Nem illik hozzád...

Ne vegyél Suzukit, mert nem illik hozzád! Valami ilyesmi érvvel próbált lebeszélni az egyik barátom, amikor elhatároztam, hogy megunva az elmúlt évek sorozatos szívásait, veszek egy megbízható, olcsó, olcsón fenntartható autót.

Az előzményekről annyit, hogy életem egyik legnagyobb hibáját követtem el akkor, amikor a vadiújan vásárolt, minden csavarjában jól ismert, megóvott 6 éves autómat, egy Peugeot 206-ost eladtam - elpotyáltam -, hogy vegyek egy használt, nagyobb autót.

Több logikai bakugrás is volt a dologban, de ilyen az, amikor az ember érzelemből dönt anyagi dolgokban.

Szinte mindegy, hogy az az érzelem a szerelem, vagy éppen a gyűlölet: semmi helye nincs a pénzt érintő döntésekben.

Én többször is elkövettem azt a hibát, hogy érzelemből döntöttem. Autóknál főleg.

Az elébb említett esetben beleszerettem abba a fos 407-es Peugeotba, ami aztán 7 azaz hét évig keserítette az életünket. Úgy is viselkedett, mint egy hálátlan szerető. Hiába adtam meg neki mindent - márkaszervizbe hordtam még 10 évesen is -, soha nem volt jó.

Ha belegondolok, az eltelt 7 év alatt nem volt egy perc sem, amikor minden működött volna rajta.

A mélypont akkor volt, amikor végre kifizettük - hab a tortán, hogy svájci frank hitelre vettük, ha összeszámolom a végére 7 azaz hét millió forintért, ennyit fizettünk vissza, mire letelt a 2,7 millás kölcsön, de ez nem egyedi eset és nem is panaszkodom, csak megjegyzem... -, és ha már kifizettük, gondoltam megcsináltatom az utolsó hibáját is, azaz lecseréltettem a kagylósra kopott hátsó gumikat. Az autó onnantól szépen suhant, tehermentesen... nem egészen 10 kilométert, mert még aznap délután, elhúzva a tetőablak alatti redőnyt, azt láttuk, hogy keresztbe van repedve a tetőablak. 300 ezres lett volna cserélni...

Itt érzelmi döntés következett, röviden ennyi: takarodj!

Az árának a feléért számíttattam be egy másik autóba. Onnan tudom, hogy rögtön másnap ki is tették dupla annyiért, aztán aznap le is vették, mert el is kelt.

Nem érdekelt, mert nem racionális síkon mozogtam. Ezt mutatja az is, hogy vettem helyette egy Mercedes Vaneot.

Ahogyan más márkáknál, a Mercedesnél is van alja. Mivel elég sokat jártam vele Merci szerelőkhöz, a végén már csak felvilágosítottak, hogy az A és B Merci, az nem Merci. Hanem fos. Idéztem, szó szerint. Amikor ezt már egy hivatalos Merci szervizben mondják...

Nos, az elmúlt egy év alatt költöttem rá eleget.

Persze voltak előnyei, mert nagy volt, meg automata, meg dízel, de nem működött soha megfelelően. Folyamatos szívások és 50-50 ezresenként eldobált javítási költségek után betelt nála is a pohár, amikor a nyár elején a váltó - automata - kulissza romlott el (60 ezres), majd most a nyár végén a motor oldali elektronika.

150 ezres lenne.

Elhatároztam, hogy nem hozok érzelmi döntést az autóval kapcsolatban - mert akkor szétverném egy tízkilós kalapáccsal, vagy felgyújtanám -, hanem adok időt átgondolni, mi legyen vele.

Addig is, veszek egy olyan autót, amivel tuti nem lesz gond.

Használtat soha többet ebben az életben. Ez az egyetlen biztos dolog jelenleg.

Először azt kellett eldönteni, hogy milyen összegért engedhetünk meg magunknak autót. 

Egy barátom anno azt mondta nekem, hogy nem az autó ára a lényeg, hanem az, hogy havonta mennyibe kerül.

És ebben igaza van.

Hiába csak 2 milla egy kocsi, ha havi 100 ezresért tudod csak megvenni és lehet 4 milla is egy autó, ha havonta viselhető összegért lízingelheted.

Így határoztam el, hogy ezúttal kis autót veszünk.

Na nem nagyon kicsit, de nem is egyterűt.

(Zárójel: majdnem vettem egy Dacia Lodgy-t. Szerencsére 35% kezdőrészlettel lehetett volna csak elhozni, így hamar lemondtunk róla. Zárójel bezárva.)

Ekkor került képbe a Suzuki Swift.

Az autózás legalja. Gondolja a legtöbb ember és gondoltam én is pár éve még.

Mert a Suzuki Swift volt az a kocsi, amiben még kalaptartó sem volt... De telik az idő.

A családomban szépen lassan mindenkinek Suzukija lett és bár sokféle van közöttük, az egyik közös pont, hogy soha, semelyikkel nem volt baj. Wagon R+, Swift vagy Ignis: a szervizek vicces összegekért mennek. Rálátásom volt hát a Suzukira, mint márkára. A szüleim is a régi Swiftet nyúzzák, már a másodikat és az elsőt is csak kiütni tudták alóluk (nekik ment egy barom 70-es táblánál 90-nel, de kisebb sérülésekkel megúszták). A Húginak jelenleg a harmadik van. Egyiktől sem hiba miatt vált meg, a Wagon R+ akkor került eladó sorba, amikor a britekhez ment dolgozni és nem tudta magával vinni, de ez a kocsi éppen nagybátyámnál tejesít azóta is és szuper. Az előző Swiftjét meg alóla is kiütötték, egy körforgalomban, de ő is épségben szállt ki belőle. Ha venne, Húgi is megint Suzukit venne. Örült is, amikor megmutattam neki a Nusikát.

