Adós, fizess!

Ezen a világon semmiről sem mondhatjuk, hogy biztos, kivéve a halált és az adót. Egy olyan fazon mondta ezt, akinek a képét azóta nagyon sok pénzre rányomták. A jó öreg Franklin már az 1700-as években tudta ezt, mi pedig csak most tanuljuk.

Én magam éppen a napokban.

Mint azt bizonyára olvastátok korábban, ház vásárlásra adtuk a fejünket. Ezzel kapcsolatosan persze sok minden eszébe jut mindenkinek, de a mi házvásárlásunkról annyit, hogy nem életünk nagy álmát vásároltuk meg. Helyesebben dehogynem, csak az álmainkat alakítottuk hozzá a valósághoz. Egy olyan vásárlásba mentünk bele, ami emberi számítások szerint kivitelezhető. Számos kompromisszumot kötöttünk és reméljük, hogy megérte. Egyelőre úgy néz ki, igen. Nem is nyavalygok, csak egy szép történetet szeretnék elmesélni arról, hogy az állam miként támogatja a fiatalokat az első lakáshoz jutásban.

Nekünk ugyanis ez az első lakásunk.

Az első hibát ott követtük el, hogy nem mentünk bele egy felelőtlen vásárlásba korábban, hanem megvártuk, amíg minden legalább úgy néz ki, mintha klappolna és felelősséggel bele lehet menni egy ilyen nagy döntésbe. Ezzel egyet elértünk, kicsúsztunk a 35 évből. Az azért mentségünkre szolgáljon, hogy ezelőtt az életünkben nem volt olyan élet helyzet, amikor csak álmodhattunk is arról, hogy ilyesmibe kezdhetünk. Most jött el az idő, de a magyar állam szerint aki elmúlt 35 éves, az már nem fiatal és így nem jár neki a támogatás. Megszívtuk.

Na, nem nagyon, mert a szabályozás szerint használt lakás vásárlásához csak a 35 év alatti fiatalok kaphatnak illeték kedvezményt. Az első lakáshoz jutást támogatja így az állam 1999 óta. A lakás vásárlási illeték 50 százalékát, de legfeljebb 40 ezer forintot elengednek, amennyiben a fiatal az első lakását veszi meg. A kedvezmény csak nyolcmillió forint ingatlan értékig jár.

Azaz, ha még benne is lettünk volna a 35 évben, az illeték nagyobb részét akkor is ki kellene fizetni.

Mondom, a halál, meg az adók...

Szóval, amikor mi belekezdtünk ebbe a vásárlásba, előzetesen tájékozódtunk arról, hogy ez az illeték miként alakul. Mivel a házat nem saját pénzből vettük, hanem lízingeltük, a logikus következtetés az lenne, hogy majd a futamidő végén (esetünkben 2037-ben), amikor a mi tulajdonunkba kerül a ház - ha minden jól megy - akkor kell az illetéket kifizetni.

Ne következtessünk logikusan, mert a jogszabály nem logikus. Így aztán mi hiába nem szereplünk SEHOL az adásvételi szerződésben - a házat a lízing cég vásárolja meg az eladótól és adja ki nekünk lízingbe -, mivel a lízinggel tulajdonjogunk keletkezett a házra, azt a NAV kiszabja ránk.

Erre egyébként a lízing cég figyelmeztetett is. A kérdésünkre azt a tájékoztatást kaptuk, hogy nem a futamidő végén, hanem valamikor majd egy-két éven belül fogják ránk nyomni, úgyhogy kezdjünk el spórolni.

Így is tettünk volna, de a NAV, mint a Magyar Állam érdekeinek képviselője az illeték kiszabásával addig sem várt, amíg legalább beköltözünk a házba. Még javában a régi lakásban vártuk a megváltást, amikor az illeték fizetési kötelezettségre való felszólítás és a hozzá mellékelt sárga csekk megérkezett mindkettőnknek. Ajánlott levélben.

