Nem illik hozzád...

Ne vegyél Suzukit, mert nem illik hozzád! Valami ilyesmi érvvel próbált lebeszélni az egyik barátom, amikor elhatároztam, hogy megunva az elmúlt évek sorozatos szívásait, veszek egy megbízható, olcsó, olcsón fenntartható autót.

Az előzményekről annyit, hogy életem egyik legnagyobb hibáját követtem el akkor, amikor a vadiújan vásárolt, minden csavarjában jól ismert, megóvott 6 éves autómat, egy Peugeot 206-ost eladtam - elpotyáltam -, hogy vegyek egy használt, nagyobb autót.

Több logikai bakugrás is volt a dologban, de ilyen az, amikor az ember érzelemből dönt anyagi dolgokban.

Szinte mindegy, hogy az az érzelem a szerelem, vagy éppen a gyűlölet: semmi helye nincs a pénzt érintő döntésekben.

Én többször is elkövettem azt a hibát, hogy érzelemből döntöttem. Autóknál főleg.

Az elébb említett esetben beleszerettem abba a fos 407-es Peugeotba, ami aztán 7 azaz hét évig keserítette az életünket. Úgy is viselkedett, mint egy hálátlan szerető. Hiába adtam meg neki mindent - márkaszervizbe hordtam még 10 évesen is -, soha nem volt jó.

Ha belegondolok, az eltelt 7 év alatt nem volt egy perc sem, amikor minden működött volna rajta.

A mélypont akkor volt, amikor végre kifizettük - hab a tortán, hogy svájci frank hitelre vettük, ha összeszámolom a végére 7 azaz hét millió forintért, ennyit fizettünk vissza, mire letelt a 2,7 millás kölcsön, de ez nem egyedi eset és nem is panaszkodom, csak megjegyzem... -, és ha már kifizettük, gondoltam megcsináltatom az utolsó hibáját is, azaz lecseréltettem a kagylósra kopott hátsó gumikat. Az autó onnantól szépen suhant, tehermentesen... nem egészen 10 kilométert, mert még aznap délután, elhúzva a tetőablak alatti redőnyt, azt láttuk, hogy keresztbe van repedve a tetőablak. 300 ezres lett volna cserélni...

Itt érzelmi döntés következett, röviden ennyi: takarodj!

Az árának a feléért számíttattam be egy másik autóba. Onnan tudom, hogy rögtön másnap ki is tették dupla annyiért, aztán aznap le is vették, mert el is kelt.

Nem érdekelt, mert nem racionális síkon mozogtam. Ezt mutatja az is, hogy vettem helyette egy Mercedes Vaneot.

Ahogyan más márkáknál, a Mercedesnél is van alja. Mivel elég sokat jártam vele Merci szerelőkhöz, a végén már csak felvilágosítottak, hogy az A és B Merci, az nem Merci. Hanem fos. Idéztem, szó szerint. Amikor ezt már egy hivatalos Merci szervizben mondják...

Nos, az elmúlt egy év alatt költöttem rá eleget.

Persze voltak előnyei, mert nagy volt, meg automata, meg dízel, de nem működött soha megfelelően. Folyamatos szívások és 50-50 ezresenként eldobált javítási költségek után betelt nála is a pohár, amikor a nyár elején a váltó - automata - kulissza romlott el (60 ezres), majd most a nyár végén a motor oldali elektronika.

150 ezres lenne.

Elhatároztam, hogy nem hozok érzelmi döntést az autóval kapcsolatban - mert akkor szétverném egy tízkilós kalapáccsal, vagy felgyújtanám -, hanem adok időt átgondolni, mi legyen vele.

Addig is, veszek egy olyan autót, amivel tuti nem lesz gond.

Használtat soha többet ebben az életben. Ez az egyetlen biztos dolog jelenleg.

Először azt kellett eldönteni, hogy milyen összegért engedhetünk meg magunknak autót. 

Egy barátom anno azt mondta nekem, hogy nem az autó ára a lényeg, hanem az, hogy havonta mennyibe kerül.

És ebben igaza van.

Hiába csak 2 milla egy kocsi, ha havi 100 ezresért tudod csak megvenni és lehet 4 milla is egy autó, ha havonta viselhető összegért lízingelheted.

Így határoztam el, hogy ezúttal kis autót veszünk.

Na nem nagyon kicsit, de nem is egyterűt.

(Zárójel: majdnem vettem egy Dacia Lodgy-t. Szerencsére 35% kezdőrészlettel lehetett volna csak elhozni, így hamar lemondtunk róla. Zárójel bezárva.)

Ekkor került képbe a Suzuki Swift.

Az autózás legalja. Gondolja a legtöbb ember és gondoltam én is pár éve még.

Mert a Suzuki Swift volt az a kocsi, amiben még kalaptartó sem volt... De telik az idő.

A családomban szépen lassan mindenkinek Suzukija lett és bár sokféle van közöttük, az egyik közös pont, hogy soha, semelyikkel nem volt baj. Wagon R+, Swift vagy Ignis: a szervizek vicces összegekért mennek. Rálátásom volt hát a Suzukira, mint márkára. A szüleim is a régi Swiftet nyúzzák, már a másodikat és az elsőt is csak kiütni tudták alóluk (nekik ment egy barom 70-es táblánál 90-nel, de kisebb sérülésekkel megúszták). A Húginak jelenleg a harmadik van. Egyiktől sem hiba miatt vált meg, a Wagon R+ akkor került eladó sorba, amikor a britekhez ment dolgozni és nem tudta magával vinni, de ez a kocsi éppen nagybátyámnál tejesít azóta is és szuper. Az előző Swiftjét meg alóla is kiütötték, egy körforgalomban, de ő is épségben szállt ki belőle. Ha venne, Húgi is megint Suzukit venne. Örült is, amikor megmutattam neki a Nusikát.

Ilyen előzmények ellenére azért soha nem gondoltam volna, hogy valaha is egy percre elgondolkodok a Suzukin, mert nekem kicsit kevés volt bennük az extra. Ha barátom nem ad a kezembe egy árajánlatot egy Suzuki kereskedőről, még ma is ezt hinném.

Elsőre persze azt gondoltam, hogy kandi kamera.

Mert azon az árajánlaton egy fullextrás kocsi volt, 3 milla alatti áron.

A barátom elmondta, hogy az a trükk, hogy vagy részletre kell venni a kocsit, vagy használt kocsit kell beszámíttatni és akkor majdnem egy millát elengednek a listaárból.

Így lesz a 4 millás Suzukiból 2,9 millás Suzuki. És ezt szinte senki sem tudja.

Persze még ekkor sem gondoltam komolyan. De amit a papíron olvastam, az azért felpöckölte a gondolataimat.

Elkezdtem megnézegetni a teszteket és az írásokat az új Swiftről és azt láttam, hogy senki nem írt semmi olyat róla, ami engem zavarna.

A népítéleten sem találtam semmit (olyan weboldal, ahol tulajdonosok írnak a kocsijukról, érdekmentesen és ahol ami szar, meg is kapja a magáét. Itt olvashatod el, hogy én mit írtam az én Peugeotomról: http://nepitelet.hu/autok/peugeot/407_2004/eletem_megnyomoritoja/).

Szóval senki nem írt a Swiftről rosszat, így adtam neki egy esélyt.

Kíváncsiságból elmentem hát a közeli Suzuki kereskedésbe és azt láttam, hogy a legutolsó szériás Swiftben, bőven 3 milla alatt benne van minden. Legalábbis minden, ami nekem kell.
A teljesség igény nélkül: ledes menetfény, tempomat, klíma, minden ablak elektromos, elektromos szervókormány, ISOFIX gyerekülés, 7 légzsák (térd légzsák is) és emiatt EURO NCAP 5 csillagos (legmagasabb) törésteszt. Nameg MP3-as rádió USB csatlakozóval. És nem utolsó sorban ugyebár automata váltó. De erről később.

Ekkor jött az az érv, hogy nem illik hozzám.

Merthogy kicsi.

És itt tettem meg egy, szerintem felnőtthöz méltó gondolkodásbeli váltást: nem azt néztem, hogy esetleg egyszer majd milyen autó kell nekem, hanem azt, hogy MOST milyen kell.

Mert nagyjából 10 éve járunk - és szívunk - olyan autókkal, amiket egy lehetséges élethelyzetre, az érkező gyerekre számítva vásároltunk.

A gyerek meg nem érkezett.

Úgyhogy úgy döntöttem, hogy magunknak veszünk kocsit mégpedig olyant, ami nekünk, kettőnknek megfelel.

Aztán amikor jön a gyerek - mert jön, ez tuti biztos - akkor majd kitaláljuk, hogy mi legyen.

(Úgyhogy nyugi: nem azért vettünk kicsi autót, mert feladtuk.)

Persze mielőtt döntöttem, jól megnéztem a konkurenciát. Ami nincs egyébként.

Mert ezen az áron még csak hasonló autót sem fogsz kapni.

Azért, hogy ráteszik egy másik (sokak szerint jobb) márka jelzését, azt kell vállalnod, hogy nem lesz benne fele cucc sem. Emellett gyengébb, megbízhatatlanabb, drágábban fenntartható autót tudsz csak venni.

Miközben a Suzuki Swiftben minden benne van, addig 300 és 500 ezressel drágább kategóriatársakban nevetségesen nincs benne pár alap dolog.

(Ha érdekel, szívesen kifejtem, miben több, mint az összes hasonló árú kortárs kocsi...)

Elég az hozzá, hogy miután megnéztem és beleültem minden hasonló autóba, végül elhoztam ezt.
Mert beleülve meg úgy éreztem, hogy egy nagy autóban ülök. Varázslat, de ez a kocsi kívülről kicsi, belülről meg nagy. Egyedül a csomagtartója nem elég, de mivel mi ketten utazunk többnyire, az egész hátsó ülés csomagtartó. Nameg 30 ezresért van 300 literes tetőbox, ha nagyon megszorulna az ember. 

Egyetlen dolog zavart a Merciből átülve: nagyon megszerettem az automata váltót amott. Igaz, a Merci automata megszívatott, de amikor működött, imádtam.

A végső döntést akkor hoztam meg, amikor kiderült, hogy automata váltós Swiftet lehet venni 350 ezressel drágábban, azaz 3.3 milla körül. Körbekérdeztem és egy ismerősnek volt egy automata Swiftje. 7 évig gond nélkül járt vele, napi közlekedésben. Zéró probléma. De ezt olvastam máshol is.

A konkurenciáknál - és ezért nem is konkurencia valójában egyik sem - az első automata váltós változat bőven 4 misi felett kezdődik.
Pont, pont, pont.

Hogyan zajlott a dolog? Ez a következő hihetetlen rész a történetben.

