Utol-show

Bizonyára olvastátok, mert több helyen eldicsekedtem vele, hogy lefutottam a NATO futáson a 10 kilométeres távot.

A katonák között én lettem az utolsó.

El kellene ezen most keseredjek?

Nem hinném.

Először is, egy éve ilyenkor még meg akartam dögleni 3-4 kilométertől.

Ez év elején ugyanezt a távot még másfél óra alatt futottam le.

Egy hónapja még 8 kilométert futottam hasonló idő alatt.

Egy hete ugyanezt a távot még 5 perccel hosszab idő alatt futottam le.

Most pedig, gyakorlatilag végig hasogató vádlival futottam ugyanezt az időt. 42 éves vagyok és világ életemben futnom kellett és ezért aztán világ életemben utáltam is.

Most meg - akár hiszed, akár nem - megszerettem.

Olyan agyi állapotba tudok kerülni a futás alatt, amit azoknak, akik futnak nem kell elmagyarázni és azoknak meg, akik nem futnak, nem lehet.

Mostanság, amikor elmegyek futni nem a félelem, hanem az öröm jön elő belőlem. Nem összeszorul a gyomrom, hanem várom.

Úgyhogy nemhogy el lennék keseredve, de olyan doppingot kaptam ettől az eredménytől, amit el sem tudsz képzelni.

A héten már hozom is be Pestre a Saucony cipőmet, amely odahaza úgyis pihen csak, hiszen betonra alkalmatlan. Itt meg van rekortán pálya.

Hetente 3-4 alkalommal fogok futni.

Még télen is!

Kettő rövidet, egy közepeset és egy hosszút.

A rövideket itt, a gumipályán, a közepeset és a hosszút pedig odahaza, a Dunaparton, a Brooks cipőmben. Azt azért vettem, hogy tudjak betonon is futni. Jó is.

És jövőre, valamikor a nyár elején futni fogok egy félmaratont, mégpedig 2 óra alatti szintidővel.

És egy év múlva ilyenkor 50 perc körüli idővel meg fogom ugyanezt a távot futni.

Majd figyelj!

Uff, én beszéltem!

Nem mindegy ám, hogy hívnak!

A mai bejegyzésemet a Telenor hányavetisége indokolja, de természetesen épeszű ember egy eseménytől nem akad ki. Voltak hát előzmények, de az utolsó csepp a pohárban a Húgom esete volt. Mesélem...

Szóval én magam Molnár Sándornak születtem. Dobogós hely ez a leggyakoribb nevek között, csak a Kovács Péter és a Nagy Zoltán előzi meg. Nem könnyű ám Molnár Sándorként élni, sőt azt is mondhatnám, hogy egyenesen szívás.
Amíg csak a könyvtárban kevernek össze és írnak a nevedre olyan könyveket, amiket nem te kölcsönöztél ki, addig még akár vicces is lehet. Amikor viszont az orvos kever össze egy másik Molnár Sándorral, akkor elfogy a humorérzéked.
Én szerencsés ember vagyok, mert csak 3 hónapig szenvedtem alhasi fájdalmakkal, miközben a leleteim sorra rendben voltak. Három hónap után vettem ki az orvos kezéből a leleteket és ekkor láttam, hogy az a Molnár Sándor 1958-ban született és az anyja neve is más.
"Ja?" -mondta a jó doktor és valahonnan a kupac aljáról előhúzta az én leleteimet. Meg is lett a fájdalmaim oka és még egyszer hangsúlyozom, hogy szerencsés vagyok, amiért csak nem kezelték a meglévő bajomat, ami ráadásul nem is volt halálos. Simán kezelhettek volna egy nem létező betegséggel is, de szerencsés vagyok, hogy a névrokonom egészséges volt.
Egy ideig úgy védekeztem molnársándorságom ellen, hogy elkezdtem használni a második keresztnevemet, de akkor meg egy Sándor Istvánnal kevertek össze. Mármint egy Istvánnal, akinek a családi neve volt a Sándor. Ez sem volt hát megoldás. Így amikor összeházasodtunk a feleségemmel, felvettük egymás neveit és azóta valahogy nem kevertek senkivel össze. Ebben a kötőjeles megoldásban egyelőre csak mi ketten létezünk az országban.
Azért is szerencsés vagyok, mert a szüleim, de főként Apukám megértette és elfogadta, hogy a családi nevem változni fog. Nem lehetett könnyű, mert hazánkban ez még nem annyira szokás, de megmaradt a Molnár is benne és elvileg az az erősebb, így a gyerekeinket kötőjellel fogják Molnár-Soósnak hívni, de az ő gyerekeik már csak a Molnárt viszik tovább. Ilyen a magyar jogszabály.
Ha a telefonkönyvet bújod - mondjuk a digitálisat, amiben keresni is lehet -, találhatsz érdekes neveket, de a Buzi és hasonló családi névvel megáldottak higgyék el nekem, hogy sokkal nagyobb szívás Molnárnak, Nagynak, Kovácsnak, Szabónak, Tóthnak vagy éppen Horváthnak lenni. Hogy csak a leggyakoribbakat említsem. A mi életünk többnyire magyarázkodás és a fentebb leírt félreértések és összekeverések mindennaposak. Az én telefonomban 4 Tóth Tamás van...

A hosszas bevezető után jöjjön a lényeg. Mert arra azért mégsem gondoltam volna, amit a Húgommal a Telenor elkövetett. Előzetesen még annyit tudni kell, hogy a Húginak soha semmilyen kapcsolata nem volt a Telenorral, de az előd Pannon GSM-mel sem. Világ életében ugyanannál a szolgáltatónál, először Westel, aztán T-Mobile majd Telekom előfizető volt.

Ezért is érdekes az, hogy a minap a munkahelyén a pénzügyes hölgy odament hozzá, hogy a fizetéséből le kell tiltani 300 ezrest, mert a Telenornál ennyi tartozást halmozott fel...

... egy (mint kiderült) MÁSIK Molnár Nikoletta, aki ráadásul ugyanazon a napon született. De az anyja neve természetesen nem ugyanaz és nem mellesleg a Húgomnak van harmadik neve is, amit minden szerződésben használni is szokott, pont az ilyen félreértések elkerülése végett.

Nagyon nem értem ám az esetet, hiszen szerződésekben az édesanyák neve minimum ott van, ahogyan a lakcím is - és mondanom sem kell, hogy a Húgom soha nem lakott Szabolcsban -, sőt talán mintha mindenféle személyi igazolvány számra is emlékeznék. Tovább megyek, mert itt van előttem egy Telenor szerződés, amelyben egy második arcképes igazolványt is kérnek, ebben például a jogosítványt.

Röviden tehát a Telenor kiadja úgy a behajtó cégnek az adatokat, hogy a név egy részén és a születési dátumon kívül semmi más nem egyezik.

Aztán a jó képességű behajtó cég - és ez is Magyarisztán, a világon máshol ilyen nem fordulhat elő - a névtöredék és a születési dátum alapján kikéri a Húgom jelenlegi munkahelyét - ezt ki és milyen jogon adta ki??? - majd simán tehet egy letiltást a fizetéséből, mégpedig az átlag magyar havi kereset majdnem háromszorosának értékében.

Ha a Húgi munkahelyén a pénzügyes nem precíz és rendes és nem megy oda a Húgomhoz nagy pironkodva - még Ő érezte magát kellemetlenül -, hogy ezmiez, akkor simán letiltja a fizetéséből ezt a nem kis összeget.
(Szerk: most mondja egy barátom, hogy a dolgozónak el kell ismernie a tartozást, tehát a letiltás előtt a pénzügyesnek oda kell mennie. Esetünkben a pénzügyes azért volt rendes, mert diszkréten kezelte a dolgot.)

