Köszönet

A köszönet szép szó. Valami olyasmit takar, amit nehéz megfogalmazni. Talán az egyik legmélyebb értelmű magyar szó és pont ezért nehéz pontosan meghatározni, mit is jelent valójában.

És amikor elhangzik egy "köszönöm" és a másik ember válaszol rá, hogy "nincs mit", ebben a rövid párbeszédben galaxisok omlanak össze és születnek újjá.

És én tényleg azt gondolom, hogy nincs mit! Sőt: ÉN köszönöm!

Csinálhatnék bármit az életben, mert szabad vagyok. De én úgy döntöttem, hogy tanítok (is). És emögött a döntés mögött nagyjából 15, azaz tizenöt évnyi vívódás van. A munkavédelem ugyanis egy szép szakma, de nagyon hamar össze tudnám számolni azokat, aki jól csinálják. Tipikusan olyan terület ez, amihez mindenki ért. Helyesebben azt gondolja mindenki, hogy ért. Kevesen tudják azt, hogy mit NEM tudnak. Hogy mennyit nem tudnak. Hogy mennyit kell még tanulni...

És tipikusan olyan szakma ez, ami - ha jól csináljuk - nem látványos.

Mégis megéri jól csinálni, mert nem a látvány a lényeg. Persze nem baj ám, ha néha van részünk felemelő dolgokban. Íme egy:

Szóval, amikor úgy döntöttem, hogy tanítok, elsősorban nagyképű voltam. Nagyképűség ugyanis, amikor az ember azt hiszi, hogy PONT ő az, akitől tanulni kellene. Örökös vívódás követi a döntést, amelyet csak néha csillapít egy-egy pozitív megerősítés. Szükség van ezekre a pozitív megerősítésekre, mert különben az embert szétmarcangolja a kétely. Jó-e amit csinálok? Jól csinálom-e? Hasznos-e? Használható-e?

Nagyképűség azt is gondolni, hogy a világ jobb lesz attól, amit csinálunk. Mégis ezt kell gondolnunk, mert másképp nem megy. Ha nincs hitünk, akkor elbukunk. Ha nincs hitünk, nincs ami felemelje a fejünket és rajta tartsa a tekintetünket a célon. Azon a célon, ami néha nem látszik. Mi a sok buktató között elvész. A hit segít abban, hogy amikor arccal a sárban fekszünk, legyen erőnk kinyomni magunkat, felállni és menni tovább. A hit abban, hogy amit teszünk, az jó.

Szerencsés az, akinek van hite. Hite önmagában.

Az én köszönetem erről szól.

Én azt köszönöm Nektek, kedves tanítványaim, hogy hitet adtok. Hitet abban, hogy nem csak én akarom jobbá tenni a világot. Hogy nem vagyok egyedül.

Fegyvert adtunk a kezetekbe, bánjatok vele felelősséggel! Életlen, úgyhogy csiszoljatok rajta! Ne hagyjátok, hogy kitompuljon! Őrizzétek, védjétek, tisztítsátok!

És ha ott a sárkány előttetek, ne habozzatok! Csapjátok le a fejét! Ha csak egyet is, de csapjátok le! Előbb-utóbb csak elfogynak azok a fejek és a világ biztonságos(abb) lesz.

És ezért érdemes küzdeni!

Az Ipolyon Letkésig, oda-vissza

Először egyszerűnek hangzott: csak kétszer annyit kell evezni, mint amennyit eddig eveztem. Csak kétszer olyan messze kell felmenni és megvan.

Szóban és fejben összerakja az ember. Amit kihagytunk a számításból, hogy az Ipoly feljebb már sodrós ám. Az elején még mosolyogtunk.

Aztán amikor elhagytuk Ipolydamásdot, kezdett a mosoly lehervadni az arcunkról. Amellett, hogy a sodrás fokozódott, egyre többször kellett felhúzni a kormánylapátot, mert súrolta a meder fenekét. Néha pihenésképpen kikötöttünk.

Most találkoztunk kajakosokkal, de puhák voltak és lefelé jöttek. Kenusokkal is, de ők is puhák voltak. Mi meg kemények. Egymást biztattuk, hogy már csak 2 kilométer és ott is vagyunk. Itt már kiálltak a kövek a vízből és nemegyszer csak teljes erőbedobással sikerült egy zúgón felevezni. De meglett.