Ilyen előzmények ellenére azért soha nem gondoltam volna, hogy valaha is egy percre elgondolkodok a Suzukin, mert nekem kicsit kevés volt bennük az extra. Ha barátom nem ad a kezembe egy árajánlatot egy Suzuki kereskedőről, még ma is ezt hinném.

Elsőre persze azt gondoltam, hogy kandi kamera.

Mert azon az árajánlaton egy fullextrás kocsi volt, 3 milla alatti áron.

A barátom elmondta, hogy az a trükk, hogy vagy részletre kell venni a kocsit, vagy használt kocsit kell beszámíttatni és akkor majdnem egy millát elengednek a listaárból.

Így lesz a 4 millás Suzukiból 2,9 millás Suzuki. És ezt szinte senki sem tudja.

Persze még ekkor sem gondoltam komolyan. De amit a papíron olvastam, az azért felpöckölte a gondolataimat.

Elkezdtem megnézegetni a teszteket és az írásokat az új Swiftről és azt láttam, hogy senki nem írt semmi olyat róla, ami engem zavarna.

A népítéleten sem találtam semmit (olyan weboldal, ahol tulajdonosok írnak a kocsijukról, érdekmentesen és ahol ami szar, meg is kapja a magáét. Itt olvashatod el, hogy én mit írtam az én Peugeotomról: http://nepitelet.hu/autok/peugeot/407_2004/eletem_megnyomoritoja/).

Szóval senki nem írt a Swiftről rosszat, így adtam neki egy esélyt.

Kíváncsiságból elmentem hát a közeli Suzuki kereskedésbe és azt láttam, hogy a legutolsó szériás Swiftben, bőven 3 milla alatt benne van minden. Legalábbis minden, ami nekem kell.
A teljesség igény nélkül: ledes menetfény, tempomat, klíma, minden ablak elektromos, elektromos szervókormány, ISOFIX gyerekülés, 7 légzsák (térd légzsák is) és emiatt EURO NCAP 5 csillagos (legmagasabb) törésteszt. Nameg MP3-as rádió USB csatlakozóval. És nem utolsó sorban ugyebár automata váltó. De erről később.

Ekkor jött az az érv, hogy nem illik hozzám.

Merthogy kicsi.

És itt tettem meg egy, szerintem felnőtthöz méltó gondolkodásbeli váltást: nem azt néztem, hogy esetleg egyszer majd milyen autó kell nekem, hanem azt, hogy MOST milyen kell.

Mert nagyjából 10 éve járunk - és szívunk - olyan autókkal, amiket egy lehetséges élethelyzetre, az érkező gyerekre számítva vásároltunk.

A gyerek meg nem érkezett.

Úgyhogy úgy döntöttem, hogy magunknak veszünk kocsit mégpedig olyant, ami nekünk, kettőnknek megfelel.

Aztán amikor jön a gyerek - mert jön, ez tuti biztos - akkor majd kitaláljuk, hogy mi legyen.

(Úgyhogy nyugi: nem azért vettünk kicsi autót, mert feladtuk.)

Persze mielőtt döntöttem, jól megnéztem a konkurenciát. Ami nincs egyébként.

Mert ezen az áron még csak hasonló autót sem fogsz kapni.

Azért, hogy ráteszik egy másik (sokak szerint jobb) márka jelzését, azt kell vállalnod, hogy nem lesz benne fele cucc sem. Emellett gyengébb, megbízhatatlanabb, drágábban fenntartható autót tudsz csak venni.

Miközben a Suzuki Swiftben minden benne van, addig 300 és 500 ezressel drágább kategóriatársakban nevetségesen nincs benne pár alap dolog.

(Ha érdekel, szívesen kifejtem, miben több, mint az összes hasonló árú kortárs kocsi...)

Elég az hozzá, hogy miután megnéztem és beleültem minden hasonló autóba, végül elhoztam ezt.
Mert beleülve meg úgy éreztem, hogy egy nagy autóban ülök. Varázslat, de ez a kocsi kívülről kicsi, belülről meg nagy. Egyedül a csomagtartója nem elég, de mivel mi ketten utazunk többnyire, az egész hátsó ülés csomagtartó. Nameg 30 ezresért van 300 literes tetőbox, ha nagyon megszorulna az ember. 

Egyetlen dolog zavart a Merciből átülve: nagyon megszerettem az automata váltót amott. Igaz, a Merci automata megszívatott, de amikor működött, imádtam.

A végső döntést akkor hoztam meg, amikor kiderült, hogy automata váltós Swiftet lehet venni 350 ezressel drágábban, azaz 3.3 milla körül. Körbekérdeztem és egy ismerősnek volt egy automata Swiftje. 7 évig gond nélkül járt vele, napi közlekedésben. Zéró probléma. De ezt olvastam máshol is.

A konkurenciáknál - és ezért nem is konkurencia valójában egyik sem - az első automata váltós változat bőven 4 misi felett kezdődik.
Pont, pont, pont.

Hogyan zajlott a dolog? Ez a következő hihetetlen rész a történetben.

Pénteken döntöttem, hogy kell a kocsi. Pénteken 9-kor töltöttük ki a hitelkérelmet, aztán mentem a dolgomra. 40 perc múlva (!!!) szóltak rám, hogy megkaptam a hitelt, és menjek vissza, mert lehet pörgetni az ügyet. 10-re ki volt töltve minden.

