Szabad ország, avagy fikázni könnyű

Megint terjed az interneten egy hőbörgés, miszerint (idézem, hibákkal együtt):
"Milyen szabad ország az;
ahol szabályozzák a dohányzást?!
ahol az alkoholvásárlást idő korlátokhoz kötik?!
ahol az éjszakai vendéglátóiparban csendtilalmat vezetnek be?!
ahol a közoktatás felső intézményeiben nincs esélyegyenlőség?!

Milyen szánalmas ország az;
ahol a nettó minimálbér 225 euro?!
ahol a legdrágább a megélhetés?!
ahol nincs kötelező sorállomány/katonaság?!
ahol 20-30 év múlva nem lesz nyugdíjellátás?!

Milyen vicces ország az;
ahol a politikusok, európai szinten, az egyik
legmagasabb fizetéssel rendelkeznek?!
ahol a politikusok másolt diplomákkal tevékenykedhetnek?!
ahol az ország vezetői olyan reklámokra költik a nép pénzét,
amivel egymás lejáratását igyekszenek alátámasztani?!

Melyik BIRKA ország lehet ez?!"

Amellett, hogy az írásról süt az iskolázatlanság (csak a helyesírást ha megtekintjük, akkor is látszik), még akár lehetne is igaza. Legalább néhány dologban. De ez is egy olyan tipikus elkeseredett írás, amit valami önsorsrontó, korlátolt, befordult valaki lapátolt össze. És mégis terjesztik, még értelmes emberek is. Szerintem nincs idejük belegondolni.

Nos, én belegondoltam.

 

Mi a bajom vele?

Nos, az önsorsontásra én magam mindig szomorúan néztem. Szomorúvá tesz, amikor valaki nem látja, hogy a sorsát és annak romlását csak saját magának köszönheti. Esetünkben az önsorsrontás tettenérhető az egész írásban.

 

Kezdődik ott, hogy a kedves szerző panaszkodik a dohányzás és az alkoholfogyasztás korlátozására, majd később arra, hogy nem lehet megélni ebben az országban.

Nem török pálcát a dohányosok felett, mert mindenkinek joga van úgy megölni magát, ahogy akarja. De azt mindig nagy csodálattal néztem, hogy hogyan lehet embereknek pénzük naponta egy-két doboz cigarettára. Megspórolják. Máshonnan veszik el. A cigiről nem mondanak le, inkább másról mondanak le helyette. Rendben is van, mindenki tegye.

De azért ne tessék már sírni, hogy milyen nehéz megélni, amikor naponta 1-2 ezres azért csak akad a cigire meg a sörre! Havonta 60 ezres erre a két dologra? Hát tessék csak, de könyörgöm: ne tessék sírni!

 

Csendrendelet van az éjszakai vendéglátóiparban? Már bocsánat, de ezzel megint mi is a baj? Az a baj, hogy olyan helyeken, ahol mások laknak, élnek, bizonyos idő után nem lehet dajdajozni?

Kérem szépen, azok a mások, akiknek a pihenését megakadályozza a dajdaj, nos ők azok, akik azért szeretnének pihenni, mert másnap mondjuk dol-goz-ni kellene menni. Mert aznap dol-goz-ni voltak és esetleg fáradtak.

Tudom én, hogy lehet élni segélyből is, meg lehet a becsületes munka helyett csalni, lopni, hazudni is. Lehet termelés és alkotás (lásd: a semmiből csinálunk valamit) helyett mondjuk a másodlagos dolgokból is élni. Lehet nyitni kocsmákat ezerszám és elszedni a "szegény sanyargatott nép" pénzét.

De ne tessék már sírni, hogy éjfél után aludni szeretne a dolgos ember!

Meghogy nálunk a legdrágább a megélhetés? Hát, ha elfüstölöd meg eliszod a pénzedet, akkor lehet. De amúgy meg menjél már át csak egy országhatárnyit nyugatra, aztán majd beszéljük már meg, hogy mi is a drága. És hogy ők a drága cuccokhoz képest többet is keresnek? Akkor menj már el egy határnyit bármelyik másik irányba, aztán beszéljük meg, hogy kik élnek jobban! Mi, vagy a románok-ukránok-szlovákok-szerbek-horvátok?

 

Meghogy a felsőoktatásban nincs esélyegyenlőség? Erről igazából akkor mondhatnál véleményt, ha jártál volna felsőoktatási intézménybe... Nem vettek fel? Aztán miért nem? Csak nem azért, mert tanulás helyett cigiztél a suli vécéjében meg ittál a sarki kocsmában? Csak nem azért, mert lusta voltál leülni és ta-nul-ni?