Kapkodtam én fűhöz-fához, és a levélen szereplő ügyintézőt felhívva azt a tákékoztatást kaptam, hogy meg lehet kérvényezni a halasztást, illetve a részlet fizetést.

Így is tettünk. A környezetünkben lévők - még olyanok is, akik nálunk háromszor több pénzből élnek - mesélték, hogy sima ügy. A halasztást majd megadja a NAV és mi majd kifizetjük.

Megnyugodtunk, hiszen időközben kiköltöztünk és jöttek a bajok csőstül (elromlott kazán, beázó tető, egyebek) és ha ez nem lenne elég, az autónk lízingét is felmondta a másik lízing cég azzal, hogy a nemzetközi viszonyok alakulása miatt nem várható, hogy a svájci frank alapú hitelünk visszabillenjen. Így aztán hirtelen befizettettek velünk egy jelentős összeget csak azért, hogy a felhalmozódott kamat eltűnjön, majd új szerződés keretén belül megemelték az autó havi részletét a duplájára, hogy ezentúl kamat ne is halmozódjon fel.

Az autót nem tudtuk leadni sem, mert a rá fennálló tartozásunk jelenleg magasabb egyrészt annál, mint amennyiért vettük (pedig 4 éve fizetjük rendesen, soha nem maradtunk el egy részlettel sem), másrészt annál is magasabb e tartozás, mint amennyit az autó jelenleg ér. Tehát ha leadjuk is, nagyjából még két évig fizethetjük a részletet a semmiért. És még autónk sincs.

Szóval az autóval kapcsolatosan egyetlen választásunk az volt, hogy megtartjuk, fizetjük a megemelt részletet és amikor az majd letelik, szépen megpróbáljuk tovább fenntartani a kocsit. Meddig? Amíg szét nem esik, mert eladni akkorra már esélytelen lesz, újabb kölcsönt autóra pedig SOHA TÖBBET nem veszünk fel. Ez olyan biztos, mint a halál, meg az adók.

Gondolom, ezzel nem vagyunk egyébként egyedül és nem is panaszkodni akarok, csak a tisztán látás végett kellett ezt a részét is elmesélnem a történetnek. Mert emiatt nincs tartalékunk. A kocsi elvitte mindet.

Ezt természetesen leírtam a halasztási kérelemben, ahogyan azt is, hogy éppen most költöztünk és nem várt költségeink is keletkeztek. Azt is leírtam, hogy ha a halasztást engedélyezik, az autó részleteinek letelte után röhögve kifizetjük az illetéket.

A hatóságot ez nem hatotta meg. A kérelmünket elutasították.

Mivel azt írták a tájékoztatóban, hogy a kérelmet részletesen indokoljuk meg, én részletesen leírtam mindent. Erre ők egy részletes választ adtak a kérelem elutasítását indokló iratban, amelynek röviden az a lényege, hogy az autó nem létszükséglet és ha azt tudom fizetni, akkor az illetéket is. Emellett a nem kicsit cinikus hangvételű levélben azt is írták, hogy van tévénk, biciklink, mobiltelefonunk, úgyhogy adjuk el azokat is...

Hogy mindezt honnan tudják? Hát becsületesen bevallottam ezeket.

Tudom, itt többen hangosan felröhögnek, de én ilyen vagyok. Nem szeretek hazudni, sumákolni. És tegyük hozzá azt is, hogy a hatóság bármikor környezettanulmányt tarthat a kérelem jogosságának megállapítása érdekében és akkor meg úgyis megállapították volna, hogy valóban van tévénk, biciklink, mobiltelefonunk. Úgyhogy amellett, hogy hazudni nem szép dolog, ez esetben nem is lett volna érdemes.

 

A kérelmet tehát elutasították, tartalékunk semmi nincs, sőt jelentős kölcsönt halmoztunk fel a lakossági folyószámlánkon is. Honnan vegyünk tehát ennyi pénzt?