Következő szerdán megjött a kocsi a kereskedésbe, de nem volt ott az ügyintéző, mert továbbképzésen volt. Pénteken töltöttük ki a papírokat (lízingszerződés) és még pénteken délután elküldte a bank a pénzt a kereskedésnek. Hétfőn megjött a pénz a kereskedésbe és lehetett intézni a forgalomba helyezést. Ekkor lebetegedett az ügyintéző és a kollégája vette át az autó dolgait. Közben bekötötték a nyomkövetőt, ami mindegyik kocsimban van, mert olcsóbb, mint egy vinnyogós - semmire sem jó - riasztó. Belekerültek az ajándékok (légterelő, szőnyeg, KRESZ készlet), megcsinálták a nullrevíziót.

Csütörtökön átvettem a kocsit.

Azaz nem egészen két hét alatt zajlott le minden úgy, hogy volt benne betegség és továbbképzés is.

Valahogy így kell ezt csinálni.

Összehasonlításképpen: anno a Peugeot 206-ost 4 azaz négy hónap alatt vettem át és próbarendszámmal jártam még egy hónapig, mert akkor sem sikerült teljesen mindent elintézni.

Szóval megvannak az előnyei annak, ha Magyarországon, konkrétan 40 kilométerre gyártott kocsit vesz az ember. És vicces, hogy egy ennyire kapós modellnél is így tartják a határidőket.

Nagyon fontos, hogy nem kötöttem kompromisszumot, azaz nem egy szalonban álló autót vettem, hanem pont olyat, ami nekem kell.

Pont olyat.
És itt vége is lehetne a bejegyzésnek, de most jön a lényeg.

Miért írtam le ezeket a dolgokat?

Mert vannak tanulságok, amiket szeretnék megosztani veletek:

1. Az olcsó kocsi drágább. Használt autókkal mászkáltam az elmúlt 10 évben és folyamatosan szívtam és leosztva többe kerültek, mintha egy lízing részleteit fizettem volna egy garanciális, új autóra. Ráadásul mindig 5-10 évvel ezelőtti szinvonalba űltem bele és most szembesültem vele, hogy 2016-ban hol tart az autógyártás. A fullextrás 5 éves kocsiban nincs az benne, ami egy közepes felszereltségű új autóban benne van. Legalábbis azok közül az extrák közül, amik nekem fontosak. Következtetés: soha többet nem veszek használt kocsit...

2. Ott tart Magyarország, hogy az autószerelők nagy része kiment külföldre, akik maradtak, azoknak a nagy része kókler, nagyképű köcsög. A pár normálisra meg heteket kell várni, mert szétszakadnak a sok melótól. Amikor végre bejutsz, rohammunkában végzik a javítást és óhatatlanul hibáznak. Amelyikük normálisabb, az kompenzál, a többi sunnyog. Véletlenül eltört műanyag, elnézett viszkozitású olaj... csupa kellemes dolog. A csúcs az volt, amikor a megkérdezésem nélkül megcsináltak egy 524.517,- forintos javítást, tudva, hogy úgysem fogom szétszedetni... Szóval ha használt autód van, ezeknek a viszonyoknak vagy kiszolgáltatva. Köszi, nem kérek belőlük! Következtetés: soha többet nem veszek használt kocsit!

3. Minden használt autómon szép haszonnal adtam túl. Mármint szép hasznot hozott azoknak, akik megvették. Lehúztak mindig, mert tudták, hogy kell a pénz és ezért olcsóbban oda fogom adni a kocsit. Eddig így is volt, de most nem így tettem. Itt maradt a Merci is és ha egy év alatt, akkor egy év alatt fogom eladni. Nem vagyok kényszerhelyzetben, mert van egy megbízható új autóm. Nagyon magabiztosan fogom elküldeni azokat a vevőket, akik le akarnak húzni. (Szerkesztve: meghirdettem a Mercit, egy óra múlva jött egy vevő, aki tutira ígérte, hogy elviszi, másnap eljött, megnézte, elvitte. Egy óra alatt adtam el. Lehet nekem is szerencsém?)

4. Úgy vettem a kocsit, hogy a lízing hamarabb lejár, mint a garancia. Így az autót még garanciával fogom eladni, hamar és jó áron. Vehettem volna kevesebb havi törlesztővel is, de pont ezért nem tettem. Mert amikor lejár, azonnal cserélem le egy másik új kocsira. És ha a Jóisten is megsegít, ez így is lesz ezután. Soha többet nem veszek használt autót...

5. Olyan cascót kötöttem, ami mindent fedez. A Suzukinak van saját cascója, a 100.000,- önrész mellett havi 5 ezresért egy eseménynél visszaadnak a 100 ezresből ötvenet. Azaz valójában egy 50.000,-es önrészű cascót vettem egy 100.000,-es áráért...

6. Természetesen benne van a pakliban az is, hogy baja lesz a kocsinak. Amit lehet, megpróbálok kivédeni, így nyomkövető van benne, meg van jelölve UV-védelemmel és van benne egyedi lopásgátló is, amit senki nem ismer. Így is el lehet lopni, de az esélye ennek elenyésző. Ha mégis, ugorj az 5. pontra.

7. Megtörténhet, hogy én töröm össze az autót. Bár eddig soha nem okoztam balesetet, benne van ez is a pakliban. Ha ez bekövetkezne, ugorj az 5. pontra.

Összegezve tehát az az autó illik hozzád, amelyikről Te úgy érzed, hogy hozzád illik. Mindenki más véleménye mellékes.

És én most úgy érzem, hogy 2016. szeptember közepén jobb döntést nem tudtam volna hozni.

