Nem mindegy ám, hogy hívnak!

A mai bejegyzésemet a Telenor hányavetisége indokolja, de természetesen épeszű ember egy eseménytől nem akad ki. Voltak hát előzmények, de az utolsó csepp a pohárban a Húgom esete volt. Mesélem...

Szóval én magam Molnár Sándornak születtem. Dobogós hely ez a leggyakoribb nevek között, csak a Kovács Péter és a Nagy Zoltán előzi meg. Nem könnyű ám Molnár Sándorként élni, sőt azt is mondhatnám, hogy egyenesen szívás.
Amíg csak a könyvtárban kevernek össze és írnak a nevedre olyan könyveket, amiket nem te kölcsönöztél ki, addig még akár vicces is lehet. Amikor viszont az orvos kever össze egy másik Molnár Sándorral, akkor elfogy a humorérzéked.
Én szerencsés ember vagyok, mert csak 3 hónapig szenvedtem alhasi fájdalmakkal, miközben a leleteim sorra rendben voltak. Három hónap után vettem ki az orvos kezéből a leleteket és ekkor láttam, hogy az a Molnár Sándor 1958-ban született és az anyja neve is más.
"Ja?" -mondta a jó doktor és valahonnan a kupac aljáról előhúzta az én leleteimet. Meg is lett a fájdalmaim oka és még egyszer hangsúlyozom, hogy szerencsés vagyok, amiért csak nem kezelték a meglévő bajomat, ami ráadásul nem is volt halálos. Simán kezelhettek volna egy nem létező betegséggel is, de szerencsés vagyok, hogy a névrokonom egészséges volt.
Egy ideig úgy védekeztem molnársándorságom ellen, hogy elkezdtem használni a második keresztnevemet, de akkor meg egy Sándor Istvánnal kevertek össze. Mármint egy Istvánnal, akinek a családi neve volt a Sándor. Ez sem volt hát megoldás. Így amikor összeházasodtunk a feleségemmel, felvettük egymás neveit és azóta valahogy nem kevertek senkivel össze. Ebben a kötőjeles megoldásban egyelőre csak mi ketten létezünk az országban.
Azért is szerencsés vagyok, mert a szüleim, de főként Apukám megértette és elfogadta, hogy a családi nevem változni fog. Nem lehetett könnyű, mert hazánkban ez még nem annyira szokás, de megmaradt a Molnár is benne és elvileg az az erősebb, így a gyerekeinket kötőjellel fogják Molnár-Soósnak hívni, de az ő gyerekeik már csak a Molnárt viszik tovább. Ilyen a magyar jogszabály.
Ha a telefonkönyvet bújod - mondjuk a digitálisat, amiben keresni is lehet -, találhatsz érdekes neveket, de a Buzi és hasonló családi névvel megáldottak higgyék el nekem, hogy sokkal nagyobb szívás Molnárnak, Nagynak, Kovácsnak, Szabónak, Tóthnak vagy éppen Horváthnak lenni. Hogy csak a leggyakoribbakat említsem. A mi életünk többnyire magyarázkodás és a fentebb leírt félreértések és összekeverések mindennaposak. Az én telefonomban 4 Tóth Tamás van...

A hosszas bevezető után jöjjön a lényeg. Mert arra azért mégsem gondoltam volna, amit a Húgommal a Telenor elkövetett. Előzetesen még annyit tudni kell, hogy a Húginak soha semmilyen kapcsolata nem volt a Telenorral, de az előd Pannon GSM-mel sem. Világ életében ugyanannál a szolgáltatónál, először Westel, aztán T-Mobile majd Telekom előfizető volt.

Ezért is érdekes az, hogy a minap a munkahelyén a pénzügyes hölgy odament hozzá, hogy a fizetéséből le kell tiltani 300 ezrest, mert a Telenornál ennyi tartozást halmozott fel...

... egy (mint kiderült) MÁSIK Molnár Nikoletta, aki ráadásul ugyanazon a napon született. De az anyja neve természetesen nem ugyanaz és nem mellesleg a Húgomnak van harmadik neve is, amit minden szerződésben használni is szokott, pont az ilyen félreértések elkerülése végett.

