utóbb meg fogsz bukni és börtönben végzed. Ha nem törvénytelen, csak erkölcstelen, azt sem úszod meg. Így vagy úgy, de megfizetsz.

Én tudom, hogy látványos dolog szép autóval hasítani, nagy házba költözni, de hidd el, hogy az esetek legkevesebb részében jönnek ezek a dolgok könnyen. Legtöbbször nagyon sok tanulással és munkával töltött iccaka van mögöttük, csak erről senki nem beszél és senki nem is kíváncsi erre.

Ami könnyen jön, az könnyen is megy. Azt már többnyire nem látod, hogy mi a vége az ilyen "sikereknek". A vége vagy börtön, vagy alkoholizmus, öngyilkosság. Így szokott lenni azokkal, akik mások átveréséből élnek. Mert aki átver idegeneket, az becsapja az ismerőst is. A hazug nem válogat. Aki szarházi, az szarházi mindenkivel. Az becsapja a feleségét, a gyerekeit, a szüleit a testvéreit. Lehet, hogy eleinte csak kicsit és talál rá (önmaga számára) megnyugtató magyarázatot, de a hazug nem tudja megtagadni magát. Ha pedig hazudsz azoknak, akik közelállnak hozzád, akkor magányos leszel. Előbb-utóbb.

Szóval, ha valaki arra kér, hogy csapj be embereket, lehetőleg a saját ismerőseidet - lásd: multi level marketing, és hadd ne írjak példákat, mert még beperelnek - akkor elegánsan használd az egyik legrövidebb, de leghatásosabb magyar szót: NEM.

Ha nem mondasz nemet és a rokonaidat, családtagjaidat, kollégáidat, volt osztálytársaidat - röviden azokat akik bíznak benned - csapod be, azzal lehet, hogy rövid távon pénzt fogsz keresni, de hosszútávon MAGÁNY lesz a jutalma. Kerülni fognak, mint a leprást és az eljátszott bizalmat nagyon nehéz visszaszerezni. Sokkal többe kerül, mint amit kereshetsz vele.

Röviden: nem éri meg!

És végül - amíg el nem felejtem - azért haragszom ezekre a pénzkeresés-átbaszás (mégegyszer bocs, de még mindig nem találtam rájuk jobb szót) dolgokra, mert általában a nyomorodat, a szorult helyzetedet akarják kihasználni.

A módszer egyszerű és hatásos: meglebegtetni előtted a könnyű pénz reményét és megvárni, amíg ráharapsz. Ha ráharapsz, ki a hibás? Ők, akik átlátszó módszerekkel próbálnak becsapni, vagy Te, aki hagyod magadat?

Komolyan azt hiszed, hogy van könnyű pénz? Komolyan azt hiszed, hogy zseni vagy és majd Te...

Hány éves vagy királyfi/királylány?

Miért hazudsz magadnak?

Na, nem osztom az észt, mert még elfogy és amúgy sincs túl sok nekem sem. De annyi azért van, hogy egyrészt ne hagyjak vágyat ébreszteni magamban olyasmi iránt, amire NINCS SZÜKSÉGEM (reklámok), másrészt ne hagyjam becsapni magamat olyasmivel, amiről kicsit utánagondolva azonnal látszik, hogy csak átverésen alapulhat. Hazugságon, svindlin, sunnyogáson.

És annyi eszem van, hogy a világból először MAGAMAT ismerjem meg és MINDEN tettemet az önismeret és az önmagamhoz való őszinteség vezérelje.

Még azt is megkockáztatom, hogy ehhez nem is kell ész...

Divat a harag

Nem leszel népszerű ebben az országban, ha bárkit nem utálsz, akit utálni kellene. Manapság ugyanis ez a divat.

Divat a harag.

Én elfogadom, hogy számos cigány tett azért, hogy a cigányságot olyannak lássuk, amilyennek látjuk. Elfogadom, hogy számos meleg viselkedik undorítóan. Elfogadom, hogy az előítéleteknek van alapja. Ha nem lenne, nem léteznének...

Az előítélettel nekem csak egy bajom van, mégpedig az, hogy NINCS OLYAN, hogy "A" cigányság, "A" melegek, "AZ" arabok.