És ez a lényeg!
Úgyhogy amikor azon gondolkodsz, hogy egy olcsó, megbízható, jó kocsit akarnál venni, ha rám hallgatsz, menj be egy Suzuki szalonba...

Szép csendben

Szép csendben bunkó lettem.

Szép csendben pont olyan, aki sosem szerettem volna.

A káromkodások úgy csúsznak ki a számon, hogy már észre sem veszem.

Nem okolhatom a világot, mert a világ pont olyan, amilyen. És mások is élnek benne és mégsem lett belőlük bunkó.

Mint belőlem. Szép csendben.

Egyszerűen gyenge voltam és egyre gyengébb vagyok.

Nem voltam képes ellenállni azoknak, akik mindig is lehúztak - magukhoz - , úgyhogy szép csendben elsüllyedtem.

És talán soha nem is leszek már képes felemelkedni. Nem fejlődni, csak elérni újra egykori önmagamat.

Már a buborékok sem mutatják, hogy egykor hol süllyedtem el.

Szép csendben más lett a fontos, mint ami volt. Szép csendben elengedtem azt, ami egykor a szívdobbanás volt, a lélegzet. A lét.

És szép csendben olyan lett az életem is, mint amilyet azok élnek, akikhez soha nem akartam hasonlítani.

Szép csendben az álarc, amit magam elé tartottam eggyé vált velem. Nem tudom, hol végződik az ál és hol kezdődik az igazi arc.

És ha már én sem tudom, akkor ki tudja?

A barátaim? 

Ők legtöbben már lemondtak rólam. Szép csendben tudomásul vették, hogy nem az vagyok, akit egykor szerettek.

Mert biztosan próbáltak figyelmeztetni, csak én közben szép csendben egy harsány bunkó lettem, nagy pofával és mocskos szavakkal. Amik csak úgy fröcsögnek, ha megszólalok. Érthető, hogy arrébb álltak.

Kik kicsit, kik nagyon arrébb.

És vannak, akik szép csendben odébbálltak.

Persze vannak páran, akik valami érthetetlen mazochizmustól vezérelve kitartanak mellettem, de mivel bunkó lettem szép csendben, véletlenül sem mondanám el nekik, mennyire hálás vagyok ezért.

És amikor barátkozni szeretnék, többnyire csak a hozzám hasonló bunkók képesek elviselni. És ezért aztán szép csendben olyanok vesznek körül, akikkel egy buszon sem voltam hajlandó utazni. 

Közben szép csendben távolodom már azoktól is, akik a sors fura fintora miatt a családomba tartozni kénytelenek. Akiknek nem volt választásuk. Akik közé születtem és akiket több évtizede tolok el magamtól és akik lassan, de biztosan távolodnak is tőlem.

És mivel bunkó lettem, fel sem nagyon merül bennem, hogy az én hibám lehet mindez.

Szép csendben, ahogyan az a bunkóknál lenni szokott, megtaláltam a kifogásokat és az önigazolást.

Hogy mindenki hibás, csak én nem.

És szép csendben még az is elfut majd, aki a legfontosabb.

Az egyetlen, aki magamnál fontosabb.

Mert ahhoz is elég bunkó vagyok, hogy azt a maradék érzelmet kifejezzem, amit legalább iránta érzek.

Még szerencse, hogy ezek a dolgok általában nem foglalkoztatnak és csak néha kerülök olyan lelki állapotba, amit a bunkó lényem nem nagyon visel el.

Úgyhogy többnyire elmúlnak ezek a kitörési kísérletek, szép csendben...

Adós, fizess!

Ezen a világon semmiről sem mondhatjuk, hogy biztos, kivéve a halált és az adót. Egy olyan fazon mondta ezt, akinek a képét azóta nagyon sok pénzre rányomták. A jó öreg Franklin már az 1700-as években tudta ezt, mi pedig csak most tanuljuk.

Én magam éppen a napokban.

Mint azt bizonyára olvastátok korábban, ház vásárlásra adtuk a fejünket. Ezzel kapcsolatosan persze sok minden eszébe jut mindenkinek, de a mi házvásárlásunkról annyit, hogy nem életünk nagy álmát vásároltuk meg. Helyesebben dehogynem, csak az álmainkat alakítottuk hozzá a valósághoz. Egy olyan vásárlásba mentünk bele, ami emberi számítások szerint kivitelezhető. Számos kompromisszumot kötöttünk és reméljük, hogy megérte. Egyelőre úgy néz ki, igen. Nem is nyavalygok, csak egy szép történetet szeretnék elmesélni arról, hogy az állam miként támogatja a fiatalokat az első lakáshoz jutásban.

Nekünk ugyanis ez az első lakásunk.

Az első hibát ott követtük el, hogy nem mentünk bele egy felelőtlen vásárlásba korábban, hanem megvártuk, amíg minden legalább úgy néz ki, mintha klappolna és felelősséggel bele lehet menni egy ilyen nagy döntésbe. Ezzel egyet elértünk, kicsúsztunk a 35 évből. Az azért mentségünkre szolgáljon, hogy ezelőtt az életünkben nem volt olyan élet helyzet, amikor csak álmodhattunk is arról, hogy ilyesmibe kezdhetünk. Most jött el az idő, de a magyar állam szerint aki elmúlt 35 éves, az már nem fiatal és így nem jár neki a támogatás. Megszívtuk.

Na, nem nagyon, mert a szabályozás szerint használt lakás vásárlásához csak a 35 év alatti fiatalok kaphatnak illeték kedvezményt. Az első lakáshoz jutást támogatja így az állam 1999 óta. A lakás vásárlási illeték 50 százalékát, de legfeljebb 40 ezer forintot elengednek, amennyiben a fiatal az első lakását veszi meg. A kedvezmény csak nyolcmillió forint ingatlan értékig jár.