Pénteken döntöttem, hogy kell a kocsi. Pénteken 9-kor töltöttük ki a hitelkérelmet, aztán mentem a dolgomra. 40 perc múlva (!!!) szóltak rám, hogy megkaptam a hitelt, és menjek vissza, mert lehet pörgetni az ügyet. 10-re ki volt töltve minden.

Következő szerdán megjött a kocsi a kereskedésbe, de nem volt ott az ügyintéző, mert továbbképzésen volt. Pénteken töltöttük ki a papírokat (lízingszerződés) és még pénteken délután elküldte a bank a pénzt a kereskedésnek. Hétfőn megjött a pénz a kereskedésbe és lehetett intézni a forgalomba helyezést. Ekkor lebetegedett az ügyintéző és a kollégája vette át az autó dolgait. Közben bekötötték a nyomkövetőt, ami mindegyik kocsimban van, mert olcsóbb, mint egy vinnyogós - semmire sem jó - riasztó. Belekerültek az ajándékok (légterelő, szőnyeg, KRESZ készlet), megcsinálták a nullrevíziót.

Csütörtökön átvettem a kocsit.

Azaz nem egészen két hét alatt zajlott le minden úgy, hogy volt benne betegség és továbbképzés is.

Valahogy így kell ezt csinálni.

Összehasonlításképpen: anno a Peugeot 206-ost 4 azaz négy hónap alatt vettem át és próbarendszámmal jártam még egy hónapig, mert akkor sem sikerült teljesen mindent elintézni.

Szóval megvannak az előnyei annak, ha Magyarországon, konkrétan 40 kilométerre gyártott kocsit vesz az ember. És vicces, hogy egy ennyire kapós modellnél is így tartják a határidőket.

Nagyon fontos, hogy nem kötöttem kompromisszumot, azaz nem egy szalonban álló autót vettem, hanem pont olyat, ami nekem kell.

Pont olyat.
És itt vége is lehetne a bejegyzésnek, de most jön a lényeg.

Miért írtam le ezeket a dolgokat?

Mert vannak tanulságok, amiket szeretnék megosztani veletek:

1. Az olcsó kocsi drágább. Használt autókkal mászkáltam az elmúlt 10 évben és folyamatosan szívtam és leosztva többe kerültek, mintha egy lízing részleteit fizettem volna egy garanciális, új autóra. Ráadásul mindig 5-10 évvel ezelőtti szinvonalba űltem bele és most szembesültem vele, hogy 2016-ban hol tart az autógyártás. A fullextrás 5 éves kocsiban nincs az benne, ami egy közepes felszereltségű új autóban benne van. Legalábbis azok közül az extrák közül, amik nekem fontosak. Következtetés: soha többet nem veszek használt kocsit...

2. Ott tart Magyarország, hogy az autószerelők nagy része kiment külföldre, akik maradtak, azoknak a nagy része kókler, nagyképű köcsög. A pár normálisra meg heteket kell várni, mert szétszakadnak a sok melótól. Amikor végre bejutsz, rohammunkában végzik a javítást és óhatatlanul hibáznak. Amelyikük normálisabb, az kompenzál, a többi sunnyog. Véletlenül eltört műanyag, elnézett viszkozitású olaj... csupa kellemes dolog. A csúcs az volt, amikor a megkérdezésem nélkül megcsináltak egy 524.517,- forintos javítást, tudva, hogy úgysem fogom szétszedetni... Szóval ha használt autód van, ezeknek a viszonyoknak vagy kiszolgáltatva. Köszi, nem kérek belőlük! Következtetés: soha többet nem veszek használt kocsit!

3. Minden használt autómon szép haszonnal adtam túl. Mármint szép hasznot hozott azoknak, akik megvették. Lehúztak mindig, mert tudták, hogy kell a pénz és ezért olcsóbban oda fogom adni a kocsit. Eddig így is volt, de most nem így tettem. Itt maradt a Merci is és ha egy év alatt, akkor egy év alatt fogom eladni. Nem vagyok kényszerhelyzetben, mert van egy megbízható új autóm. Nagyon magabiztosan fogom elküldeni azokat a vevőket, akik le akarnak húzni. (Szerkesztve: meghirdettem a Mercit, egy óra múlva jött egy vevő, aki tutira ígérte, hogy elviszi, másnap eljött, megnézte, elvitte. Egy óra alatt adtam el. Lehet nekem is szerencsém?)

4. Úgy vettem a kocsit, hogy a lízing hamarabb lejár, mint a garancia. Így az autót még garanciával fogom eladni, hamar és jó áron. Vehettem volna kevesebb havi törlesztővel is, de pont ezért nem tettem. Mert amikor lejár, azonnal cserélem le egy másik új kocsira. És ha a Jóisten is megsegít, ez így is lesz ezután. Soha többet nem veszek használt autót...

5. Olyan cascót kötöttem, ami mindent fedez. A Suzukinak van saját cascója, a 100.000,- önrész mellett havi 5 ezresért egy eseménynél visszaadnak a 100 ezresből ötvenet. Azaz valójában egy 50.000,-es önrészű cascót vettem egy 100.000,-es áráért...

6. Természetesen benne van a pakliban az is, hogy baja lesz a kocsinak. Amit lehet, megpróbálok kivédeni, így nyomkövető van benne, meg van jelölve UV-védelemmel és van benne egyedi lopásgátló is, amit senki nem ismer. Így is el lehet lopni, de az esélye ennek elenyésző. Ha mégis, ugorj az 5. pontra.

7. Megtörténhet, hogy én töröm össze az autót. Bár eddig soha nem okoztam balesetet, benne van ez is a pakliban. Ha ez bekövetkezne, ugorj az 5. pontra.

Összegezve tehát az az autó illik hozzád, amelyikről Te úgy érzed, hogy hozzád illik. Mindenki más véleménye mellékes.

És én most úgy érzem, hogy 2016. szeptember közepén jobb döntést nem tudtam volna hozni.

És ez a lényeg!
Úgyhogy amikor azon gondolkodsz, hogy egy olcsó, megbízható, jó kocsit akarnál venni, ha rám hallgatsz, menj be egy Suzuki szalonba...

Cirkuszjegyet ajándékba - avagy nem is baj, ha a gyerek rosszul tanul

Több kollégám is meséli, hogy a gyereke a jó bizonyítványért cserébe ingyenes cirkuszjegyet kapott ajándékba az iskolától.

Hogy milyen rendesek ezek az iskolák! Tényleg értékelni kell a gesztust és valószínűleg azért látok megint mögé valami rosszat, mert egyrészt nincs gyerekem - jelen esetben ennek kifejezetten örülök, de erről majd később -, másrészt azért, mert Magyarországon vagyunk és így szinte biztos, hogy mutyi van a dologban, harmadrészt meg azért, mert úgy utálom a cirkuszt, ahogy van. Ez utóbbi egyébként egy tiszta érzés bennem, semmi vegyes érzelem nem keveredik közé.
De nézzük szépen sorjában!

1. A gyerek kitűnő, ráadásul számos tantárgyból dícsérettel. Ezért aztán kap egy cirkuszjegyet ajándékba. Mit csinálsz? Nem fogsz elmenni? Dehogynem! Nem okozhatsz a gyereknek lelki törést azzal, hogy megdícsérték, Te meg ezt anulálod azzal, hogy nem váltod ki a jutalmát. Sakk, matt!

Nade akkor hogy legyen? Tegyük fel, hogy Ti egy átlagos magyar család vagytok, azaz anya-apa-kétgyerek. Ebből ugyebár az egyik gyerek kapott cirkuszjegyet, az ő jegyét nem kell megvenni. Egyedül nem engedjük el, és hát amúgy sem vagyunk annyira bunkók, hogy ne örülnénk a gyerekkel együtt. Tehát menjünk el családilag! Na, a fővárosi nagycirkusz (direkt írom kisbetűvel, mert aki magát nagynak nevezi, az eleve nem lehet nagy és mint írtam is, utálom mint a bűnt...) weboldalán meg lehet kukkantani a jegyárakat. Ha nem akarsz a zenekar mellé, a színpad hátuljára ülni, akkor a minimum 3100 forint lesz anya jegye, még 3100 apáé és ha a másik gyerek nem volt kitűnő és nem kapott "jutalmat", akkor neki is kell vegyél 2500-ért. Eddig 8700 forintnál tartunk. Ha meg akarod adni a módját és eccerélünk alapon a legjobb jegyet veszed meg (amivel mellesleg a gyerek tényleg lát is valamit az előadásból és nem a kakasülőn kucorog 30 méterre a színpadtól), akkor a jutalom 4500+4500+3100= 12100 azaz tizenkétezer-egyszáz forintodba' lesz. Ha elhozod a nagyszülőket is, vagy ha több gyereked van, ezeket add hozzá szépen.

Még nem etté' pattogatott kukoricát vagy perecet, nem ittá' kólát és nem menté' el a Városligetig. Ha Budapesten élsz, valszeg van bérleted, de vidékiként bármelyik pályaudvarról minimum egy-egy átszállójegy kell fejenként oda-vissza, azaz 530x2x4= 4240 HUF oda-vissza az utazás 4 főnek. Ha vidékről jössz fel pestre, ehhez add még hozzá a MÁV vagy Volán jegyek árát. Azaz még csak elmentél a cirkuszig, megvetted a jegyeket a többieknek és máris 25-30 ezresed bánja. Ismétlem, még nem ettél pattogatott kukoricát vagy perecet. Ezeket nem javaslom a helyszínen vásárolni, mert aranyárban mérik őket!
Szóval az, hogy a gyerek kapott jutalmat, ennyiben van a családodnak.
2. Hogy mutyi van a dologban az több dologból is látszik. Egyszer abból, hogy nem minden iskola adott ilyen jegyeket, tehát az egész ismeretségen múlt. Azaz, aki haver, annak jutott, aki meg nem, az szerencsés. Az iskola persze jól járt, mert neki nem került pénzébe a jegy (mert nagy összegben le merem fogadni, hogy az fnc a naccirkussz adta ingyen), és mégis adott jutalmat az eminenseinek. Aztán hogy mutyi van a dologban az abból is látszik, hogy egy 2500 forintos ajándék miatt te további 10000 azaz tíz-ezer forintot költesz náluk és itt már meg is értetted, miért adták a jegyet "ingyen". Nem szívjóságból volt, ugye érzed?
3. És talán ez a legfontosabb: miért kell ilyen fondorlatokhoz folyamodni, hogy valaki betévedjen a "nagy" cirkuszba? Talán azért, mert olyan jó a műsor, hogy visszajárnak az emberek? Vagy inkább azért, mert ha vagy olyan hülye és a gyerek (feleség, barátok, iskola) unszolására beadod a derekadat, akkor is csak egyszer lehet ilyenre bepalizni és soha többet nem mész nem csak ennek az intézménynek, de semmi köralakú sátornak sem a közelébe.
Mert mi van a cirkuszban?
3.1. Bohócok. Igen, aki semminek nem jó, abból lesz a bohóc. Számos gyerek fél tőlük, de a legjobb esetben is szimplán nem viccesek, hanem szánalmasak, erőltetettek. A kedvencem az, amikor a bohóc a Te károdra viccelődik. És még csak le se csaphatod, mert hogy is nézne ki, hogy az agresszív apuka lekevert egy oltárit a szegény bohócnak. A bohócság csúcspontja számomra pedig az volt, amikor pont ebben a "nagy" cirkuszban két ilyen balfék semmirekellő behozott egy kígyót, jól körbemutogatták, majd amikor senki ne számított rá, kidobták a közönség közé... azt a kötéldarabot, amire közben "viccből" kicserélték a kígyót. Az volt a szerencséjük, hogy nem az én nyakam köré keveredett a madzag, mert egyrészt azzal folytottam volna meg mindkettőt, másrészt meg olyan pert akasztok a cirkusz nyakába, amiből azóta is jól élnék. A szerencsétlen nő, akit eltaláltak - azt hitte, hogy az igazi kígyót dobták ki - fél percig sikítozott, mire meggyőzték, hogy az nem kígyó, hanem egy darab kötél. Hogy közben becsúszott a bugyiba is valami, az biztos. Vicces mi?