A letkési hídnál a horgászok röhögtek, de amikor megmondtuk, hogy Szobról jöttünk fel, akkor abbahagyták. 14 kilométer ugyanis, folyással szemben. Nem kevés. Aztán még haza is kell evezni. Az még 14...

De nagyon élveztük. Külön érdekes, hogy Csabi aznap ült először kajakban életében. Nyomta. Igaz, másnap voltak bajok, de mindenképpen keménység az, hogy nem adta fel. Pedig széjjel is égett, mert nem volt éppen hideg idő.

Lefelé már könnyebb volt és az Ipolyon levő kis szigeteket kerülgetve igazi vadregényes tájon eveztünk. Nagyon nagy élmény volt.

Legközelebb a Dunán evezünk fel Esztergomig. Az sem lesz piskóta, mert a Duna ugyebár folyam és nevéhez híven folyik is rendesen. Úgyhogy kegyelemért folyamodunk majd hozzá és sok megállással leküzdjük ezt a 12 kilométert is. Majd mesélek.

Ha kedvet kaptál, gyere!

Lehet kajakot bérelni a szobi révnél, vízbiztos, felboríthatatlan. Mentőmellényt is adnak és nem mellesleg én is ott leszek.

Ha leszoksz, leszokom én is...

Üldögélve és olvasgatva a cigaretta árak 1000 forint fölé emelkedéséről szóló híreket, támadt egy ötletem. Helyesebben beugrott, hogy Kryx barátom úgy szokott le a dohányzásról, hogy cserébe én meg leszoktam a kólázásról. Nem volt egyszerű se neki, se nekem. A kóla is narkó, csak társadalmilag elfogadott. De ettől még ugyanúgy függőséget alakít ki és szánalmas, hogy mennyien dőlnek be neki. És szánalmas, ahogyan felnőtt emberek - velem együtt - havonta húszezreket költenek arra, hogy mérgezzék magukat. Cigivel, kólával, cukros üdítőkkel, ésatöbbi.

Azzal hitegetjük magunkat, hogy bármikor le tudjuk tenni, de amikor megpróbáljuk, jönnek az elvonási tünetek. 

Nekem például hetekig fájt a fejem, ment a hasam és még most, így fél év után is vannak napok, amikor megdöglenék egy pohár kóláért. De nem iszom, csakazértsem!

Alkalmazott pszichológia ez kérem.

A versenyszellem működik.

És ha már működik, miért ne lehetne megpróbálnia másoknak is?

Az ajánlatom tehát a következő:

Ha vállalod, hogy leszoksz a dohányzásról, vagy bármilyen káros szenvedélyedről, én vállalom, hogy cserébe leszokom valami hasonlóan káros szenvedélyemről. Vagy rászokom valami egészséges dologra. Rajtad áll csak, mi legyen az.

A dolog "becsületkasszás" és csak akkor működik, ha mindketten betartjuk a megállapodást.

Azaz nem kell nekem bizonyítanod, hogy Te aztán tényleg nem szívsz. Elhiszem Neked.

A lényeg az a szándék.

És a verseny.

Versenyezzünk, ki bírja tovább!

Amit magamtól be tudok ajánlani áldozatnak:

Nem iszom több cukros üdítőt. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám is elkelt, mégpedig egy olyan barátom szokik le cserébe a dohányzásról, akiről a szülei nem is tudták, hogy dohányzott...)

Nem eszem csipszet. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt, ameddig +Gábor Vásárhelyi nem dohányzik, én nem eszem semmilyen csipszet.) 

Nem eszem nassolnivalókat. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt, mostantól +Zoltán Rittinger cigarettáról történő leszokása érdekében a nasi hanyagolva)

Sőt, 18.00 után nem eszem semmit, maximum gyümölcsöt. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt, +Attila Orbán kihívása szerint akkor mostantól sem ő, sem én nem eszünk este 6 után semmit, csak gyümölcsöt.)

Nem iszom többé energiaitalokat. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt. +Náhóczki Náhó Gábor nem iszik addig cukros üdítőt, amíg én nem iszom energiaitalt.)