Azaz, ha még benne is lettünk volna a 35 évben, az illeték nagyobb részét akkor is ki kellene fizetni.

Mondom, a halál, meg az adók...

Szóval, amikor mi belekezdtünk ebbe a vásárlásba, előzetesen tájékozódtunk arról, hogy ez az illeték miként alakul. Mivel a házat nem saját pénzből vettük, hanem lízingeltük, a logikus következtetés az lenne, hogy majd a futamidő végén (esetünkben 2037-ben), amikor a mi tulajdonunkba kerül a ház - ha minden jól megy - akkor kell az illetéket kifizetni.

Ne következtessünk logikusan, mert a jogszabály nem logikus. Így aztán mi hiába nem szereplünk SEHOL az adásvételi szerződésben - a házat a lízing cég vásárolja meg az eladótól és adja ki nekünk lízingbe -, mivel a lízinggel tulajdonjogunk keletkezett a házra, azt a NAV kiszabja ránk.

Erre egyébként a lízing cég figyelmeztetett is. A kérdésünkre azt a tájékoztatást kaptuk, hogy nem a futamidő végén, hanem valamikor majd egy-két éven belül fogják ránk nyomni, úgyhogy kezdjünk el spórolni.

Így is tettünk volna, de a NAV, mint a Magyar Állam érdekeinek képviselője az illeték kiszabásával addig sem várt, amíg legalább beköltözünk a házba. Még javában a régi lakásban vártuk a megváltást, amikor az illeték fizetési kötelezettségre való felszólítás és a hozzá mellékelt sárga csekk megérkezett mindkettőnknek. Ajánlott levélben.

Kapkodtam én fűhöz-fához, és a levélen szereplő ügyintézőt felhívva azt a tákékoztatást kaptam, hogy meg lehet kérvényezni a halasztást, illetve a részlet fizetést.

Így is tettünk. A környezetünkben lévők - még olyanok is, akik nálunk háromszor több pénzből élnek - mesélték, hogy sima ügy. A halasztást majd megadja a NAV és mi majd kifizetjük.

Megnyugodtunk, hiszen időközben kiköltöztünk és jöttek a bajok csőstül (elromlott kazán, beázó tető, egyebek) és ha ez nem lenne elég, az autónk lízingét is felmondta a másik lízing cég azzal, hogy a nemzetközi viszonyok alakulása miatt nem várható, hogy a svájci frank alapú hitelünk visszabillenjen. Így aztán hirtelen befizettettek velünk egy jelentős összeget csak azért, hogy a felhalmozódott kamat eltűnjön, majd új szerződés keretén belül megemelték az autó havi részletét a duplájára, hogy ezentúl kamat ne is halmozódjon fel.

Az autót nem tudtuk leadni sem, mert a rá fennálló tartozásunk jelenleg magasabb egyrészt annál, mint amennyiért vettük (pedig 4 éve fizetjük rendesen, soha nem maradtunk el egy részlettel sem), másrészt annál is magasabb e tartozás, mint amennyit az autó jelenleg ér. Tehát ha leadjuk is, nagyjából még két évig fizethetjük a részletet a semmiért. És még autónk sincs.

Szóval az autóval kapcsolatosan egyetlen választásunk az volt, hogy megtartjuk, fizetjük a megemelt részletet és amikor az majd letelik, szépen megpróbáljuk tovább fenntartani a kocsit. Meddig? Amíg szét nem esik, mert eladni akkorra már esélytelen lesz, újabb kölcsönt autóra pedig SOHA TÖBBET nem veszünk fel. Ez olyan biztos, mint a halál, meg az adók.

Gondolom, ezzel nem vagyunk egyébként egyedül és nem is panaszkodni akarok, csak a tisztán látás végett kellett ezt a részét is elmesélnem a történetnek. Mert emiatt nincs tartalékunk. A kocsi elvitte mindet.

Ezt természetesen leírtam a halasztási kérelemben, ahogyan azt is, hogy éppen most költöztünk és nem várt költségeink is keletkeztek. Azt is leírtam, hogy ha a halasztást engedélyezik, az autó részleteinek letelte után röhögve kifizetjük az illetéket.

A hatóságot ez nem hatotta meg. A kérelmünket elutasították.

Mivel azt írták a tájékoztatóban, hogy a kérelmet részletesen indokoljuk meg, én részletesen leírtam mindent. Erre ők egy részletes választ adtak a kérelem elutasítását indokló iratban, amelynek röviden az a lényege, hogy az autó nem létszükséglet és ha azt tudom fizetni, akkor az illetéket is. Emellett a nem kicsit cinikus hangvételű levélben azt is írták, hogy van tévénk, biciklink, mobiltelefonunk, úgyhogy adjuk el azokat is...

Hogy mindezt honnan tudják? Hát becsületesen bevallottam ezeket.

Tudom, itt többen hangosan felröhögnek, de én ilyen vagyok. Nem szeretek hazudni, sumákolni. És tegyük hozzá azt is, hogy a hatóság bármikor környezettanulmányt tarthat a kérelem jogosságának megállapítása érdekében és akkor meg úgyis megállapították volna, hogy valóban van tévénk, biciklink, mobiltelefonunk. Úgyhogy amellett, hogy hazudni nem szép dolog, ez esetben nem is lett volna érdemes.

 

A kérelmet tehát elutasították, tartalékunk semmi nincs, sőt jelentős kölcsönt halmoztunk fel a lakossági folyószámlánkon is. Honnan vegyünk tehát ennyi pénzt?