Vagy azt gondolnád esélyegyenlőségnek, hogy a buta és az okos is egyforma esélyekkel induljon? Eszednél vagy?

Figyelj már! Ha nem adott elég észt neked a teremtő, akkor van ám még egy jól bevált módszer az érvényesülésre. Úgy hívják, hogy szor-ga-lom! Ha neked nehezebben mennek a dolgok, akkor két dolgot tehetsz: az egyik, hogy többet foglalkozol azzal, ami nehezebben megy. Ez a szorgalom része. A másik, hogy olyasmit keresel, ami neked könnyebben megy. Ezt javaslom egyébként inkább neked. Mert ami könnyebben megy, abban több lesz a sikerélményed. Olyan pedig NINCS, hogy neked semmi nem megy könnyen! Egyrészt valószínűleg lusta voltál keresni, a sült galambok meg nem nagyon repkednek manapság - bár gyerekkoromban sem nagyon repkedtek -, másrészt csak azt hiszed, hogy másnak könnyű és csak neked nehéz. MIN-DEN-KI-NEK nehéz. Hacsak apuci nem teszi a feneked alá a lakást, kocsit, állást a családi cégben, akkor a sikerért meg kell dolgozni.

Nem kocsmázni, vagy nem mindig kocsmázni.

És ha már felsőoktatásról esett szó: hulljon is ki a francba az összes olyan szarházi, aki egyetemistának tartja magát, de soha életében egy percet nem tanult semmire. Belőlük igenis soha ne legyen mérnök, orvos, tanár. Az én házamat ne építse, az én szívemet ne műtse és a gyerekeimet ne tanítsa az, aki végigbukdácsolta az egyetemi éveit kegyelemkettesekkel. Belőlük legyen melós. Nem kötelező tanulni, a kétkezi munkára is nagy szükség van ám...

 

Hogy 20-30 év múlva nem lesz nyugdíj? Mit érdekel az téged? Addigra ugyis szétiszod a májad, vagy elvisz a tüdőrák... Egyébként meg úgyis elcsalod az adódat, a tébédet meg a nyugdíjjárulékodat... Akkor meg miből várnál nyugdíjat. Persze egy percig sem gondolkodsz, amikor megkérdeznek, hogy minimálbér és zsebbe ugyanannyi tisztán (adózatlanul), vagy teljesen bejelentett állásod legyen-e? Olyankor nem reklamálsz a nyugdíjad miatt...

Tudod mit? Nekem lesz nyugdíjam. Nam az államtól. Onnan, hogy tanultam és dolgozom szorgalmasan. Onnan, hogy a cigi árát inkább befektetem. Meg onnan, hogy egy kezemen meg tudom azt is számolni, hányszor van alkohol a kezemben évente.

Onan, hogy nem cseszem el a pénzemet pillanatnyi örömökre.

Mert felelősséggel élek és az életben megtalálom az örömöt. És annyit azért hadd segítsek, hogy nem az ital, nem a cigaretta és nem a drog az, ami örömöt ad.

 

Aztán lehet szidni a politikusokat, de egyben ez kényelmes dolog is ám. Rájuk fogni mindent. Ők tehetnek mindenről.

Te nem vagy hibás. Semmiben.

Nem védem őket, szinte minden politikus szarházi, de azt se feledd el, hogy MI választottuk őket. Mi adtunk nekik a szavazatainkat. Minket csapnak be és használnak ki, ha hagyjuk...

Senki mást nem okolhatunk ezért, csak magunkat. Pártállástól függetlenül... És ne legyen illúziód: MIND ilyen. Csak a saját érdekei és a hatalom foglalkoztatja őket. Ha arra vársz, hogy majd ők tesznek valamit, amitől neked majd jobb lesz, hát várhatsz...

 

És hogy nincs Magyarországon kötelező katonaság és sorozás? Hogy jön ez ide? Amúgy meg minek?

Hogy az majd megneveli a fiatalságot? Hogy ott majd megtanulja?

De mit?

Hogy hogyan lógjon reggelitornáról? Hogyan találjon azonnal tíz indokot arra, miért nem lehet valamit megcsinálni?

Szóljon, aki úgy érzi, hogy a sorkatonai szolgálata alatt bármi értelmes dolgot csinált!