Hetente egyszer futok, legalább fél órát. Nehéz lesz, de megteszem.

Hetente egyszer legalább kerékpározom, legalább egy órát. (Télen is, ha nincs jég vagy hó az utakon). Nehéz lesz, de megteszem.
Nem rágom többet a körmömet. Mission impossible, de megteszem. ;)
Soha többet nem eszem gyorsétteremben szemétkaját. Nagyon nehéz lesz, de megteszem.

Hetente egyszer kipróbálok valami olyan kaját, ami egészséges, csak utálom. Ez lesz a legnehezebb, de megteszem.

 A listát folyamatosan bővíteni fogom és oda fogom írni, hogy miről kinek a kedvéért szoktam le (Ha megengedi az illető). Ha tehát ki tudsz találni még valamit, amiről le, vagy amire rá kell szokjak, nyomjad! Megteszem.

A lényeg, hogy cserébe Te meg tedd le a cigit, vagy szokj le valami egészségtelen dologról, vagy szokj rá valami egészséges dologra. Csak megegyezés kérdése, én szinte bármiben benne vagyok...

Tőlem lehet úgy is, hogy nem azonnal, hanem szépen csökkentve szoksz le, vagy szoksz rá. Mondjuk egy hónap alatt.

Lássuk, ki a keményebb!

Természetesen egy dologról illetve dologra egy valaki kedvéért szokom le, vagy szokom rá, így olyan nem lesz, hogy öten leszoktok a cigiről én meg cserébe csak egy rossz szokásomtól válok meg.

Csak becsületesen, korrekten!

A versenyünk állásáról a közösségi oldalakon számolunk be és a közös barátaink is tudják majd követni, hogy állunk éppen.

Na, mit szólsz?
Majdnem elfelejtettem a lényeget, így utólag egészítem ki a blogot:
Ha a kedvemért nem szoksz le, de van olyan ismerősöd, akinek a kedvéért meg igen, illetve van olyan, akit nagyobb ellenfélnek tartasz (vagy kisebbnek, mert tőlem rettegsz :) ), akkor versenyezz vele! (Persze tök jó lenne, ha elmesélnéd nekem és így erőt adnál ezzel is...)


Kezd felpörögni a dolog, úgyhogy mostantól +Péter Tóth-Czere is kihívható, mint amolyan szárnysegédem. A részleteket vele tessék egyeztetni!

(Nem tudom, hogy minden barátom fel van-e iratkozva a blogomra, úgyhogy osszad tovább. Szúrj ki velem!)

A Duna is az enyém!

Nem tudom, hogy az árvíz miatt, vagy mert hétköznap volt, de tegnap délután 6 és 8 óra között azzal szembesültem, hogy a Dunán sincs senki az Ipoly torkolat felett.

Úgy eveztem egy órát felfelé, hogy közben egy utasszállító és egy uszály úszott el mellettem.

Rajtuk kívül senki.

Teljes magány, teljes csend és a fenséges folyam.

És nekem most pont ez kellett.

A Dunával meg kellett küzdeni, hiszen van sodrása. Felfelé alig haladtam 4 kilométert és ehhez is kellett másfél óra. Megállni és bámészkodni nem lehet, mert egy perc bámészkodást 3 perc lapátolással jutalmaz a folyam.

De ezzel együtt is egy nagyon kényelmes evezéssel, senkitől nem zavartatva sikerült felmennem Helemba fölé, ahol találtam egy nagyon kellemes, kavicsos partszakaszt a szlovák oldalon. Itt kötöttem ki és bámészkodtam vagy egy fél órát.

 

A szúnyogok megkíméltek, tegnapról tehát nincs egy új dudorom sem (az Ipolyon szerzett 200 mellé). Az Ipolynál sem a vízen értek a támadások, hanem a susnyásban, ahol vízre kellett tenni a hajót. Azalatt csíptek dudorosra. A Dunán ilyen nem történt, kényelmesen vízre tettem a hajót, az evezés alatt csak madarakkal és halakkal találkoztam.