 

A helyzet elég reménytelennek tűnt, de mindig van kiút.

Én magam abban látom a kiutat, hogy miként eddig is, ezentúl is dolgozom másodállásban is és szépen előteremtem majd a pénzt. De ez a jelenlegi, azonnali fizetéskötelezettségre nem megoldás.

Kölcsön? Jó kérdés. Ki ad kölcsönt annak, akinek van egy jelentős lízing tartozása?

És itt jön a csavar.

Arra gondoltam, hogy a folyószámlához tartozó hitelkeretet kellene megnövelni és majd abból kifizetjük és szépen lassan - de inkább lassan - visszafizetjük.

 

A bankunkba - akiktől egyébként a lízing is van - bemenve az ügyintéző hölgy nagyon segítőkész volt és ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a banknál jó adósnak számítunk, évtizedek óta náluk van a számlánk - és amúgy 2037-ig náluk is lesz, ez tuti -, így valószínűleg kapunk hitelt. Kikalkulálta a részleteket és azt láttam, hogy egy tényleg jelképes összegből megoldható a dolog.

 

Mi a jelképes összeg? Nos, vannak dolgok, amikről az ember le tud mondani. Ha például cigarettáznék, akkor most szoktam volna le a dohányzásról. De nem cigarettázom...

Szerencsére volt egy káros szenvedélyem, amiről éppen két hetet tettem le.

Nem iszom kólát. Letettem, tiszta vagyok.

Kiszámolva a napi kétszer kettő liter cucc ára legkedvezőbb, diszkont áron is 600 forint volt. 600 forint pedig havi szinten nem kicsi összeg. Eddig észrevétlenül elcsordogált. Úgy is mondhatnám, hogy "elittam".

És ez mekkora egy baromság volt.

Nos, leszokva a kóláról éppen egy akkoros összeget spórolok meg, amiből havonta kijön a törlesztő részlet.

 

Összegezve tehát:

 

Az adóhatóságnak igaza volt. Simán ki tudom fizetni az illetéket, csak ne sírjon a szám.

 

Lehetne még ragozni a dolgot, de röviden ennyi.

Végső soron tehát egy rossz és egészségtelen dologtól megszabadultam és kézzel fogható jutalmat kaptam az élettől. És ezért még akár hálás is lehetek a jóságos államnak.

 

Az persze igaz, hogy ennek a pénznek lett volna helye, hiszen egy használt háznál mindig van, de majd később. Ami késik, nem múlik. A javítgatást lehet olyan dolgokkal is kezdeni, amikhez nem kell pénz. Van két ügyes kezem, magamnak pedig ingyen dolgozom...

 

Amúgy jelenleg az a helyzet, hogy ha véletlenül a cukrozott üdítős pult felé tévedek a boltban, akkor mint egy pavlovi reflex, úgy ugrik be, hogy "illeték". És ennél jobb visszatartó erő nem is kell. Asszem, én soha többet nem iszom már kólát ebben az életben...

 

Nem számolok bele, hogy ha mondjuk úgy két-három évvel ezelőtt teszem le a kva kólát, most mennyi pénzem lehetne. Pedig lehet, hogy megérné kiszámolni. Mindenesetre, ha neked, kedves barátom van lehetőséged megszabadulni valami felesleges, ámbár költséges és egészségtelen baromságtól, hát NE HABOZZ!

Jó érzés...

Tötymörgők és száguldozók

Én magam a 2/A-n járok, minden munkanapon reggel és délután. Tapasztalatom az, hogy ebben az országban háromféle autóvezető létezik.

Az egyik, aki a megengedett 90 helyett 80, vagy inkább 70 kilométer/órával közlekedik (vadiúj kocsival, mert az kell ehhez a sebességhez). Teszi ezt tökéletes útviszonyok mellett is. Persze teljesen jogos az az észrevétel is, hogy a 90 az megengedett maximális sebesség, ennyivel nem kell menni, csak szabad. De az ilyen, elkerülő jellegű utakat csak azért építik meg - nem kevés pénzért -, hogy aki haladni akar, annak ne kelljen a lakott területeken átszivárogni (és nem mellesleg a lakott területek levegőjét szennyezni). Így aztán az ember azt gondolná, hogy ha az út- és látásviszonyok megengedik, akkor a 2/A-n 90-nel közlekedni teljesen biztonságos és sokkal veszélyesebb az, amikor pár mazsola az egyébként is jellemzően türelmetlen autóstársakat feltartja. Mert ezek a tötymörgők természetesen nem mennek a régi 2-es úton, ahol a táv rövidebb és az ő sebességükkel még a menetidő sem lenne hosszabb ott sem, nameg nem tartanának fel senkit. Ehelyett a 2/A-n jönnek és - nem túlzok - 4-5 kilométeres sorokat gyűjtenek maguk mögé. Egyébként direkt használom a 2/A megjelölést az M2 helyett, hiszen számomra az NEM autóút - és főként nem autópálya - ahol nagyrészt 2 sáv van és a sebességkorlátozás végig 90. Két szakaszon szabad 110-zel menni, de ott meg nem lehet. Persze a statisztikában jobban mutat, ha közlekedési szakemberek elkönyvelik ezt az utat autóútnak, de mondjuk ki: nem az. Semmilyen tekintetben. De térjünk vissza az ott közlekedőkre.

A másik típus, aki a tötymörgést, de még a megengedett maximális sebességgel haladókat sem tudja elviselni és előzi a 4-5 kilométeres sort 150-nel, akár ködben is. Nem érdekli egyébként, hogy a 2/A út olyan rövid, hogy ha a megengedett 90 helyett 70-nel mész, akkor a menetidőd a legvégétől a legelejéig közlekedve is maximum 3-5 perccel lesz több. Nyomják neki és mi - a harmadik típus - figyelünk oda mindkét baromállat-fajtára.