Arról ne is beszéljünk, hogy a Húgom éppen próbaidős ennél a cégnél, ahol neki ugyebár bizalmat szavaztak azzal, hogy próbaidőre felvették. Erre mi derül ki róla? Hogy százezrekkel tartozik, mert egy hányaveti p***a, és nem képes a számláit időben befizetni.

Na mi ez, ha nem becsületsértés?

A kép árnyalásához hozzátartozik, hogy a Húgom azon kevés magyar állampolgárok közé tartozik, akik bár beszívták a svájci frank elszállását a lakásvásárlásukkal, de magoldásként azt választották, hogy akárhogy is, de fizetik a megemelkedett törlesztőrészleteket. A Húgom ezt úgy tudja megtenni, hogy a főállása mellett másodállásban is dolgozik, heti plusz 8-16 órákat. És soha nem maradt el egy részlettel sem. És ez nem csak erre a kölcsönére, hanem úgy általában az összes számlájára igaz.

Naszóval ezt az embert alázza meg azzal a Telenor, hogy a vadi új munkahelyére kiküld egy ilyen behajtási dolgot próbaidő alatt.

Azt ugye nem is kell megírnom, hogy a Húgom felháborodott levelére még csak választ sem adtak sem a behajtó cégtől, sem a Telenortól. Pedig mindkettőnek írt és meg kell mondjam, hogy én magam nem lettem volna képes ilyen higgadt hangnemben lekezelni a dolgot és egy-két anyázás csak belecsúszott volna a levelembe. A Húgi az más, ő higgadt és türelmes.

És hepiend nincs? De van.

Én éppen 16-án - még ennek a botránynak a kipattanása előtt egy nappal - döntöttem úgy, hogy kipróbálom a Telenor Hipernetjét. Eleve nem indult túl jól a dolog, mert napokig eltartott az, hogy egyáltalán beaktiválják a kártyát. A részleteket ide kattintva elolvashatod. Az is igaz, hogy az úgynevezett Hipernet hol hiper, hol meg semmilyen és Budapesten belül is előfordult, hogy nehogy 4G nem volt, de még csak EDGE sem. De ez még nem biztos, hogy arra a következtetésre juttatott volna engem, hogy ne használjam a szolgáltatást, hiszen a többi szolgáltató is ilyen. A végső lökés az volt, hogy láttam, miként kezelik ezek (sic!) az ügyfelet és mennyire szarba sem veszik az embert.

Úgyhogy ma délelőtt szépen bementem egy boltjukba és visszaadtam a nem is annyira hiper netjüket. Még mielőtt rám is rám számláznak valami olyan tartozást, amit egy másik Molnár Sándor halmozott fel.

Így aztán éves szinten ezzel csak az én esetemben elesnek jó 80 ezrestől. Így jár ám az, aki elveszti az ügyfél bizalmát.

Remélem ezt a bejegyzést is olvassátok páran és esetleg tovább is osztjátok, hadd tudják meg az emberek, mire számíthatnak a Telenornál.

Nektek pedig kedves Kovácsok, Szabók, Nagyok, Tóthok, Vargák Horváthok és Kissek azt javaslom, hogy minden vasárnap a legközelebbi templomban mondjatok el egy imát és dobjatok be valamelyik szentnek egy százast, nehogy összekeverjenek benneteket egy másik Kováccsal, Szabóval, Vargával, Naggyal, Tóth-tal, Horváth-tal vagy Kissel!

Ámen!

Költözünk

Már ki merem mondani. Már el merem hinni.

Költözünk.

Nagyon régen elegem lett Budapestből. Nem is a várossal van bajom és nem is az emberekkel, hanem azzal, amit ez a város csinál az emberekből - köztük belőlem - és azzal, amit az emberek csinálnak ebből a városból.

Budapest gyakorlatilag lakhatatlan. Számomra legalábbis...

Lehetne sokáig sorolni, hogy mik azok a dolgok, amiket nem tudok elviselni, de sok értelme nincs. Ahogy egy ismerősöm fogalmazott, a nagyvárosi élet vagy bejön neked, vagy nem. Ha bejön, akkor élvezni fogod, ha nem, akkor csinálhatsz bármit, csak szenvedni fogsz.

Én már nagyon szenvedtem. Főleg az elmúlt úgy öt évben.

Persze Budapest nem volt mindig ilyen. Volt idő, amikor élhető és élvezhető város volt, de valami szépen lassan elromlott. Lehet, hogy a hozzáállásom? A türelmem? Az idegeim?

Lehet.

Mindenesetre amikor ebbe a házba költöztünk, akkor ez a ház egy nyugis ház volt. Viszonylag jó állapotban.

Közben telt az idő, a ház szépen lassan lerobbant és olyan dolgok kezdtek el előjönni, amelyek lehetetlenné teszik a pihenést.

Minden éjjel mennek a szétdőlt csapágyú ventilátorok, morognak és forognak. Aludni? Szinte lehetetlen. Könyörögtem én a házmesternek, de mit tud csinálni? Nincs pénz. A lakók csórók. Aki tehette, elköltözött, maradtak a szegények. A közös költséget havonta egy ezressel kellene megemelni, hogy Kánaán legyen. Erre sincs keret...

A ventilátorok közül kettőt megjavítottak, így már csak 6 másik nem hagy aludni. És hogy minek ventilátor éjjel? Jó kérdés, nem nagyon találtam rá magyarázatot. Részben magyarázat az, hogy időkapcsoló vezérli ezeket és az első áramszünetnél ez elállítódik és onnantól kezdve nem este tízkor, hanem éjfélkor kapcsolódnak ki. Aztán még egy áramszünet és már csak éjjel kettőkor, aztán még egy áramszünet és már csak hajnali négykor.

Én veszekedjek a gondnokkal, hogy állítsa vissza? És ha veszekszem vele, akkor hányszor. Mindahányszor? Legyek én az a bunkó lakó, aki nem bír magával? Vele veszekedjek, aki egyébként rendes srác és három gyerekkel, havi 80 ezresért túrja a szemétledobót, mert a kínai beleszórja a kajás dobozt, ami fennakad. Hát nem fogok vele veszekedni, mert nem tehet róla  és nem tehet ellene....

Aztán az is szerethető volt ebben a lakásban, hogy nem volt egyébként zajos. Egészen addig, amíg pár éve nem nyitottak egy diszkót valahol a környéken. Hogy hol? Ki tudja? A zajforrás ugyanis nem határolható be, csak az, hogy elég masszív hanggal szennyez minket a munkanapok közül 2-3-szor hetente és minden hétvégén. 
Megmérte a hatóság, bizonyított. Kijöttek, megmérték, széttárták a karjukat és elmentek. Nincs eszközük az iránymérésre, így aztán hogy honnan jön, az nem tudható. Csak az, hogy zárt ablakok mellett is bőven az ébredési szint felett van a zajszint. 

Pihenni? Így? Lehetetlen. 

Megoldás? Nincs.

Illetve van. Költözünk.

Én nem vívok többet a hatóságokkal és nem fogom levelek írogatásával tölteni az időmet. Írtam eleget. Siker? Kevés. Úgyhogy én bizony nem írok többet.

Mégpedig azért nem, mert meguntam a hiányzó hős szerepét. Úgy érzem, senki más nem tesz, csak én.

Unom, hogy mindent én járjak ki, minden konfliktust én vállaljak fel.

Mást nem zavar, ha hülyegyerekek vagdossák a földhöz a sörösüveget a ház előtt? Mást nem zavar, ha minden szombaton buli van a hatodikon és az erkélyen visítoznak?

Ha de, akkor miért mindig én menjek le? Miért mindig én veszekedjek? Hát élvezem én? Hát kell ez nekem? Más miért nem megy le?