3.2. Artisták, légtornászok. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a cirkuszban élőben megy minden. Legalábbis addig, amíg le nem esik valaki és ki nem töri a nyakát. Én magam semminél nem vágyom jobban arra, hogy élőben végignézzek egy ilyen balesetet, sőt ennél is jobban vágyom arra, hogy a kiskorú gyerekem végignézzen egy ilyet és egy életre szóló traumát szedjen össze vele.

 Persze vannak artisták, akik labdákat meg mindenféléket dobálnak (és leejtik természetesen), nameg vannak a guminők, akik mindenféle kitekert pózokban mutogatják magukat. Ezt mondjuk az apukák szokták élvezni, az anyukák kevésbé. De legalább kiderül, hogy rendben van-e a szekszuális élet a családban, mert ahol anya megsértődik, amikor apa nyála csorog, ott van ám baj. De hány ilyet látni...

3.3. Állatok és állatidomárok. Mit gondoltok, hogyan érik el azt, hogy az állat - legyen az macska, nagymacska, kutya, medve, elefánt, vagyakármi - azt csinálja, amit az idomár akar? Jutalomfalatokkal? Ugyan már királyfi! Hány éves vagy? Még hiszel a mesékben? Hát elárulom, hogy VERÉSSEL. Elég belenézni az állat szemébe és láthatod, hogy retteg.

Az állatidomítós számokat látva nekem ahhoz támadt kedvem, hogy ostorral ugráltassam a szadista idomárokat addig, amíg meg nem látom ugyanazt a félelmet a szemükben, amit az állataik szemében látok. A tanuláson kívüli időben persze olyan ketrecbe zárni őket, amilyenbe ők bezárják az állataikat. Persze lehet azt hazudni, hogy vannak modern módszerek, de verés nélkül egészen biztosan nincs "látványos" produkció. Az idomítós számok tehát számomra nem csodásak, hanem szánalmasak. Hogy az állatvédők hogy hagyhatják ezeket, azt persze nem értem.

3.4. Bűvészek. Na, a bűvészeket szeretem. Rajtuk legalább lehet röhögni, mert többnyire elcseszik a mutatványt. A "nagy" cirkuszban egy nagyon ismert magyar bűvésznőt láttam (annyira ismert, hogy egy találgatással kitalálod, kiről van szó, Anikó napon ünnepli a névnapját), aki - becsület szavamra - MIN-DEN trükköt elcseszett. Azóta tudom legalább, hogy azok a trükkök hogyan vannak, ha nem cseszik el őket. De hogy a gyerekemet megfosszam az illúziótól és ő is lássa a bénázásukat? És még fizessek is érte? Köszi, de nem! Hadd higgye az a gyerek, hogy van varázslat a világban...

3.5. Kifelejtettem valakit?

******

Nem tudom, sikerült-e megállnom káromkodás nélkül, de nagyon nehezemre esett...

Szóval bőven elég, ha egyszer a gyereked cirkuszjegyet kap ajándékba, onnantól nem is annyira fogod bánni, ha nem tanul olyan jól.
És mivel konstruktív vagyok, javasolnék is valamitt: ha a gyereked ilyen jutalmat kap, azt add olyannak, akire haragszol és a gyerekednek meg vegyél valamit a fentebb felsorolt pénzekből (vagy azok töredékéből), aminek tényleg örül! Hogy mit? Te ismered a gyerekedet, Te tudod...

Mire elég?

Mindig is szerencsés embernek éreztem magamat, de ma ez az érzés különösen erős.

Azért vagyok szerencsés, mert az élet és mindenféle felsőbb erők - amelyeket most nem részleteznék - valahogy mindig úgy alakítják a körülményeket, hogy én azokból a lehető legpozitívabban jöjjek ki.

Itt van példának a tegnapi és a mai nap. A történetről páran már hallhattatok, a többieknek röviden (bár a rövidségre én képtelen vagyok):

Van egy iskola, amelyben lassan 5 éve tanítok munkavédelmet. Többen jártatok is a csoportomba és valamiért a vizsgák után is érdemesnek tartottatok arra, hogy a további életetek része lehessek. Én ezt nagyra értékelem ám, még ha nem is mondom és a volt tanítványaim sorsa mindig érdekelt. Külön büszkeséggel tölt el amikor azt látom, hogy jó irányba indultatok és jól csináljátok a munkavédelmet.

Mert ezt lehet ám rosszul is csinálni és a tanítással nekem főleg az a célom, hogy aki tőlem tanul, az JÓL csinálja. Ezért tanítok főleg, soha sem a pénz motivált.

Ezt egy olyan ember, akit viszont csak a pénz motivál nem nagyon értheti meg.

Én egyébként el sem várom tőle.

Én annyit vártam volna el tőle, hogy ha másért nem, ezért az öt évért és azért a tíz osztályért, akiket - többek közt én is - a vizsgáig segítettem, legalább adjon tíz percet az értékes idejéből.

Amikor 2010-ben elkezdtem tanítani ebben az iskolában, még más idők jártak. Milyenek? Felsorolom:

1. Én például még Budapesten laktam, így a tanítást befejezve nagyjából 15 perc múlva már a lakásunkban voltam, 20 perc múlva pedig már pihenhettem is. Ma már - hála az égnek - nem Budapesten lakom, így nagyjából egy órát kell vonatozzak hazáig. Ez nem is lenne baj, de a vonatok minden óra 07-kor indulnak a Nyugatiból, így ha el akarom érni valamelyiket, akkor nekem háromnegyedkor bizony ki kell lépnem az iskola kapuján. Ha tehát valaki - a megkérdezésünk nélkül - fél órával későbbre tesz egy tanfolyamot, az nekem annyit jelent, hogy csak az egy órával későbbi vonatot érem el és azzal fél tizenegyre érek haza. Esti fél tizenegyre. Például ezt szerettem volna elmondani és megkérdezni, hogy nem-e lehetne-e vissza-e tenni-e a kezdést-e egy korábbi-e időpontra-e?

2. 2010-ben nem annyiba került az élet, mint ma. És ha azt nem is várom el, hogy a tisztelet díjam kövesse az inflációt, némi gesztust elvártam volna. Lehetett volna az bármi. Az iskolának lett szép új üveg teteje, lett szép új lift, a termekbe okostábla, a szomszédos utcában sikerült megvásárolni még egy épületet... etc. De a mi tisztelet díjunk emelésére valahogy sosem került sor. Még akkor sem, ha nem egy hallgató azért jött PONT ebbe az iskolába, mert tőlünk szeretett volna tanulni. Nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy az elmúlt öt évben SOHA nem is kértük a tisztelet díjunk emelését és MOST SEM ezért akartunk volna beszélni az igazgatónővel. Bármennyire is furcsa, mi SZERETÜNK tanítani és aki nem hiszi, az járjon utána, de NEM a pénzért csináljuk. A mi szakmánk (a munkavédelem) ugyanis olyan, hogy egy óra tanítás tisztelet díját 3 azaz három perc alatt keressük meg, ha elvállaljuk egy kisebb cég munkavédelmi feladatait. Ráadásul én évtizedek óta nem keresek már munkát magamnak, hanem a cégek keresnek meg engem. Ez nem nagyképűség, ezek tények. Persze mindezt nem kaptam az élettől, hanem megdolgoztam érte. Szép lassan jó lettem a szakmámban és ezért keresnek és hívnak meg. És ezért válogathatok is, kiket vállalok el. Mondtam, hogy szerencsés ember vagyok. Azért kezdtem el tanítani, hogy legyen pár olyan ember, aki tőlem tanulja meg, hogyan kell ezt csinálni. Nade nem mindenáron ám...

3. 2010-ben (és egészen ez év elejéig) amikor a hallgatók vizsgáztak, akkor 8 írásbelit írtak és 7 szóbelit feleltek le. Ha a vizsgán 3 tanár segédkezett, akkor egy tanárnak egy hallgatóból 5 vizsgaegység jutott. A vizsgáért vizsgaegységenként fizettek minket, 10 hallgatónál egy tanár 50 vizsgaegységért kapott fizetést. Eddig követhető?

Nos, idén mindez megváltozott. A vizsgára egy tanárt hívnak csak meg, így eleve kellemetlen egymás között elosztogatni, hogy ki és mikor legyen vizsgabizottsági tag. Nekünk hármunknak ez sikerült, de nem megy ám ez ilyen zökkenőmentesen minden iskolában és minden tanár között. Erről is mesélhetnék, de ezt most hagyjuk. A lényeg annyi, hogy még ha a tanárok ilyen jól ki is jönnek egymással, akkor is az a helyzet, hogy egy-egy tanárra csak három vizsgánként kerül rá a sor, azaz a vizsgáztatásért kapott díjat eleve oszthatjuk el hárommal.

Durva? Ha azt hitted, akkor most figyelj!

Az új vizsgarendszerben kap a tanár egy fix összeget, ezt tudjuk be annak, hogy a tanárnak kell összeállítania egy gyakorlati vizsgafeladatot. Erről egyébként korábban szó sem volt. Ahogyan arról sem, hogy amennyit az összeállításért adnak, azért én nagyjából 2 órát lennék hajlandó máshol dolgozni. A vizsgafeladat elkészítése ezzel szemben egy teljes hétvégémet vette igénybe, nagyjából 16 órát dolgoztam vele - mert hétvégén azért 8 óránál többet nem dolgozunk egy nap, ugye...