Az sem jobb, akinek a tötymörgése miatt ez a helyzet kialakul, de az ő - teszetosza - viselkedése még igazolhatóbb. Hiszen ha valaki nem érzi biztonságosnak a tudását, inkább menjen lassabban. Persze jogos a kérdés, hogy ha valaki fél vezetni, az miért nem megy vonattal, vagy busszal, de nem török pálcát felettük. Ezer oka lehet annak, ha valaki éppen előtted balfékeskedik és normális gondolkodású ember ezen nem is idegesíti fel magát nagyon.

De nekünk - a normálisaknak - kell figyelni a rosszabbik baromállat-fajtára is, akik szerencsésebb esetben csak a szembe jövő kamion alá hajtanak és ott halnak meg, nem okozva ezzel nagyobb megrázkódtatást senkinek - hacsak a szép autóért nem kár -, de rosszabb esetben minket szorítanak le és löknek be a szántóföldre. Az utóbbi azért már nem mindegy ám.
 

Miért vagyok ennyire cinikus? Nos, aki eltölt pár ezer kilométert ilyen viszonylatban az utakon, az maga is arra a következtetésre jut, hogy aki barom, az megérdemli a sorsát. Mindenkinek joga van hozzá, hogy úgy távozzon az örök vadászmezőkre, ahogy neki tetszik, így aki például ezt a formát választja, annak a döntését tisztelni kell. És én tisztelem is, persze csak addig, amíg másokat - és főleg azok közül valakit, akik nekem fontosak -  nem nyír ki a hülyeségével. Így aztán a 2/A-n nagy számban fellelhető lengyel, szlovák és egyéb kamiont úgy tekintem én, mint ezeknek a barmoknak a csúcsragadozóit.
Aki nem tudta volna: az így közlekedők esetében ugyanis csak idő kérdése, hogy mikor nyírják ki magukat. A halál velejárója az ilyen viselkedésnek. Meg aztán reménykedhetünk is abban, hogy csak kiveszik már ez a hibás gén is az emberiségből...

 

(A kép forrása az index.hu. http://index.hu/belfold/2012/12/20/halalos_baleset_tortent_az_m2-es_autouton/)

(A képen és a cikkben szereplő autó egyébként ugyanolyan, mint az enyém. Aznap én is mentem munkába, negyed órával később. Én odaértem, ő meg nem. Nekem egy kellemetlen, félórás kerülő volt az egész, legalább megnéztük Veresegyházát. Neki meg az élete vége. Ugyanolyan autó, hasonló korú vezető és csak a hozzáállásban volt a kölönbség. Megfogott a dolog, főleg azért, mert többször láttam már ezt - vagy egy hasonló - kocsit ezen a szakaszon száguldozni. Velem nagyjából egyidőben ment reggel és délután is láttam többször visszafelé. Valószínűleg ugyanarról az autóról van szó, mert nem sok szaladgál ebből a típusból, ebben a színben az utakon és a baleset óta meg nem látom. Korábban nem egyszer el is engedtem, menjen csak. Megdöbbentő, de azért várható volt, hogy ez lesz a vége. Sajnálom is, a családját is, de aznap 30 méteres látótávolság volt a köd miatt és mégis nyomta neki. Azaz, csak magának köszönheti még akkor is, ha megrázó egy ilyen eset. Minden halál tragikus és értelmetlen.)

De nem erről akartam írni.

Amiért az egyébként baráti beszélgetés keretén belül leírtakat továbbgondoltam, annak csupán annyi oka van, hogy megosszam veletek, amit én, így pár tízezer kilométer alatt - gondolok itt a napi rendszerességgel, életvitelszerűen végzett vezetésre - leszűrtem. Amire rádöbbentem.
Mondandóm lényege tehát mi is?

Csupán annyi, hogy még mindig jobb a 3-as - normális - csoportba tartozni és néha elmorzsolni egy Miatyánkot, mint bármelyik másik kettőbe. És még annyit, hogy aki autóval közlekedésre adta a fejét, az ezeket kalkulálja bele!

Hogy mindig lesznek kalapos öregurak, elfehéredett ujjakkal a kormányt markoló "kényszerközlekedők", akik igenis akadályozni fognak minket a normális haladásban. Mindig lesz egy "kényszervállalkozó", akinek PONT és CSAK reggel 7 és 9 között lehet a fát elszállítania (csak úgy hívom ezeket, hogy faszállító, mindenki szótagolja úgy, ahogy neki tetszik) és csak IFÁ-ra futja és csak 40-nel tud haladni. Nem fognak később menni, nem fognak a pihenőknél lehúzódni. Fel fognak tartani, ráadásul büdösek is.

Mindig lesznek értelmi fogyatékosok (nem idézőjeles, szó szerinti), akik a közlekedés alapvető összefüggéseit sem látják és azért, hogy aztán egy vagy kettő autóval előrébb szopjanak ugyanabban a sorban, képesek halált megvető bátorsággal, akár téged vészfékezésre is kényszerítve, még a tej ködben is előzni.

 

Mit tehetsz ezek ellen? Sokat.

Például nem autózol. Kézenfekvő. A vonat késik, koszos és sorolhatnám, de biztonságos.

Vagy ha autózol, akkor bevezetsz praktikákat.