Nagyon nem értem ám az esetet, hiszen szerződésekben az édesanyák neve minimum ott van, ahogyan a lakcím is - és mondanom sem kell, hogy a Húgom soha nem lakott Szabolcsban -, sőt talán mintha mindenféle személyi igazolvány számra is emlékeznék. Tovább megyek, mert itt van előttem egy Telenor szerződés, amelyben egy második arcképes igazolványt is kérnek, ebben például a jogosítványt.

Röviden tehát a Telenor kiadja úgy a behajtó cégnek az adatokat, hogy a név egy részén és a születési dátumon kívül semmi más nem egyezik.

Aztán a jó képességű behajtó cég - és ez is Magyarisztán, a világon máshol ilyen nem fordulhat elő - a névtöredék és a születési dátum alapján kikéri a Húgom jelenlegi munkahelyét - ezt ki és milyen jogon adta ki??? - majd simán tehet egy letiltást a fizetéséből, mégpedig az átlag magyar havi kereset majdnem háromszorosának értékében.

Ha a Húgi munkahelyén a pénzügyes nem precíz és rendes és nem megy oda a Húgomhoz nagy pironkodva - még Ő érezte magát kellemetlenül -, hogy ezmiez, akkor simán letiltja a fizetéséből ezt a nem kis összeget.
(Szerk: most mondja egy barátom, hogy a dolgozónak el kell ismernie a tartozást, tehát a letiltás előtt a pénzügyesnek oda kell mennie. Esetünkben a pénzügyes azért volt rendes, mert diszkréten kezelte a dolgot.)

Arról ne is beszéljünk, hogy a Húgom éppen próbaidős ennél a cégnél, ahol neki ugyebár bizalmat szavaztak azzal, hogy próbaidőre felvették. Erre mi derül ki róla? Hogy százezrekkel tartozik, mert egy hányaveti p***a, és nem képes a számláit időben befizetni.

Na mi ez, ha nem becsületsértés?

A kép árnyalásához hozzátartozik, hogy a Húgom azon kevés magyar állampolgárok közé tartozik, akik bár beszívták a svájci frank elszállását a lakásvásárlásukkal, de magoldásként azt választották, hogy akárhogy is, de fizetik a megemelkedett törlesztőrészleteket. A Húgom ezt úgy tudja megtenni, hogy a főállása mellett másodállásban is dolgozik, heti plusz 8-16 órákat. És soha nem maradt el egy részlettel sem. És ez nem csak erre a kölcsönére, hanem úgy általában az összes számlájára igaz.

Naszóval ezt az embert alázza meg azzal a Telenor, hogy a vadi új munkahelyére kiküld egy ilyen behajtási dolgot próbaidő alatt.

Azt ugye nem is kell megírnom, hogy a Húgom felháborodott levelére még csak választ sem adtak sem a behajtó cégtől, sem a Telenortól. Pedig mindkettőnek írt és meg kell mondjam, hogy én magam nem lettem volna képes ilyen higgadt hangnemben lekezelni a dolgot és egy-két anyázás csak belecsúszott volna a levelembe. A Húgi az más, ő higgadt és türelmes.

És hepiend nincs? De van.

Én éppen 16-án - még ennek a botránynak a kipattanása előtt egy nappal - döntöttem úgy, hogy kipróbálom a Telenor Hipernetjét. Eleve nem indult túl jól a dolog, mert napokig eltartott az, hogy egyáltalán beaktiválják a kártyát. A részleteket ide kattintva elolvashatod. Az is igaz, hogy az úgynevezett Hipernet hol hiper, hol meg semmilyen és Budapesten belül is előfordult, hogy nehogy 4G nem volt, de még csak EDGE sem. De ez még nem biztos, hogy arra a következtetésre juttatott volna engem, hogy ne használjam a szolgáltatást, hiszen a többi szolgáltató is ilyen. A végső lökés az volt, hogy láttam, miként kezelik ezek (sic!) az ügyfelet és mennyire szarba sem veszik az embert.

