Főz az ország...

"Vacsoracsata és Hal a tortán, nameg főzőversenyek egymás hegyén-hátán. Főz az ország Nyíregyházától Sopronig." Az alábbi mondat Éccsapám stégszomszédja szájából szaladt ki Noszlopon, ahol augusztus 8-án megint megrendezték a szokásos főzőversenyt. Igaza van Gyulabá!

Noszlop Veszprém megyében van, a Pápa és Devecser közötti, kissé kacskaringós (30 kilométer, 120 kanyar...) úton. Leginkább "a Nyócason" közelíthető meg vagy Devecsernél jobbra lecsavarva, vagy már Ajka-Bakonygyepesnél jobbra, majd egy Európai minőségű sokszámos hátsó úton haladva. Noszlop híres a Noszlopi Finomságokról is, amelyeket mellesleg Devecserben gyártanak a Rákóczi utcában, de ettől még igaz a nevükben lévő "finomságok", hiszen finomak.

És Noszlopon áthaladva nem kerülheti el a figyelmünket az a diófa liget, amely helyet és árnyékot ad az augusztusi melegben főzni, vagy csak egyszerűen kikapcsolódni vágyóknak.

A verseny-jelleg számomra igazándiból nem fontos, én azt tartom inkább fontosnak, hogy Édesanyámat nagyon régen láttam már ennyire felszabadultnak és vidámnak. Rá és barátnőjére tényleg illett a "Víg barátnők" csapatnév, amellyel indultak.

Na és persze az a fontos, hogy ennyi embert megmozgat egy esemény egy ilyen kis faluban, ahol - és ez nem negatívum, de tény - valójában alig történik valami. Mesélik, hogy főzni 10 főre kell, aki időben jön az az elkészített ételből szabadon kérhet és kaphat. Meg is terítenek a csapatok, hiszen a zsűri értékeli a terítéket is.

Persze vannak itt is titkos favoritok és többen nagyon is komolyan veszik a versenyt. Van, aki nyerni jött és ezért meg is tett mindent. Anyukámék szórakozni jöttek és igazán jól is érezték magukat. Az elkészített ételek között is van különbség, de a bonyolult, flancos ételek között simán nyerhet egy bableves is, ha jól készítették el. Míg el nem felejtem: a Víg barátnők által készített "Fejtett bableves gazdagon" idén ezüstérmes lett. Nálam persze vitte a pálmát, csak három tányérral ettem belőle és sikerült még elkunyerálnom egy literes befőttesüvegben is, így ma délután még egyszer belakok tőle...

Bár Marika néni, Anyukám barátnője kicsit szomorú volt, amikor a habarást összekapta a meleg leves, de kis kevergetés után ezek a csomók eloszlottak, én pedig speciel jobban is szeretem, ha a habarás kicsit csomós és érzem a tejföl ízét. A leveshez nagyszülői recept alapján elkészített lángos volt a második, az is aranyérmet érdemelne.

Szóval tegnap Noszlop főzött és ha átgondolom, az esemény sikere valószínűleg abban áll, hogy akit az asztalához meghív az ember, azzal mindenképpen közelebb kerülnek egymáshoz. Noszlopon pedig egy nagy közös evészet zajlott és teljesen mindegy volt, hogy a Jászságból vagy Erdélyből jött-e a csapat, jól szórakozott mindenki.

Persze igaza van Gyulabának, hogy amíg mi itt főzögetünk és a tévében is azt látjuk minden este, ahogy a celebjeink a fakanalat bűvölik, addig az ország fele éhezik. Mégis, a noszlopi eseményen résztvevők saját alapanyagból készítettek mindent, saját pénzükből vendégeltek meg mindenkit, akin arra járt. Noszlopon tehát tegnap nem éhezett senki. A példa követendő...

Tá, tá, tá, szün!

Valami ilyesmi ritmusképlet jellemezte e nyári blogger aktivitásomat. Hogy betűundorom volt-e, vagy csak simán kizökkent az életem a normális kerékvágásból, azt nem tudom, mindenesetre mostanában nem írtam semmit. Pedig történtek velem dolgok, amiket át sem volt időm gondolni rendesen.

Nyaraltam. Persze nem így terveztem a nyaralást, hiszen egész idő alatt kétszer volt olyan, hogy azt csináltam, amihez NEKEM volt kedvem és nem kényszerpályán mozogtam mások akaratától vezérelve.

Ilyen az élet, vagy csak az én életem ilyen? Úgy értem, hogy az ember elképzeli, mit is fog tenni, aztán szépen beleszólnak mások és végül csak az nem történik meg, amit én akartam?

Ezen gondolkodtam, amikor Hévizen, hajnali kettőkor feküdtem a víz tetején és a sötétben a csillagokat bámultam. Ez volt az egyik olyan alkalom, amikor úgy éreztem, hogy "Na, most! Ez az!" Szerencsére a hévizi tó vize kifolyik egy csatornán, ahol több kilométer hosszan alkalmas még a fürdőzésre és ezt szoktuk kihasználni. A víz 30 fok körüli, éjfél után alig van valaki és nincs belépődíj. Emellett csend van és sötét, szúnyogok sehol. Csak lebegek a meleg vízben és a hullócsillagokat lesem. Közelít ez a tökéletes állapothoz, talán az anyja méhében érezheti magát az ember ennyire jól. Nem szivárognak be a mindennapi gondok, nem érnek ingerek és szabályosan érzem, ahogy a nagyvárosban összekócolt idegeim kisimulnak. A termálvíz áldás, ez az egyik ok amiért jó (lenne) Magyarországon élni.

