Idegbetegség

Észrevettem magamon az első jeleket. Az első jó jeleket. A kis dolgoknak is tudok örülni, így a mai reggelen történteknek kifejezetten.

Az történt, hogy kis feleségemmel mint mostanában minden reggel, ma is jöttünk dolgozni. És ma is megálltam, hogy kitegyem. Erre egy benzinkút parkolóját szoktuk használni. Megállok, kiszáll, kényelmesen felöltözik, magához veszi a cuccait és elköszön. Nem kell kapkodni. Nyugis a dolog.

Ma reggel ugyanerre készültünk. Ahogy megállok, hogy a merőleges parkolóba betolassak és kiteszem az indexet, hogy ezt a szándékomat jelezzem, érkezik nagy sebességgel egy úriember és beáll, bevágódik a helyemre.

Mire vagyok büszke? Először arra, hogy ez semmit nem mozdított meg bennem. Nem húztam fel magamat még belül sem és egy szót nem szóltam. Tök nyugodtan szemléltem az esetet, mintha nem is velem történt volna.

Megváltoztam? Lenyugodtam?

Nem hinném és biztosan lesznek még visszaesések, de minden esetre azt biztató jelnek tartom, hogy nem húztam fel magamat. Magam sem ismerek magamra, hiszen ilyen esetekben minimum anyáztam volna, rosszabb pillanataimban pedig ki is ugrok a kocsiból és elküldöm az anyjába a manuskámat.

Most nem. Kicsit előrébb álltam és éppen arra készültem, hogy kiteszem az indexet és megállok az út szélén, amikor érdekes dolog történt. Az úriember kitolatott a helyről és beállt hárommal arrébb.

Nem hittem a szememnek. Észrevette, hogy mekkora taplóság lenne, ha ezt megcsinálná velem és korrigált.

Lehet, hogy elsőre nem is vette észre, hogy én is oda akarok beállni, csak utólag.

Minden esetre javított a hibáján és így be tudtam tolatni a helyre.

Amikor kiszállt a muki a kocsiból, ott ment el mellettünk és még intett is, hogy "Bocs!".

Én meg leengedtem az ablakot és hangos "Köszönöm szépen!" kíséretében rámosolyogtam.

Jó érzés volt.

A tanulság?

Az van:

Nem érdemes mások hülyesége miatt magadat idegesíteni. Főleg azért nem, mert lehet, hogy nem is hülyék, csak fáradtak, gondterheltek, idegesek.

Én is voltam ilyen és remélem a mai reggeli reakcióim azt mutatják, hogy lassan, de elindultam egy másik irányba.

Abba az irányba, amerre régóta szerettem volna. Ahová eddig is tudtam az utat elméletben, csak gyakorlatban nem sikerült soha rálépni.

És hogy ebben mennyi szerepe van annak, hogy nem lakom már Budapesten és hogy letettem TELJESEN a kólát... Nos, ezt ítéld meg te, aki olvasod az írásomat!