 

A helyzet elég reménytelennek tűnt, de mindig van kiút.

Én magam abban látom a kiutat, hogy miként eddig is, ezentúl is dolgozom másodállásban is és szépen előteremtem majd a pénzt. De ez a jelenlegi, azonnali fizetéskötelezettségre nem megoldás.

Kölcsön? Jó kérdés. Ki ad kölcsönt annak, akinek van egy jelentős lízing tartozása?

És itt jön a csavar.

Arra gondoltam, hogy a folyószámlához tartozó hitelkeretet kellene megnövelni és majd abból kifizetjük és szépen lassan - de inkább lassan - visszafizetjük.

 

A bankunkba - akiktől egyébként a lízing is van - bemenve az ügyintéző hölgy nagyon segítőkész volt és ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a banknál jó adósnak számítunk, évtizedek óta náluk van a számlánk - és amúgy 2037-ig náluk is lesz, ez tuti -, így valószínűleg kapunk hitelt. Kikalkulálta a részleteket és azt láttam, hogy egy tényleg jelképes összegből megoldható a dolog.

 

Mi a jelképes összeg? Nos, vannak dolgok, amikről az ember le tud mondani. Ha például cigarettáznék, akkor most szoktam volna le a dohányzásról. De nem cigarettázom...

Szerencsére volt egy káros szenvedélyem, amiről éppen két hetet tettem le.

Nem iszom kólát. Letettem, tiszta vagyok.

Kiszámolva a napi kétszer kettő liter cucc ára legkedvezőbb, diszkont áron is 600 forint volt. 600 forint pedig havi szinten nem kicsi összeg. Eddig észrevétlenül elcsordogált. Úgy is mondhatnám, hogy "elittam".

És ez mekkora egy baromság volt.

Nos, leszokva a kóláról éppen egy akkoros összeget spórolok meg, amiből havonta kijön a törlesztő részlet.

 

Összegezve tehát:

 

Az adóhatóságnak igaza volt. Simán ki tudom fizetni az illetéket, csak ne sírjon a szám.

 

Lehetne még ragozni a dolgot, de röviden ennyi.

Végső soron tehát egy rossz és egészségtelen dologtól megszabadultam és kézzel fogható jutalmat kaptam az élettől. És ezért még akár hálás is lehetek a jóságos államnak.

 

Az persze igaz, hogy ennek a pénznek lett volna helye, hiszen egy használt háznál mindig van, de majd később. Ami késik, nem múlik. A javítgatást lehet olyan dolgokkal is kezdeni, amikhez nem kell pénz. Van két ügyes kezem, magamnak pedig ingyen dolgozom...

 

Amúgy jelenleg az a helyzet, hogy ha véletlenül a cukrozott üdítős pult felé tévedek a boltban, akkor mint egy pavlovi reflex, úgy ugrik be, hogy "illeték". És ennél jobb visszatartó erő nem is kell. Asszem, én soha többet nem iszom már kólát ebben az életben...

 

Nem számolok bele, hogy ha mondjuk úgy két-három évvel ezelőtt teszem le a kva kólát, most mennyi pénzem lehetne. Pedig lehet, hogy megérné kiszámolni. Mindenesetre, ha neked, kedves barátom van lehetőséged megszabadulni valami felesleges, ámbár költséges és egészségtelen baromságtól, hát NE HABOZZ!

Jó érzés...

Kétharmad

Nem politikai indíttatásból írok, az egybeesés véletlen. A mi kétharmadunkról írok, az én családom kétharmadáról.

A húgom majd' négy éve úgy döntött, hogy nem vár tovább, belevág. Mármint a lakásvásárlásba. Miért? Talán azért, mert már 30 éves elmúlt és évek óta fizetett másoknak albérletet, ez pedig olyan, mint amikor az ember az ablakon lapátolja ki a pénzt. Inkább - gondolta - hasonló összegben köt egy lízingszerződést és így kvázi magának fizeti inkább a részleteket, amelyek végén reményei szerint egy saját lakás várja majd.

