Szép csendben

Szép csendben bunkó lettem.

Szép csendben pont olyan, aki sosem szerettem volna.

A káromkodások úgy csúsznak ki a számon, hogy már észre sem veszem.

Nem okolhatom a világot, mert a világ pont olyan, amilyen. És mások is élnek benne és mégsem lett belőlük bunkó.

Mint belőlem. Szép csendben.

Egyszerűen gyenge voltam és egyre gyengébb vagyok.

Nem voltam képes ellenállni azoknak, akik mindig is lehúztak - magukhoz - , úgyhogy szép csendben elsüllyedtem.

És talán soha nem is leszek már képes felemelkedni. Nem fejlődni, csak elérni újra egykori önmagamat.

Már a buborékok sem mutatják, hogy egykor hol süllyedtem el.

Szép csendben más lett a fontos, mint ami volt. Szép csendben elengedtem azt, ami egykor a szívdobbanás volt, a lélegzet. A lét.

És szép csendben olyan lett az életem is, mint amilyet azok élnek, akikhez soha nem akartam hasonlítani.

Szép csendben az álarc, amit magam elé tartottam eggyé vált velem. Nem tudom, hol végződik az ál és hol kezdődik az igazi arc.

És ha már én sem tudom, akkor ki tudja?

A barátaim? 

Ők legtöbben már lemondtak rólam. Szép csendben tudomásul vették, hogy nem az vagyok, akit egykor szerettek.

Mert biztosan próbáltak figyelmeztetni, csak én közben szép csendben egy harsány bunkó lettem, nagy pofával és mocskos szavakkal. Amik csak úgy fröcsögnek, ha megszólalok. Érthető, hogy arrébb álltak.

Kik kicsit, kik nagyon arrébb.

És vannak, akik szép csendben odébbálltak.

Persze vannak páran, akik valami érthetetlen mazochizmustól vezérelve kitartanak mellettem, de mivel bunkó lettem szép csendben, véletlenül sem mondanám el nekik, mennyire hálás vagyok ezért.

És amikor barátkozni szeretnék, többnyire csak a hozzám hasonló bunkók képesek elviselni. És ezért aztán szép csendben olyanok vesznek körül, akikkel egy buszon sem voltam hajlandó utazni. 

Közben szép csendben távolodom már azoktól is, akik a sors fura fintora miatt a családomba tartozni kénytelenek. Akiknek nem volt választásuk. Akik közé születtem és akiket több évtizede tolok el magamtól és akik lassan, de biztosan távolodnak is tőlem.

És mivel bunkó lettem, fel sem nagyon merül bennem, hogy az én hibám lehet mindez.

Szép csendben, ahogyan az a bunkóknál lenni szokott, megtaláltam a kifogásokat és az önigazolást.

Hogy mindenki hibás, csak én nem.

És szép csendben még az is elfut majd, aki a legfontosabb.

Az egyetlen, aki magamnál fontosabb.

Mert ahhoz is elég bunkó vagyok, hogy azt a maradék érzelmet kifejezzem, amit legalább iránta érzek.

Még szerencse, hogy ezek a dolgok általában nem foglalkoztatnak és csak néha kerülök olyan lelki állapotba, amit a bunkó lényem nem nagyon visel el.

Úgyhogy többnyire elmúlnak ezek a kitörési kísérletek, szép csendben...