Néha megkapaszkodtam a fák ágaiban. Még mindig nagyon fenn van a víz, így olyan helyeken is elhaladtam, ahol máskor gyalogol az ember. Az evezésről készült tracklog (GPS-es útvonal rögzítés) is, íme:

 

Egy kicsit féltem attól, hogy a kajak miként fog reagálni majd a nagy hajók által keltett hullámokra, de örömmel jelentem, hogy nem hiába tengeri kajak: meg sem kottyantak neki. Egy pillanatra sem volt bizonytalan érzésem, stabilan szelte a nem kis hullámokat is.

 

Legközelebb célom a Garam folyó torkolata, amely nagyjából kétszer ilyen messze van. Ha azt elérem, utána Esztergomot akarom elérni, amely már egy 15 kilométeres túra felfelé, folyással szemben.

Ha van kedved, csatlakozhatsz hozzám. Megbeszéljük, megyünk. Ennyi. Ha nincs hajód, a szobi révnél kölcsönözhető is.

Azaz, nincs kifogás...

Az Ipoly az enyém!

Valahogy úgy mondta +Attila Orbán barátom, hogy: "Nincs annál természetközelibb élmény, mint amikor az ember egyedül a folyón kajakozik..."

És nagyon igaza van.

Az Ipoly ma csak az enyém volt. 5 kilométert eveztem felfelé rajta, kényelmes tempóban és sokat bámészkodva, majd lefelé csorogtam és végül a Dunán ereszkedtem le a szobi révig. Összesen 11,6 kilométert. Jólesett és el sem fáradtam nagyon. A tracklog itt: 

Akár hiszitek, akár nem, SENKIVEL nem találkoztam ebben a két és fél órában. Csak madarakkal, békákkal, ugráló halakkal, siklókkal. Ember - rajtam kívül - sehol egy szál sem.

És ezt ma kifejezetten díjaztam...

Az Ipoly még nem apadt vissza és némi szagot kénytelen voltam elviselni és természetesen némi szemetet is összehordott a víz, de ki lehetett bírni.

A hajót egyedül cipeltem le a vasúti hídig és ott tettem vízre. A cipeléshez nagyjából 5000 forintból dobtam össze egy szállítókocsit, csak egy 10-es fúró kellett hozzá és egy 17-es villáskulcs.

A legnagyobb összegbe a két kerék került, egyenként 1600 forintba. Kellett hozzá két derékszögben meghajlított 4-es, rozsdamentes lemez, 2 db 10x60-as hatlapfejű csavar önzáró anyákkal, négy darab alátét erre a csavarra, 2 db 8x25-ös hatlapfejű csavar szárnyas anyákkal és alátét ezekhez. A kocsi rögzítéséhez egy spanifert használtam, 600 forint a barkácsáruházban. És ennyi. Összeszerelni 15 percig tartott és tökéletesen vizsgázott még terepen, sárban is. Így a kajakot egyedül le tudtam húzni a folyóig, majd vissza is. A kocsi szétszedhető, de egyben is elfért a kajak tárolórekeszében.

Ha az ember boltban vesz kajakkocsit, az minimum 15 ezres, de 21-ért is van. Ehhez képest ha nem kapkodok, kereket is találtam volna olcsóbban, azaz egy ilyen kocsi kihozható 3000-4000 forintból is.

Lehúztam vele a hajót, vízre dobtam és huss...

Az Ipoly áradása miatt alig találtam helyet, ahol ki tudtam kötni és ott is összesároztam magamat és a hajót is. Képet nem nagyon tudtam csinálni, mert a Motorola Defy Minit vittem magammal, ami vízálló, de ez az egyetlen jó dolog, ami elmondható róla. Azért itt egy kép:

Az látszik, hogy a víz sáros és zavaros, de így is nagy élmény volt. A nap szépen sütött, a szúnyogok a folyó közepéig nem nagyon repülnek be, csend volt, béke és nyugalom.

Ez az igazi regenerálódás, ami rá is fér a tépett idegeimre.

Legközelebb a Duna és a Hron lesz soron, de az Ipolyon is fel akarok evezni nagyon sokáig.

Majd mesélek...

Hajó, ha nem jó...