Hamis nosztalgia van az emberben a sorkatonai évek iránt, ami főként abból táplálkozik, hogy akkor még FIATALOK voltunk. Az idő mindent megszépít, miközben a sorkatonai szolgálat gyakorlatilag egy teljesen elpocsékolt év (vagy másfél, vagy kettő), miközben masszív-passzív szívás.

De megneveli a gyereket?

Ha nem mondták volna: neked kell(ene) megneveli (mondjuk a kocsmázás helyett)! Neked kell(ene) a gyerekednek példát mutatni, nem egy idegennek. Nem egy őrmesternek...

Minek katonaságra kényszeríteni olyat, akinek ez alapvetően ütközik a személyiségébe? Minek egy éppen induló karriert kettétörni? Minek, ha lehet(ne) ezt profi módon is csinálni, töredék pénzeken?

De leginkább: minek mondasz olyasmiről véleményt, amiről NEM LEHET véleményed. Amiről látszik, hogy (katonaságnál maradva)lövésed sincs hozzá?

 

De ha már megkérdem: egyébként meg miért mondasz véleményt, ha amúgy egy ökör vagy? Ha logikusan fogalmazni, de még gondolkodni sem vagy képes?

 

Szóval nagyjából ennyi a bajom az ilyen, hetet-havat összehordó baromságokkal.

Áligazságokkal.

Csúsztatásokkal.

 

Röviden ennyi.

Lecsó

Én nagyon gyűlöltem a lecsót gyerekkoromban. Éppen ezért úgy 19 éves koromig meg sem kóstoltam. Voltak más, kedvenc ételeim. Ettem inkább azokat és rá sem lehetett venni, hogy a lecsót kipróbáljam.

Mondták sokan, hogy az ember ízlése változik és lehet, hogy olyan dolgokat is megszeret, amikkel előtte a világból is ki lehetett volna kergetni.

Én nem hittem nekik. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy én azt az összeaszott paradicsomokat meg szétvagdosott, fonnyadt paprikákat összekutyuló valamit valaha megszeressem.

Lehetetlen!

 

Aztán úgy 19-20 éves koromban egyszer nagyon éhes voltam, semmi nem volt otthon így próbaképpen mégis rávettem magamat.

Nem szépítem a dolgot, bezabáltam vagy egy kilót és majdnem kipukkadtam. Nem tudom, velem gyerekkoromban mit etettek lecsó címén, vagy helyesebben mire emlékeztem gyerekkoromból, de ez más volt.

És mivel anyukám évtizedek óta ugyanúgy csinálja a lecsót és egyébként a lecsóban nagyon variálni sem lehet semmit, azt hiszem tényleg az én ízlésem változott meg és azok az ízek, amik régen nem tetszettek, közben megtetszettek.

 

De nem gasztronómiai blogot szeretnék indítani. A lecsós dolgot csak azért hoztam fel, hogy elmagyarázzak általa valamit.

 

Nem kisebb dolgot, mint a szerelmet.

 

Mert a szerelem olyan, mint a lecsó.

 

Nekem (is) megvan (megvolt) egy konkrét nőtípusom. Nem a kinézetre gondolok elsősorban, bár arról is volt határozott elképzelésem.

Inkább a viselkedésre gondolok. Kár tagadni - meg persze minek is -, az embernek megvan az a nő - valószínűleg a nőknél meg az a férfi - ideál, akire bukik.

És amikor az ember fiatalon ismerkedik, mindenkiben ezt az ideált hajszolja.

Úgy is mondhatnám, hogy egy jól behatárolható körön belül választ.

 

És ez nagy hiba!

 

Mert ahogyan a lecsót megszeretheti az ember, úgy nagyon könnyen megszerethet egy olyan nőtípust - vagy férfit -, aki korábban nem állt közel az ízléséhez.

 

És szerencsére én nem csak a lecsóval jártam így, hanem a nőkkel is.

 

És biztos vagyok abban, hogy egy életre boldogtalan lettem volna, ha ragaszkodom azokhoz a nőkhöz, akik az ideálomat képviselték ugyan, de mind tönkretettek volna.

 

Helyettük - nagy szerencsémre - megismerkedtem "Életem Lecsójával".

 

Dehát én szerencsés vagyok. Vagy nem?

Na, ezért írtam ezt a blogot!

