Az autó csak egy darab vas? Vagy személyisége van és családtag? Vagy a kettő között valahol?
Ezek a gondolatok keringtek bennem, miközben arra vártam, hogy a biztosítási ügyintézés rám kerüljön. Mert 25-én belémtrafáltak hátulról, jól lezúzták a lökhárítómat, a tolatóradart ki lehet dobni és még a hátsó (ötödik) ajtó is benyomódott. Emellett mintha azóta morogna a jobb hátsó csapágy is, mivel az ütközés fellökött minket a szegélykőre. Szerencsére ő a hibás, a szituáció teljesen egyértelmű és a biztosító nem is kötekedett. Úgyhogy megcsinálják, elvileg nekem egy forintomba sem kerül majd. Ez persze nem igaz, hiszen a törött autó azonnal kevesebbet ér. Hiába cserélnek és nem festegetnek semmit, amikor el akarom majd adni, valószínűleg a vevő észreveszi. Illetve amilyen balek vagyok, én fogom neki mondani.
Szóval az autó egy darab vas, vagy több annál?
Ha nem dolgoztam volna meg érte, valószínűleg egy darab vasnak gondolnám. Ha csak úgy jött volna, akkor letojnám, hogy most szétzúzták. Azaz szétzúzták 7 évi munkám gyümölcsét. Ennyi évre vettem részletre, használtan. Miért ennyi évre? Kevesebb alatt is ki tudtam volna fizetni, de én szerencsére tudtam, hogy jön a válság. Tudtam, hogy hiába nem érződik még májusban, az év végére majd fog. Így aztán egyrészt havi fix részletre vettem, ami azt jelenti, hogy a kölcsön összege nem változik, csak a lejárat ideje. Jelenleg 2015. szeptembernél járunk az eredeti május helyett. De legalább tudom fizetni. Még.
Másrészt viselhető részletet választottam. Mert a havi részlet megválasztásánál sem az a lényeg, hogy mennyit fogunk majd a végére visszafizetni, hiszen ha ez alapján nézné az ember, akkor nem venne SOHA részletre semmit. Ehelyett azt kell nézni, hogy havonta mennyire terhel meg és azt tudom-e majd fizetni. Ha igen, akkor vegye fel az ember, ha nem, akkor ne. Veri szimpül...
Havonta mennyit? A bankok - akkor még - olyan magas havi részleteket engedélyeztek, amikre már én is csak ráztam értetlenűl a fejemet. Normális-e az az ember, aki havi 100-150 nettóval felvesz 60-70 ezres havi törlesztőrészletű kölcsönt? Én nem tenném... Ma már a bankok sem engedik, de jó sok bedőlt hitel kellett ehhez...
A szüleimtől én azt láttam, hogy mindig kölcsönöket törlesztettek. Mindig volt tartozásunk, de mindig élveztük az áldásait. Ha az ember olyan családból jön, ahol nem tudnak a szülők segíteni, akkor ez az egyetlen módja az előrejutásnak. Hacsak nem keres hirtelen az ember annyit, hogy havonta megmarad mondjuk a fizetése fele. Ritka az ilyen...
Az én életemben volt kétszer is olyan, hogy egy-egy új munkával a fizetésem megduplázódott. Azt hittem, hogy na majd most... De nem. Valahogy az ember élete beáll az új szintre, jobban él, de a pénzből nem marad meg semmi. Gonosz mágia? Bizonyára. Persze nálam ez úgy zajott, hogy azonnal újabb kölcsönt vettem fel, amit az emelt fizetésből tudtam már finanszírozni. Az életszinvonalam így azzal a kölcsönből vett valamivel emelkedett meg, lettlégyen az autó, lakás, konyhabútor vagy plazmatévé.
Szóval ezt láttam a szüleimtől, akik jó adósok voltak. Mindig. És mi mindig jobban éltünk kicsit attól, amit a kölcsönből vettek. Mindig tudták, hogy mikor jár le és már tervezték az újabb kölcsönt. Ezt csinálom én is. Ahogy lejárt az autó részlete, már vettem is fel az újabb kölcsönt a "megmaradt" pénzből.
Jól csinálom-e? Nem kellene inkább összegyűjteni a pénzt és aztán megvenni a cuccot?