Úgyhogy ma délelőtt szépen bementem egy boltjukba és visszaadtam a nem is annyira hiper netjüket. Még mielőtt rám is rám számláznak valami olyan tartozást, amit egy másik Molnár Sándor halmozott fel.

Így aztán éves szinten ezzel csak az én esetemben elesnek jó 80 ezrestől. Így jár ám az, aki elveszti az ügyfél bizalmát.

Remélem ezt a bejegyzést is olvassátok páran és esetleg tovább is osztjátok, hadd tudják meg az emberek, mire számíthatnak a Telenornál.

Nektek pedig kedves Kovácsok, Szabók, Nagyok, Tóthok, Vargák Horváthok és Kissek azt javaslom, hogy minden vasárnap a legközelebbi templomban mondjatok el egy imát és dobjatok be valamelyik szentnek egy százast, nehogy összekeverjenek benneteket egy másik Kováccsal, Szabóval, Vargával, Naggyal, Tóth-tal, Horváth-tal vagy Kissel!

Ámen!

Idegbetegség

Észrevettem magamon az első jeleket. Az első jó jeleket. A kis dolgoknak is tudok örülni, így a mai reggelen történteknek kifejezetten.

Az történt, hogy kis feleségemmel mint mostanában minden reggel, ma is jöttünk dolgozni. És ma is megálltam, hogy kitegyem. Erre egy benzinkút parkolóját szoktuk használni. Megállok, kiszáll, kényelmesen felöltözik, magához veszi a cuccait és elköszön. Nem kell kapkodni. Nyugis a dolog.

Ma reggel ugyanerre készültünk. Ahogy megállok, hogy a merőleges parkolóba betolassak és kiteszem az indexet, hogy ezt a szándékomat jelezzem, érkezik nagy sebességgel egy úriember és beáll, bevágódik a helyemre.

Mire vagyok büszke? Először arra, hogy ez semmit nem mozdított meg bennem. Nem húztam fel magamat még belül sem és egy szót nem szóltam. Tök nyugodtan szemléltem az esetet, mintha nem is velem történt volna.

Megváltoztam? Lenyugodtam?

Nem hinném és biztosan lesznek még visszaesések, de minden esetre azt biztató jelnek tartom, hogy nem húztam fel magamat. Magam sem ismerek magamra, hiszen ilyen esetekben minimum anyáztam volna, rosszabb pillanataimban pedig ki is ugrok a kocsiból és elküldöm az anyjába a manuskámat.

Most nem. Kicsit előrébb álltam és éppen arra készültem, hogy kiteszem az indexet és megállok az út szélén, amikor érdekes dolog történt. Az úriember kitolatott a helyről és beállt hárommal arrébb.

Nem hittem a szememnek. Észrevette, hogy mekkora taplóság lenne, ha ezt megcsinálná velem és korrigált.

Lehet, hogy elsőre nem is vette észre, hogy én is oda akarok beállni, csak utólag.

Minden esetre javított a hibáján és így be tudtam tolatni a helyre.

Amikor kiszállt a muki a kocsiból, ott ment el mellettünk és még intett is, hogy "Bocs!".

Én meg leengedtem az ablakot és hangos "Köszönöm szépen!" kíséretében rámosolyogtam.

Jó érzés volt.

A tanulság?

Az van:

Nem érdemes mások hülyesége miatt magadat idegesíteni. Főleg azért nem, mert lehet, hogy nem is hülyék, csak fáradtak, gondterheltek, idegesek.

Én is voltam ilyen és remélem a mai reggeli reakcióim azt mutatják, hogy lassan, de elindultam egy másik irányba.

Abba az irányba, amerre régóta szerettem volna. Ahová eddig is tudtam az utat elméletben, csak gyakorlatban nem sikerült soha rálépni.

És hogy ebben mennyi szerepe van annak, hogy nem lakom már Budapesten és hogy letettem TELJESEN a kólát... Nos, ezt ítéld meg te, aki olvasod az írásomat!

Tötymörgők és száguldozók

Én magam a 2/A-n járok, minden munkanapon reggel és délután. Tapasztalatom az, hogy ebben az országban háromféle autóvezető létezik.