Nem vállalta túl magát. 54 ezrest vállalt be havonta, ami már az akkori fizetése mellett is jól tartható részletnek tűnt és természetesen reménykedett abban, hogy egyrészt a fizetése is szépen emelkedni fog majd ahogy az élete és a karrierje halad előre és persze joggal reménykedett abban is, hogy nemsokára majd nem egyedül fizeti a részleteket.

Család számára is alkalmas, másfél szobás + galériás lakást nézett ki magának egy kicsit inkább kijjebb a városból, hogy ugyanabból a pénzkeretből jobbat tudjon kihozni. Nem vállalta túl magát egy kicsit sem. Persze mint sokan mások ebben a kis hazában, nem sejthette, hogy lesz a válság és amit még kevésbé: hogy elszáll a svájci frank.

Előtte is 50-60 ezreseket fizetett ki egy-egy albérletért, így ez az 54 darab ezres simán vállalhatónak tűnt egy saját lakás reményében.

Körülnézett, megnézett jó sok lakást - néhánynál én magam is ottvoltam - valamint hetekig mérlegelte, hogy kölcsönt vagy lízinget vegyen-e fel és hogy kitől.

Végül majd fél éves keresgélés után megvolt a konstrukció és az "Első" banktól a lízingszerződés is.

Az persze alap, hogy a lízingcég nem adta oda a lakás teljes vételárát, így a szüleimnek is fel kellett venniük majdnem 3 millát, hogy az összesen 12 milliós összeg összeálljon.

Az első kétharmad tehát az, hogy a családom két harmada azonnal adósságba keveredett egy lakás miatt, és természetesen a szüleim házára is rákerült a jelzálog. Úgy kalkuláltak, hogy a három milliót a szüleim kényelmesen fizetgetik majd és pár év alatt a végére érnek, a Hugi pedig a 10 milliót röpke 25 év alatt ki is fizeti. Alig lesz addigra 50-55 éves.

A dolgok mentek is szépen, mígnem beütött a krakk. Egy dolog a válság, de ugyebár azt senkinek nem kell magyarázzam, hogyan hatott mindez kis országunk pénzére, illetve a forint arányára a többi pénznemhez. Így aztán lassan, majd gyorsabban elkezdett növekedni a havi törlesztőrészlet mind a huginál, mind a szülőknél. Meg sem nagyon állt a kezdeti duplájáig, de talán ez is ismerős másoknak, hiszen sokan vannak így vele. Illetve miket beszélek, hiszen még most sem állt meg az emelkedés. Na jó, fogalmazzunk úgy, hogy jelenleg tart a kezdeti duplájánál.

Aztán ugyebár a válság érintette a betonstabil magyar gazdaságot is, így konkrétan a hugom fizetése nemhogy emelkedett volna, de egy hónapja a munkahelye is megszűnt. Hirtelen, figyelmeztetések, előjelek nélkül. Vagy jól titokban tartotta a vezetőség. Mindenesetre gyors keresgélés és bazinagy szerencse folytán sikerült találnia egy újabb munkát, persze nem ugyanazokkal a feltételekkel, így december elseje óta kevesebb pénzért dolgozik többet. A kevesebb pénzen havi nettó mínusz 80-90 magyar ezrest tessék érteni, ami nem lenne gáz, ha eddig ez a 80-90 ezres megtakarítás, plusz lett volna. Csakhogy nem az volt, a megemelkedett részletek és nem mellesleg a megemelkedett árak - fűtésvízgáztévéinternetkajabenzinsorolhatnámmég - miatt a kényszerű váltás előtt is úgy élt a tesóm, hogy kemény spórolás mellett - fiatal nő létére szórakozás nuku, öltözködés nuku, nyaralás nuku - havonta néhány ezrest tudott megspórolni, amiből a kis lakást tudta kicsit fejlesztgetni. Mert ugye a lakásba kell(ene) némi bútor meg miegymás.