Segítek: mert ilyen a pesti ember. Egyrészt fásult, másrészt birka. Inkább tűr. Beletörődött, hogy a városi élet ezzel jár.

De tényleg ezzel jár? 

Konkrétan? Rohadtul nem érdekel! Költözünk.

Persze nem vagyok naiv és idealista sem. El tudom fogadni, hogy vannak dolgok, amik együtt járnak a nagyvárosi léttel. Dolgok, amikkel ezt az életformát választva együtt kell élni. 

De azt nem tudom elviselni, amikor valaki nemtörődömségből, trehányságból, bunkóságból teszi tönkre mások életét. Amikor olyan dolgok történnek, amiknek nem kellene történniük. Ha lenne egy kis törődés...

Mi is ez a törődés? 
Például az, hogy nem vágom be az ajtót magam mögött, amikor hajnalban elmegyek itthonról vagy amikor éjjel megjövök.

Mert a szomszéd aludna.

Én tizenkét évet laktam ebben a lakásban és a tizenkét év alatt egyszer sem csaptam be az ajtót magam mögött. Nappal sem. Pedig nekem is egyszerűbb lenne. Ehelyett behelyezem a kulcsot a zárba és óvatosan behúzom magam mögött az ajtót. Egyszerű. Nem kerül semmibe. Miért így csinálom? Mert tekintettel vagyok a szomszédaimra. 

Ők meg szarnak ránk...

Komolyan, én veszekedjek a tapló szomszéddal, akinek egyszerűen nem lehet megtanítani, hogyan kell normálisan becsukni az ajtót? Én magyarázzam el minden családtagjának? Egyenként?

Nem fogom. Költözünk

A tapló szomszéd pedig csapkodja csak kedvére az ajtót. A rácsot is. Nyugodtan rakja ki a szemetet az ajtó elé és érlelje ott egy hétig. Ha neki ez tetszik...

Én veszekedjek megkeseredett, alkoholista vénemberekkel, hogy éjjel ne süssenek lángost nyitott ajtó mellett? Hogy ne a lépcsőházba szellőztessenek?

Hogy aztán én is ilyen megkeseredett, alkesz öregember legyek?

Köszönöm, nem! Költözünk.

Én írogassak panaszleveleket a BKV-nak, hogy három hete nem alszunk, mert a villamossín eltört és hajnali ötkor ébreszt az első villamos minket?
Én írogassak panaszleveleket a Főkefének, hogy ne éjfélkor jöjjenek az alternatív kukákért, mert felébresztenek 4000 embert?
Hogy szombaton ne reggel hatkor jöjjenek a kukákért, mert aludnánk?

Hát nem fogok, költözünk.

Én írogassak javaslatokat egy olyan polgármesternek, aki nem is lakik itt a kerületben és rohadtul nem érdekli semmi a saját fizetésén kívül? Én viseljem el, hogy választások előtt udvariasan leráznak, választások után válaszra sem méltatnak?
Hát nem. Költözünk.

Szagoljam egész életemben, hogy az alattunk lakó szívja még éjfélkor is azt a kurva cigarettát?

Joga van hozzá. Az ő lakása. Nekünk meg jogunk van kussolni és szívni a füstöt. Meg mindent, ami az alattunk lakóktól felszivárog a hagymás tojástól a naftalinszagig...

Én hallgassam, ahogy seggfejek a körúton húzzák a tuningkipufogós szarjaiknak? Hallgassam, ahogy önző majmok húzzák a kiherélt kipufogós sportmotoroknak? Hallgassam, ahogy döngetik a mélynyomót? A sok senkit, akik ettől érzik magukat valakinek?

Hát nem fogom. Költözünk.

Hallgassam, ahogy az ügyeletes kórház tetejére naponta száll le a helikopter? Mert súlyponti kórház? Hallgassam, hogy tízpercenként megy szirénázva a mentő?
Hát nem. Költözünk.

Én veszekedjek a kutyasétáltatókkal, hogy szedjék össze a kutya után a kutyagumit? Én tanítsam meg a kutyát, hogyan kell csendben lenni? Én magyarázzam el, hogy a kutyát is lehet, sőt kell is nevelni? Vagy várjam meg, amíg úgy kiakadok, hogy én is légpuskával lövöldözök ki az ablakon?

Hát nem fogom. Költözünk.

Nade hová? 
Jó kérdés.

Nézzük a logikámat!

A cél, hogy csendes legyen. Budapest kilőve. Teljesen. 

Kis város legyen, de az sem baj, ha falu. És zsákutca, ha lehet. A ház előtt ne járjanak autók.

Nézzünk házat Budapesthez közel, mert a munka miatt be kell járjunk. Egyelőre...

Szóval a közeli, úgynevezett agglomerációban olyan árak vannak, hogy azt én, aki nem örökölt, kifizetni nem tudnám. A feleségem sem örökölt és nem is szeretnénk még jó sokáig. Szeretjük a szüleinket, remélem sokáig élnek még egészségben. És tőlük nem várható el és semmiképpen nem hagynám, hogy miattunk nélkülözzenek. Hogy azért ne költsenek magukra és azért ne élvezzék a nyugdíjat, mert minket kell támogatni.

Nagy támogatás volt az nekünk, hogy mindketten tanulhattunk és így olyan munkánk van, amit szeretünk. Olyan szakmánk van, amiből meg lehet élni.

Így ha megtakarított pénzünk nem is sok van, de hitelképesek vagyunk.

Így marad a hitel, mint az a legtöbb, korosztályunkbelinél.

Ha pedig 25 évre felveszek kölcsönt, akkor pedig olyan megoldást keresek, ami legalább 25 évig megoldás.

És ha így gondolkozom, akkor csak ház jöhet szóba.

Ha pedig ház, akkor az Budapesthez közel cirka 20 millió. Alsó hangon.

A 20 millió pedig lefordítva annyit tesz, hogy a hitelre 200 ezrest fizetsz havonta.

Vállalható? Hát nem. Épeszű ember legalábbis ilyet nem vállal be. Még akkor sem, ha mindketten jól keresünk.

Menjünk tehát lejjebb az árakban és így szükségszerűen kijjebb a városból!

Na, úgy 20 kilométerre már van téliesített nyaraló 15 milláért. Be lehet egy ilyenbe költözni? Be hát. Csak az ember azonnal kényelmetlennek fogja érezni és biztos, hogy pár éven belül építkezni kezd.

Azt meg köszönöm szépen, de nem!

Én már sokszor láttam, hogy teszi tönkre az ember egészségét egy építkezés. Márpedig, akinek nincs pénze, az maga csinálja. Abból pedig gerincsérv meg térd-könyök-váll-izület gondok lesznek. Köszönöm, ezt sem kérem.

Úgyhogy olyan házat kell választani, amelyik kész és legalábbis nagyon nem kell hozzányúlni.

Ha pedig ilyet szeretnénk, akkor menjünk még egy 20-30 kilométerrel távolabb.

És ha már távolodunk Budapesttől, akkor nézzük meg azt, hogy miként lehet bejárni.

Az alap, hogy legyen vonat. Mert jó a busz is, de busszal minden reggel plusz 20 perc ugyanaz a távolság. Az pedig naponta 40 perc pluszban. Ezt hozzáadjuk a 40-50 kilométerrel együtt járó egy órához, akkor bizony az napi másfél-másfél óra, ami naponta összesen tehát három.

Köszönöm, ezt sem kérem.