Az egyik, aki a megengedett 90 helyett 80, vagy inkább 70 kilométer/órával közlekedik (vadiúj kocsival, mert az kell ehhez a sebességhez). Teszi ezt tökéletes útviszonyok mellett is. Persze teljesen jogos az az észrevétel is, hogy a 90 az megengedett maximális sebesség, ennyivel nem kell menni, csak szabad. De az ilyen, elkerülő jellegű utakat csak azért építik meg - nem kevés pénzért -, hogy aki haladni akar, annak ne kelljen a lakott területeken átszivárogni (és nem mellesleg a lakott területek levegőjét szennyezni). Így aztán az ember azt gondolná, hogy ha az út- és látásviszonyok megengedik, akkor a 2/A-n 90-nel közlekedni teljesen biztonságos és sokkal veszélyesebb az, amikor pár mazsola az egyébként is jellemzően türelmetlen autóstársakat feltartja. Mert ezek a tötymörgők természetesen nem mennek a régi 2-es úton, ahol a táv rövidebb és az ő sebességükkel még a menetidő sem lenne hosszabb ott sem, nameg nem tartanának fel senkit. Ehelyett a 2/A-n jönnek és - nem túlzok - 4-5 kilométeres sorokat gyűjtenek maguk mögé. Egyébként direkt használom a 2/A megjelölést az M2 helyett, hiszen számomra az NEM autóút - és főként nem autópálya - ahol nagyrészt 2 sáv van és a sebességkorlátozás végig 90. Két szakaszon szabad 110-zel menni, de ott meg nem lehet. Persze a statisztikában jobban mutat, ha közlekedési szakemberek elkönyvelik ezt az utat autóútnak, de mondjuk ki: nem az. Semmilyen tekintetben. De térjünk vissza az ott közlekedőkre.

A másik típus, aki a tötymörgést, de még a megengedett maximális sebességgel haladókat sem tudja elviselni és előzi a 4-5 kilométeres sort 150-nel, akár ködben is. Nem érdekli egyébként, hogy a 2/A út olyan rövid, hogy ha a megengedett 90 helyett 70-nel mész, akkor a menetidőd a legvégétől a legelejéig közlekedve is maximum 3-5 perccel lesz több. Nyomják neki és mi - a harmadik típus - figyelünk oda mindkét baromállat-fajtára.

Az sem jobb, akinek a tötymörgése miatt ez a helyzet kialakul, de az ő - teszetosza - viselkedése még igazolhatóbb. Hiszen ha valaki nem érzi biztonságosnak a tudását, inkább menjen lassabban. Persze jogos a kérdés, hogy ha valaki fél vezetni, az miért nem megy vonattal, vagy busszal, de nem török pálcát felettük. Ezer oka lehet annak, ha valaki éppen előtted balfékeskedik és normális gondolkodású ember ezen nem is idegesíti fel magát nagyon.

De nekünk - a normálisaknak - kell figyelni a rosszabbik baromállat-fajtára is, akik szerencsésebb esetben csak a szembe jövő kamion alá hajtanak és ott halnak meg, nem okozva ezzel nagyobb megrázkódtatást senkinek - hacsak a szép autóért nem kár -, de rosszabb esetben minket szorítanak le és löknek be a szántóföldre. Az utóbbi azért már nem mindegy ám.
 

Miért vagyok ennyire cinikus? Nos, aki eltölt pár ezer kilométert ilyen viszonylatban az utakon, az maga is arra a következtetésre jut, hogy aki barom, az megérdemli a sorsát. Mindenkinek joga van hozzá, hogy úgy távozzon az örök vadászmezőkre, ahogy neki tetszik, így aki például ezt a formát választja, annak a döntését tisztelni kell. És én tisztelem is, persze csak addig, amíg másokat - és főleg azok közül valakit, akik nekem fontosak -  nem nyír ki a hülyeségével. Így aztán a 2/A-n nagy számban fellelhető lengyel, szlovák és egyéb kamiont úgy tekintem én, mint ezeknek a barmoknak a csúcsragadozóit.
Aki nem tudta volna: az így közlekedők esetében ugyanis csak idő kérdése, hogy mikor nyírják ki magukat. A halál velejárója az ilyen viselkedésnek. Meg aztán reménykedhetünk is abban, hogy csak kiveszik már ez a hibás gén is az emberiségből...