Ha már frissítették a blogger mobil alkalmazást, tegyünk egy próbát újra a telefonról bloggolással.
Vannak az életben felejthetetlen pillanatok. Ilyen mindenképpen az, amikor egy álom megvalósul.
Kevés ilyen pillanat van, így ki kell élvezni. Élvezem is.

 

Még gyermekkoromban, Tatán az Öreg tavon lettem szerelmes a kajakozásba. Csak azért tanultam meg úszni, hogy felvegyenek a szakosztályba. Igaz, a versenyszintű kajakozás az főleg futás és edzőtermi edzés, de azért felejthetetlen napokat töltöttünk a vízen.
Már akkor tudtam, hogy nekem egyszer lesz saját hajóm.
És lett.

Igaz, hogy nem új, de az enyém. Tökéletes lesz arra, hogy kipróbáljam, az eltelt 28 év alatt fakult-e a tudásom és tényleg akkora élmény-e hasítani a vizet, mint amire emlékszem.
Hamarosan beszámolok erről is.
Itt a jó idő, vízre szállok a hétvégén...

Szob, árvíz, 2013. Jól vagyunk!

Sokan kérdezitek, hogy mi van velünk Szobon? Mi a helyzet az árvízzel. A megnyugtatásotokra közlöm, hogy velünk minden rendben. Amikor a házat vettük, meggyőződtünk róla, hogy az eddig mért legmagasabb árvíz-szint felett van úgy jó 5 méterrel. Így minket ez az árvíz nem fenyeget.

Vannak persze dolgok, de ezek inkább kellemetlenek. Ilyen például, hogy kerülővel lehet csak hazamenni, de ez csak az autózásra vonatkozik. A vonat jár rendesen, így ma vonattal megyünk dolgozni.

Úgyhogy mi jól vagyunk, nyugi!
(Fényképek nem lesznek ebben a bejegyzésben, mert a katasztrófaturizmust gyűlölöm...)

 

Egyetlen dolgot szeretnék még megjegyezni, mert látom, hogy a fejekben kicsit zavar van.

Ez pedig az, hogy miért építkeznek egyesek árvíztől veszélyeztetett területre.

Meghogy "Úgy kell nekik!".

 

Mielőtt pálcát törnél ezek felett az emberek felett, pár dolog.

Elsőként, hogy a ma árvíz által veszélyeztetett területek jó nagy része nem volt veszélyeztetett akkor, amikor az építkezés mellett döntöttek. Azóta lett az, mégpedig azért, mert a vízszintek magasabbak. Idén - becslések szerint - nagyjából fél méterrel.

Ez pedig azt jelenti, hogy olyan utca is víz alá kerülhet, ami eddig nem. Olyan házakat is elönthet a víz, amelyeket eddig nem.

És ez sajnos tendencia, azaz várható, hogy az évek előrehaladtával egyre nagyobb árvizek lesznek.

 

A másik, hogy akik árvíz által veszélyezetetett területre építkeznek - vagy ott házat vesznek -, azok többnyire nem jókedvükből teszik. Azért teszik, mert nincs más lehetőségük anyagilag.

Nem a luxusvityillókról beszélek, nem a nyaralókról beszélek. Azokkal nincs semmi baj. A gazdagok meg tudják magukat védeni, nem kell őket sajnálni! Általában meg is teszik, sőt a ház eleve úgy van építve, hogy simán átvészel a maximális szintek feletti árvizeket is.

Ne ők jöjjenek fel a gondolatodban, amikor az árvíz szót hallod! Ők vannak kevesebben.

 

Azokról beszélek, akik azért vettek kis házat árvizes utcában, mert másra nem futotta. Azokról, akik a házat örökölték az ősöktől és nem tudnak máshová menni. Azokról, akiknek nem volt választása. Akiknek nincs más választása.

 

Én szerencsés vagyok, mert megengedhettem magamnak, hogy feljebb vegyek házat. Drágább volt. A jelenleg elöntött szobi utcákban például 75%-ért lett volna nagyobb, szebb ház. Én dönthettem úgy, hogy inkább a drágább, de biztos helyen lévőt vegyük.

De vannak, akiknek nincs döntésük.

Ők érdekelnek engem. Velük mi lesz?

 

Szóval amikor elgondolkodsz ezeken a dolgokon, vedd ezt is figyelembe, légy kedves!