Nem, mert ez kivitelezhetetlen. Nem tudok ugyanis takarékoskodni, ha egy kis pénzem van, elköltöm. Ez van. Így aztán az én takarékosságom az, hogy a kölcsönökből megveszem amire vágyom, azt viszont nagyon fegyelmezetten fizetem. Soha nem késtem még, kivéve ha éppen nyaraltam és a csekk meg haza érkezett. Szóval jó adós vagyok, dehát ezt tanultam a szüleimtől...
Az autó?
Volt már olyan, amelyik valósággal megnyomorított anyagilag. El is adtam. Azóta utálom a német kocsikat, mert nagyon mondják, hogy soha nem romlanak el, én viszont minden hónapban ráköltöttem annyit, hogy simán futotta volna egy új kocsira is. Szóval eladtam azt a szakadék Golfot és megfogadtam, soha nem lesz német kocsim. Ő volt a "Kata", mert makrancos volt a lelkem. Azért fájt a szívem, mert vacak volt, nem indult, de elvitt mindenhová 5 liter gázolajból.
Később lett német kocsim, de az volt a legjobb német kocsim: Trabant 601 Limousin. A "Balázs". Azért Balázs, mert délben még nem tudtam, hogy venni fogok kocsit, egykor meg már gurultam vele Budapest felé. Szóval amolyan Hűbele Balász módjára vettem, de nem bántam meg. Voltak dolgai, de EGY FORINTOT SEM költöttem rá soha. Mert apámnak is Traubija (sic!) volt, így a hátsó udvarban a ponyvák alatt volt néhány Trabant pluszban. Azokból javítottuk. Egy év alatt egy forintba sem került és ment mint az álom. Igaz, nem volt benne meleg télen, de vettünk sapkát. Egymásra nézve jót röhögtünk a párommal, ahogy sapkában és sálban hasítottunk az emhetesen. Szóval a Balázska szutyok volt, de olcsó.
Aztán új meló, fizetésemelés: épp ideje volt, hogy normális kocsit vegyek. Ekkor jött Jean-Pierre. Ő egy 206-os Peugeot volt. Megvétele előtt beleültem ebben az árkategóriában az összes létező modellbe, de mindegyik szegényes volt a hasonló áron kapható 206-oshoz képest. A VW Polóban annyi extra volt, hogy kifelé nyíltak az ajtók és forgatható volt a kormány. A Toyota Yaris egyszerűen kicsi volt, nulla csomagtartóval. Ugyanez volt a Nissan Micrával is a bajom. A Renault Clio majdnem jó volt, de ennyi pénzért nem adtak volna hozzá légkondit.
Ekkor tévedtem be a Peugeot szalonba, ahonnan ki sem találtam azóta. Szidják a francia kocsikat, hogy szarok, közben nekem a 206-ossal alig volt gondom, pedig 6 évig nyomtam neki. 130 ezrest tettünk meg együtt és imádtam. Légkondival, CD-tárral, ködlámpákkal és metálfénnyel volt több, mint az azonos áron kapható többi kocsi. Naés azzal, hogy beülve valahogy minden kézre esett. És kényelmes volt, egyszer 5 órát mentem vele pihenés nélkül és végül úgy száltam ki, mintha a sarki közértbe ugrottam volna le. Kifejezetten imádtam a Jean-Pierre-t még akkor is, ha a szalonban átvertek vele rendesen és mielőtt elhoztam, valami barom benyomta a motorházat, amit nem vettem észre. Így hazáig volt felhőtlen az örömöm, ahol karosszériás haverom annyit mondott csak: "Szép, kár hogy törött". Fene a jó szemit neki! Nem baj, legalább megismertem.
Zsanpierr családtag volt. Imádtuk és nagyon sok élmény fűződik hozzá. Lakótelepi autó volt szegénykém, bár az első 3 évben őrzött fizetős garászban tartottam. Hiába. Egyszer hagytam a ház előtt és máris meghúzták az oldalát. Innentől azt mondtam, hogy egy darab vas, és nem foglalkozom vele.