Szóval ezidáig is úgy élt, hogy félretett pénze semmi nem volt, pedig SOHA egy forintot nem költött olyan "haszontalan" dolgokra, amiket egy szép magyar szóban úgy foglalnánk össze, hogy az "élet". Az ő élete évek óta spórolás volt, vízgázfűtéssorolhatnámmég díjak számolgatása és a hó végén megmaradt ezrecskék összerakosgatása amikből kanapé, konyhai asztal, satöbbi lett. De azért szépen és lassan fejlődött az élete és akár még jól is tudta érezni magát a kis lakásban, ami egyébként röpke egy óra tömegközlekedésre van a munkahelyétől.

Illetve volt, amíg ki nem tették.

Érdekes dolog az élet, hiszen ebben a - majdnem azt írtam, hogy tetves - kedves kis országban valahogy fordítva mennek a dolgok. Így aztán immáron negyedszer járt úgy a tesóm, hogy a munkáltató indokai között a legnyomósabb az volt, hogy "Neked annyi diplomád van, könnyen találsz magadnak másik munkát", miközben az iskolázatlan, de helyezkedni - lásd még: csontig benyalni, vagy durvábban fogalmazva: jobban betérdelni - tudó kolléganőknek valahogy a legnagyobb leépítés közben is akadt hely. Szóval amikor kettőből kell választani, valahogy mindig Ő szívja meg pusztán azért, mert miközben más a hátán feküdt, addig ő inkább saját pénzéből továbbtanult - két főiskolai diploma - és mert nem volt hajlandó szétdobni a lábait valamelyik hájfejű faszkalapnak.

Summa-summarum idén decemberben megintcsak Ő repült, ráadásul úgy, hogy 2 hete volt munkát keresni. Csodás szerencse - nameg a sok diploma - csupán, hogy talált egyáltalán valamit, ahol persze mindent előről kezdhet és ahol a fizetése is 80-90 ezressel kevesebb. Ez persze nem lenne baj, ha ez a fizetés nem éppen 5 ezressel lenne kevesebb, mint amit csekkeken be kell fizetni havonta...

Az élet persze zajlik, a család pedig arra való, hogy segítsük egymást. Valahogy lesz most is. Persze nem könnyű ez, hiszen én magam sem véletlenül ülök itt a számítógép előtt hajnali 3:59 órakor. Álmatlan vagyok én is, a gondok rámomlanak éjjelente. De ez a bejegyzés most nem rólam szól.

Karácsony előtt felröppent ugyebár a hír, miszerint a Zállam segít a devizahiteleseknek, csak nagyon gyorsan jelentsék be a bankuknál, hogy végtörleszteni akarnak. Hát mi is bementünk az "Első" bankba, ami az utunkba került vidéken, hiszen a felhívás - miszernt a cég is támogatná esetleg a devizahitel elleni harcot - december 22-én érkezett meg, amikor pedig mi már mindannyian a szülői házban kerestünk némi menedéket és békét karácsonyra. Nem ugyanaz van ám vidéken, mint Büdipesten, így a szomszédso város "'Első" bankjában volt is némi sor karácsony és szilveszter között. De valahogy sikerült a szándékunkat jelezni és az erről szóló igazolást beküldeni a munkáltatónak, aki majd segít a devizahitel elleni harcban...

És most következik az a kétharmad, ami miatt ezt a bejegyzést írni kezdtem. Kicsit kerekítek, hiszen a nagyságrend a lényeg.

Tehát a Húgom és a szüleim 12 milliót vettek fel, ebből vásárolták a lakást. A Húgom svájci frank alapon majdnem tízet, a szülők japán jen alapon majdnem hármat. Négy éve fizetik rendesen, soha még csak nem is késtek.