A fix összegen kívül - és most kapaszkodj!!! - a tanár hallgatónként 2 azaz kettő vizsgaegységért kap díjat úgy, hogy egyet a javított dolgozatokért, egyet pedig a szóbeli vizsgáztatásért. Az írásbeli dolgozatokról annyit, hogy azok mennyisége a korábbi dolgozatokhoz képest annyi, amennyi a régi rendszerben nagyjából 4-5 dolgozaté volt. E mellé jön, hogy a gyakorlati vizsgadolgozatokat is ki kell javítani. A gyakorlati vizsgadolgozat fajsúlya olyan, hogy a megírására a hallgató 90 percet kap, azaz háromszor annyit, mint amennyit anno az írásbelikre kapott, tehát vehetjük úgy is, hogy a tanár is egy háromszor akkora dolgozatot javít ki.

Tudsz még követni?

Azaz itt most hétszer annyit dolgozol ugyanazért a pénzért az írásbeli feladatokkal. 

A szóbeli vizsgán a hallgató 3, azaz három feleletet tesz, A és B és C tételekből. Azaz itt háromszor annyit dolgozol, mint amennyit fizetnek. 

Azaz a kijavítandó és meghallgatandó feleletek aránya a régi vizsgarendszerhez viszonyítva, egy hallgatóra levetítve 15:10 arányú, azaz ha egy tanár javított volna mindent anno, akkor 2/3-át dolgozza a munkának, hallgatónként.

Másként fogalmazva most 10 egységnyi munkára 2 egységnyi fizetés jut, míg régebben 15 egységnyi munkára 15 egységnyi fizetés jutott. A fajlagos fizetés tehát egyötödére esett le...

Egy vizsgáért összességében tehát hallgatónként egyharmadnyi pénz jár. Ezt kell elosztani még hárommal, mert ugyebár csak minden harmadik vizsgán kerül rád a sor.

Összegezve tehát a vizsgákért kapott összeg 1/9-ére, azaz egykilencedére esett vissza.

Mi a baj ezzel? Hát az, hogy nem éri meg a tanárnak elvállalni egy vizsgát.

Erre ugyebár az az iskola válasza, hogy azért volt kevés a vizsgáért kapott összeg, mert kevés volt a hallgató. Ez megint logikai bakugrás, mert ha több a hallgató, azzal a tanárnak ugyebár több a munkája, miközben minél több a hallgató, annál többet bukik hallgatónként a vizsgán. 

Sokszor veszteség az sok veszteség.

Mindez azt eredményezi, hogy ha nem tíz hallgatóval számolunk, hanem mondjuk egy nagyobbacska csoporttal, azaz mondjuk 30 hallgatóval, akkor a 30x5, azaz 150 vizsgaegységdíj helyett 50 vizsgaegységdíjat kapsz kézbe, és itt 100 vizsgaegységdíjat buksz. Ha egyedül tanítasz. De ha hárman tanítottatok, akkor az előző rendszerhez képest ezt el kell osztani hárommal. Így a kép a következő: 3x150 jutott volna az előzőben, azaz 450, ezzel szemben most jut 50. Azaz a három tanár 400 vizsgaegységnyi díjadat bukik el a három vizsga alatt. Ha ezt elosztjuk hárommal, akkor minden egyes vizsgán 133 vizsgaegységnyi díjat buksz el.

Azaz, minél többet akarsz markolni, annál kevesebb marad az ujjaid között.

Mindeközben a vizsgára delegált elnök ugyanannyit kap, mint te. Ezzel persze nincs is baj, hiszen övé a felelősség, ezt meg kell fizetni.

Viszont a vizsgára beül két kamarai tag, akik ugyanannyit kapnak, mint te, miközben annyi a dolguk, hogy odajönnek reggel, leülnek, elpogácsázgatnak, szorgalmasan isszák az ájszteját és délben szépen kitöltik a számlát. Ha elég ügyesek, még kérdezniük sem kell a hallgatótól, csak értelmesen bólogatni...

Nos, ezt is szerettük volna megbeszélni az igazgatónővel, de öt év ide-oda, nem fogadott minket...

Ehelyett mi történt?

A most induló tanfolyam előtt egy nappal közölte - helyesebben megüzente -, hogy mégsem mi kapjuk az új csoportot, hanem találtak valaki mást. Illetve gondolom (remélem) másokat, mert ugyebár egy emberre rábízni egy ekkora feladatot balgaság lenne.

Arról ne beszéljünk, hogy én készítettem el az órarendet grátisz, mivel arra gondoltam, hogy ha mi visszük a csoportot, akkor ez belefér. De kérem, én ezzel az órarenddel dolgoztam ám egy hétvégét, azaz két napot, nagyjából 14 órában.

Ezt ki fogja kifizetni nekem?

Aztán tegyük azt is hozzá, hogy hívtak ám engem más iskolákhoz is, az egyikhez ugyanígy szombatra, ahol azért nem vállaltam el több órát, mert emitt már foglaltak voltak a hétvégéim.

Azzal a pénzzel mi lesz, amit emiatt elvesztettem?

De nem ez ám a lényeg!!!

Mert - és ezt most nagyon komolyan mondom - LESZAROM!

(Tudom, hogy méltatlan művelt embertől ilyen szavakat olvasni, de az érzést ez az egy magyar szó írja le tökéletesen. Így vegyük úgy, mint költői eszközt! Mint hangulatfestő kifejezést...)

Használják egészséggel az általam összeállított órarendet!

A másik iskolákban ha kérek még órát, annyit kapok, amennyit csak akarok. Soha nem ez volt az akadály, hanem az, hogy nem akartam többet. Így tényleg nem érdekel, hogy elmarad ez a hétvégi tanfolyam, sőt előre utáltam, hogy júliusra és augusztusra is tettek órákat. (Milyen iskola az, ahol nyári szünet sincs?)

De nem ezért írtam ezt a blogbejegyzést!

Azért írtam ezt a blogbejegyzést, mert hálás vagyok a sorsnak és az égieknek, amiért kaptam ezt a mai délutánt és a holnapi napot AJÁNDÉKBA! Nameg az elkövetkező jó pár hétvégét, amelyeken nem kell már ebbe az iskolába bemennem. Sajnos gyanítom, hogy ahogyan eddig, az elkövetkező hétvégék most is szépen betelnek, mihelyt a többi iskolában megtudják, hogy szabad kapacitásom (kapacitásunk) keletkezett. 

Úgyhogy mire lesz elég a sok kapott idő és mennyi marad meg belőle, azt nem tudom.

Azt viszont látom, hogy ez a hétvége mire elég.

Képzeljétek el, hogy ma délután még világosban hazaértem.

Pedig munka után még bementem egy mindenrevanötlete barkácsáruházba és megvettem a szegélyléceket a lambériázott féltetőnkhöz. Aztán - még mindig ma délután - bementem pár sportboltba és vettem magamnak egy olyan sportsapkát, amelyet lehet viselni elegáns ruhához is, vékony és mégsem fúj át rajta a szél. Viszont bringás sisak alá is viselhető így ha Szlovákiába bringázok át, akkor is tudok ebben menni.

Aztán hazafelé beugrottunk egy H&M-be is, hogy a keresztlányunknak megnézzük azt a cicás nadrágot, amire vágyik.

Ezután egy kertészetben vettem egy Hollandi óriás naspolya fát, amelyet ki is ültettem.

Így mostantól már a mi házunk előtt is van fa. Azt mondják, hogy mivel konténeres (azaz volt a gyökerén földlabda) már jövőre teremni fog.

De ha már időben hazaértem, betakargattam a rózsákat is, mert közelít a tél. Mivel az egyik túl közel lett volna a naspolyához, átültettem.

Mivel korán hazaértem, még nyitva volt a posta is, így ki tudtam végre kérni az erkölcsi bizonyítványomat, amelyet az egyik iskolában - rejtélyes módon - kértek a minap. Sehol máshol eddig...

Aztán mivel korán hazaértem, volt időm felhívni a húgomat és elbeszélgetni vele egy kicsit. Pont az említett iskola miatt kaptunk össze pár hete, de ma sikerült tisztázni mindent. Semmi miatt nem szabad összeveszni a testvéreknek!!!

És mivel holnap reggel nem kell menjek dolgozni, először is ma sokáig fennmaradok, aztán holnap reggel addig alszom, amíg magamtól fel nem ébredek. Nem kell beállítsak órát és ez nagyon furcsa lesz. Mivel holnap délelőtt nem kell menjek tanítani, befejezem a már most is gyönyörű teraszt, amelyről már csak a szegélylécek hiányoznak. Aztán mivel holnap nem kell menjek dolgozni, lesz időm elmenni a feleségemmel egyet sétálni a Börzsönybe. Valószínűleg felmegyünk a Kopasz hegyre Márianosztrán. Hazafelé megebédelünk egy jó kis étteremben a pesti árak feléért. Délután - mivel még világos lesz és mégis itthon leszek - elmegyek egyet futni, vagy az is lehet, hogy csak átkerekezek a szomszédos Helembára (szlovákiai magyar falu, 4 kilométer) és iszom egy (vagy kettő) Zlaty Bazant-ot, mégpedig eredetit és nem a magyart. És mivel még mindig csak délután négyre fog járni ilyenkorra az idő, a nap hátralévő részében olvasni fogok, de az is lehet, hogy megnézek egy-két jó filmet, amikre már hónapok óta nem volt időm.

És persze még arra is lesz időm, hogy megnézzem azokat az órarendeket, amelyeket másik iskolákban kértek, és amelyeket azért nem vállaltam el eddig, mert azt hittem, emitt jobban megbecsülnek.

És miután ezekkel végeztem, még mindig csak szombat este lesz és így nyugodtan fennmaradhatok megint akár hajnalig is, hiszen vasárnap is addig alszom, ameddig akarok.

Illetve lehet, hogy mégsem!

Az is lehet, hogy vasárnap mégis felkelek úgy, hogy életemben először a délelőtti misére odaérjek és hálát tudjak adni az Istennek, amiért megint megmutatta nekem a helyes utat... 

Az önzőség korszakának vége

Mindenkinek vannak az életében korszakok, amelyek arra és csak arra az életkorára jellemzőek. Az én életemben is megvoltak és megvannak ezek és sokszor nagyon nehéz döntéseket kell meghozni ahhoz, hogy egy számunkra nem kívánatos korszakot lezárjunk. A mai napon meghoztam egy ilyen döntést.