 

Mert Te, aki esetleg boldogtalan vagy és egyik rossz kapcsolatból mész a másik rossz kapcsolatba gondoltál-e már arra, hogy talán rosszul választasz? Hogy akit magadnak valónak gondolsz, az egyszerűen nem való hozzád? Hogy azok között, akiknek esélyt sem adsz, esetleg ott lapulhat a Te "lecsód"?

Ha nem, akkor javaslom, hogy gondold ezt meg!

Néha kóstolj bele olyan dolgokba is, amiket korában nem szerettél.

És ez főleg igaz a szerelemre is...

A 2013. jobb év lesz?

Nem vágyom erre. Azt szeretném, ha nem lenne rosszabb, mint a 2012. volt.

Ilyenkor, év elején illik fogadalmakat tenni. Én csak egyet tennék, amit ha sikerül betartani, akkor ezer fogadalommal is felér.

Ez pedig az lenne, hogy minden körülmény ellenére élvezni fogom az életet idén. Idén is!

Nem mintha az előző évben nem élveztem volna, de idén tudatosan törekedni fogok erre.

Nagyon fontos felismerésem az, hogy az élet pont ez. Amit most élünk. Nem lesz jobb, nem lesz más. Nem jön semmilyen csoda. Nem leszünk gazdagok, nem nyerünk a lottón. Nem leszünk szebbek, nem leszünk okosabbak, nem leszünk fiatalabbak. Semmi nem fog változni.

Legalábbis annyira, hogy attól az élet látványosan jobb legyen.

Így aztán ezt kell élvezni, ami jutott.

Nem panaszkodom, nem negatív gondolatok ezek. Pont ellenkezőleg.

Azt hiszem, meg kell tanulni tényleg örülni a pillanatnak és elhinni, hogy ez így ahogy van, jó.

Mert az.

Hiába olyan a világ, hogy folyamatosan rettegésben akar tartani minket, nem szabad félni. Az élettől meg főleg nem szabad félni.

Az élet olyan, amilyet az ember választ magának. Igaz vannak dolgok, amiket nem irányíthatunk, de vannak, amiket igen. És az a feladatunk, hogy azokat a dolgokat, amikre befolyásunk van, a magunk kedve szerint alakítsuk. És ettől lesz az élet jobb, vagy rosszabb. A mi döntésünk ez.

És akárhogy is nézem, jó az élet! Jó az életem. Szeretem.

Vannak benne sarokkövek, amik az alapot megadják és ezek mellett kisebb történések, amelyek csak a keretet adják hozzá.

De az a lényeg, hogy az alapok rendben vannak.

Mik is ezek az alapok?

Nos, a legfontosabb, hogy annyi évnyi keresgélés és annyi téves választás után végre az van mellettem, aki mellém való.

Szerettem a többi lányt is és nagyon sok szép napot töltöttem el szerelemben velük, de Ő... Ő bizony más. Pont olyan, amilyennek lennie kell. Pont olyan, aki boldoggá tesz engem.

Már csak arra kell vigyáznom, hogy én is boldoggá tegyem Őt. Nem kis feladat ez, de vállalom.

Nagyon fontos alap az is, hogy a családom csupa szerethető és engem szerető emberből áll. És nagyon fontos az is, hogy bár az élet nehézségei és a mindennapok szürkesége rányomják a bélyegüket a kapcsolatunkra, az alapvető szeretetet nem tudja semmi megváltoztatni. És remélem, hogy szépen rendeződnek a dolgok körülöttük is. Megérdemlik. Mindannyian.

Nagyon fontos alapot nyújtanak nekem a barátaim. Nem a haverokra gondolok, akikből sok van és akikkel el lehet baromkodni, hanem arra a pár, igazi barátra gondolok, akikre számíthat az ember és akik a bajban is mellém álltak és állnak. Azokra a barátokra gondolok, akikből érzem a felém sugárzó szeretetet. Akiktől feltöltődök. Nagyképűség lenne azt gondolnom, hogy Ti is úgy szerettek engem, ahogyan én szeretlek benneteket, de azért remélem. És azt tudnotok kell, hogy Ti is számíthattok rám. Ami tőlem telik, azt bizony megteszem értetek. Bármikor, bárhol. És ha nem is mondom vagy éreztetem eleget, de mindenképpen tudnotok kell, hogy milyen nagyra értékelem azt, ahogy elfogadtok engem az összes hibámmal együtt. Tudom, hogy vannak és tudom azt is, hogy nem dolgozom eleget a kijavításukon.

És azért vagytok nagyszerűek, mert megvan a magatok baja, de mégis van energiátok rám.