Így azok a megoldások, ahol csak a busz vagy az autó játszik, megint csak kiesnek. Mert az autó sem megoldás. Az autós az nem létező létforma. Az olajlobbi találta ki, milliókkal hitették el, hogy lehet naponta autózni. De nekem eszem ágában sincs minden reggelemet vezetéssel tölteni, ha közben a vonaton ülve is olvasgathatok, alhatok, filmet nézhetek, vagy csak bámulhatok ki az ablakon. Eszem ágában sincs két-háromévente autót venni! Mert napi 100 kilométer az évi 36.000. És az ehhez tartozó szerviz, olajcsere, gumicsere.
Jó üzlet ez. De nem nekünk. Azoknak, akik ebből, belőlünk élnek. Hát belőlem nem!
(Szerkesztve: időközben természetesen kiderült, hogy nem hülye az a sok ember, aki autóval jár. A kényelem mellett egy vitathatatlan érv az, hogy a kocsival havonta, kettőnknek 16 ezressel olcsóbb bejárni, mint vonattal. Így egyelőre marad az autó, de reménykedünk benne, hogy a MÁV kitalál valamit arra, hogy a vonatot vonzóvá tegye számunkra. Így az írás további részei igazak maradnak.)

Tehát a vonat, az kell!

És ha a vonathoz ragaszkodunk, akkor máris kevesebb döntési lehetőségünk van.

És ez jó, mert kevesebből könnyebb választani.

És ha kiköltözünk a városból, akkor próbál az ember olyan helyet találni, amiben van extra. Valami, amit szeretünk. Amitől jobb lesz az élet, mint a városban. Ez lehet egy erdő, hegy, folyó. Valami, amitől a hely különleges.

Úgy gondolom, hogy a Duna egy ilyen extra.

Persze itt ne arra a Dunára gondoljunk, amit itt Pesten ismerünk és ami mocskos és büdös.

Itt arra a Dunára gondoljunk, amelyik még Budapest előtt jár és amelyik még tiszta.

A Dunának északon is két partja van. Az egyik a Szentendre felőli, hát köszönjük, de ebből megint nem kérünk.

Szentendre ugyanis pont ugyanaz, mint Budapest, csak még messze is van. És drága is.

A Duna másik oldalán ott van Vác.

Na, Vácra sem költöznék, mert az is város. Ugyanazokkal a bajokkal és nem mellesleg szintén drága.

Úgyhogy nézzünk előtte valamit!
Érdekes dolog, de ami Vác előtt van, az messzebb van, mint ami utána. Mert Vác előtti településekre csak görbefa járattal lehet eljutni. Olyan vonattal, amelyik minden megállóban megáll. Így Vácról becsavarni Budapestre 20 perc, eggyel közelebbről meg 40. Van valahol egy időtörés...
Azaz nem az van közelebb időben, ami közelebb van távolságban.
Sződliget? Göd? Dunakeszi? Megfizethetetlen.
Persze lett volna ház ott is. 22 millióért pont olyan, ami nekünk kell. Havonta ez 230 ezres hiteltörlesztésben. Köszi, de nem kérjük!

Ha viszont Vác felett nézelődünk, egyre kellemesebb árakat találunk.

És Vác felett ott a Dunakanyar. A maga szépségével. Nem kell magyarázzam.

Sokan járnak ide üdülni, mi is imádtunk ide járni.
Mi lenne, ha itt laknánk?

Elsőre vad ötlet.

Aztán vizsgáljuk csak meg közelebbről!

Vácig a vonat nem áll meg sehol, így 20 perc alatt Vácon van. Onnan még fél óra a legészakibb város, a vasút végállomása.

Szob.

53 perc a Nyugatiból.

Sok?

Ha Mátyásföldről jársz be, mennyit tömegközlekedsz?

Ha Erzsébetről jársz be, mennyit tömegközlekedsz?

Segítek: másfél órát. Tömött buszokon, metrón. Többnyire állva.

Szobról mi a helyzet?

Onnan indul a vonat, 6.57-kor. 8 előtt pár perccel benn is van a Nyugatiban.

53 perc úgy, hogy ülsz. Hogy az üres vonaton kiválasztod, melyik székre ülj le.

Nem ugyanaz, mint a BKV-járatokon álldogálni. Már most nem, pedig még nem légkondis a vonat (csak hétvégén).

Visszafelé a Nyugatiból ugyanez. Ha a 17.07-es vonatra kimész öt előtt, üres. Ülsz.

Ha mégsem, mert megkésel, akkor 20 percet állsz Vácig, aztán ülsz.
Akkor Szob messze van? A térképen igen. Vonattal? Nem.

A Nyugatiból a munkahely 4 perc. Otthonról a szobi vasútállomás 3 perc.

Próbáljuk ki! Menjünk ki hajnalban és jöjjünk be, mintha ott laknánk! Aztán délután menjünk haza, mintha ott laknánk!

Nézzük meg az embereket! Az arcukat. Meggyötörtek? Nyűgösek?

Nem.

Életforma ez, van, aki huszonéve csinálja.

Tartható életforma.

Reggel felülsz, menet közben megreggelizel, olvasol, filmet nézel, szundikálsz. Vagy beszélgetsz.

Ezt csinálják.

És ezt fogjuk mi is csinálni.

Mármint a be- és a hazaúton.

Reggel egy órával kelünk korábban, délután pedig egy órával érkezünk később haza.

Cserébe se villamos, se bagózás, se lángos, se ventilátor, se semmi.

Csend. Az van.

"Az a baj ezzel a várossal, hogy kihalt..." - mondja a szomszéd. 
"Az a jó!"  -gondolom én.

És ha hazaértünk mi van? Milyen egy hétköznap délután, vagy a hétvége?

Duna van, kajakozás van, horgászás van.

Ősszel Börzsöny van, Ipoly van. Esztergom és termálfürdő van, olcsó szlovák üzemanyag van.

Biciklizés van, kirándulás van.

Nyugalom van.

Élet van.

Úgyhogy költözünk.

Mit lehet Szobon kapni? Mennyiért?

Nos, 110 négyzetméteres házat, gyönyörűen felújított sétálóutcában. 13,5 millióért. Ebbe költözünk mi hamarosan.

További képek ide kattintva.
Nem titok, ehhez 9 milliót kell felvenni kölcsönként, helyesebben lízingként. Aminek a havi részlete nincs egy százas sem. Ha az ember megtakarít, a tőke csökkenthető és így a havi részlet is csökken. Ilyen a lízing.

Ez már vállalható. Főleg, ha a munkahely is belefizet, lakhatási támogatásként.

És mikor lesz a miénk?

2037-ben. 25 év múlva. Épp csak 65 évesek leszünk addigra.

És mi lesz addig? Tudjuk-e majd fizetni?

Jó kérdések ezek.

De ha most nem, akkor mikor? Ötvenévesen?

Mindenesetre forintalapon, elvileg előre látható havi részlettel.

Tehát viszonylag biztonságosan, ha létezik olyan, így 2012-ben...
És ami a lényeg, némi tartalékkal a havi költségvetésben. Olyan tartalékkal, amiből lehet félretenni.

Te mit fogsz a költözésből észrevenni, barátom?
Kevesebbet leszek Budapesten? Valószínűleg, de mivel itt dolgozom továbbra is, naponta jövök majd be. És ha kell, egy-két vonattal később megyek csak haza. Úgy leszek pesti, hogy nem leszek pesti.

És sokkal nyugodtabb leszek. Ez biztos.

Megszaporodnak a kajakozós, kirándulós videók.

Nincsenek illúzióim, valószínűleg lesznek bejegyzések késő vonatokról és a MÁV hülyeségéről.

És a Google Maps ezentúl majd a Dunakanyarban mutat. Többnyire.

Látod majd, hogy megváltoztam. 

Életmódot, életformát váltottam.

Mert ami itt volt, azt nem lehetett bírni.

Elég volt, Budapest! Ennyi!

És ha Szobon jársz, szívesen látunk majd egy Szobi szörpre...