 

(A kép forrása az index.hu. http://index.hu/belfold/2012/12/20/halalos_baleset_tortent_az_m2-es_autouton/)

(A képen és a cikkben szereplő autó egyébként ugyanolyan, mint az enyém. Aznap én is mentem munkába, negyed órával később. Én odaértem, ő meg nem. Nekem egy kellemetlen, félórás kerülő volt az egész, legalább megnéztük Veresegyházát. Neki meg az élete vége. Ugyanolyan autó, hasonló korú vezető és csak a hozzáállásban volt a kölönbség. Megfogott a dolog, főleg azért, mert többször láttam már ezt - vagy egy hasonló - kocsit ezen a szakaszon száguldozni. Velem nagyjából egyidőben ment reggel és délután is láttam többször visszafelé. Valószínűleg ugyanarról az autóról van szó, mert nem sok szaladgál ebből a típusból, ebben a színben az utakon és a baleset óta meg nem látom. Korábban nem egyszer el is engedtem, menjen csak. Megdöbbentő, de azért várható volt, hogy ez lesz a vége. Sajnálom is, a családját is, de aznap 30 méteres látótávolság volt a köd miatt és mégis nyomta neki. Azaz, csak magának köszönheti még akkor is, ha megrázó egy ilyen eset. Minden halál tragikus és értelmetlen.)

De nem erről akartam írni.

Amiért az egyébként baráti beszélgetés keretén belül leírtakat továbbgondoltam, annak csupán annyi oka van, hogy megosszam veletek, amit én, így pár tízezer kilométer alatt - gondolok itt a napi rendszerességgel, életvitelszerűen végzett vezetésre - leszűrtem. Amire rádöbbentem.
Mondandóm lényege tehát mi is?

Csupán annyi, hogy még mindig jobb a 3-as - normális - csoportba tartozni és néha elmorzsolni egy Miatyánkot, mint bármelyik másik kettőbe. És még annyit, hogy aki autóval közlekedésre adta a fejét, az ezeket kalkulálja bele!

Hogy mindig lesznek kalapos öregurak, elfehéredett ujjakkal a kormányt markoló "kényszerközlekedők", akik igenis akadályozni fognak minket a normális haladásban. Mindig lesz egy "kényszervállalkozó", akinek PONT és CSAK reggel 7 és 9 között lehet a fát elszállítania (csak úgy hívom ezeket, hogy faszállító, mindenki szótagolja úgy, ahogy neki tetszik) és csak IFÁ-ra futja és csak 40-nel tud haladni. Nem fognak később menni, nem fognak a pihenőknél lehúzódni. Fel fognak tartani, ráadásul büdösek is.

Mindig lesznek értelmi fogyatékosok (nem idézőjeles, szó szerinti), akik a közlekedés alapvető összefüggéseit sem látják és azért, hogy aztán egy vagy kettő autóval előrébb szopjanak ugyanabban a sorban, képesek halált megvető bátorsággal, akár téged vészfékezésre is kényszerítve, még a tej ködben is előzni.

 

Mit tehetsz ezek ellen? Sokat.

Például nem autózol. Kézenfekvő. A vonat késik, koszos és sorolhatnám, de biztonságos.

Vagy ha autózol, akkor bevezetsz praktikákat.

 

Én például 10 perccel hamarabb indulok és azt is elengedem, akit nem kéne. Eleve akkora követési távolságot tartok, hogy oda beférjen egy-két ilyen tapló és a visszapillantó tükröt éppen olyan gyakran figyelem, mint az előttem haladót.

Nem tartom magamat azért kevesebbnek - vagy többnek - ha beengedek pár szerencsétlent magam elé és nem éreznék kielégülést akkor sem, ha egy tötymörgőt leszorítanék, vagy ledudálnám a haját a fejéről. Nem gondolom, hogy a fizika törvényei rám nem vonatkoznak és hogy a síkos úton én majd biztosan meg tudok állni. Nem gondolom azt sem, hogy ha nekem drágább autóm van, vagy esetleg jobban megy, akkor az engem bármire is feljogosítana.