A nyarat bringázással akartam tölteni, ezzel szemben egyszer sikerült úgy elmenni kerekezni, hogy azt mondjam, ez jó volt. Sógorom, aki francia de szívében egyre inkább magyar, büszkén mesélte nekem, hogy a város körüli erdőkben milyen szuper útvonalat fedezett fel, amit meg akar nekem mutatni. Annyit felejtett el, hogy én itt nőttem fel és gyerekkoromban néhány tízezrest lebringáztam, majd később lemotoroztam, majd később megint lebringáztam ezekben az erdőkben. Egy szombati napon azért korán nekieredtünk, hogy ne legyen meleg. Nem is volt, csak 35 fok, így a 15-20-as tempó éppen alkalmas volt arra, hogy egyrészt hűtsön a menetszél, másrészt a bogarak ne tudjanak megzabálni minket. Ha valakinek motiváció kell, bringázzon az erdőben. Ott aztán nem lehet lazsálni, mert ha megállsz, vagy csak lassabban tekersz, megzabálnak a "bagócsok", ahogy errefelé nevezik ezeket a kellemetlen, méh nagyságú élősködőket. Így aztán lenyomtunk egy tizenhetest pihenés nélkül, majd egy újabb tizennyolcast visszafelé. De jó volt még akkor is, ha engedve a szelíd erőszaknak én magam Pesten hagytam a bringámat, így a sógortól kölcsönkapott, kétes minőségű cangára voltam kénytelen felülni. Nos, ez volt az a másik, amikor azt éreztem, hogy azt teszek, amihez kedvem van.

A többi? Festés a szüleimnél, vakolás az anyósomnál... nem is sorolom, hiszen akinek van családja, az tudja, hogy megtalálják mindennel. Egyébként én nem is nagyon bánom, csak az arányokon kellene kicsit javítani. Mondjuk ha a fele szabadságom az enyém lenne, a másik fele meg a "kötelességeké". Persze arra szoktam gondolni, hogy nekem legalább van családom és sokan nagy örömmel vennék ezeket a "nyűgöket" a nyakukba.

Az is érdekes, ahogyan az emberi szervezet reagál a szabadságra. Amíg dolgoztam, nem nagyon voltam beteg. A szabadságom alatt kétszer is. Egyszer egy majdnem tüdőgyusziba átforduló megfázás miatt szedtem antibiotikumot, most pedig a fülem közepe gyulladt be, azaz középfül-gyulladásom van. Az első nagyvárosi ártalom, a Hajógyári szigeten nyílt diszkó miatt éjjel sem tudunk szellőztetni, megfőni viszont nem akartunk, így ment a légkondi éjjel. Nem javaslom...

A középgyül-fulladást úgy szedtem össze, hogy a szüleim meg vidéken laknak, ahol meg a kutyák ugatnak egész éjjel. Persze a kutyaugatástól nem gyullad be az ember füle, csak ha miatta füldugóval alszik. Na, ezt sem javaslom. Pár hét nem alvás után - merthogy a minket szórakoztató kutya a rendőrfönöké, így nincs értelme kihívni a rendőrséget  - én kínomban kimentem az erdőbe az autóval, előredöntöttem az üléseket és egy matracon aludtam vagy 12 órát. Az ablakokat letakartam , így nekem nem kelt fel a nap, az autó pedig hihetetlenül hangszigetelt, úgyhogy az erdő közepén csend volt. Persze már régen ki akartam ezt próbálni, így ha szigorúan vesszük, a nyáron három dolgot is csináltam, amit én szerettem volna.

Most újra Budapesten. Szerencsére egy ideig hideg volt meg eső, így még elviselhető a panel. Hétfőn és kedden nincs diszkó, így aludtam is, a munkahelyen pedig a nyári uborkaszezon fogadott...

A nyárból van még hátra egy hónap, és még ebbe is beleférhet sok minden. Lesz egy hosszúhétvége is, amire persze megint tervezgetek, de minek. Persze tervezni jó perverzió!

A betűundorom elmúlt, úgyhogy mostantól írok megint, így tudhatjátok majd, mi van velem...

Javítsatok ki, ha rosszul gondolom!

A blogot azért szeretem, mint műfajt, mert segít kiírni magamból a dolgokat. Egyfajta terápia ez nekem, emellett segít rendezni a gondolatokat. Mellékhatásként nem egyszer előfordult már velem, hogy valamiről éktelen nagy baromságot gondoltam, de valaki kijavított és egy jól irányzott mondattal, vagy hozzászólással segített meglátni, mi is a helyzet valójában. Szóval erre számítok most is, úgyhogy ne kíméljetek! Tehát:

Azt gondolom, hogy a társasházi együttélésnek vannak írott és íratlan szabályai. Aki rutinos panellakó, az ezeket talán zsigerből tudja, és eleve nem tesz olyat, ami ezekbe ütközik. De mi van akkor, ha mégis?

Azt gondolom, hogy az ember egy szintig elnéző, hiszen aki ezt az életformát választja, az vállalja a vele járó kellemetlenségeket. Így aztán nem szól az ember, ha mondjuk sokat sír a gyerek, vagy ha sokat szaladgál és kopog a lába a padlón. Azért sem szól az ember, ha a kutya néha ugat, beszélni ugyanis nem tud szegényem.

(Zárójel: ha tudna beszélni, valószínűleg azt mondaná, hogy "Miért csesztél így ki velem, hogy ide a panelbe zártál? Nem vagyok ide való!". De nem tud beszélni, én pedig, aki értek az állatok nyelvén, hiába is őrülök meg a kutyákért, eszembe nem jutna, hogy ide a panelbe hozzak egyet. Zárójel bezárva.)

És nem szól az ember azért sem, ha valaki lakásfelújításba kezd és minden hétvégén 7-kor elkezdi fúrni a falat, csiszolni a parkettát. Mikor csinálja szerencsétlen? Meg egy lakásfelújítás sem tart örökké, ennyi kényelmetlenséget elvisel az ember pár évente.

És sorolhatnám még, de ezekre a "Nem szól az ember" szituációkra egyaránt igaz, hogy azért nem szól az ember, mert egyrészt ő maga is kerülhet ilyen helyzetbe és akkor nagyon jól esik a többiek elnéző magatartása, másrészt általában ezek a dolgok nem kerülhetők el, azaz aki teszi, az azért teszi őket, mert nem nagyon van más választása.