Ha pedig házat keresel mostanában, van ott még, ahol ez van...

Az irigység engem tuningol

Volt idő, amikor idegesített, hogy egyes emberek hobbiból keresztbe tesznek. A motivációjuk az irigység. Ha nekik nem jó, akkor nekem se legyen az.

Persze - szerencsére - soha nem értettem, hogy működik ez, mert erre az érzelemre én magam képtelen vagyok. Legalábbis a negatív megnyilvánulására.

Mert ugyebár én is vagyok néha irigy. Amikor valami olyasmit látok, ami nekem is jó lenne. Az a felnőtté válás egyik fontos pillanata egyébként, amikor az ember ellent tud állni és el tudja azt dönteni, kell-e neki valójában az a bizonyos dolog. Mert ugyebár a fogyasztói társadalom úgy működik, hogy megpróbálnak bennünk olyan szükségleteket ébreszteni - reklámokkal, például - amelyeket átgondolva az ember rájön, hogy valójában neki ezekre a szarokra (bocsánat) nincs szüksége.

Van olyan ember aki erre sosem jön rá és egész életében üldözi a sok hamis, boldogságot ígérő szirszart. De ez egy másik történet.

 

Szóval, ha vannak valós szükségleteink, amiket tényleg szeretnénk magunknak, akkor az ember érezhet irigységet. Annak láttán alakul ez ki, ha valaki másnak megvan az, amire mi csak vágyunk.

A jó hozzáállás szerintem, ha az fut végig az emberben, hogy neki mit kelltennie azért, hogy megkaphassa azt, amire most éppen irigykedik. És ha tényleg kell valami, akkor megszerzi.

Vallom azt, hogy amire igazán szükségünk van az életben és úgy konkrétan a boldogsághoz, azt mindenki elérheti. Csak jól kell célt választani és nem kell olyasmit üldözni, amit felesleges.

Így lesz az irigységből motiváció és így lehet egy negatív érzelmet úgy befogni, mint a vitorlások a szelet.

 

Ha az ember viszont nem tudja kezelni ezeket az érzelmeit, abból bizony hajótörés lesz. Amellett, hogy az energiák pocsékolása, az irigység ha negatív, felemészthet és olyan személyiségtorzulásokhoz vezethet, amelyeknek a következménye lehet nagyon durva is. Megkeseredett, deviáns viselkedésű emberek kerülnek ki ezekből az elvesztett csatákból, amiket mindenkinek magának kell megvívnia a saját negatív hajlamaival szemben.

 

Mint írtam, engem az irigység tuningol. Felpörget.

 

Az előbb leírtakon felül az irigy emberek felém sugárzott negatív érzelmeit is be tudom fogni és a vitorlám uralma alá hajtani.

Ugyanis - és ez a személyiségfejlődésem egyik nagyon fontos győzelme - megtanultam pozitívan értékelni azt, ha valaki irigy rám.

Persze nem generálom ezeket a konfliktusokat, azaz nem dicsekszem például. Dicselkednie annak kell, aki nem biztos önmagában és folyamatos megerősítésre van szüksége abban, hogy neki jó.

 

Én megerősítés nélkül is tudom, hogy nekem nagyon jó és jól érzem magamat a bőrömben.

Ha netán mégis irigységgel találom szembe magamat, azt pedig úgy élem meg, hogy irigylésre méltó vagyok, azaz az irigykedő felett állok - legalábbis abban, amit irigyel tőlem.

 

Persze az irigységhez szokott párosulni más is, így például a furkálódás, áskálódás, keresztbe tevés.

Nos, ezekkel kapcsolatban pedig az a véleményem, hogy aki ahhoz hülye, hogy elérje azt, ami nekem van ő meg csak irigykedik iránta, akkor miért pont ahhoz lenne esze, hogy nekem keresztbe tegyen.

Gátolhat ideiglenesen a céljaim elérésében, de - ismétlem - amire szükségem van, azt én elérem. Akár gáncsoskodik valaki, akár nem.

Számos olyan helyzet volt az életemben, amikor be tudtak nekem tenni sunyi alakok, de visszanézve ezek a helyzetek mindig megerősítettek és ha később is, de mindig elértem mindent, amit akartam. És visszanézve azt látom, hogy ezek a sunyi alakok nincsenek sehol, én meg itt vagyok.

Az élet hosszútávon ugyanis igazságos és csak egy dolog számít, mégpedig a hozzáállás. Akinek pozitív a hozzáállása, azzal pozitív dolgok történnek, akinek meg negatív, azza negatívok. Ilyen egyszerű ez.

Azt nem szabad hagyni, hogy a negatívok magukhoz rántsanak és lehúzzanak a maguk sötét, kicsinyes, rosszindulatú világába. Aki elég erős, azt nem lehet lerántani. Az akár felhúzhat maga mellé pár ilyen szerencsétlent és megértetheti velük, hogy nem jó, amit tesznek. Megmutathatja a helyes utat.

Aki nem elég erős, annak meg el kell határolódnia. Ez is módszer.

Akik pedig menthetetlenek, azok menthetetlenek. Maguknak keresék a bajt, megkapják ami jár. Nem tőlem, nem tőlünk, hanem az élettől.

És talán ez a legnagyobb igazság a mai agymenésemben...

Sztereotípiákkal könnyebb

Ma megint olvasgattam kicsit a témában és megint rádöbbentem valamire, amit fontosnak találok megosztani és esetleg megvitatni veletek.

A sztereotípiákról van szó és azok veszélyeiről.

Azt olvasom, hogy sztereotípiák nélkül nem tudnánk élni, mert nélkülük az élet annyira bonyolult lenne, amit átlag ember, de még zseni sem nagyon tudna kezelni.

Azt olvasom, hogy segítségükkel csökkenthető a világ megismerésére fordítandó erőfeszítés, azaz könnyebben kategórizáljuk a dolgokat, amelyek körülvesznek bennünket és ezért könnyebben teszünk rendet magunk körül.

Olyan ez, mint amikor az ember a rendetlenséget úgy szünteti meg, hogy fiókos szekrényeket vásárol és az egymáshoz kötődő dolgokat ugyanabba a fiókba teszi bele. A szobában rend lesz és a fiókokból - ismerve a rendező elvet - viszonylag könnyen előkerülnek a cuccaink. Mert tudjuk, hogy egy bizonyos tulajdonságuk alapján hol is keressük őket. A zoknikat a zoknis fiókban, a férfi alsókat az alsónadrágos fiókban, a női bugyikat a női bugyis fiókban, satöbbi. Egyszerűbb így az élet? Igen.

De mi van akkor, ha valami rossz fiókba kerül?

Egyrészt nem fogjuk soha többet megtalálni, mert nem ott keressük, ahol kellene.

Másrészt viszont - és ez a veszélyesebb - olyasmit feltételezünk róla, ami nem igaz. Hogy az előbbi fiókos témánál maradjunk, ha a feleséged bugyija rossz fiókba, a te alsóid közé kerül és a reggeli félhomályban véletlenül azt veszed fel... Minimum vicces, de lehet kellemetlen is.

Félretéve a poénkodást, a sztereotípiákkal az a baj tehát, hogy - ahogy olvasom - az egy csoportba sorolt dolgokat mi magunk kiegészítjük szubjektív, azaz nem biztosan valós tulajdonságokkal is és így a kép torzulhat.

Ezért van az, hogy ha egy népcsoport iránt előítéletekkel vagyunk, akkor az abba a népcsoportba tartozó egyénekre hajlamosak vagyunk olyan tulajdonságokat is ráhúzni, amelyek a népcsoport tagjaira általában jellemzőek, de rá éppen nem.

És ezt tartom nagy bajnak.