Az önzőség korszaka nálam abban nyilvánult meg, hogy sokszor nem foglalkozva senkivel csak magamra gondoltam. Bizonyára most azt gondoljátok magatokban, hogy ilyen dolgai mindenkinek vannak és ez igaz is, de nem mindegy, hogy miben nyilvánulnak ezek meg. Az én önzésem egyik legjobb példája az volt, amikor motoroztam. Na, ezt fejeztem most be. Örökre.

Volt nekem anno egy ideig még enduróm is, na annál nagyobb baromságot el sem tudok képzelni, mint amikor valaki az erdőben motorozik, szétrúgatva a talajt és beszennyezve a levegőt, zavarva az állatokat. Persze sokan mondják, hogy ők csak engedélyezett utakon motoroznak és nem okoznak kárt, de ez önámítás. Csak azért motorozni, minden cél nélkül, hogy motorozzál, a legönzőbb dolog a világon. Ehhez az önzéshez hozzájön még az is, amikor egyesek mindezt kiherélt kipufogóval teszik és azt élvezik, hogy rezeg az ablak és beindulnak az autóriasztók... Csinálják sokan, de mentségemre mégsem ez szolgál, hanem hogy viszonylag hamar felismertem, hogy ez nem szép dolog és eladtam a Yamahát. Ne érts félre, ha Te csinálod, csináld csak! Én fejeztem be.

Persze sokkal korábbról származik a motorozás iránti mániám. Még gimnazista koromban vettek nekem a szüleim egy Romet Kadett típusú csodát, azzal zúztunk a haverokkal nyaranta. Jó szutyok egy gép volt és minden óra motorozásra két órányi szerelgetés jutott. Mégis szerettem.

Aztán valamikor a kilencvenes években tettem szert a Ponnyra, egy KTM Ponny IV-es robogóra. 1977-es gyártmány volt a szentem, de ennek ellenére soha semmi bajom nem volt vele. Csak tankolni kellett belé és néha felfújni a kerekeket és ez alatt a majdnem 20 év alatt, amíg nálam volt, csak izzót cseréltem a lámpában. Ezen felül csak szépészeti beavatkozásokat igényelt, lefestettem és megbőröztettem az ülést. Nagyon sok szép órát töltöttem el a nyergében, mert akkoriban még nem zavart, hogy ez a tevékenység a legönzőbb dolog a világon. Most viszont már zavar.

A robogó nem csak hangos, de büdös is. Amikor egy ilyen kétütemű gép mögött mész, magad is érezheted azt az ótvaros büdös kipufogószagot, amit hagy maga után. Ha elmegy egy ilyen robogó, még percekig büdös van és érdekes módon, ezeket a szarokat senki nem kötelezi semmilyen műszaki vizsgára, így gyakorlatilag addig közlekedhetsz velük, ameddig szét nem esnek. Ráadásul ezeken még rendszám sincs, így a robogóval közlekedők között (ahogyan a bringával közlekedők között is) van jó néhány faszfej, aki semmilyen KRESZ előírást nem tart be. Átmennek a piroson, mutogatnak, rugdalják az autód oldalát, leüvöltik a fejedet a lámpánál, majd odébbállnak. Megtehetik, mert egyrészt nincs azonosítójuk, ami alapján feljelenthetnéd őket, másrészt csak egy másik motorosnak lenne esélye utolérni és felelősségre vonni őket.

Itt szeretném hangsúlyozni, hogy nem minden motoros ilyen, sőt nincs is olyan, hogy "a motoros", hiszen valójában csak emberek vannak, akik motorral közlekednek éppen. Csak hát aki seggfej, az motoron (biciklin, gyalog és autóban) is seggfej. Csak motoron sokkal bűntethetetlenebbül seggfejeskedhet. Azt azért remélem, hogy a normális motorosok (belőlük van a több) kivetik magukból ezeket a seggeket és megnevelik őket. Például a kereszteződésnél utolérve ráb..nak nekik egyet a bukósisakra. Akárhogy is, az szinte törvényszerű, hogy minden ilyen seggfej megtalálja a maga csúcsragadozóját és megkapja előbb-utóbb, amit a viselkedésével kiérdemel.

Velem annyi a helyzet, hogy egyszerűen nem akarok ehhez a jól beazonosítható csoporthoz tartozni és semmilyen közösséget nem vállalok velük. Úgy is mondhatnám, hogy elhatárolódok. Ismétlem, a seggfejektől. Azért, mert ahogy így megöregedtem, már zavar a dolog.

Aztán a minap, amikor bringával suhantam éppen a Duna-parti bringaúton, rádöbbentem arra is, hogy amit én a motorozásból szerettem, az MIND megvan a bringázásban is. Mégpedig úgy, hogy a negatív oldalai nincsenek meg. Ugyanúgy szabad vagy, ugyanúgy tudsz haladni, csak közben nem eregetsz bűzfelhőket és még sportolsz is, ha akarsz. Így aztán valójában nekem a bicikli kell és nem a motor.

Talán ezért volt az, hogy a KTM Ponny egy jó ideje már csak állt a féltető alatt és csak a helyet foglalta. Utoljára több mint egy éve mentem vele, ha leszámítom azokat az alkalmakat, amikor valamiért ki kellett vigyem a féltető alól és ha már kivittem, akkor elindítottam és mentem vele egy kört az utcában. Na, erre fenntartani egy motort felesleges.

Ezért határoztam el azt, hogy eladom. Az elhatározást tett követte és nem is kellett túl sokáig hirdetnem. Ma el is vitték. Nem mondom, hogy túl jó áron, de bukni nem buktam rajta, mert az összes befektetésemet összeszámolva még így is kétszer annyit vettem ki belőle, mint amennyit beletettem.

Így aztán nagy levegőt vettem és odaadtam. Remélem, hogy akié lesz, az jobban bánik majd vele és szeretni fogja. Az érte kapott pénzt pedig a biciklijeimre fogom költeni, mert a bringázás legalább nem önző, hanem egy igazán önzetlen hobbi. És nem a robogót sajnálom, hanem azokat az időket, amiket együtt töltöttünk el. Azok meg úgysem jönnek vissza és saját magamat csapom be, ha egy tárgyhoz, némi vashoz, gumihoz és műanyaghoz kötöm őket. Ehelyett lezárom fejben ezt a korszakot és mostantól úgy viselkedem, ahogy egy magamfajta 42 éves felnőttnek viselkednie kell. Persze nem mondom azt, hogy ezentúl nem lesznek önző dolgaim, de megpróbálom olyan dolgokban kiélni az önzésre való hajlamomat, amelyek nem ártanak másoknak.

Na, így ért véget az én önző korszakom. Ma, 2014. október 12-én 08.43 perckor.

Nem mindegy ám, hogy hívnak!

A mai bejegyzésemet a Telenor hányavetisége indokolja, de természetesen épeszű ember egy eseménytől nem akad ki. Voltak hát előzmények, de az utolsó csepp a pohárban a Húgom esete volt. Mesélem...

Szóval én magam Molnár Sándornak születtem. Dobogós hely ez a leggyakoribb nevek között, csak a Kovács Péter és a Nagy Zoltán előzi meg. Nem könnyű ám Molnár Sándorként élni, sőt azt is mondhatnám, hogy egyenesen szívás.
Amíg csak a könyvtárban kevernek össze és írnak a nevedre olyan könyveket, amiket nem te kölcsönöztél ki, addig még akár vicces is lehet. Amikor viszont az orvos kever össze egy másik Molnár Sándorral, akkor elfogy a humorérzéked.
Én szerencsés ember vagyok, mert csak 3 hónapig szenvedtem alhasi fájdalmakkal, miközben a leleteim sorra rendben voltak. Három hónap után vettem ki az orvos kezéből a leleteket és ekkor láttam, hogy az a Molnár Sándor 1958-ban született és az anyja neve is más.
"Ja?" -mondta a jó doktor és valahonnan a kupac aljáról előhúzta az én leleteimet. Meg is lett a fájdalmaim oka és még egyszer hangsúlyozom, hogy szerencsés vagyok, amiért csak nem kezelték a meglévő bajomat, ami ráadásul nem is volt halálos. Simán kezelhettek volna egy nem létező betegséggel is, de szerencsés vagyok, hogy a névrokonom egészséges volt.
Egy ideig úgy védekeztem molnársándorságom ellen, hogy elkezdtem használni a második keresztnevemet, de akkor meg egy Sándor Istvánnal kevertek össze. Mármint egy Istvánnal, akinek a családi neve volt a Sándor. Ez sem volt hát megoldás. Így amikor összeházasodtunk a feleségemmel, felvettük egymás neveit és azóta valahogy nem kevertek senkivel össze. Ebben a kötőjeles megoldásban egyelőre csak mi ketten létezünk az országban.
Azért is szerencsés vagyok, mert a szüleim, de főként Apukám megértette és elfogadta, hogy a családi nevem változni fog. Nem lehetett könnyű, mert hazánkban ez még nem annyira szokás, de megmaradt a Molnár is benne és elvileg az az erősebb, így a gyerekeinket kötőjellel fogják Molnár-Soósnak hívni, de az ő gyerekeik már csak a Molnárt viszik tovább. Ilyen a magyar jogszabály.
Ha a telefonkönyvet bújod - mondjuk a digitálisat, amiben keresni is lehet -, találhatsz érdekes neveket, de a Buzi és hasonló családi névvel megáldottak higgyék el nekem, hogy sokkal nagyobb szívás Molnárnak, Nagynak, Kovácsnak, Szabónak, Tóthnak vagy éppen Horváthnak lenni. Hogy csak a leggyakoribbakat említsem. A mi életünk többnyire magyarázkodás és a fentebb leírt félreértések és összekeverések mindennaposak. Az én telefonomban 4 Tóth Tamás van...

A hosszas bevezető után jöjjön a lényeg. Mert arra azért mégsem gondoltam volna, amit a Húgommal a Telenor elkövetett. Előzetesen még annyit tudni kell, hogy a Húginak soha semmilyen kapcsolata nem volt a Telenorral, de az előd Pannon GSM-mel sem. Világ életében ugyanannál a szolgáltatónál, először Westel, aztán T-Mobile majd Telekom előfizető volt.

Ezért is érdekes az, hogy a minap a munkahelyén a pénzügyes hölgy odament hozzá, hogy a fizetéséből le kell tiltani 300 ezrest, mert a Telenornál ennyi tartozást halmozott fel...

... egy (mint kiderült) MÁSIK Molnár Nikoletta, aki ráadásul ugyanazon a napon született. De az anyja neve természetesen nem ugyanaz és nem mellesleg a Húgomnak van harmadik neve is, amit minden szerződésben használni is szokott, pont az ilyen félreértések elkerülése végett.