"A" különböző népcsoportok EGYÉNEKBŐL állnak. Van köztük ilyen is, meg olyan is. Ahogy a magyarok között is. Olyan sincs ugyanis, hogy "A" magyarság. Mondom ezt úgy, hogy hazafinak tartom magamat és meghalnék a hazámért...

A határozott névelőket azért tesszük egy-egy népcsoport neve elé és azért próbáljuk meg beletuszkolni embertársainkat skatulyákba, mert a világ bonyolult és sokkal könnyebb úgy, ha egyszerűbben látjuk.

Az a bajom, hogy ezeket az egyszerűsítéseket LUSTASÁGBÓL (amely persze származhat fáradtságból is) alkalmazza az ember, vagy BUTASÁGBÓL (amelyről pedig soxor nem tehet az illető). És ez igaz rám is, mert soxor vagyok én magam is lusta (fáradt) átgondolni egy témát és előfordul az is, hogy tájékozatlanságból, félrevezetettségből fakadóan beszélek vagy írok baromságokat valamiről. A lustaságot és butaságot tessék tehát ebben az írásomban így értelmezni és ne sértődjön meg senki. Nem sértegetni akarlak benneteket...

Ha valaki cigányozni, zsidózni, vagy buzizni kezd, az vagy LUSTA vagy BUTA ahhoz, hogy egyenként ítéljen meg embereket. Általánosítani ugyanis egyszerűbb, az agy törekszik arra, hogy egyszerűsítsen és kevesebb energiával megoldjon dolgokat. Ha hagyod, ezt teszi az agyad Veled...

Amikor mónikasón (direkt kisbetűvel) nevelkedett faszkalapok teszik ezt, azt könnyebben elfogadom. Ennyi eszük van, még azt is elfogadom, hogy többnyire nem tehetnek róla. A környezetüknek, a lehetőségeiknek köszönhetik azt, hogy ennyire korlátoltak. Amiről viszont tehetnek és amiben hibásak, ha meg sem PRÓBÁLNAK kitörni a korlátaik közül. Ha nagyon jól érzik magukat az egyszerű kis világukban és alapvető összefüggéseket nem látnak meg. Ha maguknak köszönhetik tehát a nyomorukat, ha megérdemlik. Az persze aggasztó, hogy egyre többen vannak és lassan sikk bunkónak lenni. De ha az embernek nincsen rájuk energiája, akkor viszonylag jól védekezhet a primitív emberek ellen. Kerülni kell a társaságukat. Egyszerűen nem mégy oda, ahol "EZEK" vannak. Az "EZEK" szót direkt használom és tartom azt a véleményemet, hogy attól nem értelmes lény valaki, hogy tud beszélni. Szóval ki kell kerülni "EZEKET" és kész.

Persze ha erőt érzel magadban, hogy megváltoztasd őket, akkor meg csináld. Szerencsére sokan vannak, akik elég erősek ehhez a nem kis feladathoz és úgy dolgoznak velük, hogy megbecsülést - sem anyagit, sem erkölcsit - nem kapnak. A primitív emberekkel dolgozni ugyanis nem mindig hálás, a szó szoros értelmében legalábbis. De vannak, akiknek egy megmentett lélek is elég és nem várnak semmilyen hálát. Mindig csodálattal néztem rájuk...

Még talán annyit a hátrányos helyzetű emberekről, hogy a többnyire saját maguknak köszönhető sorsuk miatt persze tele vannak HARAGGAL, és a haragnak táptalaj kell. Cél. Célt keresnek tehát a haragjuknak és mi sem egyszerűbb, mint valamely külső jegy alapján (például bőrszín) jól megkülönböztethető csoport ellen fordulni. Szóval "EZEK" teljesen mindegy kikre, de valakikre KELL haragudjanak, miközben SAJÁT MAGUKRA kellene haragudniuk.

Helyesebben a haragra fordított energiákat másra fordítani. 

Például sorsot fordítani. 

Tanulni, olvasni, dolgozni, többet foglalkozni a gyerekkel, hogy ha nekem nem is volt lehetőségem kitörni, Neki LEGYEN.

Az én nagyszüleim például egyszerű emberek voltak, ZÉRÓ lehetőséggel. De a szüleimnek már kicsit több lehetőségük volt és nekik köszönhetően nekem még több. Nekik ráadásul nem segített senki...