Tehát röviden: van, ami belefér.

És persze van, ami nem fér bele.

Azt gondolom, hogy a társasházi viselkedésbe nem fér bele az, hogy hetente egyszer buli van és döng a lépcsőház. Általában éjfél környékén, de kivétel nélkül a legjobb álmából ébred az ember. És ahogy a szólás mondja: "Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt!". Nagy bölcsesség ez...

Mert a felébresztett alvó oroszlán morcos. Nem nagyon tud ember módjára viselkedni, félálomban az nem nagyon megy. Amikor már negyedszer megy le kulturált hangnemben és negyedszer magyarázza el, hogy ezt egyrészt tilos, másrészt meg nem illik, akkor lehet, hogy elszakad a cérna. És az ember ilyenkor lehet, hogy felemeli a hangját.

Azt gondolom, hogy az ilyen szituációkat meg kell próbálni először a jószomszédi viszony keretein belül rendezni, ez az, amikor az ember szól. Általában beválik ez, az illető észbekap.

De mi van, ha nem? Elfogadható dolog, hogy az ember kihívja a Rendőrséget? És ha kihívja, akkor előtte szóljon és aztán hívja ki, vagy simán hívja ki és lapítson, hogy a renitens szomszéd ne tudja meg, ki is volt az?

Én nem szoktam lapítani. Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha mondjuk ma éjjel fél egykor csak betelefonálok a Rendőrségre, aztán a kémlelőnyíláson végignézem, ahogyan rendberakják a hangoskodót. De nekem ez nem megy.

Én szóltam először. Aztán lecsaptam a villanyórát, hátha ez észretérít. Ez utóbbi már az önbíráskodás határát súrolja, de a szépszó előző négy alkalommal nem használt, kellett valami határozottabb. Nem kapott észbe, így lecsaptam mégegyszer, de akkor már megvártam, amíg kijön visszakapcsolni.

Természetesen félrészeg, vagy tán egészen az, így 20 centiről üvölti az arcomba, hogy milyen jogon, és hogy milyen sunyi módon. És hogy nem is szóltam előtte négyszer, csak háromszor. Természetesen többen vannak és összeröhögnek és elmondanak mindenféle köcsögnek. És természetesen zeng az üvöltözéstől a lépcsőház, de SENKI nem jön ki, mindenki lapít, mert van végre egy barom, aki kiteszi magát ennek.

(Zárójel: ilyen a pesti ember? Lapít? Megvárja, amíg majd valaki más elintézi a dolgot? Vagy már annyira fásult, hogy nem is veszi észre? A mellette lévő lakásban hogy nem hallják? Hogy tudnak aludni, amikor nálam, két emelettel feljebb leng az ágy a mélynyomótól? Jobban félnek annál, hogy szólni merjenek? Zárójel bezárva.)

És mit lehet tenni, ha az ember nem akarja megütni? Minden szó nevetséges és minden mondat úgy végződik, hogy elküldenek az anyámba. Otthagyom őket, mert nem értenek a szóból. Kiröhögnek és utánamkiabálnak, természetesen.

Úgy gondolom, hogy itt az ideje kihívni a Rendőrt. Természetesen amikor a három fős járőr megérkezik, a zene elhallgat és lapít a nagypofájú banda. A járőr áll a ház előtt vagy tíz percet és el akar menni, merthogy nem is szól a zene. Amikor lemegyek, hogy én hívtam ki és csak most hallgatott el a zene, akkor szerencsére meggondolja magát és mégis felmegy. De nem javasolja, hogy ott legyek, inkább menjek be a lakásomba és majd ők elsimítják...

Elmennek.

Most csend van, de meddig? Fog-e a félrészeg, vagy ki tudja mitől kábult banda emlékezni egyáltalán, hogy kinn járt a Rendőrség. Visszatartó erő-e ez? Lesz-e bajom nekem, vagy a családom bármely tagjának, vagy az autómnak emiatt.

Kinek kell szégyellni magát? Nekem, amiért kihívtam a Rendőrséget, vagy annak, aki nem képes érteni a szép szóból?

Mondjátok meg Ti, legyetek szívesek! Nagyon kell most a véleményetek! Előre is köszi!

A világmegváltó tervekről és a halhatatlanságról

Benned van-e küldetéstudat? Vagy csak élsz bele a világba? Baj az, ha csak élsz bele a világba, vagy kell, hogy legyen küldetésed? Te magad választod ki a küldetésedet, vagy veled születik? Lehet-e nyugodtan élnie annak, aki valamiben jó tudván, hogy éppen elfecsérli a tehetségét? Lehet-e az ember annyira nagyképű egyáltalán, hogy kijelentse magáról: én tehetséges vagyok? Lehetünk-e tehetségesek több dologban is? Alkothatunk-e maradandót több dologban is? Mi az egyáltalán, hogy maradandót alkotni?

De jó lenne, ha ez embernek öszinte válaszai lennének ezekre a kérdésekre...

Hát nézzük azokat, amikre vannak legalább valamilyen válaszok!

Van bennem küldetéstudat és nem hiszek a véletlenekben. Azt gondolom, hogy minden ami velem történik egy későbbi nagy cél felé terel. Így aztán könnyebb elviselni azt, amikor az élet nehéz. De vajon ez nem csupán ön/énvédelem és nem én beszélem be magamnak, hogy könnyebb legyen? Ezt csak remélni tudom...

Jobb-e annak, akiben küldetéstudat van? Jobb, de nem könnyebb. Mert míg aki csak él a nagyvilágba, az nyugodt szívvel megy haza munka után bámulni a tévét, vagy "hasznosan eltölteni a szabadidőt", addig akinek küldetéstudata van, az ennek rendel alá mindent. Nincs egy nyugodt perce, hiszen ott motoszkál benne mindig hátul, az agyának egy rejtett zugában, hogy "Még nem tettem meg!". "Még nem teljesítettem!". Ez nem hagy nyugodni, ez hajt előre minket. Szóval nincs nyugtod, de a lelked örül, mert tudod, hogy tart az életed valamerre...