Nagyon nem értem ám az esetet, hiszen szerződésekben az édesanyák neve minimum ott van, ahogyan a lakcím is - és mondanom sem kell, hogy a Húgom soha nem lakott Szabolcsban -, sőt talán mintha mindenféle személyi igazolvány számra is emlékeznék. Tovább megyek, mert itt van előttem egy Telenor szerződés, amelyben egy második arcképes igazolványt is kérnek, ebben például a jogosítványt.

Röviden tehát a Telenor kiadja úgy a behajtó cégnek az adatokat, hogy a név egy részén és a születési dátumon kívül semmi más nem egyezik.

Aztán a jó képességű behajtó cég - és ez is Magyarisztán, a világon máshol ilyen nem fordulhat elő - a névtöredék és a születési dátum alapján kikéri a Húgom jelenlegi munkahelyét - ezt ki és milyen jogon adta ki??? - majd simán tehet egy letiltást a fizetéséből, mégpedig az átlag magyar havi kereset majdnem háromszorosának értékében.

Ha a Húgi munkahelyén a pénzügyes nem precíz és rendes és nem megy oda a Húgomhoz nagy pironkodva - még Ő érezte magát kellemetlenül -, hogy ezmiez, akkor simán letiltja a fizetéséből ezt a nem kis összeget.
(Szerk: most mondja egy barátom, hogy a dolgozónak el kell ismernie a tartozást, tehát a letiltás előtt a pénzügyesnek oda kell mennie. Esetünkben a pénzügyes azért volt rendes, mert diszkréten kezelte a dolgot.)

Arról ne is beszéljünk, hogy a Húgom éppen próbaidős ennél a cégnél, ahol neki ugyebár bizalmat szavaztak azzal, hogy próbaidőre felvették. Erre mi derül ki róla? Hogy százezrekkel tartozik, mert egy hányaveti p***a, és nem képes a számláit időben befizetni.

Na mi ez, ha nem becsületsértés?

A kép árnyalásához hozzátartozik, hogy a Húgom azon kevés magyar állampolgárok közé tartozik, akik bár beszívták a svájci frank elszállását a lakásvásárlásukkal, de magoldásként azt választották, hogy akárhogy is, de fizetik a megemelkedett törlesztőrészleteket. A Húgom ezt úgy tudja megtenni, hogy a főállása mellett másodállásban is dolgozik, heti plusz 8-16 órákat. És soha nem maradt el egy részlettel sem. És ez nem csak erre a kölcsönére, hanem úgy általában az összes számlájára igaz.

Naszóval ezt az embert alázza meg azzal a Telenor, hogy a vadi új munkahelyére kiküld egy ilyen behajtási dolgot próbaidő alatt.

Azt ugye nem is kell megírnom, hogy a Húgom felháborodott levelére még csak választ sem adtak sem a behajtó cégtől, sem a Telenortól. Pedig mindkettőnek írt és meg kell mondjam, hogy én magam nem lettem volna képes ilyen higgadt hangnemben lekezelni a dolgot és egy-két anyázás csak belecsúszott volna a levelembe. A Húgi az más, ő higgadt és türelmes.

És hepiend nincs? De van.

Én éppen 16-án - még ennek a botránynak a kipattanása előtt egy nappal - döntöttem úgy, hogy kipróbálom a Telenor Hipernetjét. Eleve nem indult túl jól a dolog, mert napokig eltartott az, hogy egyáltalán beaktiválják a kártyát. A részleteket ide kattintva elolvashatod. Az is igaz, hogy az úgynevezett Hipernet hol hiper, hol meg semmilyen és Budapesten belül is előfordult, hogy nehogy 4G nem volt, de még csak EDGE sem. De ez még nem biztos, hogy arra a következtetésre juttatott volna engem, hogy ne használjam a szolgáltatást, hiszen a többi szolgáltató is ilyen. A végső lökés az volt, hogy láttam, miként kezelik ezek (sic!) az ügyfelet és mennyire szarba sem veszik az embert.

Úgyhogy ma délelőtt szépen bementem egy boltjukba és visszaadtam a nem is annyira hiper netjüket. Még mielőtt rám is rám számláznak valami olyan tartozást, amit egy másik Molnár Sándor halmozott fel.

Így aztán éves szinten ezzel csak az én esetemben elesnek jó 80 ezrestől. Így jár ám az, aki elveszti az ügyfél bizalmát.

Remélem ezt a bejegyzést is olvassátok páran és esetleg tovább is osztjátok, hadd tudják meg az emberek, mire számíthatnak a Telenornál.

Nektek pedig kedves Kovácsok, Szabók, Nagyok, Tóthok, Vargák Horváthok és Kissek azt javaslom, hogy minden vasárnap a legközelebbi templomban mondjatok el egy imát és dobjatok be valamelyik szentnek egy százast, nehogy összekeverjenek benneteket egy másik Kováccsal, Szabóval, Vargával, Naggyal, Tóth-tal, Horváth-tal vagy Kissel!

Ámen!

Szabad ország, avagy fikázni könnyű

Megint terjed az interneten egy hőbörgés, miszerint (idézem, hibákkal együtt):
"Milyen szabad ország az;
ahol szabályozzák a dohányzást?!
ahol az alkoholvásárlást idő korlátokhoz kötik?!
ahol az éjszakai vendéglátóiparban csendtilalmat vezetnek be?!
ahol a közoktatás felső intézményeiben nincs esélyegyenlőség?!

Milyen szánalmas ország az;
ahol a nettó minimálbér 225 euro?!
ahol a legdrágább a megélhetés?!
ahol nincs kötelező sorállomány/katonaság?!
ahol 20-30 év múlva nem lesz nyugdíjellátás?!

Milyen vicces ország az;
ahol a politikusok, európai szinten, az egyik
legmagasabb fizetéssel rendelkeznek?!
ahol a politikusok másolt diplomákkal tevékenykedhetnek?!
ahol az ország vezetői olyan reklámokra költik a nép pénzét,
amivel egymás lejáratását igyekszenek alátámasztani?!

Melyik BIRKA ország lehet ez?!"

Amellett, hogy az írásról süt az iskolázatlanság (csak a helyesírást ha megtekintjük, akkor is látszik), még akár lehetne is igaza. Legalább néhány dologban. De ez is egy olyan tipikus elkeseredett írás, amit valami önsorsrontó, korlátolt, befordult valaki lapátolt össze. És mégis terjesztik, még értelmes emberek is. Szerintem nincs idejük belegondolni.

Nos, én belegondoltam.

 

Mi a bajom vele?

Nos, az önsorsontásra én magam mindig szomorúan néztem. Szomorúvá tesz, amikor valaki nem látja, hogy a sorsát és annak romlását csak saját magának köszönheti. Esetünkben az önsorsrontás tettenérhető az egész írásban.

 

Kezdődik ott, hogy a kedves szerző panaszkodik a dohányzás és az alkoholfogyasztás korlátozására, majd később arra, hogy nem lehet megélni ebben az országban.

Nem török pálcát a dohányosok felett, mert mindenkinek joga van úgy megölni magát, ahogy akarja. De azt mindig nagy csodálattal néztem, hogy hogyan lehet embereknek pénzük naponta egy-két doboz cigarettára. Megspórolják. Máshonnan veszik el. A cigiről nem mondanak le, inkább másról mondanak le helyette. Rendben is van, mindenki tegye.

De azért ne tessék már sírni, hogy milyen nehéz megélni, amikor naponta 1-2 ezres azért csak akad a cigire meg a sörre! Havonta 60 ezres erre a két dologra? Hát tessék csak, de könyörgöm: ne tessék sírni!

 

Csendrendelet van az éjszakai vendéglátóiparban? Már bocsánat, de ezzel megint mi is a baj? Az a baj, hogy olyan helyeken, ahol mások laknak, élnek, bizonyos idő után nem lehet dajdajozni?

Kérem szépen, azok a mások, akiknek a pihenését megakadályozza a dajdaj, nos ők azok, akik azért szeretnének pihenni, mert másnap mondjuk dol-goz-ni kellene menni. Mert aznap dol-goz-ni voltak és esetleg fáradtak.

Tudom én, hogy lehet élni segélyből is, meg lehet a becsületes munka helyett csalni, lopni, hazudni is. Lehet termelés és alkotás (lásd: a semmiből csinálunk valamit) helyett mondjuk a másodlagos dolgokból is élni. Lehet nyitni kocsmákat ezerszám és elszedni a "szegény sanyargatott nép" pénzét.

De ne tessék már sírni, hogy éjfél után aludni szeretne a dolgos ember!

Meghogy nálunk a legdrágább a megélhetés? Hát, ha elfüstölöd meg eliszod a pénzedet, akkor lehet. De amúgy meg menjél már át csak egy országhatárnyit nyugatra, aztán majd beszéljük már meg, hogy mi is a drága. És hogy ők a drága cuccokhoz képest többet is keresnek? Akkor menj már el egy határnyit bármelyik másik irányba, aztán beszéljük meg, hogy kik élnek jobban! Mi, vagy a románok-ukránok-szlovákok-szerbek-horvátok?

 

Meghogy a felsőoktatásban nincs esélyegyenlőség? Erről igazából akkor mondhatnál véleményt, ha jártál volna felsőoktatási intézménybe... Nem vettek fel? Aztán miért nem? Csak nem azért, mert tanulás helyett cigiztél a suli vécéjében meg ittál a sarki kocsmában? Csak nem azért, mert lusta voltál leülni és ta-nul-ni?

Vagy azt gondolnád esélyegyenlőségnek, hogy a buta és az okos is egyforma esélyekkel induljon? Eszednél vagy?

Figyelj már! Ha nem adott elég észt neked a teremtő, akkor van ám még egy jól bevált módszer az érvényesülésre. Úgy hívják, hogy szor-ga-lom! Ha neked nehezebben mennek a dolgok, akkor két dolgot tehetsz: az egyik, hogy többet foglalkozol azzal, ami nehezebben megy. Ez a szorgalom része. A másik, hogy olyasmit keresel, ami neked könnyebben megy. Ezt javaslom egyébként inkább neked. Mert ami könnyebben megy, abban több lesz a sikerélményed. Olyan pedig NINCS, hogy neked semmi nem megy könnyen! Egyrészt valószínűleg lusta voltál keresni, a sült galambok meg nem nagyon repkednek manapság - bár gyerekkoromban sem nagyon repkedtek -, másrészt csak azt hiszed, hogy másnak könnyű és csak neked nehéz. MIN-DEN-KI-NEK nehéz. Hacsak apuci nem teszi a feneked alá a lakást, kocsit, állást a családi cégben, akkor a sikerért meg kell dolgozni.

Nem kocsmázni, vagy nem mindig kocsmázni.