Nem mondom tehát, hogy az előítélet feltétlenül rossz, hiszen vannak az életben olyan dolgok, amelyekre egyszerűen nincs az embernek energiája. Ezeket könnyebb általuk kezelni. Ha szerencsénk van, akkor azok a dolgok, amelyekre nem fordítunk kellő figyelmet, nincsenek befolyással az életünkre, helyesebben azokra a dolgokra nem fordítunk kellő figyelmet, amelyek nincsenek befolyással az életünkre.

A baj akkor van, ha azokra a dolgokra SEM FORDÍTUNK kellő figyelmet, amelyek befolyásolják az életünket. Pedig ilyenekből igazán nincs sok.

Ha tehát az eszkimókkal kapcsolatosan előítéleteink vannak és azok netán hibásak, egészen addig nem okoz ez problémát, amíg eszkimók között nem kell éljünk. Én magam soha nem találkoztam még eszkimóval, így a velük kapcsolatos ismereteim egyrészt hiányosak, másrészt valószínűleg hibásak, de ezzel együtt semmilyen hátrányt nem jelentenek a mindennapi életem során. Az eszkimók tehát számomra érdektelenek, így elfogadható, ha velük kapcsolatban előítéletekre, sztereotípiákra hagyatkozom.

 

De mi van azokkal a népcsoportokkal, akiktől nem tudom elhatárolni magamat. Akikkel együtt élni vagyok kénytelen, mert az országunkban, a városunkban vagy a falunkban, az utcánkban, vagy közvetlenül a szomszédomban élnek? Hagyatkozhatom velük szemben is sztereotípiákra? Könnyíthetem úgy az életemet, hogy nem torzul a kép? Mondhatom azt, hogy nem akarom megismerni őket mert elég az, amit a "fajtájukról" tudok?

 

Véleményem szerint nem. Legalábbis akkor nem, ha értelmes ember vagyok és ezekkel az emberekkel szeretnék normális légkörben együtt élni.

 

Ha tehát a szomszédom cigány, kínai, arab, vagy bármely - külső jegyek vagy viselkedés alapján - jól beazonosítható csoporthoz tartozik, akkor egyszerűen nem tehetem meg, azt, hogy beletuszkolom egy fiókba és ezzel el van intézve az ügy.

Kénytelen és köteles vagyok megismerni az egyént, hogy meg tudjam állapítani róla, milyen ember valójában. Így alkothatok róla csak hiteles képet.

Sajnos az is előfordulhat, hogy a megalkotott kép egybevág a "fajtájáról" alkotott sztereotípiákkal és ilyenkor sajnos az emberi agy a könnyebb ellenállás felé megy el és hiába akarna kibújni az illető a skatulyából, mi visszatuszkoljuk. Mert úgy könnyebb...

 

Az is baj az előítéletekkel, hogy évszázadok óta tudjuk már, miként keletkeznek.

Egyrészt hajlamosak vagyunk a kis eltéréseket felnagyítani és mutogatni rájuk, miszerint ők "mások, mint mi". Ha jobban megvizsgáljuk ezeket a különbségeket, rá fogunk jönni arra, hogy a mindennapi élet szempontjából többnyire semmi jelentőségük nincs. Példákat nem írok, mert nem lenne elég egy fél nap sem.

Másrészt viszont hajlamosak vagyunk arra is, hogy tényleges különbségeket túlzottan hagsúlyozunk, ezzel is torzul a kép.

Harmadrészt az is jellemző, hogy egy jól megállapítható különbséget hozzátársítunk egy nem ellenőrízhető tulajdonsághoz és ezentúl azt mondjuk, hogy aki ilyen, az egyben olyan is. A sunyi ebben az, hogy nagyon könnyű és kényelmes dolog egy felfedezett tulajdonság alapján azonnal még vagy három vélt dolgot odaképzelni és ezután ezeket igazolni magunknak. Az a baj ezzel, hogy hazudunk magunknak és magunkat becsapni a legnagyobb ostobaság.

És negyedrészt az is a mi hibánk, ha egy túl markáns személyt azonosítunk egy népcsoporttal és ezután azt feltételezzük, hogy a népcsoport minden tagja olyan, mint ő. Ide azért írnék példákat is, bár tudom, hogy kapok érte az orcámra. De mégis meg kell említsem, hogy nem minden roma olyan pofátlanul ellenszenves, mint Győzike, nem minden afrikai olyan sötét módon buta, mint Fekete Pákó, nem minden homoszexuális olyan magamutogató, mint Terry Black. És még sorolhatnám. De az emberi agy sajnos olyan, hogy ha azt a szót halljuk, hogy roma, akkor valamelyik markáns személyiség ugrik be és ugyanez igaz az összes többi sztereotípiára is. Ez van.

Persze az agyunk csak akkor csinál ilyet, ha hagyjuk neki. De erről még később...

A sztereotípiákat nem csak a világ rendezgetésére használjuk fel, hanem a társadalmi érintkezés során is nagy szerepet kapnak. Gondoljunk csak egy zsidó viccre, vagy rendőr viccre, vagy cigány viccre. Senki nem értené, mi benne a vicc, ha nem tudnánk hozzá azt a sztereotípiát, amire az egész épül.

Könnyebben megértjük tehát egymást, ha a velünk beszélgető ismeri ugyanazt a sztereotípiát, amelyiket mi. Írok egy példát: ha egy kevésbé kedvelt kolléga lassan dolgozik vagy sokat hibázik, akkor két fiatal között elég annyit odavetni, hogy "a vén hülye" és a másik máris érti, hogy a beszélő szerint a kolléga azért lassú és hibázik, mert ahogyan "minden" idősebbnek, már nem úgy fog az agya, nem úgy működnek az érzékszervei. Igaz ez? Nagy vonalakban igen, de valójában torzuláshoz vezethet. Mert a kolléga idős kora ellenére is lehet szellemileg frissebb a fiatalabbaknál és lehet sas szeme is, csak mondjuk éppen beteg, családi gondjai vannak, akármi.

Egyszerűbb dolog volt megítélni a kora alapján, mint áttekinteni a jelenlegi helyzetet, esetleg megkérdezni tőle, hogy mi a baja? Naná...

Ez a baj a roma szomszéd esetében is, hiszen sokkal egyszerűbb a romaságát - ha létezik ilyen - megragadva előítéletet alkotni róla, mint megismerni őt. A megismerés ugyanis energiába kerül és energiánk meg... na az nincs nagyon. Ilyesmire legalábbis.

 

És az még a bajom a sztereotípiákkal, hogy vannak okos, a témában jártas emberek, akik ki is használják a hajlamunkat az előítéletre, hogy céljaikat elérjék vele.

Nagyon jól tudják, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját népcsoportunkkal szemben más mércét alkalmazzunk, mint a másikkal szemben. Mi mindig becsületesek, összetartóak, megértőek, hűségesek vagyunk, míg a másik népcsoport biztosan be akar csapni, lusta, kirekesztő.

Aki szeretné az indulatokat szítani, annak nincs más dolga, mint rájátszani ezekre a hajlamainkra és felerősíteni a félelmeinket. Félelemmel fokozni az elzárkózásunkat, mert ha nem ismerkedünk meg azzal a népcsoporttal, akkor nem derülhet ki, hogy a róluk - szándékosan torzított információk alapján - alkotott képünk hibás és valójában nem is olyanok, amilyennek elképzeltük őket.

Ha megismerjük őket és vannak tapasztalataink róluk, akkor egy aljas ember láttán nem az jut eszünkbe, hogy azért olyan, mert cigány, arab, zsidó, homoszexuális, hanem azért olyan, mert olyanná tette az élet.

Ha tudunk árnyaltan gondolkodni és van energiánk belenézni egy jelenség okaiba, akkor és csak akkor alkothatunk róla véleményt.