A "Zadósság" jelenleg? A szülők majdnem 3 milliójából 6 (azaz hat) lett, a húg majdnem 10 milliójából 16 (azaz tizenhat). Ha tehát szeretnének végtörleszteni, akkor jelen állás szerint 22 milliót kellene visszafizetni. Azt persze nem értem, hogy egy olyan ország pénzneme, amit gyakorlatilag elsöpört a cunami és aminek a felét rádioaktív hulladék borítja - ismeretes még így is: Japán - hogyan is lehet a kezdeti majdnem 1 forintról jelenleg 3 forint felett? Hogy működik ez? Mert a svájci frankot még úgy ahogy értem, nade szárnyaló japán jen?

Az ingatlanpiac persze pang, a lakásra felvehető forint alapú hitel számításánál a lakás jelenlegi értékét veszik figyelembe. Ez pedig alig haladja meg a 7 millió magyar forintot. A teljes tartozás egy harmada.

A maradék kétharmad?

Az csak úgy lett.

Varázslat.

Azzal mi lesz? Legjobb esetben is: semmi.

Milyen végtörlesztésről beszélünk akkor? Miben segít az állam? Miben segít a munkáltató? Mivel hülyítjük a népet? Milyen kiutak is vannak? Átváltjuk forintba a hitelt? Hogyan? 22 milliót ki ad egy 7 milliót érő lakásra? Ha ad, akkor milyen feltételekkel, hány száz évre?

Vagy holnaptól például nem fizetünk egy vasat sem? Viszik a szülők házát is és életed végéig fizethetsz a semmiért.

Azaz mi marad? Marad a fogcsikorgatás és a megemelkedett részlet fizetése. Ahogy haladnak a dolgok, szintén az életünk végéig. Választási lehetőség és kiút nélkül.

Erre pedig megint van egy találó magyar szó: rabszolgaság.

Na, ez a mi kétharmadunk.

Hepiend nincs?

De van!

Az első gondolatom, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben is emberek. Nem vagyok kárörvendő, nem ezért írom. Inkább azért jó fejbentartani az ilyesmit, mert az ember erőt merít azokból, akik sokkal nehezebb helyzetben sem adják fel. Példát veszünk róluk kitartásban.

Szerencsések vagyunk annyiban is, hogy a mi családunk összetartó család. A megpróbáltatások nem szétválasztanak, hanem még jobban összeforrasztanak minket. Nem félünk a munkától, amibe belekezdünk, azt meg is csináljuk, mégpedig jobban, mint más. Ha kell, másod- és harmad- és negyed- és ötödállást is vállalunk. Soha nem féltünk tanulni sem, így értünk is ehhez-ahhoz. Több lábon állunk tehát, a több lábat pedig nehezebb kisöpörni alólunk.

Persze a  kudarcok padlóra küldhetnek, de felállunk. Ha nem sikerül magunktól, akkor mindig van valaki, aki felsegít. Bízhatunk egymásban.

Szerencsések vagyunk annyiban is, hogy számunkra teljes értékű szórakozást nyújt egy jó könyv is, abból pedig - mivel még sokkal rosszabb anyagi helyzetben is mindig kiszorítottuk rá a keretet - van pár kötet idehaza. Szeretünk biciklizni is, kirándulni is, és még sorolhatnám. Röviden tehát az életben igazán jó dolgokhoz nem nagyon van szükségünk pénzre. Úgyhogy a szórakozás átalakításával is tudunk spórolni.

És ami a legfontosabb: van bennünk tartás és kitartás. Már csak dacból sem fogjuk hagyni, hogy aljas pénzsóvár szarháziak kiforgassanak a vagyonunkból.

Úgyhogy a családomnak üzenem, hogy rám számíthattok! Amiben én jó vagyok, azt hozzáteszem a harcunkhoz.

A kedves bankoknak pedig innen üzenem, és ezt vehetitek hadüzenetnek is:

MOST BASZTATOK ÁT UTOLJÁRA!