 

Én például 10 perccel hamarabb indulok és azt is elengedem, akit nem kéne. Eleve akkora követési távolságot tartok, hogy oda beférjen egy-két ilyen tapló és a visszapillantó tükröt éppen olyan gyakran figyelem, mint az előttem haladót.

Nem tartom magamat azért kevesebbnek - vagy többnek - ha beengedek pár szerencsétlent magam elé és nem éreznék kielégülést akkor sem, ha egy tötymörgőt leszorítanék, vagy ledudálnám a haját a fejéről. Nem gondolom, hogy a fizika törvényei rám nem vonatkoznak és hogy a síkos úton én majd biztosan meg tudok állni. Nem gondolom azt sem, hogy ha nekem drágább autóm van, vagy esetleg jobban megy, akkor az engem bármire is feljogosítana.

Beállok a sorba és inkább zenét hallgatok, vagy beszélgetünk.

 

Persze néha azért anyázok én is, de ez egy ilyen társasjáték...

Anyukám gondolatai...

Van nekem egy szenzációs Anyukám.
Nameg egy szenzációs Apukám is, de most Anyukámról írok...
Szóval Anyukám, így hatvan éves kora után kezdett el érdeklődni az internet iránt és főként a Facebook az, amit sokat olvasgat.
És nagy örömömre mostanában írogat is.
Mivel most tanul gépelni és én meg innen, 170 kilométer távolságból nagyon nem tudom őt tanítgatni, még küzd a billentyűzettel.
De mindezen nehézségeken a gondolatai és lényeglátása átvilágítanak, mint a fáklya a sötétben. Ahogy ír, az pedig már-már költői.
Gondoltam hát, megosztom Veletek azokat a sorokat, amiket a Facebookon tett közzé. 

Mivel az otthoni gép és a moblinternet is rosszalkodik és még áramszünet miatt is elveszett néhányszor, amit begépelt, Ő több részletben tette közzé ezt a pár gondolatot, amelyeket én mindössze összefűztem és javítottam bennük az elgépeléseket.
Íme, Anyukám így látja a helyzetet ma, Devecserből:

"Nézzük az ünnepi műsort. Tisztavatás.Tulajdonképpen ezért vagyunk devecseri lakosok. Három tiszt a családban. Abból egy főtiszt. Hat diploma. Boldognak, büszkének kellene lenni...
Nagy robajjal kitörnek a kutyák. Átlökik a kerítést. Kiszabadítják egymást. Ők összetartanak.
Jó lenne egymást, egymás nyugalmát is tiszteletben tartani. Már kezdünk beletörődni, hogy a kert művelése álom marad ott, ahol a kiterített szőnyegek alatt patkány terem. Valószínűleg ezért kell ez a sok kutya. Az új ebtörvény változást hoz.
Vigasztaljuk magunkat, hogy másnak is volt rosszul sikerült ünnepe. Például a húgomnak, aki kifogta a legkegyetlenebb tűzijátékot.
Mi az emlékekből élünk. 

Tavaly a debreceni virágkarnevál és tűzijáték. Együtt a gyerekekkel. Kivéve a lánykánk, aki még akkor tele volt reményekkel, védte a hazát.
Most meg a rendőrök védenek mindenkit az utcánk sarkán.
Menni vagy maradni? Nem tudjuk a megoldást. A gyerekek már elmentek. Reméljük csak Budapestig. Mi meg várjuk, hogy elfogyjanak az indulatok és a kutyák.
Ha mindenki betartja a szabályokat és az embert tiszteli a másikban, akkor lesznek még szép ünnepeink.
Elnézést, de még most tanulok gépelni. Lassan nem marad más.
Csak zárjuk be a kapunkat és nyissuk ki a szívünket..."

A baj megtalál

Hát nézzük, hogy is van ez?
Trouble he will find you no matter where you go, oh oh
A baj megtalál, nem számít, merre jársz, oh, oh

No matter if you're fast, no matter if you're slow, oh oh
Nem számít, hogy gyors vagy, vagy lassú, oh, oh

The eye of the storm or the cry in the mourn, oh oh
A vihar szeme, vagy a sírás a gyászban, oh, oh

You're fine for a while but you start to lose control
Egy darabig jól vagy, aztán kezded elveszteni az irányítást
Refr1:

He's there in the dark, he's there in my heart
Ott van a sötétben, ott van a szívemben
He waits in the wings, he's gotta play a part
Ott vár a színfalak mögött és ki kell vegye a részét
Trouble is a friend, yeah trouble is a friend of mine, oh oh!
A baj barát, igen a baj a barátom, oh, oh
Trouble is a friend but trouble is a foe, oh oh
A baj barát, de a baj ellenség is, oh, oh
And no matter what I feed him he always seems to grow, oh oh
Nem számít, mivel etetem, örökké növekedni látszik, oh, oh
He sees what I see and he knows what I know, oh oh
Látja, amit látok és tudja, amit tudok, oh, oh
So don't forget as you ease on down the road
Ugyhogy ne feledd, amikor lopakodsz az utcán
Refr1
Refr2:
So don't be alarmed if he takes you by the arm
Úgyhogy ne aggódj, ha elkapja a karod
I won't let him win, but I'm a sucker for his charm
Nem hagyom, hogy győzzön, de bepalizott a varázsa

Trouble is a friend, yeah trouble is a friend of mine, oh oh!
A baj barát, igen a baj a barátom, oh, oh!
Oh how I hate the way he makes me feel
Ó, hogy utálom azt, ahogy érzem tőle magamat
And how I try to make him leave, I try
És hogy próbálom távozásra bírni, próbálom

Oh oh, I try!
Oh, oh, próbálom
Refr1
Refr2

Szóval ezt mondja a Lenka. Nem csak szép, de okos is...