A cél? A távoli cél? Miguel de Cervantes Don Quijotéjának is volt,. Gyerekkoromban minden nyáron lement a matinéban, láttam százszor. Nade az ember nem lehet búsképű lovag, nem üldözhet valami ködös ábrándot egész életében. Vagy igen? Valami kézzelfoghatóbb is kell!

Ház, család, szép kocsi, üdülések? Fontos dolgok ezek is, de csak addig gondoljuk, hogy ezek az életcéljaink, amíg el nem érjük őket. Amikor minden megvan, döbben rá az ember, hogy nem ez volt az! Azt hittem, de mégsem!

Persze szerencsés az, akinek ilyen gondjai vannak, hiszen sokaknak soha nem adatik meg még ennyi sem. Nincs szerető feleségük. Nincs jó munkájuk, amit szeretnek is. Már nem élnek, vagy soha nem is voltak szerető szüleik, testvéreik, akikre mindig számíthatnak. Nincsenek végletekig megbízható barátaik, akikre szintén bármikor és bármiben támaszkodhatnak. Nincs meleg otthonuk, szép bútorokkal. Jó kocsijuk sincs, nagyképernyős tévéjük sincs. Nincs semmijük, ami a luxus élethez "kell" és amit a reklámokban látnak.

Persze mindannyiunknak vannak vágyai, de ahogy ezekből egyre több teljesül rádöbbenünk, hogy nem ez az élet célja. Nem vagyunk ugyanis állatok, hogy elsődleges, vagy sokadlagos biológiai szükségleteink kielégítése maradéktalan boldogsággal töltsön el minket.

Félreértés ne essék nem ítélek el senkit és én magam is fontosnak tartom a fent említett dolgokat, csupán azt mondom, hogy ezeken felül még kell legyen az embernek valami, távolabbi, magasztos célja. Küldetése.

Hogy feltalálja a rák ellenszerét, kitaláljon valami olyat, amitől az emberiségnek lesz jobb. Amitől büszkék lesznek majd az utódai és az utókor hálával emlegeti majd a nevét.

Amitől így halhatatlan lesz az ember.

Szóval ezt keresem amióta öntudatra ébredtem és lehet, hogy soha nem találom meg? Lehet, hogy a célom talál majd rám és a látszólag kitérőnek számító események az életemben valójában mind a végső cél irányába terelnek?

Vagy lehet az is, hogy egyszercsak fejemre esik egy virágcserép és a fonál elszakad?

De jó lenne tudni a válaszokat egyetlen kérdésre: van-e küldetésem?

Ki hazudik?

Írtam korábban, hogy belémszálltak hátulról és annak ellenére, hogy én magam nem voltam hibás, kemény pénzeimbe került.

Többen is voltak, akik felajánlották a segítségüket, ezúton is köszönöm nekik!

Úgy voltam vele, hogy megírok egy panaszos levelet, amelyben elmagyarázom a nyűgömet. Csodák csodájára, vagy talán azért, hogy újságíró (is) vagyok, volt aki elolvasta és utánajárt és kaptam egy szép válaszlevelet.

Ebben a levélben elmagyarázták, hogy igenis megnézték a helyszínt, így a kerékcsapágy valószínűleg nem ott sérült. Nem fogok velül vitatkozni ezen tovább, haveri alapon az unokatesó kijavította már, a számlát nem találom sehol ;)

Azt is elmagyarázták, hogy az autó hátulja - szerintük - törve volt, ezért avultatták. Én átgondoltam, és a pozitív gondolkodás jegyében arra jutottam, hogy ha tényleg törve volt a hátulja, most pedig szép új, akkor letojom én azt az összeget, amibe nekem került, Így legalább tudom, hogy nem úgy van összesuszterolva.

Most jön a lényeg:

A válaszlevélban ezt közölték velem, hogy a szerviz a bal-középső érzékelőt NEM IS JELENTETTE BE, ezért nem fizették ki. Biztosan van valami félreértés, hiszen a szerviz azt közölte velem, hogy ők bejelentették, de a biztosító eluttasította.

Vagy valamelyikük egyszerűen hazudik...

Viszont most azt közölte velem a biztosító, hogy vigyem be a kocsit pótszemlére, küldjük be a szakértői véleményt és ha úgy van, ahogy állítom, kijavíthatjuk, kifizetik.

És ez mindenképpen jó hír.

A rossz hír az, hogy nem bízom már ebben a szervizben és nem szívesen intézném velük a dolgot. Úgyhogy holnap reggel felhívom a biztosítót és megkérdem, nem javíttathatnám-e máshol. Olyanoknál, akik még nem játszották el (még) a bizalmamat.

Remélem, de...

Akinek pénze van, az mindent megtehet...

A kisember története ez, aki dolgozik a pénzéért.

Szóval az egyszeri ember - jelen esetben az ember lánya - úgy gondolta ezelőtt úgy 10 évvel, hogy nem árt takarékoskodni. Ki tudja, mi jöhet. Igaz, az egyszeri ember mondta neki, hogy éljen a mának, mert manapság csak tartozni éri meg, de az egyszeri ember lánya csak úgy gondolta, hogy jól jöhet az a pénz majd. Így elkezdte rakni...

Ha már takarékosság - gondolta ő -, akkor legyen benne annyi pozitív haszon, hogy baj esetén - betegség, vagy baleset - is adjon valami biztonságot. Így hagyta magát rábeszélni egy életbiztosításra.