A következő alapkő a munka. Szerencsés ember vagyok, mert még mindig szeretem a munkámat. Helyesebben a munkáimat. Valamiből élni kell és sajnos nagyon kevesen mondhatják el magukról azt, hogy szívesen mennek be dolgozni. Ezen kevesek közé tartozom én is, mert a hivatásomat is szeretem és a másodállásaimban is sok örömet lelek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy azért kapok pénzt, amit elvégezni nem fáradság számomra.

Igaz, az év végén kicsit összejöttek a dolgok és ezért néha hulla fáradt voltam, de 2013-ban nem fogom ennyire túlvállalni magamat. 

(Itt jegyzem meg, hogy nem negatív voltam én kérem, hanem HULLA. Ha valaki, valaha dolgozott már annyit, amennyit én, főleg  október-november-decemberben, az tudja, a többieknek pedig meg sem próbálom elmagyarázni. Ráadásul minderre rájött egy költözés és egy életmódváltás és az ezzel együtt járó stressz. Nem volt tehát könnyű időszak ez, de talán vége.)

Idén megtalálom az egészséges egyensúlyt a munka és a pihenés között és ahogy jönnek a tavaszi napsütések, a Dunakanyar is sokkal jobb hely lesz majd.

És ez az utolsó sarokkő. Az életünk ezer apró helyszíne. Ahol az élet zajlik. Hihetetlen, hogy miként voltam képes eddig élni Budapesten... És egy nagy ökör voltam, hogy nem léptem meg ezt a kiköltözést már sokkal hamarabb. Remélem, hogy ez az életforma hosszútávon is tartható lesz majd, mert nagyon tetszik. 

Imádom Szobot. Imádom a csendet, a nyugalmat. Még a kutyaugatást is imádom. Imádom a normális szomszédokat, az udvarias és nyugodt embereket. Imádom az utcánkat és órákat elálldogálnék az ablakban, gyönyörködve a látványban. Pedig semmi extra nincs ám benne...

Imádom a Dunát, mert ezer arca van. Imádom az Ipolyt, mert titokzatos. Imádom a Börzsönyt és A Duna túlpartján a Visegrádot és a Gerecsét. 

Imádom az összes környékbeli várost még most is, amikor minden kopaszabb és szürkébb. Még most is, amikor minden sárosabb. Még Szlovákiát is imádom és az ott élő, nálunk sokkal magyarabb embereket főként.

Imádom "a házat" és azt, hogy van tér. Van helyünk élni benne. Imádom már most is, pedig lesz rajta mit javítgatni.

És nem azért, mert az előző tulajdonosok igénytelenek lettek volna.  Ellenkezőleg. Pont azért döntöttünk emellett a ház mellett, mert alapvetően pont ilyen házat szerettünk volna. Pont ilyen elrendezésűt, pont ekkorát, pont ilyen környezetben és pont ennyiért. Szép kis házat vettünk tőlük és nagyon örülök, hogy a sok nehézség ellenére is összejött ez az adás-vétel. Örülök, hogy bár sokszor kedvem lett volna, de mégsem adtam fel. Hogy végignyomtuk a bürokrácián és végül csak sikerült költöznünk. Nem volt könnyű, de megérte.

Szóval jó kis ház ez, és azért kell csak rajta dolgozni, mert mi mások vagyunk. Nem jobbak vagy rosszabbak. 

Mások. 

Mások az igényeink, más az ízlésünk. Én magam ráadásul bizonyos dolgokban maximalista is vagyok, így olyasmit sem tudok elviselni, ami nekik már fel sem tűnt. Ami a legtöbb embernek fel sem tűnik.

De alapvetően egy nagyon szuper kis házat sikerült megvennünk, amiben nagyon sok fantázia van és ami a legfontosabb: a normális élet lehetőségét hordozza magában.

Ha kialakulnak a dolgok és erőnk és egészségünk is lesz hozzá, akkor itt lehet normálisan, nyugodtan, szépen élni. És ez a lényeg.

Úgyhogy visszatekintve 2012-re azt kell mondjam, hogy soha rosszabb évünk ne legyen. A nehézségek pedig azért vannak, hogy az ember legyőzze azokat és igazán az tudja értékelni a sikereket, aki megdolgozott értük. Harcos év volt 2012. és nincs illúzióm, hogy harcos év lesz 2013. is, de állunk elébe!

És bár zord a harc, de megéri a világ...