Meggyőződésem, hogy egyetlen dolgon múlik minden: van-e igény. Aki igénytelen, azzal nem lehet mit kezdeni ugyanis. Egyetlen feladatunk van az életben, mégpedig kihozni magunkból a maximumot. Aki ezt eléri, nem élt hiába. És bármit is jelent eza maximum, nincs miért szégyenkeznie!

Csak azt kell szégyellni, ha hagytad magad lenyomni. Ha nem küzdöttél, ha feladtad. Ha beletörődtél...

Visszatérve a haragra, mint divatra:

Nekem azzal van a bajom, amikor ÉRTELMES emberek cigányoznak, buziznak, zsidóznak... satöbbi.

Nekik ugyanis NINCS mentségük.

Válasszuk ketté az értelmeseket!

Sajnos vannak, akik valamilyen indokból, rafináltan lázítanak egy-egy népcsoport ellen. Hasznuk származik belőle, ha a BUTA tömegeket manipulálják. Mindig voltak "ILYENEK" és mindig lesznek is.

Ők a gonoszok. 

Veszélyesek. 

Ők azok, akiknek köszönhetjük a háborúkat, a nyomort. 

Nincsenek sokan, de szorgalmasak. Mindig munkálkodtak a háttérben és amíg világ a világ, fognak is.

Nehéz felismerni őket, mert rafináltak. Jól álcázzák a szándékaikat és csak az értelmes ember ismeri fel őket.

Őket viszont nem tudják becsapni.

Ők a másik oldal.

Én abban bízom, hogy azok az ÉRTELMES emberek, akik ezzel együtt JÓINDULATÚAK is, azért többen vannak. 

Bízom benne, hogy az Ő akaratuk érvényesül a világban. Ha nem bíznék ebben, nem lenne értelme élnem. Mert ha nem bíznék bennük, akkor nem hinném, hogy a világ jó, az élet szép, még ha nehéz is néha. Akkor nem hinném, hogy a végén mindig a jó győz.

Persze ehhez az kell, hogy a JÓK hallassák a hangjukat. Hogy SOHA NE LEGYENEK LUSTÁK elmondani a véleményüket. SOHA ne legyenek LUSTÁK eloszlatni a ködöt, amit a gonoszok fejlesztenek.

Azokra az ÉRTELMES, JÓINDULATÚ EMBEREKRE viszont HARAGSZOM, AKIK LUSTÁK!

Ha valaki LUSTASÁGBÓL nem gondolkodik, LUSTASÁGBÓL NEM HALLATJA A HANGJÁT, annak NINCS MENTSÉGE!

Az értelmes embernek ugyanis FELELŐSSÉGE van. Ő NEM élhet bele a vakvilágba, nem törődhet bele semmibe.

Neki az a dolga, hogy TEGYEN. Ha ehhez eszközt adott neki az élet - vagy ha úgy tetszik, az Isten - akkor kötelessége élni azzal.

Bennem nincs harag? Bennem nincs félelem? Nem vagyok lusta?

Dehogynem. Rettegek a gonoszoktól, ha nem vigyázok akkor gyűlölök is azonnal és bizony sokszor lusta vagyok végiggondolni dolgokat. Én is hajlamos vagyok jól beazonosítható jegyek alapján mutogatni népcsoportokra.

Bevallom, néha még cigányozni, buzizni, zsidózni, arabozni... satöbbizni is szoktam.

Nem vagyok rá büszke, mert a gyengeség, a butaság jelének látom ezt. És sem gyenge, sem buta nem szeretnék lenni...

De harcolok magammal és soha nem fogom feladni. Hiszem, hogy bárki képes változni és az értelmes ember képes uralkodni a gondolatain.

Hiszem, hogy az előítélet KIIRTHATÓ.

Mit lehet ezért tenni?

Az ember egymaga többnyire gyenge. Nem szégyen tehát másokra támaszkodni. Olyanokra, akikben bízunk. 

Tartani egymásban a lelket. Erre vannak a szeretteink, a barátok. Hogy figyelmeztessük egymást, amikor valamiről hülyeséget gondolunk, mondunk, vagy írunk. 

(Persze a lelket abban lehet tartani, akiben van. Akinek van lelke. Csak ilyen barátaim vannak. Lelketlenekkel nem barátkozom.)