Nem szabad tehát hagyni, hogy az agyunk a könnyebb utat válassza, mert meg fogja tenni. Észre sem vesszük, de már be is teszi a jelenséget, embert, tárgyat egy skatulyába, ahonnan aztán nehéz szabadulni.

És ha már skatuylázunk, akkor ha van lehetőségünk, használjunk több skatulyát! Próbáljunk meg árnyaltabban kategorizálni! Legyen az agyunkban több fiók! 

 

Küzdjünk a sztereotípiák negatív következményei ellen és ne hagyjuk, hogy fáradtság vagy lustaság miatt az agyunk becsapjon bennünket!

Mit tehetünk?

Egyrészt nem alkotunk számunkra fontos, az életünket nagyban befolyásoló dolgokról úgy véleményt, hogy nincs TAPASZTALATUNK azokkal kapcsolatban. Ha szedett-vedett információk alapján mégis véleményt alkottunk, akkor meg NEM HANGOZTATJUK a hülyeséget és nem tévesztünk meg másokat. Mert előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy hülyeséget beszéltünk és hiteltelenné válunk. Mása sincs az embernek manapság, mint a becsülete, azt meg nem kell eljátszani meggondolatlanul. Tehát hallgatni néha arany...

Ha nincs mindenre energiánk, akkor pedig fogjunk össze. Kérdezzünk olyat, akiben bízunk. Ő lehet egy családtag, lehet egy barát, lehet kolléga. A lényeg, hogy olyan valaki véleményét kérjük ki, akinek MEGALAPOZOTT véleménye lehet, mely TAPASZTALATOKON alapszik.

 

A minket érintő dolgokra pedig mindig fordítsunk kellő energiát és nyitott elmével próbáljuk befogadni azokat és csak azután alkossunk róluk véleményt, hogy eleget figyeltünk rájuk.

 

Nem olyan nehéz ám ez...

(Ugye tudjátok, hogy ezt a blogot azért írom, hogy a gondolataim több emberhez eljussanak. Ha tetszett, annyit segíthettek, hogy továbbosztjátok. Köszi!)

Anyukám gondolatai...

Van nekem egy szenzációs Anyukám.
Nameg egy szenzációs Apukám is, de most Anyukámról írok...
Szóval Anyukám, így hatvan éves kora után kezdett el érdeklődni az internet iránt és főként a Facebook az, amit sokat olvasgat.
És nagy örömömre mostanában írogat is.
Mivel most tanul gépelni és én meg innen, 170 kilométer távolságból nagyon nem tudom őt tanítgatni, még küzd a billentyűzettel.
De mindezen nehézségeken a gondolatai és lényeglátása átvilágítanak, mint a fáklya a sötétben. Ahogy ír, az pedig már-már költői.
Gondoltam hát, megosztom Veletek azokat a sorokat, amiket a Facebookon tett közzé. 

Mivel az otthoni gép és a moblinternet is rosszalkodik és még áramszünet miatt is elveszett néhányszor, amit begépelt, Ő több részletben tette közzé ezt a pár gondolatot, amelyeket én mindössze összefűztem és javítottam bennük az elgépeléseket.
Íme, Anyukám így látja a helyzetet ma, Devecserből:

"Nézzük az ünnepi műsort. Tisztavatás.Tulajdonképpen ezért vagyunk devecseri lakosok. Három tiszt a családban. Abból egy főtiszt. Hat diploma. Boldognak, büszkének kellene lenni...
Nagy robajjal kitörnek a kutyák. Átlökik a kerítést. Kiszabadítják egymást. Ők összetartanak.
Jó lenne egymást, egymás nyugalmát is tiszteletben tartani. Már kezdünk beletörődni, hogy a kert művelése álom marad ott, ahol a kiterített szőnyegek alatt patkány terem. Valószínűleg ezért kell ez a sok kutya. Az új ebtörvény változást hoz.
Vigasztaljuk magunkat, hogy másnak is volt rosszul sikerült ünnepe. Például a húgomnak, aki kifogta a legkegyetlenebb tűzijátékot.
Mi az emlékekből élünk. 

Tavaly a debreceni virágkarnevál és tűzijáték. Együtt a gyerekekkel. Kivéve a lánykánk, aki még akkor tele volt reményekkel, védte a hazát.
Most meg a rendőrök védenek mindenkit az utcánk sarkán.
Menni vagy maradni? Nem tudjuk a megoldást. A gyerekek már elmentek. Reméljük csak Budapestig. Mi meg várjuk, hogy elfogyjanak az indulatok és a kutyák.
Ha mindenki betartja a szabályokat és az embert tiszteli a másikban, akkor lesznek még szép ünnepeink.
Elnézést, de még most tanulok gépelni. Lassan nem marad más.
Csak zárjuk be a kapunkat és nyissuk ki a szívünket..."

Nem akarok napi 7589 forintot keresni!

Már régóta tervezem, hogy kiírom magamból az ilyen pénzkeresés-átbaszás (már bocsánat, de ez a legjobb szó rájuk) jellegű dolgokkal kapcsolatos véleményemet, helyesebben haragomat.

Miért haragszom ezekre?

Egyrészt azért, mert hazudnak. Mint a vízfolyás. Azt ígérik, hogy az ember kis befektetéssel, vagy befektetés nélkül kereshet pénzt úgy, hogy nem is kell érteni a dologhoz.

Hát hadd mondjam el, hogy ha valami olyasmit dolgozol, amihez nem értesz, vagy amiben nem vagy jó az egyetlen dologra garancia, mégpedig a sikertelenségre. Ha nem vagy őszinte magadhoz és nem ismered be, hogy amit csinálsz, azt szarul csinálod és csak a szerencsédnek köszönhető, hogy nem buktál bele, akkor egész életedben boldogtalan leszel. A munkádban legalábbis, de a magánéletedre is rá fogja nyomni a bélyegét.

Hogy az én életemben nem volt ilyen? Dehogynem. De soha nem hazudtam magamnak azt, hogy jó vagyok benne. Ha valami nem ment, akkor képeztem magamat. Érthetőbb szóval: tanultam. Azoktól, akik tudták. Nálad okosabb embertől tanulni ugyanis nem szégyen. Sőt, csak nálad okosabb embertől érdemes, legyen szó bármiről. Persze kell egy képesség arra, hogy felismerd a nálad okosabbat, a nálad jobbat. És kell egy képesség arra, hogy ne irigykedj a tudására, hanem megpróbálj ellesni tőle ezt-azt. Így megy ez. Tanulás nélkül tehát nincs siker.

És ha így sem ment, akkor váltottam. Sose bántam meg.

Olyan meg egyszerűen nincs, hogy valaki mindenben rossz. Mindenkinek lehetősége van megkeresni azt, amit könnyebben és/vagy jobban tud csinálni. De ehhez megint kell az a képesség, hogy be merd ismerni, hogy valami nem megy és nem is fog menni. Mert lehet, hogy egyszer-többször rosszul választottál. És akkor mi van? Válts!

Ha bot füled van, ne menj zenésznek. Ha gyengébb fizikummal áldott meg az élet, akkor ne menj rakodómunkásnak. Ha iszonyodsz a vértől, akkor ne menj orvosnak, rendőrnek, katonának, tűzoltónak, hullamosónak. Sorolhatnám még, de a lényeg az, hogy ha valami nem megy, azt ne erőltesd! Úgyis bukta lesz a vége...

Keresd meg magadnak azt, ami neked fekszik. Ha ezzel még pénzt is lehet keresni, az szerencsés mellékhatás. Persze nem mindig a pénz a lényeg...

Ha sok dolog van, ami neked fekszik és pénzt is akarsz keresni, akkor azt válaszd a sok dolog közül, amivel lehet is pénzt keresni.