Kapott is, megpróbálták például ellopni - legalábbis megfeszegették az anyósajtót. Ekkor bedurrant az agyam és olyan szintű védelmet tetettem bele, hogy többet nem próbálkoztak. Egyrészt körbe UV-matricáztam, így a profiknak már nem kellett, mert nem lehet alkatrészként eladni. Tetettem bele egy váltózárat, amely 3-5 percig véd, addigra leérek. Hogy nem veszem észre a riasztást? Na ezért tetettem bele egy pagert, amelyik odarádiózik nekem mondjuk a moziban ülve is, hogy riaszt a kocsi. És nem mellesleg beletetettem a létező legjobb riasztót, emelésérzékelővel és egyéb hasznos perifériákkal. Szóval meg volt védve a kocsi, így ellopni nem akarták. Persze a kiskölkök a lakótelepen a biciklipedállal lehúzták az ajtót, én is nekitotattam vele Budakeszin egy fának . Mentségemre szolgáljon, hogy csurig volt pakolva cuccal, így a belső tükörben semmit nem lehetett látni, és az a hülye fa a parkoló legközepén állt, ahol mások sem számítottak rá. Ez látszott abból is, hogy eléggé meg volt már a kéreg bontva.
Tényleg megpróbáltam úgy tekinteni a kocsira, mint egy darab vasra, de valahogy sosem sikerült. Így aztán még a könnyem is kijöt, amikor eladtam. Kellett a pénz a Mathieu-re.
Matyiő szerelem volt az első látásra, nem akartam kocsit cserélni, de beleszerettem. Ő egy 407-es SW, fullextrás. Naná, hogy használtan vettem, mert egy ilyen kocsi újonnan nem az én árkategóriám. Nem is értettem, miért is olyan olcsó, de persze később rájöttem. Mindenesetre jól átnézettem független autószerelővel és egy szalonban is, mielőtt megvettem volna. Az utóbbi szalon mint kiderült, a pénzt eltette, valamit vizsgált is, de pont a lényeget nem vette észre.
Így aztán a 140 ezres szervíznél derült ki, hogy ebben a kocsiban már két éve is 143 ezer volt, ezzel szemben én 126-tal vettem meg. Valaki sokat tolatott vele...
Nem baj ám ez, hiszen ezek a kocsik elmennek 500-at simán és még 500-at kis ráfordítás után, csakhát ilyenkor az embernek mindent ki kell cserélni, ami nagyobb bajt okozhat. Ki is cseréltem, 330 ezrest nyomtam el rá hirtelen. Amióta megvan a kocsi, vettem rá téli és nyári gumikat (a foglaló kifizetése után kicserélték a nyári gumikat, és ezt sem vettem észre, amikor elhoztam, utólag meg nem lehet bizonyítani), műszakiztattam, volt ez a nagyjavítás és megcsináltattam rajta ezt-azt. A lényeg, hogy eddig nagyjából egy millában van, ennyivel volt olcsóbb, mint amennyinek lennie kellett volna. Csodák nincsenek.
Már kész van, minden megjavult rajta, mostantól már csak ezt a szintet kell fenntartani. Gondoltam én egészen addig, amíg 25-én belénk nem csattantak hátulról.
Most reggel vittem el a szervizbe, idáig tartott a banki engedély megkérése a javításhoz. De a szokásos szervizben mindent intéztek, így a körülményekhez képest nagyon kényelmesen megoldódik az egész javítás. Nekem legalábbis nem kellett utánamászkálnom.
Mégis úgy érzem magamat, mint akit megbecstelenítettek. Mert én minden hétvégén kitakarítom a kocsit, gyakorlatilag gyári állapotba hozom vissza. Nem hagyom azt sem, hogy bármi rossz legyen rajta és idegesít, ha egy kis alkatrész is zörög. Még a kesztyűtartóban is dobozokban van minden kütyü (különböző töltők, kábelek és CD-k), mert azt sem viselem el, ha onnan jön a zörgés.
Hogy kosz legyen benne? Elfogadhatatlan.
Szóval azt hiszem, én igényes vagyok az autóimra. Ez abból is látszik, hogy amikor valaki először ül bennük , általában nem hiszi el, hogy hány évesek... Erről sem hiszik el, hogy immár 6 éves...
Most meg jön egy álmatag jóember és egy teljesen tiszta szituban belémgyűr hátulról?
Tudom, meg fogják szépen csinálni a kocsit és semmi nem fog látszani, de akkor is: már nem lesz ugyanaz.
És amikor megyek feléje, azt fogom gondolni: na, ott volt megtörve, de milyen szépen megcsinálták... Egy darabig legalábbis bztosan ez jut majd eszembe.
Azt hiszem tehát, hogy számonra nem egy darab vas. Személyisége és neve van és igenis családtag. Remélem ezt a szervizben is fogták...