És ha szólok, én azoknak szólok, akik fontosak nekem. Vállalom, hogy esetleg megharagszotok rám, mert tudom, hogy pillanatnyi elmezavar az nálatok, amikor HÜLYESÉGEKET beszéltek vagy írtok. Nagyon jól tudom, hogy ami lustaságnak látszik, az néha csak fáradtság. Amikor kipihenitek, akkor majd átgondoljátok. És belátjátok.
Én is így szoktam...

Úgyhogy remélem, hogy belátjátok azt is, hogy haragudni nem jó. Nem egészséges. 

Az előítélet nem jó és nem egészséges. 

Cigányozni, buzizni, zsidózni, arabozni... nem jó.

Amíg csak egy ember van, aki előítélet miatt kerül hátrányba, addig a világ nem jó! Addig a gonoszok győznek...

Hogyan védekezhetsz az előítéletek ellen?

Hát úgy, hogy erőt veszel magadon. Nem könnyű, de senki nem ígérte, hogy könnyű lesz...

Sokkal könnyebb ugyanis sodródni az árral. Manapság pedig az ár, a divat az, hogy a saját haragodat máson éld ki.

Szóval az előítélet ellen úgy tudsz védekezni, ha megismerkedsz emberekkel abból a csoportból. Ha a cigányságot akarod megérteni, akkor ismerned kell cigányokat. Ha a homoszexuálisokat akarod megérteni, akkor ismerned kell homoszexuálisokat. 

És így tovább...

Mindaddig ugyanis, amíg az információidat nem első kézből, SAJÁT TAPASZTALATAIDBÓL szerzed, soha nem tudhatod, hogy nem csaptak-e be.

Nekem se higgy! Ne hidd el nekem, hogy vannak rendes, dolgos, okos romák! Ne hidd el, hogy vannak hűséges, párkapcsolatban normális életet élő melegek! Ne hidd el nekem, hogy nem minden zsidó akar kihasználni!

Ne higgy senkinek, csak magadnak!

TAPASZTALJ!

Tapasztalni pedig csak úgy fogsz, ha nyitott vagy.

Nem veszélytelen, fogsz csalódni is. Kapsz majd a pofádra...

Fogsz találkozni ápolatlan, dologtalan, tolvaj romákkal. Fogsz találkozni olyan meleggel, aki rádmozdul és kellemetlenkedik.

Lesznek rossz élményeid, de ez az ára annak, hogy egy életre megváltozzon a véleményed az előítéletekről.

Nem túl nagy ár ez, nagyon megéri.

Csak ennyit higgy el nekem!