És ha tudsz segíteni, segíts!

Mindig van hol, mindig van kinek.
(Ja! Ha valamit, ezt a bejegyzést megéri továbbosztani!)

Negyvenegy

Én magamnak írom a blogokat, de ha más is élvezi azokat, ám legyen!

Szeretem a blogokban azt, hogy segítenek rendezni kicsit a gondolataimat. Ha ugyanis le kell írni valamit, akkor a fejben kavargó kusza összevisszaságot kell sorok közé kényszeríteni és így megszelídülnek, elrendeződnek, sorbaállnak az események. És ez jó.

Nameg jó visszaolvasni is.

Most olvastam el azt az írást, amit negyvenévesen tettem közzé. Itt olvashatod el, ha lemaradtál volna róla. Minden szava igaz továbbra is. De egy év alatt is történtek dolgok, ezeket szedném sorba most.

 

Amikor negyven voltam, még nem is sejtettem, hogy az életem gyökeres változásokon megy keresztül az elkövetkező évben. Nem is sejtettem, hogy "megházasodunk". Szerencsére meghoztunk egy döntést, amely minden nehézség ellenére jó döntésnek bizonyult. Szobra költöztünk - talán olvastál róla, a legolvasottabb blogbejegyzéseim közé tartozik a "Költözünk" című - és ezzel az életünkből kimarad egy olyan tényező, amely kezdte már-már tönkretenni azt. Ezt a tényezőt úgy hívják, Budapest. Naggggggyyyyyon nem hiányzik!
Persze sokan élnek Budapesten és én nem is akarom sem megsérteni, sem leszólni ezt az életformát. Csupán annyiról van szó, hogy nekem egyszerűen nem ment. Szépen lassan, de biztosan őrölte fel az idegeimet és kezdtem már nem hasonlítani önmagamra. Szerencsére önelemzős típus vagyok és észreveszem magamon a változásokat, de emellett vannak igazi barátaim, akik nem félnek megmondani nekem, ha valami gáz van velem. És bizony gáz volt velem, de még talán időben sikerült leereszteni.
Most éppen a regenerálódás időszakát élem és bár nem vagyok még mindig a régi, de vannak jó jelek. Elindult egy folyamat, amiben a nyugis szobi életnek bizony nagyon fontos szerepe van.

Igaz, néha némi zavart érzek az erőben, de alapvetően nagyon rendben van ám az az életforma, ami kialakulóban van minálunk.
Miről is beszélek, amikor életmódváltásról esik szó?
Nos, például 110 négyzetméteren lakunk 35 helyett, ami eleve simítja az ember idegeit. Végre mindenre van hely. Nem is tudom elképzelni, hogy voltam képes 35 négyzetméteren megoldani mindent. Lehet, hogy emiatt is idegesebb voltam? Valószínű.
A kertesházzal - ami egyébként esetünkben kertetlen - együtt jár néhány szuper körülmény is. Ilyen körülmény két és fél négylábú, melyek közül Kumpa nevű anyacicánk és az ő egyhónapos Dömper nevű kiscicája nagyon sok örömöt okozott nekünk már.

Lehet macska nélkül is élni, de minek? Ezek a kis rohadékok akkor is fel tudják vidítani az embert, amikor egyébként teljesen le van törve és konkrétan érzem, ahogy az idegeim simulnak ki, amikor odaülnek az ölembe dorombolni. És hogy a macska nem kötődik az emberhez? Ez is nevelés kérdése. Igaz, a fiú macskánk, aki az Izom Tibor névre hallgat - barátainak csak Tibike - nem annyira dörgölőzős, de ő meg a legváratlanabb pillanatokban képes kimutatni a ragaszkodását. Őt is imádjuk.