És ha már felsőoktatásról esett szó: hulljon is ki a francba az összes olyan szarházi, aki egyetemistának tartja magát, de soha életében egy percet nem tanult semmire. Belőlük igenis soha ne legyen mérnök, orvos, tanár. Az én házamat ne építse, az én szívemet ne műtse és a gyerekeimet ne tanítsa az, aki végigbukdácsolta az egyetemi éveit kegyelemkettesekkel. Belőlük legyen melós. Nem kötelező tanulni, a kétkezi munkára is nagy szükség van ám...

 

Hogy 20-30 év múlva nem lesz nyugdíj? Mit érdekel az téged? Addigra ugyis szétiszod a májad, vagy elvisz a tüdőrák... Egyébként meg úgyis elcsalod az adódat, a tébédet meg a nyugdíjjárulékodat... Akkor meg miből várnál nyugdíjat. Persze egy percig sem gondolkodsz, amikor megkérdeznek, hogy minimálbér és zsebbe ugyanannyi tisztán (adózatlanul), vagy teljesen bejelentett állásod legyen-e? Olyankor nem reklamálsz a nyugdíjad miatt...

Tudod mit? Nekem lesz nyugdíjam. Nam az államtól. Onnan, hogy tanultam és dolgozom szorgalmasan. Onnan, hogy a cigi árát inkább befektetem. Meg onnan, hogy egy kezemen meg tudom azt is számolni, hányszor van alkohol a kezemben évente.

Onan, hogy nem cseszem el a pénzemet pillanatnyi örömökre.

Mert felelősséggel élek és az életben megtalálom az örömöt. És annyit azért hadd segítsek, hogy nem az ital, nem a cigaretta és nem a drog az, ami örömöt ad.

 

Aztán lehet szidni a politikusokat, de egyben ez kényelmes dolog is ám. Rájuk fogni mindent. Ők tehetnek mindenről.

Te nem vagy hibás. Semmiben.

Nem védem őket, szinte minden politikus szarházi, de azt se feledd el, hogy MI választottuk őket. Mi adtunk nekik a szavazatainkat. Minket csapnak be és használnak ki, ha hagyjuk...

Senki mást nem okolhatunk ezért, csak magunkat. Pártállástól függetlenül... És ne legyen illúziód: MIND ilyen. Csak a saját érdekei és a hatalom foglalkoztatja őket. Ha arra vársz, hogy majd ők tesznek valamit, amitől neked majd jobb lesz, hát várhatsz...

 

És hogy nincs Magyarországon kötelező katonaság és sorozás? Hogy jön ez ide? Amúgy meg minek?

Hogy az majd megneveli a fiatalságot? Hogy ott majd megtanulja?

De mit?

Hogy hogyan lógjon reggelitornáról? Hogyan találjon azonnal tíz indokot arra, miért nem lehet valamit megcsinálni?

Szóljon, aki úgy érzi, hogy a sorkatonai szolgálata alatt bármi értelmes dolgot csinált!

Hamis nosztalgia van az emberben a sorkatonai évek iránt, ami főként abból táplálkozik, hogy akkor még FIATALOK voltunk. Az idő mindent megszépít, miközben a sorkatonai szolgálat gyakorlatilag egy teljesen elpocsékolt év (vagy másfél, vagy kettő), miközben masszív-passzív szívás.

De megneveli a gyereket?

Ha nem mondták volna: neked kell(ene) megneveli (mondjuk a kocsmázás helyett)! Neked kell(ene) a gyerekednek példát mutatni, nem egy idegennek. Nem egy őrmesternek...

Minek katonaságra kényszeríteni olyat, akinek ez alapvetően ütközik a személyiségébe? Minek egy éppen induló karriert kettétörni? Minek, ha lehet(ne) ezt profi módon is csinálni, töredék pénzeken?

De leginkább: minek mondasz olyasmiről véleményt, amiről NEM LEHET véleményed. Amiről látszik, hogy (katonaságnál maradva)lövésed sincs hozzá?

 

De ha már megkérdem: egyébként meg miért mondasz véleményt, ha amúgy egy ökör vagy? Ha logikusan fogalmazni, de még gondolkodni sem vagy képes?

 

Szóval nagyjából ennyi a bajom az ilyen, hetet-havat összehordó baromságokkal.

Áligazságokkal.

Csúsztatásokkal.

 

Röviden ennyi.

Az irigység engem tuningol

Volt idő, amikor idegesített, hogy egyes emberek hobbiból keresztbe tesznek. A motivációjuk az irigység. Ha nekik nem jó, akkor nekem se legyen az.

Persze - szerencsére - soha nem értettem, hogy működik ez, mert erre az érzelemre én magam képtelen vagyok. Legalábbis a negatív megnyilvánulására.

Mert ugyebár én is vagyok néha irigy. Amikor valami olyasmit látok, ami nekem is jó lenne. Az a felnőtté válás egyik fontos pillanata egyébként, amikor az ember ellent tud állni és el tudja azt dönteni, kell-e neki valójában az a bizonyos dolog. Mert ugyebár a fogyasztói társadalom úgy működik, hogy megpróbálnak bennünk olyan szükségleteket ébreszteni - reklámokkal, például - amelyeket átgondolva az ember rájön, hogy valójában neki ezekre a szarokra (bocsánat) nincs szüksége.

Van olyan ember aki erre sosem jön rá és egész életében üldözi a sok hamis, boldogságot ígérő szirszart. De ez egy másik történet.

 

Szóval, ha vannak valós szükségleteink, amiket tényleg szeretnénk magunknak, akkor az ember érezhet irigységet. Annak láttán alakul ez ki, ha valaki másnak megvan az, amire mi csak vágyunk.

A jó hozzáállás szerintem, ha az fut végig az emberben, hogy neki mit kelltennie azért, hogy megkaphassa azt, amire most éppen irigykedik. És ha tényleg kell valami, akkor megszerzi.

Vallom azt, hogy amire igazán szükségünk van az életben és úgy konkrétan a boldogsághoz, azt mindenki elérheti. Csak jól kell célt választani és nem kell olyasmit üldözni, amit felesleges.

Így lesz az irigységből motiváció és így lehet egy negatív érzelmet úgy befogni, mint a vitorlások a szelet.

 

Ha az ember viszont nem tudja kezelni ezeket az érzelmeit, abból bizony hajótörés lesz. Amellett, hogy az energiák pocsékolása, az irigység ha negatív, felemészthet és olyan személyiségtorzulásokhoz vezethet, amelyeknek a következménye lehet nagyon durva is. Megkeseredett, deviáns viselkedésű emberek kerülnek ki ezekből az elvesztett csatákból, amiket mindenkinek magának kell megvívnia a saját negatív hajlamaival szemben.

 

Mint írtam, engem az irigység tuningol. Felpörget.

 

Az előbb leírtakon felül az irigy emberek felém sugárzott negatív érzelmeit is be tudom fogni és a vitorlám uralma alá hajtani.

Ugyanis - és ez a személyiségfejlődésem egyik nagyon fontos győzelme - megtanultam pozitívan értékelni azt, ha valaki irigy rám.

Persze nem generálom ezeket a konfliktusokat, azaz nem dicsekszem például. Dicselkednie annak kell, aki nem biztos önmagában és folyamatos megerősítésre van szüksége abban, hogy neki jó.

 

Én megerősítés nélkül is tudom, hogy nekem nagyon jó és jól érzem magamat a bőrömben.

Ha netán mégis irigységgel találom szembe magamat, azt pedig úgy élem meg, hogy irigylésre méltó vagyok, azaz az irigykedő felett állok - legalábbis abban, amit irigyel tőlem.

 

Persze az irigységhez szokott párosulni más is, így például a furkálódás, áskálódás, keresztbe tevés.

Nos, ezekkel kapcsolatban pedig az a véleményem, hogy aki ahhoz hülye, hogy elérje azt, ami nekem van ő meg csak irigykedik iránta, akkor miért pont ahhoz lenne esze, hogy nekem keresztbe tegyen.

Gátolhat ideiglenesen a céljaim elérésében, de - ismétlem - amire szükségem van, azt én elérem. Akár gáncsoskodik valaki, akár nem.

Számos olyan helyzet volt az életemben, amikor be tudtak nekem tenni sunyi alakok, de visszanézve ezek a helyzetek mindig megerősítettek és ha később is, de mindig elértem mindent, amit akartam. És visszanézve azt látom, hogy ezek a sunyi alakok nincsenek sehol, én meg itt vagyok.

Az élet hosszútávon ugyanis igazságos és csak egy dolog számít, mégpedig a hozzáállás. Akinek pozitív a hozzáállása, azzal pozitív dolgok történnek, akinek meg negatív, azza negatívok. Ilyen egyszerű ez.

Azt nem szabad hagyni, hogy a negatívok magukhoz rántsanak és lehúzzanak a maguk sötét, kicsinyes, rosszindulatú világába. Aki elég erős, azt nem lehet lerántani. Az akár felhúzhat maga mellé pár ilyen szerencsétlent és megértetheti velük, hogy nem jó, amit tesznek. Megmutathatja a helyes utat.

Aki nem elég erős, annak meg el kell határolódnia. Ez is módszer.

Akik pedig menthetetlenek, azok menthetetlenek. Maguknak keresék a bajt, megkapják ami jár. Nem tőlem, nem tőlünk, hanem az élettől.

És talán ez a legnagyobb igazság a mai agymenésemben...

Sztereotípiákkal könnyebb

Ma megint olvasgattam kicsit a témában és megint rádöbbentem valamire, amit fontosnak találok megosztani és esetleg megvitatni veletek.

A sztereotípiákról van szó és azok veszélyeiről.

Azt olvasom, hogy sztereotípiák nélkül nem tudnánk élni, mert nélkülük az élet annyira bonyolult lenne, amit átlag ember, de még zseni sem nagyon tudna kezelni.

Azt olvasom, hogy segítségükkel csökkenthető a világ megismerésére fordítandó erőfeszítés, azaz könnyebben kategórizáljuk a dolgokat, amelyek körülvesznek bennünket és ezért könnyebben teszünk rendet magunk körül.

Olyan ez, mint amikor az ember a rendetlenséget úgy szünteti meg, hogy fiókos szekrényeket vásárol és az egymáshoz kötődő dolgokat ugyanabba a fiókba teszi bele. A szobában rend lesz és a fiókokból - ismerve a rendező elvet - viszonylag könnyen előkerülnek a cuccaink. Mert tudjuk, hogy egy bizonyos tulajdonságuk alapján hol is keressük őket. A zoknikat a zoknis fiókban, a férfi alsókat az alsónadrágos fiókban, a női bugyikat a női bugyis fiókban, satöbbi. Egyszerűbb így az élet? Igen.

De mi van akkor, ha valami rossz fiókba kerül?

Egyrészt nem fogjuk soha többet megtalálni, mert nem ott keressük, ahol kellene.