Beállok a sorba és inkább zenét hallgatok, vagy beszélgetünk.

 

Persze néha azért anyázok én is, de ez egy ilyen társasjáték...

Ön- és énvédelem

Azt hiszem, hogy elragadott egy kicsit a világ az elmúlt pár hónapban. Hogy ennek mi is az oka, azt nem tudom, de tény, hogy nem ismerek önmagamra. Nem voltam én mindig ilyen zsörtölődős, elégedetlenkedős, agresszív. Talán azért lettem ilyen, mert kicsit maga alá gyűrt az ország, amiben élek. Pedig évtizedekig nem sikerült neki.

Korábban sem volt más, mindig voltak ez életemben olyan helyzetek, amikor nagyon oda kellett figyelni arra, nehogy elveszítsem önmagamat. A tendencia változott, manapság sokkal gyakrabban keveredek olyan szituba, amikor nehezen őrzöm meg a hidegvéremet. Az idegbeteg, keménykedő, káromkodó, másokon áttörtető pedig nem én vagyok. Szerencsére ebben még mindig biztos vagyok.

Akkor mit lehet és kell tenni?

Hát kinyújtom a középső ujjamat - utoljára - és bemutatok a világnak. Nem leszek olyan, amilyennek szeretné. Nem megyek a könnyebb ellenállás felé, nem úszom az árral, nem fogadom el azt, hogy ha mindenki így csinálja, akkor biztosan ez a helyes.

Ellenállok.

És ami a lényeges változás, hogy ezentúl nem próbálom meg magamhoz alakítani a világot. Úgysem megy. Az ilyen próbálkozások eredménye sorozatos kudarc, aminek pedig elkeseredettség és megkeseredettség az ereménye. Íme, itt van minden bajok forrása. Hát NEM.

A világ csak legyen olyan, amilyen, az én kis világom más lesz. Az én kis világom újra más lesz. Mindig is más volt, csak mostanság beszívárgott belé valami abból a mocsokból, ami körülvesz minket.

Nem fogok elszigetelődni, csak jobban megválogatom azokat az embereket, akiket beengedek és jobban megválogatom azokat a csatákat, amiket érdemes megvívni. Kevés ilyen lesz. Nem éri meg.

A világ egy nagy szennyvíztelep, tele emésztőgödrökkel. Van lehetőség elkerülni ezeket, de nehéz. Főleg akkor, ha az ember látja, hogy a neki fontos emberek nakig ülnek a maguk szarában - már bocsánat - és éppen csak annyira van erejük, hogy ne érjen a szájukig. Mit lehet ilyenkor tenni? Beugrassz melléjük? Mert úgy érzed, hogy szerencsés vagy, hogy éppen most nem ülsz a kakiban? Nem hinném! Nincs sok értelme annak, ha az ember egy nagy pöcegöröben úszkál és megpróbálja a nagyobb darabokat kisebb darabokra szétpasszírozni. Sokkal több értelme van annak, hogy az ember kimászik a szarból - már bocsánat - és megpróbálja kihúzni azokat is, akiket lehetősége van.

Egész életemben azért dolgoztam, hogy ne kerüljek kilátástalan helyzetbe. Nagyon sok olyan élethelyzet van, ami ezek felé sodor, de ha az ember kikerüli azokat, amiket kikerülhet, talán több esélye van rá, hogy könnyeben viselje a kikerülhetetleneket.

Ne iszom, nem dohányzom, nem játszok szerencsejátékokat. Kerülöm a kétes alakok barátságát és a léha életet. Kerülöm az olcsó élvezeteket és élvezem az apró örömöket.

Persze a baj megtalál. De valahogy mindig van az embernek lehetősége arra, hogy a padlóról felálljon, összeszedje magát.

Egy dolog fontos: önmagamnak maradni. Ez persze egyben a legnehezebb, ezt kezdtem elveszíteni az elmúlt hónapokban.

Talán még idejében döbbentem rá erre.

Úgyhogy mától nem leszek más. Én leszek, magam. Az, akit én magam is szerettem.