Szóval megmacskásodtunk és ezt az örömöt igazán csak azok értik, akik hozzánk hasonlóan szeretik az állatokat.
Persze vannak az állatokkal kapcsolatosan negatív dolgok is, de aki falura költözik (még ha Szob hivatalosan város, sőt járási központ is), az tudomásul kell vegye, hogy a kutyák ugatnak. Hozzá lehet szokni ehhez is, bár azt sosem fogom megérteni, hogy akinek a kutyája a saját ablaka alatt ugat egész éjjel, az ebben milyen örömöt lel, de az ő dolga. Azt sem értem, hogy pásztor kutyát miért kell 3 négyzetméteren tartani, de ez is az ő dolguk.
Mindent összevetve Szobon lakni jó és nem bántuk meg a döntésünket. Adassék meg nekem az, hogy legkésőbb majd a hatvanötödik születésnapomon leblogolhassam, hogy kifizettük a házat rendesen.
Nagyon örülök annak is, hogy a munka fronton továbbra is rendben van minden. Továbbra is szeretem a munkáimat és a tanítás is annyira felpörgött, hogy nagyon unatkozni nincs időm. Az elmúlt egy évben még két másik iskolában is elkezdtem tanítani és így többet dolgozom ugyan, de több sikerélmény is ér és nem mellesleg többet is keresek. A pénz pedig jól jön annak, aki házat vesz. Mindig van helye.
Ha már ház, egy külön blogot megérne az is, hogy miként szembesül az ember azzal, hogy bizonyos dolgok nem úgy vannak, ahogyan azt elképzelte.
De a mai nap nem erről szól. Ha a házzal kapcsolatos problémák szerepet kaphatnak a mai napban, akkor is csak annyiban, hogy megemlítsem, milyen szerencsés vagyok abban is, hogy egyrészt MINDENT meg tudok csinálni, ami elromlik, másrészt nagyon rendes barátaim vannak, akik meg segítenek abban, amit mégsem tudnék megcsinálni egyedül. Így aztán a féltetőnk már nem ázik be, mert jöttek, leszedtük, kicseréltük az elrohadt léceket és elrendeztük a felemás cserepeket. Egy nap alatt kényelmesen megvoltunk vele és tisztább, szárazabb érzés, de szó szerint.

Nem félek tehát a ház dolgaitól, mert ha az egészségem engedi, akkor szépen lassan kijavítgatunk mindent. Inkább lassan, mint szépen.
Ha már az egészség: hála istennek nem panaszkodom továbbra sem. Lassan fél éve, hogy teljesen letettem a kólát és így utólag már látom azt is, hogy mekkora egy barom voltam, hogy nem előbb. Egy dolog biztos: én kólát ebben az életben többé nem iszom. Egy kortyot sem. Soha többet! Az ilyen függőségektől drasztikusan lehet csak megszabadulni, nem lehet csökkenteni az adagot. Le kell tenni! Én letettem és ebben sokat segített az a fogadás, amit Kryx barátommal kötöttünk. Ha én nem iszom több kólát, akkor Ő meg leszokik a cigiről. Mindketten tartjuk a fogadalmunkat és nekem jó érzés tudni azt, hogy Ő miattam (is) egészségesebben él. Megjegyzem, hogy nála elég kemény életmód váltás az is, hogy hetente 600 kilométert leteker bringával emellé. Irigylem is emiatt, mert nekem most a bringa kicsit háttérbe szorult. Azért ha tehetem, elmegyek vele erre-arra. A Balatont azért idén is megkerültük.

Ha már egészség: elkezdtem újra futni is és bár a térdeim kissé tiltakoznak, az eredményeim javulnak. A heti 3-4 futásról most kicsit csökkenteni fogok 2-3-ra, mert rájöttem, hogy az izületeim is negyvenegy évesek és nem bírnak annyit, mint húsz éve. Ahogy mondani szokás: az élet rövid, de futás közben hosszabbnak tűnik. És ha már 200 méterre lakom a Dunától és a mellette húzódó sétánytól, kihasználom az alkalmat arra, hogy futtában megnézzem párszor. Nem lehet megunni...