Az évek teltek, és voltak olyan élethelyzetek, amikor bizony az a havi 10 ezres is jól jött volna, de az ember lánya azt mondogatta, hogy majd a végén, egyben kiveszi. Jól fog az jönni. Így ahelyett, hogy magára költötte volna, és mondjuk az adósságait rendezte volna belőle, inkább fizette becsülettel. Minden hónapban, időben.

Teltek az évek, és az ember lánya örömmel látta, hogy lassan jön 2010. február 01-je, amikor is lejár az életbiztosítás és megkapja a pénzt. Ismervén a bürokráciát, január közepén bement a biztosító irodájába és megkérdezte, minden rendben van-e a pénz körül, illetve kell-e tennie valamit annak érdekében, hogy majd február elején megkapja.

Persze a logikus az lett volna, hogy amikor lejár, akkor utalják, hiszen az adatait ismerik, még a bankszámla számát is tudják. De nem bízta a véletlenre, bement és megkérdezte.

Az irodában egy hányaveti úriember fogadta, és az ember lánya elképedve látta, hogy az elmúlt 10 év alatt mennyit esett a színvonal és milyen alakok dolgozhatnak már annál a biztosítónál, amelyiknek ő tíz éve még bizalmat szavazott. Na mindegy - gondolta -, talán ez a flegma úriember is érti a dolgát. Pár perces párbeszédben közölték vele, hogy a pénz megkapása érdekében neki semmi teendője sincs.

Jól van - gondolta az ember lánya-, még rend van a világban. Majd jön a pénz, aminek közben - válság van - meg is lesz a helye. Sikerül újra a felszínre emelkedni belőle.

Teltek a napok, és február elején izgatottan nézegette a bakszámláját, vajon ott-e a pénz és mennyi is az. Mert ugye a számokkal végzett hókuszpókusz miatt nagyon nem volt egyértelmű, mit is fog visszakapni a befizetett összegből.

Február 15-e környékén már gyanakodni kezdett, hiszen elseje igencsak elmúlt már, így ha még le is kell zárni a számlát és át is kell utalni, már bőven ideje lenne, hogy megjelenjen az egyenlegben. De nem.

Így az ember lánya bement újra a biztosító fiókjába,hogy szelíden rákérdezzen, mi is a helyzet.

A felgma úriember helyett most egy kedves hölgy fogadta, aki közölte vele, hogy bizony a SAJÁT pénze megkapásának érdekében egy kérelmet kell kitöltenie. Kérdédére, hogy ezt miért nem mondták egy hónappal előbb, amikor itt járt, a kedves hölgy nem győzött elnézést kérni. Közösen kitöltöttek egy kérelmet, amelyben az ember lánya kérte, hogy a számlájára a pénzt utalják át.

Hogy mennyit, azt most sem tudták megmondani, így maradt a félelemmel vegyes izgalom.

Teltek-múltak a napok, közben az ember megkérdezte tőle, hogy vajon tényleg megvan-e az a pénz, hiszen immár március van és a közös bankszámlán se híre, se hamva.

Az ember lánya megmutatta a papírokat és megegyeztek abban, hogy majd most az ember megy be, és finoman rákérdez, mi is a helyzet.

Az ember neki is indult, útközben nyugtatta magát és mondogatta: "Nem fogok üvöltözni. Nem fogok üvöltözni. Nem fogok üvöltözni. Nem fogok üvöltözni. Nem fogok üvöltözni. Nem fogok üvöltözni. Nem fogok üvöltözni..."

Nem is üvöltözött. Ehelyett kedélyes beszélgetést folytatott a kedves ügyintéző hölggyel, amelynek a végkövetkeztetése az volt, hogy látszólag minden rendben, a kérelem megérkezett A KÖZPONTBA, és nem tudni, mi is lehetett a hiba. Mindenesetre a dolgot megsürgetik, és beszéltek is valakivel A KÖZPONTBAN, hogy nézzen rá az ügyre. Így az ember a sürgetés képpen elküldött fax másolatával elindult haza.

Heppiend nincs? De van.

2010. március 10-én, szerdán a közös folyószámlára megérkezett a pénz.

Az ember lánya megnyugodhat, nem lopták el a pénzét. Legalábbis nem mindet. Ugyanis február lévén adót kellett fizetni, így a meg nem érkezett pénz igencsak hiányzott a családi kasszából. Az ember felvett még kölcsönt, amelynek kamatait senkitől nem fogja visszakapni. Persze mehetne a nagymagasságos felügyelethez, hogy a biztosítót jól büntessék meg, de abból neki pénze nem lenne. Illetve annyi nem, amiért megérné a hercehurca.

És ezt a biztosító is nagyon jól tudja, így a sok kicsi sokra megy elvén MINDENKIVEL ezt csinálja. Innen is egy ötezres, onnan is egy ötezres...

Az ember és az ember lánya viszont nem hülye. Így ezt a biztosítót ezentúl nagy ívben el fogják kerülni. Még a kötelezőt és a CASCO-t is átviszik máshová.

Ha pedig megétre ez az ötezres a biztosítónak, akkor örüljenek neki. Két ügyfelet már most elvesztettek, és az ember és az ember lánya rokonai, barátai és ügyfelei is értesülni fognak arról, hogy ez a biztosító bizony ilyen...

Kell a balhé?!?

Vannak az ember életében nyugodt és rumlis időszakok. Ki-mit szeret, arra törekszik. Akinek lételeme a balhé, azaz a konfliktusokkal teli életet kedveli - vagy szokta meg -, annak furcsa, amikor lelassulnak a dolgok.

Jó a nyugalom. Jó, amikor nincs stressz. A magamfajta, nem éppen nyugodt élethez szokott ember ilyenkor szinte rácsodálkozik, milyen jó is az élet, amikor minden a helyén van.

Naná, hogy nincs minden a helyén, de legalább a fő alkotóelemek rendben vannak. A munka, a magánélet az egészség és az anyagiak. Nem mindig volt ez így, sőt még azt is megkockáztatom, hogy talán soha. Vagy olyan régen, hogy nem is emlékszem rá.