Másrészt viszont - és ez a veszélyesebb - olyasmit feltételezünk róla, ami nem igaz. Hogy az előbbi fiókos témánál maradjunk, ha a feleséged bugyija rossz fiókba, a te alsóid közé kerül és a reggeli félhomályban véletlenül azt veszed fel... Minimum vicces, de lehet kellemetlen is.

Félretéve a poénkodást, a sztereotípiákkal az a baj tehát, hogy - ahogy olvasom - az egy csoportba sorolt dolgokat mi magunk kiegészítjük szubjektív, azaz nem biztosan valós tulajdonságokkal is és így a kép torzulhat.

Ezért van az, hogy ha egy népcsoport iránt előítéletekkel vagyunk, akkor az abba a népcsoportba tartozó egyénekre hajlamosak vagyunk olyan tulajdonságokat is ráhúzni, amelyek a népcsoport tagjaira általában jellemzőek, de rá éppen nem.

És ezt tartom nagy bajnak.

Nem mondom tehát, hogy az előítélet feltétlenül rossz, hiszen vannak az életben olyan dolgok, amelyekre egyszerűen nincs az embernek energiája. Ezeket könnyebb általuk kezelni. Ha szerencsénk van, akkor azok a dolgok, amelyekre nem fordítunk kellő figyelmet, nincsenek befolyással az életünkre, helyesebben azokra a dolgokra nem fordítunk kellő figyelmet, amelyek nincsenek befolyással az életünkre.

A baj akkor van, ha azokra a dolgokra SEM FORDÍTUNK kellő figyelmet, amelyek befolyásolják az életünket. Pedig ilyenekből igazán nincs sok.

Ha tehát az eszkimókkal kapcsolatosan előítéleteink vannak és azok netán hibásak, egészen addig nem okoz ez problémát, amíg eszkimók között nem kell éljünk. Én magam soha nem találkoztam még eszkimóval, így a velük kapcsolatos ismereteim egyrészt hiányosak, másrészt valószínűleg hibásak, de ezzel együtt semmilyen hátrányt nem jelentenek a mindennapi életem során. Az eszkimók tehát számomra érdektelenek, így elfogadható, ha velük kapcsolatban előítéletekre, sztereotípiákra hagyatkozom.

 

De mi van azokkal a népcsoportokkal, akiktől nem tudom elhatárolni magamat. Akikkel együtt élni vagyok kénytelen, mert az országunkban, a városunkban vagy a falunkban, az utcánkban, vagy közvetlenül a szomszédomban élnek? Hagyatkozhatom velük szemben is sztereotípiákra? Könnyíthetem úgy az életemet, hogy nem torzul a kép? Mondhatom azt, hogy nem akarom megismerni őket mert elég az, amit a "fajtájukról" tudok?

 

Véleményem szerint nem. Legalábbis akkor nem, ha értelmes ember vagyok és ezekkel az emberekkel szeretnék normális légkörben együtt élni.

 

Ha tehát a szomszédom cigány, kínai, arab, vagy bármely - külső jegyek vagy viselkedés alapján - jól beazonosítható csoporthoz tartozik, akkor egyszerűen nem tehetem meg, azt, hogy beletuszkolom egy fiókba és ezzel el van intézve az ügy.

Kénytelen és köteles vagyok megismerni az egyént, hogy meg tudjam állapítani róla, milyen ember valójában. Így alkothatok róla csak hiteles képet.

Sajnos az is előfordulhat, hogy a megalkotott kép egybevág a "fajtájáról" alkotott sztereotípiákkal és ilyenkor sajnos az emberi agy a könnyebb ellenállás felé megy el és hiába akarna kibújni az illető a skatulyából, mi visszatuszkoljuk. Mert úgy könnyebb...

 

Az is baj az előítéletekkel, hogy évszázadok óta tudjuk már, miként keletkeznek.

Egyrészt hajlamosak vagyunk a kis eltéréseket felnagyítani és mutogatni rájuk, miszerint ők "mások, mint mi". Ha jobban megvizsgáljuk ezeket a különbségeket, rá fogunk jönni arra, hogy a mindennapi élet szempontjából többnyire semmi jelentőségük nincs. Példákat nem írok, mert nem lenne elég egy fél nap sem.

Másrészt viszont hajlamosak vagyunk arra is, hogy tényleges különbségeket túlzottan hagsúlyozunk, ezzel is torzul a kép.

Harmadrészt az is jellemző, hogy egy jól megállapítható különbséget hozzátársítunk egy nem ellenőrízhető tulajdonsághoz és ezentúl azt mondjuk, hogy aki ilyen, az egyben olyan is. A sunyi ebben az, hogy nagyon könnyű és kényelmes dolog egy felfedezett tulajdonság alapján azonnal még vagy három vélt dolgot odaképzelni és ezután ezeket igazolni magunknak. Az a baj ezzel, hogy hazudunk magunknak és magunkat becsapni a legnagyobb ostobaság.

És negyedrészt az is a mi hibánk, ha egy túl markáns személyt azonosítunk egy népcsoporttal és ezután azt feltételezzük, hogy a népcsoport minden tagja olyan, mint ő. Ide azért írnék példákat is, bár tudom, hogy kapok érte az orcámra. De mégis meg kell említsem, hogy nem minden roma olyan pofátlanul ellenszenves, mint Győzike, nem minden afrikai olyan sötét módon buta, mint Fekete Pákó, nem minden homoszexuális olyan magamutogató, mint Terry Black. És még sorolhatnám. De az emberi agy sajnos olyan, hogy ha azt a szót halljuk, hogy roma, akkor valamelyik markáns személyiség ugrik be és ugyanez igaz az összes többi sztereotípiára is. Ez van.

Persze az agyunk csak akkor csinál ilyet, ha hagyjuk neki. De erről még később...

A sztereotípiákat nem csak a világ rendezgetésére használjuk fel, hanem a társadalmi érintkezés során is nagy szerepet kapnak. Gondoljunk csak egy zsidó viccre, vagy rendőr viccre, vagy cigány viccre. Senki nem értené, mi benne a vicc, ha nem tudnánk hozzá azt a sztereotípiát, amire az egész épül.

Könnyebben megértjük tehát egymást, ha a velünk beszélgető ismeri ugyanazt a sztereotípiát, amelyiket mi. Írok egy példát: ha egy kevésbé kedvelt kolléga lassan dolgozik vagy sokat hibázik, akkor két fiatal között elég annyit odavetni, hogy "a vén hülye" és a másik máris érti, hogy a beszélő szerint a kolléga azért lassú és hibázik, mert ahogyan "minden" idősebbnek, már nem úgy fog az agya, nem úgy működnek az érzékszervei. Igaz ez? Nagy vonalakban igen, de valójában torzuláshoz vezethet. Mert a kolléga idős kora ellenére is lehet szellemileg frissebb a fiatalabbaknál és lehet sas szeme is, csak mondjuk éppen beteg, családi gondjai vannak, akármi.

Egyszerűbb dolog volt megítélni a kora alapján, mint áttekinteni a jelenlegi helyzetet, esetleg megkérdezni tőle, hogy mi a baja? Naná...

Ez a baj a roma szomszéd esetében is, hiszen sokkal egyszerűbb a romaságát - ha létezik ilyen - megragadva előítéletet alkotni róla, mint megismerni őt. A megismerés ugyanis energiába kerül és energiánk meg... na az nincs nagyon. Ilyesmire legalábbis.

 

És az még a bajom a sztereotípiákkal, hogy vannak okos, a témában jártas emberek, akik ki is használják a hajlamunkat az előítéletre, hogy céljaikat elérjék vele.

Nagyon jól tudják, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját népcsoportunkkal szemben más mércét alkalmazzunk, mint a másikkal szemben. Mi mindig becsületesek, összetartóak, megértőek, hűségesek vagyunk, míg a másik népcsoport biztosan be akar csapni, lusta, kirekesztő.

Aki szeretné az indulatokat szítani, annak nincs más dolga, mint rájátszani ezekre a hajlamainkra és felerősíteni a félelmeinket. Félelemmel fokozni az elzárkózásunkat, mert ha nem ismerkedünk meg azzal a népcsoporttal, akkor nem derülhet ki, hogy a róluk - szándékosan torzított információk alapján - alkotott képünk hibás és valójában nem is olyanok, amilyennek elképzeltük őket.

Ha megismerjük őket és vannak tapasztalataink róluk, akkor egy aljas ember láttán nem az jut eszünkbe, hogy azért olyan, mert cigány, arab, zsidó, homoszexuális, hanem azért olyan, mert olyanná tette az élet.

Ha tudunk árnyaltan gondolkodni és van energiánk belenézni egy jelenség okaiba, akkor és csak akkor alkothatunk róla véleményt.

Nem szabad tehát hagyni, hogy az agyunk a könnyebb utat válassza, mert meg fogja tenni. Észre sem vesszük, de már be is teszi a jelenséget, embert, tárgyat egy skatulyába, ahonnan aztán nehéz szabadulni.

És ha már skatuylázunk, akkor ha van lehetőségünk, használjunk több skatulyát! Próbáljunk meg árnyaltabban kategorizálni! Legyen az agyunkban több fiók! 

 

Küzdjünk a sztereotípiák negatív következményei ellen és ne hagyjuk, hogy fáradtság vagy lustaság miatt az agyunk becsapjon bennünket!

Mit tehetünk?

Egyrészt nem alkotunk számunkra fontos, az életünket nagyban befolyásoló dolgokról úgy véleményt, hogy nincs TAPASZTALATUNK azokkal kapcsolatban. Ha szedett-vedett információk alapján mégis véleményt alkottunk, akkor meg NEM HANGOZTATJUK a hülyeséget és nem tévesztünk meg másokat. Mert előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy hülyeséget beszéltünk és hiteltelenné válunk. Mása sincs az embernek manapság, mint a becsülete, azt meg nem kell eljátszani meggondolatlanul. Tehát hallgatni néha arany...

Ha nincs mindenre energiánk, akkor pedig fogjunk össze. Kérdezzünk olyat, akiben bízunk. Ő lehet egy családtag, lehet egy barát, lehet kolléga. A lényeg, hogy olyan valaki véleményét kérjük ki, akinek MEGALAPOZOTT véleménye lehet, mely TAPASZTALATOKON alapszik.

 

A minket érintő dolgokra pedig mindig fordítsunk kellő energiát és nyitott elmével próbáljuk befogadni azokat és csak azután alkossunk róluk véleményt, hogy eleget figyeltünk rájuk.

 

Nem olyan nehéz ám ez...

(Ugye tudjátok, hogy ezt a blogot azért írom, hogy a gondolataim több emberhez eljussanak. Ha tetszett, annyit segíthettek, hogy továbbosztjátok. Köszi!)