A harag visszaüt

A harag visszaüt.
Ha az ember - már ha nevezhetem magamat még embernek - haraggal fordul a világ felé, a harag saját magára száll vissza. A nap minden percében, a legváltozatosabb helyeken. Íme egy példa:
Volt nekem ez az ügyem a kutyás hölggyel. Aki a kutyáját szájkosár nélkül sétáltatja. Nos, lehiggadva és röviden összefoglalva a történet annyi, hogy pont erre a kedves hölgyre - aki egyébként éppen Anyukámmal egykorú - vetítettem ki a lakótelepi kutyatartókkal szemben érzett elkeseredésemet. Ő kapta, amit másnak szántam. Nem szép dolog.
Mentségemre szolgáljon, hogy nem voltam magamnál. A félelem és az ijedelem beszélt belőlem és az események már követték egymást. Mert ugye mentem a biciklivel, utánam szaladt a kutya, megijedtem - mert harapott már vádlin így kutya korábban -, kicsit erősebben reagáltam, a reakcióm ellenreakciót szült a hölgy részéről, a történetbe bekapcsolódott egy harmadik személy - egy másik kutyatartó, aki ráadásul nem is látta és nem is hallotta a történet elejét -, és végül az volt, hogy már mentem is be a rendőrségre feljelenteni.
De kit? A Margó nénit az 5 kilós kutyájával? Aki egyébként még kedves és aranyos is?
Na, azt hiszem addig azért nincs baj, amíg az ember tud venni egy nagy levegőt és rá tud nézni a helyzetre egy másik szemszögből.
Szerencsés vagyok, mert a másik szemszöget adja maga az élettér, nevezetesen a tizedik emelet, ahol lakom. Innen, az ablakból nézve az ember másként lát mindent. Innen nézve jól látszik, hogy ez a néni és ez a kutya bizony nem bánt senkit.
Na, akkor meg ki a barom a történetben?
Hát én...
Szép dolog, hogy mint egy idegbeteg állat, hagytam magamat elragadni az események által. Magam sodortam magamat bele ebbe a baromságba, amit ráadásul nem is élvezek. Sőt, szinte megbetegít.
Szóval a harag visszaüt. A konkrét esetet nézve: amióta volt ez az összetűzésem, azóta minden egyes hazajövetelkor és elmenetelkor azt vártam, hogy találkozom-e ezzel a nénivel és megint el lesz-e engedve a kutya. Már előre anyáztam magamban. Én barom...
Miközben mis is a helyzet? A helyzet az, hogy igazából nincs miért haragudni. A kutya ugyanis tényleg nem bánt senkit. A néni pedig ezért engedi el, nyugodtan. Na jó, a biciklisekre ideges egy kicsit, de melyik kutya nem az?
Szóval akkor ki hibázott?
Én...
Kinek kell a hibát javítani?
Nekem...
A minap éppen hazafelé jöttem és láttam a nénit itt a parkban. Megint vele volt a kutya, megint póráz nélkül. Békésen sétáltak, senkit nem zavartak. És hirtelen, mintha megvilágosodtam volna: mekkora ökör vagyok én...
És mivel a saját hibámat magamnak kell javítani, feléjük fordítottam az utamat. Az alábbi rövid párbeszéd zajlott le köztünk:
- Csókolom!
-Jó estét!
- Nem szeretném zavarni, teszik tudni, én vagyok az, akivel volt ez a vitája a kutya sétáltatásával kapcsolatban...
- Igen?
- Csak annyit szeretnék mondani, hogy sajnálom...
- ???
- Megijedtem és hirtelen olyasmiket találtam mondani, amit nem akartam. Ne tessék haragudni!
- Nem haragszom, igaza volt, a kutya nem volt megkötve. Megértem, hogy meg tetszett ijedni. Sajnos a Zsuzsi allergiás a biciklisekre...
- Igen, próbáltam kikerülni nagy ívben és azt hittem, sikerült. Azért ijedtem meg, mert amikor hátranéztem, mégis ott volt.
- Én is megijedtem...
- ...
- ...
- Szóval ne tessék haragudni és tessék nyugodtan sétáltatni a kutyát. Csak azért jöttem most ide magához, mert szeretném, ha nem maradna magában semmi rossz érzés...
- Adhatok egy puszit?
- Igen...
- Cupp... Tudja van nekem kettő ekkora fiam. Meséltem is nekik, mi történt. Kérdeztem, hogy lehet-e baj ebből... Hogy feljelentett a rendőrségen...
- Nem lesz, befejeztem a hülyeségemet, nem lesz belőle semmi. Sajnálom... Nem maga tehet róla, hogy ilyen hülyén van megoldva itt a dolog és hogy ennyire össze vagyunk zsúfolva. Persze nem mondom, hogy örülök neki, hogy minden reggel 6-kor felugat minket egy kutya, de az nem a magáé. Majd a gazdájával megbeszélem...
- Igen, a Zsuzsit alig tudom felkelteni 8-9 körül. Mi ennél előbb sosem jövünk le.
- Tudom, láttam.
- Ha látom, hogy jön egy biciklis, mindig megfogom a kutyát, de nem mindig sikerül időben. Ilyenkor odaszalad és ugat, de nem bánt senkit.
- Tudom, közben átgondoltam. Teljesen érthető. Tényleg csak megijedtem. Pedig ismerem a kutyákat, a szüleimnek is van vidéken. Az más... Akkor nincs harag?
- Nincs.
- Akkor jó. Csókolom!
Röviden ennyi.
Azóta más lett a park. Amikor jövök haza, vagy megyek el, nem azt vizslatom, hogy itt van-e a néni és a kutyája. Nem anyázok előre, nem húzom magamat agyilag. Sokkal jobb így.
Igazából csak önzésből kértem bocsánatot. Én ugyanis nem tudok haragban élni.
A harag visszaüt.