Szóval az ember életéből kimarad a stressz, amit egy hülye főnök, vagy egy hülye munkahely tud okozni. Az a baj, hogy ahogyan belesodródunk egy ilyen szituációba, nem is vesszük észre, milyen mélyre süllyedtünk a trutymóban. Csak akkor, amikor valaki kötelet dob és egy mozdulattal kiránt belőle. A munkahelyről, ahol a fizetés elfogadható ugyan, de a munkádat nem tartják sokra és már magad sem érzed sok értelmét. Emiatt a gondolkodásod is megváltozik és elérkezik az a reggel, hogy te, aki egyébként szereted a szakmádat, már utálattal mész be dolgozni. Mert tudod, hogy rosszindulat övez. Irígység, mert érted azt, amit csinálsz és jól csinálod. Mert kézzel fogható eredménye van és másokon segítesz, akik ezért szeretnek. Míg akit föléd ültettek, annak fogalma sincs róla, hogy te mit csinálsz, de még arról sem, hogy ő maga mit csinál. És ahogy megpróbálja megkeseríteni az életedet, legalábbis azt a részét, amit a munkahelyeden töltesz. "Ez itt egy munkahely, ide nem szórakozni jár az ember!", hírdeti fennhangon, és mindent megtesz azért, hoigy így is érezd. Rombolja a közösséget, nehogy már barátok legyenek a kollégákból. Nincs névnap, nincs karácsony. Nem tilos, csak nem ajánlatos... És az aljas kis húzások, amikkel érezteti, hogy - már bocsánat - szarba sem veszi a munkádat. A megalázó feladatok, amik a végzettségedhez és a munkakörödhöz nem kapcsolódnak, de meg kell csinálnod, mert "Úgysem csinálsz semmit". Hiába magyarázod neki, hogy ha a te munkád látszik, akkor már baj van. Mert a te munkád olyan, hogy ha jól csinálod, nincs baleset, nincs betegség, nincsenek munkaügyi perek. Láthatatlan örzőangyal vagy, aki nem ér rá menedzselni magát, hiszen van munkája...

És egy idő után már azt gondolod, hogy ez csak így lehet, pedig nem. Ha nincs valami erős inger, valami elviselhetetlen szemétség, akkor még arra is hajlamos vagy, hogy bemagyarázd magadnak: ez van, ezt kell szeretni...

PEDIG NEM!

Ha bízol magadban - márpedig miért ne bíznál -, akkor találsz magadnak olyan munkahelyet, ahol megbecsülnek. Ha erős személyiség vagy, akkor hiába mondogatják rád, hogy szart se ér a munkád, te igenis tudod, hogy ez nem így van. Csak erőt kell venni magadon és belenyugvás helyett agresszióval válaszolni az elnyomásra. Keresned kell és megtalálod a kiutat. És amikor megléped, amit már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna lépned, rádöbbensz, hogy mekkora marha voltál, hogy eddig tűrtél.

Hirtelen kitisztul minden. El sem hiszed, hogy ilyen is van. Hogy van munkahely, ahol rendesek a főnökök, ahol barátságosak a kollégák, ahol megünneplik a név- és születésnapokat. Ahol a munka sok, de nem teher. Ahol elismerik, ha rendesen dolgozol és ahol felismerték már, hogy a munkahely nem csak munkahely, hanem az életed része.

És azt veszed észre, hogy vasárnap délután nem szomorít a hétfő, mert nem utálsz bemenni dolgozni. Azt veszed észre, hogy fütyörészve kerekezel a munkahely felé és valami kínosan nem hiányzik onnan, a gyomrod környékéről.

Az egészséged is rohamosan javulni kezd, a stressz bizony nagyon komoly egészségkárosító tényező. Most, hogy nem görcsölsz a munkahelyi ügyek miatt, a hangulatod is más. Toleránsabb és türelmesebb vagy és nem érted, miért is idegeskedtél azokon a dolgokon, amiken pár hónapja még igen.

Az anyagi helyzeted is el kezd javulni. Az új munkahely közelebb van, így a közlekedésre kevesebbet - esetemben semmit nem  - kell költened. Az autó csak vár árván a parkolóban és csak a hétvégén moccan meg. Havonta 40 ezrest spórolsz meg a gázolajon, és majdnem egy tízest a bérleten. Naponta egy órád megmarad, amit kedved szerint használsz fel, így a másodállásodban is jobban mennek a dolgok.

És jól alszol megint. Eleve egy órával többet, mert most nem kell fél órával korábban beérned csak azért, mert felírják azokat, akik 2 percet késnek. És jól alszol, mert nem a hülyeségek járnak a fejedben még éjjel is.

És álmodsz. Színesben, újra. Az álmaid újraélednek és ebből tudod, hogy tényleg kipihented magadat.

A stressz még visszatér álmodban, hiszen néha arra ébredsz, hogy újra a régi szar munkahelyeden dolgozol a barom főnököd beosztottjaként és áll a balhé. Szerencsére felébredsz és majdnem felnevetsz örömödben, hogy csak egy rossz álom volt.

És szépen lassan erre az elmúlt 9 évre is úgy tekintesz, mint egy rossz álomra.

Megrázod magad, átfordulsz a másik oldaladra.

Szép álmok jönnek...

Közeli helyeken...

Hát megtörtént. Váltottam. Itt dolgozom a közelben, két utcányira. 5 percre itthontól. Soha nem gondoltam volna, hogy ez ekkora boldogság.

Nyolcra járok, fél nyolckor kelek. Ha piszmogok, háromnegyedkor indulok csak el, de a liftre várakozással együtt is 57-kor ott vagyok az irodámban. Hogy miért nem csináltam ezt meg korábban? Mert egy hülye barom állat vagyok.

Én marha, mindig a város tulsó végére jártam dolgozni. Na jó, 93-ban egy fél évet laktam majdnem ilyen közel a melóhelyemhez, de azóta el is felejtettem, milyen jó dolog is ez.