Annyit borítékolok, hogy tanulás nélkül, befektetés nélkül SOHA nem fogsz sikereket elkérni.

Aki tanulás és befektetés nélkül sikeres, annál BIZTOSAN hibázik valami. Ott átverés van. Ott mások becsapása van, élősködés van. És annak sosincs jó vége.

Ha törvénytelen, akkor előbb-utóbb meg fogsz bukni és börtönben végzed. Ha nem törvénytelen, csak erkölcstelen, azt sem úszod meg. Így vagy úgy, de megfizetsz.

Én tudom, hogy látványos dolog szép autóval hasítani, nagy házba költözni, de hidd el, hogy az esetek legkevesebb részében jönnek ezek a dolgok könnyen. Legtöbbször nagyon sok tanulással és munkával töltött iccaka van mögöttük, csak erről senki nem beszél és senki nem is kíváncsi erre.

Ami könnyen jön, az könnyen is megy. Azt már többnyire nem látod, hogy mi a vége az ilyen "sikereknek". A vége vagy börtön, vagy alkoholizmus, öngyilkosság. Így szokott lenni azokkal, akik mások átveréséből élnek. Mert aki átver idegeneket, az becsapja az ismerőst is. A hazug nem válogat. Aki szarházi, az szarházi mindenkivel. Az becsapja a feleségét, a gyerekeit, a szüleit a testvéreit. Lehet, hogy eleinte csak kicsit és talál rá (önmaga számára) megnyugtató magyarázatot, de a hazug nem tudja megtagadni magát. Ha pedig hazudsz azoknak, akik közelállnak hozzád, akkor magányos leszel. Előbb-utóbb.

Szóval, ha valaki arra kér, hogy csapj be embereket, lehetőleg a saját ismerőseidet - lásd: multi level marketing, és hadd ne írjak példákat, mert még beperelnek - akkor elegánsan használd az egyik legrövidebb, de leghatásosabb magyar szót: NEM.

Ha nem mondasz nemet és a rokonaidat, családtagjaidat, kollégáidat, volt osztálytársaidat - röviden azokat akik bíznak benned - csapod be, azzal lehet, hogy rövid távon pénzt fogsz keresni, de hosszútávon MAGÁNY lesz a jutalma. Kerülni fognak, mint a leprást és az eljátszott bizalmat nagyon nehéz visszaszerezni. Sokkal többe kerül, mint amit kereshetsz vele.

Röviden: nem éri meg!

És végül - amíg el nem felejtem - azért haragszom ezekre a pénzkeresés-átbaszás (mégegyszer bocs, de még mindig nem találtam rájuk jobb szót) dolgokra, mert általában a nyomorodat, a szorult helyzetedet akarják kihasználni.

A módszer egyszerű és hatásos: meglebegtetni előtted a könnyű pénz reményét és megvárni, amíg ráharapsz. Ha ráharapsz, ki a hibás? Ők, akik átlátszó módszerekkel próbálnak becsapni, vagy Te, aki hagyod magadat?

Komolyan azt hiszed, hogy van könnyű pénz? Komolyan azt hiszed, hogy zseni vagy és majd Te...

Hány éves vagy királyfi/királylány?

Miért hazudsz magadnak?

Na, nem osztom az észt, mert még elfogy és amúgy sincs túl sok nekem sem. De annyi azért van, hogy egyrészt ne hagyjak vágyat ébreszteni magamban olyasmi iránt, amire NINCS SZÜKSÉGEM (reklámok), másrészt ne hagyjam becsapni magamat olyasmivel, amiről kicsit utánagondolva azonnal látszik, hogy csak átverésen alapulhat. Hazugságon, svindlin, sunnyogáson.

És annyi eszem van, hogy a világból először MAGAMAT ismerjem meg és MINDEN tettemet az önismeret és az önmagamhoz való őszinteség vezérelje.

Még azt is megkockáztatom, hogy ehhez nem is kell ész...

Ön- és énvédelem

Azt hiszem, hogy elragadott egy kicsit a világ az elmúlt pár hónapban. Hogy ennek mi is az oka, azt nem tudom, de tény, hogy nem ismerek önmagamra. Nem voltam én mindig ilyen zsörtölődős, elégedetlenkedős, agresszív. Talán azért lettem ilyen, mert kicsit maga alá gyűrt az ország, amiben élek. Pedig évtizedekig nem sikerült neki.

Korábban sem volt más, mindig voltak ez életemben olyan helyzetek, amikor nagyon oda kellett figyelni arra, nehogy elveszítsem önmagamat. A tendencia változott, manapság sokkal gyakrabban keveredek olyan szituba, amikor nehezen őrzöm meg a hidegvéremet. Az idegbeteg, keménykedő, káromkodó, másokon áttörtető pedig nem én vagyok. Szerencsére ebben még mindig biztos vagyok.

Akkor mit lehet és kell tenni?

Hát kinyújtom a középső ujjamat - utoljára - és bemutatok a világnak. Nem leszek olyan, amilyennek szeretné. Nem megyek a könnyebb ellenállás felé, nem úszom az árral, nem fogadom el azt, hogy ha mindenki így csinálja, akkor biztosan ez a helyes.

Ellenállok.

És ami a lényeges változás, hogy ezentúl nem próbálom meg magamhoz alakítani a világot. Úgysem megy. Az ilyen próbálkozások eredménye sorozatos kudarc, aminek pedig elkeseredettség és megkeseredettség az ereménye. Íme, itt van minden bajok forrása. Hát NEM.

A világ csak legyen olyan, amilyen, az én kis világom más lesz. Az én kis világom újra más lesz. Mindig is más volt, csak mostanság beszívárgott belé valami abból a mocsokból, ami körülvesz minket.

Nem fogok elszigetelődni, csak jobban megválogatom azokat az embereket, akiket beengedek és jobban megválogatom azokat a csatákat, amiket érdemes megvívni. Kevés ilyen lesz. Nem éri meg.

A világ egy nagy szennyvíztelep, tele emésztőgödrökkel. Van lehetőség elkerülni ezeket, de nehéz. Főleg akkor, ha az ember látja, hogy a neki fontos emberek nakig ülnek a maguk szarában - már bocsánat - és éppen csak annyira van erejük, hogy ne érjen a szájukig. Mit lehet ilyenkor tenni? Beugrassz melléjük? Mert úgy érzed, hogy szerencsés vagy, hogy éppen most nem ülsz a kakiban? Nem hinném! Nincs sok értelme annak, ha az ember egy nagy pöcegöröben úszkál és megpróbálja a nagyobb darabokat kisebb darabokra szétpasszírozni. Sokkal több értelme van annak, hogy az ember kimászik a szarból - már bocsánat - és megpróbálja kihúzni azokat is, akiket lehetősége van.

Egész életemben azért dolgoztam, hogy ne kerüljek kilátástalan helyzetbe. Nagyon sok olyan élethelyzet van, ami ezek felé sodor, de ha az ember kikerüli azokat, amiket kikerülhet, talán több esélye van rá, hogy könnyeben viselje a kikerülhetetleneket.

Ne iszom, nem dohányzom, nem játszok szerencsejátékokat. Kerülöm a kétes alakok barátságát és a léha életet. Kerülöm az olcsó élvezeteket és élvezem az apró örömöket.

Persze a baj megtalál. De valahogy mindig van az embernek lehetősége arra, hogy a padlóról felálljon, összeszedje magát.

Egy dolog fontos: önmagamnak maradni. Ez persze egyben a legnehezebb, ezt kezdtem elveszíteni az elmúlt hónapokban.

Talán még idejében döbbentem rá erre.

Úgyhogy mától nem leszek más. Én leszek, magam. Az, akit én magam is szerettem.