Ha valamit itthol felejtek? Nem probléma, negyed óra úlva már vissza is értem. Sőt, ebédidőben is simán hazajöhetnék kajálni, ha kedvem támad. Még az is lehet, hogy meg is teszem...

És milyen jó dolog az is, hogy a meló végeztével szintén hamar hazaérek.

Tökéletesen láthatatlan városlakó lettem. Nem hagyok nyomot, maximum a hóban. Nem kell miattam buszt indítani, nem veszek bérletet, nem tolongok a metrón. Csak átbattyogok. Évente mennyi széndioxidot is spórolok meg ezzel? Ki sem lehet számolni.

Azon gondolkodtam, hogy elköltözök. Ezt mos bizony átgondolom. Hadd tartson ez az áldott állapot még pár hónapig. Hadd élvezzem a hirtelen kapott szabadidőt! Ki lehet fejezni forintban egy órát, amit az ember így nyert? Ki lehet, de nincs értelme. Felbecsülhetetlen. Napi egy óra, az heti 5, havi 20. Havonta majdnem egy nap. Nekem 32 napos a hónapom, és minden hónapban van egy plusz szabadnapom. Azaz éves szinten 12 nap plusz szabi. Az majdnem két hét. Illetve szigorúan véve több is, mint két hét, hiszen két hét szabadsághoz 10 munkanapot kell kivenni.

Egyszóval: közeli helyeken dolgozni jó! Aki teheti, lépje meg, de nagyon gyorsan!

Szép szóból nem ért a biztosító?

Ha szép szóból nem értenek, akkor jöjjön a kemény hang. A neveket kihúzom, nem akarok senkit lejáratni, ha észbekapnak, azt is megírom majd. Lássuk:
Tisztelt ***** Ildikó!

Örömmel vettem kézhez levelét, miszerint a ******* Autó Kft-nek átutalták az autóm javításáért esedékes összeget.

A javításhoz és az Önök hozzáállásához lenne néhány hozzáfűznivalóm.

A gépjárművem kifogástalan állapotban volt, mielőtt a baleset történt. NEM volt sérülés a hátsó lökhárítón és NEM volt hiba a tolatóradarom működésében sem.
A baleset bekövetkezésében nekem SEMMI szerepem nem volt, szabályosan közlekedtem a Lajos úton és mérsékelt fékezéssel kiengedtem egy buszt a buszöbölből, ekkor szalad belénk a balesetet okozó. NEM voltam vétkes a legkisebb mértékben sem.

A gépjárművet úgy-ahogy kijavították, de a ********* Autó Kft több, üzleti tisztességet mellőző dolgot is elkövetett az ügyben, részben az Önök segítségével és közreműködésével.

Az első, számomra kifogásolható lépésük az volt, hogy NEM figyelmeztettek arra, hogy hiába a VÉTLENSÉGEM, az autó javításának egy részét nekem kell fizetnem, mert Önök avultatják a gépkocsit. Így aztán annak ellenére, hogy a baleset előtt KIFOGÁSTALAN állapotú, karbantartott gépjárművel rendelkeztem, mégis nekem kellett kifizetnem az avulás összegét. Nem kérdeztek meg arról, így is akarom-e a javítást, hiszen tudták, hogy az Önöktől jogosan megkapott összegből máshol olcsóbban és korrektebbül javíttathattam volna meg a járművet. Azt is valószínűsíthették, hogy karácsony előtt nem fogok kiadni saját zsebből 54 ezrest, ezért elesnek a bevételtől. Így aztán - hadd ne mondjam, sunyi módon - a megkérdezésem nélkül elvégezték a javítást, majd a végén - mintha véletlenül történt volna - közölték, hogy ez van, ez kell szeretnem. A javításhoz olyan dolgokat számoltak el, amelyek véleményem szerint nem indokoltak, az indokolt javításokat viszont nem hajtották végre.

A következő kifogásolható lépésben Önök már közvetlenül is részt vettek. Ugyanis az ütközéskor a jobb hátsó kerék valószínűleg ütést kaphatott, mert az ütközés után egyfajta morgást hallottam, amiről előzetesen a szervizben megállapították, hogy a csapágy hibája lehet. Mivel az ütközéskor szerintem a jobb hátsó kerék kaphatott ütést, kértem Önöktől, hogy vizsgálják meg ennek lehetőségét. Ezt Önök elutasították, a ******** Autó Kft közlése szerint Önök az okozót kérdezték meg, aki azt nyilatkozta, nem ütődhetett meg a kerék.

Milyen eljárás az, hogy a helyszínt nem vizsgálják meg, hanem az okozót nyilatkoztatják, akinek mellesleg ÉRDEKE, hogy az okozott kárból minél kevesebbet ismerjen el. Mellesleg megjegyzem, hogy azt az okozót nyilatkoztatják meg, aki egy TELJESEN TISZTA HELYZETBEN, senkitől nem zavartatva belénk jött hátulról és a helyszínen elismerte, hogy nem is az utat figyelte. Idézem: "Elbeszélgettük az időt..." Kérdezem, mit látott ő abból, hogy az én autóm merre csúszott és minek ütközött neki?

A kereket saját pénzemből megjavíttattam, a ********* Autó Kft. által tett ajánlat FELÉÉRT, ennyit a korrekt árképzésről. A javítás során kiderült, hogy a csapágy azért morog, mert egy határozott ütést kapott a persely, amelyen így egy bemaródás keletkezett, ez morgott. A javítást végző autószerelő szerint a sérülés keletkezhetett az ütközés miatt. Én magam ehhez nem értek, ezért kértem szakértő segítségüket, amelyben nem részesítettek, ehelyett - úgymond - leráztak.

A második inkorrekt mozzanatban is benne vannak Önök is. Ugyanis az autót átvéve egy pénteki napon haza közlekedtem, sajnos végig előre menetben. Így nem derült ki, hogy a tolatóradarom hibás. A következő alkalommal, azaz hétfőn a ház elől kitolatva a rendszer jelzett, miszerint a radar hibás. Azonnal a szervizbe mentem, ahol megállapították, hogy a négy érzékelőből az egyik, nevezetesen balról a második NEM MŰKÖDIK.
Kérdésemre elmondták, hogy azt nem cserélték, ez egyébként akár most is megállapítható. Amikor megjegyeztem, hogy ez hiba, mivel az ütközéskor sérült ez is és most ezért nem működik, azt a közlést kaptam, hogy felveszik Önökkel a kapcsolatot és a kiegészítésként. a balesetből következő meghibásodásnak beterjesztik Önökhöz az érzékelő sérülését.
Ma azt a közlést kaptam a ********* Autó Kft-től, hogy ezt Önök elutasították az igényt, nem hajlandóak kifizetni a javítást.

Kérdéseim a következőek:

A ************ Autó Kft valóban benyújtotta-e Önöknek az igényt a jobb hátsó kerék javítására és a tolatóradar érzékelőjének utólagos cseréjére?
A tolatóradarról a baleset után készült képet Önök látták-e, ha igen annak fényében milyen indokkal utasítanak el egy olyan érzékelő cserét, amelyen jól látszik szabad szemmel is, hogy sérült? Ha a fénykép alapján nem egyértelmű, miért nem vizsgáltatják meg saját szakértőjükkel?

Közlöm Önökkel, hogy nem találom etikusnak, hogy egy VÉTLEN vezető egy fillért is fizessen azért, hogy az autója UGYANABBA az állapotba kerüljön, amelyben a balesetet megelőzően volt. Azt nem tartom elfogadhatónak, hogy a balesetet követően lassan két hónappal még mindig nincs meg ugyanaz a kifogástalan állapot, amelyben az autó előtte volt.

Ennek értelmében a legutolsó jogi fórumig el fogok menni és a médiát is felhasználom a jogos kárigényem kielégítése érdekében.

Ezúton közlöm, hogy több nagy olvasottságú weboldallal van közvetlen kapcsolatom, magam is a ***********  ***************nak újságírója vagyok, így egészen biztosan leközlik az eset tanulságait, természetesen a szigorú és bizonyítható  tényekre hagyatkozva.

Én magam a konstruktív megoldások híve vagyok, így amennyiben sikerül valamilyen méltányos kárpótlásban megegyeznünk, szívesen eltekintek minden további lépéstől.

Ennek érdekében javaslom, hogy telefonon vegyük fel a kapcsolatot és beszéljük meg, mit is lehet tenni annak érdekében, hogy ne érezzem károsultnak magamat.

Telefonszámom: +36**********

Várom hívásukat, segítségüket előre is köszönöm:

*****************************
károsult

Elkönyvedtlenedtem

Szép magyar ragzással valami ilyesmi az a jelenség, amin átestem az elmúlt években valamikor.

Mert valaha nagyon sokat olvastam. Aztán ha belegondolok, mikor olvastam ki utoljára egy könyvet, nem is tudom megmondani...

Sokkal fontosabb dolgom akadt. Például bámulni bambán a böszme tévéműsorokat (most mondom, a böszme szót nem a Fletótól tanultam, hanem én is Pápa környékéről származom...), vagy írogatni a marhaságokat különböző fórumokba. Mindkettő mihaszna tevékenység.

A tévé az agy rágógumija, ha össze kellene foglalnom, mennyi építő jellegű műsort láttam az elmúlt évben, egy kezemen meg tudnám számolni. Mindent beleértve, ami a képernyőn keresztül eljutott hozzám... Siralmas. Dehát a Pink Floyd is megénekelte, hogy miért is hívják "csatornának" a tévéadókat. A csatornán továbbítják általában a sz... na jó, egy másik sz-betűs szó: szennyet. És mi egyre több csatornára fizetünk elő, dől is a nappaliba a szutyok... Én választottam, szagolom...

A Zinternet... Az is jó dolog. Nem mondom, hogy nem adott semmit Nekem, de jelenleg azt látom, hogy csak felületes dolgokra alkalmas. Elmélyülni jellegénél fogva sem lehet benne, hiszen válogatás nélkül tartalmaz mindent, amit az emberek kiadnak magukból. Aki több nyelven beszél - vagy legalább olvas -, az több nyelven szívhatja magába mások kipárolgását és ez a gőz néha ártalmas. Arra is rá kellett döbbenjek, hogy többnyire a "barátságokból" is csak a felületesek megkötésére alkalmas és nickneveket becézgetünk anélkül, hogy az embert meglátnánk a saját maga által választott azonosító mögött.

Szerencsére van kivétel, és néha az ember a valós életre konvertálhatja vissza a valós élet internetre konvertált satnya utánzatát. Ritka... 

De mindez nem idegesíthene, ha nem könyvetlenedtem volna el. Ha megmaradt volna a mentsváram, a menedékem, a búvóhelyem. Ha lenne időm.

Persze mindenkinek arra van ideje, amire szakít. Az én döntésem tehát, hogy ezeken a szép hosszú téli estéken visszavonulok, és újra azt teszem, amit akkor tettem, amikor még boldog voltam. Hoyg aztán a boldogságom összefügg-e a könyvekkel, vagy csak egymás mellett éltek egy szebb és fiatalabb életben, az majd elválik.

Én azt remélem, hogy összefügg, és a könyvekben újra megtalálom azt, ami elveszett. Amit egy sötét fiókba zártam. Most előveszem, leporolom. Nem kellenek az előre gyártott képek, én magam akarom elképzelni. Nem kell félmilliós tévé és százezres házimozi, elég lesz egy sima energiatakarékos izzó, egy kényelmes párna.

Adok én az elkönyvetlenedésemnek és igenis mától újra megkönyvesedem!

A könyvekben még nem csalódtam...