Ha esetleg szeretnéd követni a fejlődésemet, a Sportypalra felteszem a futásaim GPS-szel rögzített útvonalait. Ide kattintva érheted el. Tudom, hogy nevetségesek ezek az eredmények, de szeretek szórakoztatni. Persze leszek még gyorsabb is, ahogyan az is vagyok minden egyes alkalommal. És természetesen senkivel nem kívánok versenyezni, csak magammal. Magamat meg könnyű legyőzni, mert nem vagyok nagy ellenfél... ;)

Mit tervezek a negyvenkettedik születésnapomig?
Sok tervem nincs és ennek főként anyagi okai vannak. Az idei év arról fog szólni, hogy tél előtt a házon a tetőt megjavítsuk, mert ezzel a tetővel nem lehet nekiindulni még egy télnek. Kicsit kell hangolni a fűtésen is, mert szinte az összes fűtéscsap be van rohadva és így nem nagyon lehet szabályozni a meleget. Ez a múlt télre kiszabott számlán meg is látszik, de idén ez már másként lesz. Mindez megint csak pénz, pénz, pénz.

Szóval nagyon sok olyan dolgot fogok csinálni, amik ingyen vannak. Sok túra lesz a szomszédos Börzsönyben. Sok bringázás lesz. Sok pecázás lesz az Ipolyon és a Dunán. Sok fürdés lesz a Dunában. Ha van kedved, csatlakozhatsz.

Szerencsére a legjobb dolgok az életben ingyenesek.

És a végére a legfontosabb: nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy milyen szerencsés vagyok a kis feleségemmel. Hogy olyan kapcsolatban élhetek, amelyet a megpróbáltatások csak erősebbé tesznek.
Így aztán a negyvenegyedik születésnapomra az a legnagyobb ajándék, hogy a magánéletemben minden rendben van.
Ennél többet nem is kívánok magamnak.
Minden más mellékes.

Miért venném meg Gergő házát?

Van nekem egy nagyon jó barátom, Gergő. Ha belegondolok, kevés olyan jó barátom van, mint Ő. De nem ezért venném meg azt a házat, amit Érden árul...

Előzetesen leszögezem, hogy nagyon élvezem azt a házat, ahol lakunk és nem bántam meg a szobi házvásárlást. De most, hogy túl vagyok egy vásárláson, számos olyan dologra rájöttem, ami miatt így soha többet nem vásárolnék házat, ahogy mi tettük. Pár dolgot másként csinálnék és ezek alapján Gergőék háza jelenleg sokkal jobb vétel lenne, mint a miénk volt.

 

A kérdéses házikó - mármint Gergőéké - Érden van, egy zsákutcában. Egyébként a mi házunk is zsákutcában van és nagy szerepe volt a döntésemben annak, hogy pont Gergők házánál láttam meg, milyen jó dolog is zsákutcában lakni. Aki zsákutcában lakik, annak a háza előtt nincs átmenő forgalom. Azok az emberek járnak-kelnek itt - és ott is - akik az utcában laknak. Ez naponta 20-30 elhaladó autót jelent. Ha nem zsákutcában laksz, akkor ez óránként is lehet ennyi, főútvonalon meg akár percenként is. Ha az ember családi házba költözik, akkor - gondolom én, szigorúan magamból kiindulva - nyugalomra vágyik. A nyugalom nálam pedig nem egyeztethető össze azzal, hogy az ablakom alatt percenként tucatjával mennek el az autók, kamionok, helyi járat. Na, ezért költöztem én zsákutcába, Szobon a mi utcánkban volt olyan nap, amikor 7, azaz hét autót számoltam meg. Pedig direkt figyeltem. Zsákutcában lakni tehát jó!

Ha házat vennék most, akkor CSAK olyan házat vennék, amely nem az utca fronton van, hanem előkert választja el az utcától. Miért? Mert a mi házunknál a gyalogosok (tisztelet a kivételnek) BÁMULNAK be az ablakon, amit én felettébb utálok. Az embernek az az érzése van, hogy egy nagy Big Brotherben van és az egész élete egy nyitott könyv. Ezzel szemben egy előkertes háznál (ilyen Gergők szóban forgó háza is) ez a probléma nincs. Az ember ráadásul ültethet néhány dísznövényt, sövényt a ház és az utca közé, ami a bekukucskálást lehetetlenné teszi, de még azt a kevés hangot is megfogja, amit az a néhány autó jelent, ami elvétve elmegy a ház előtt. Elég ám egyetlen szomszéd, aki reggel ötkor jár dolgozni és minden reggel járatja a kocsit (én is ezt csinálom, igaz fél hétkor), míg bezárja a házat és a kaput. Akár akarod, akár nem felébredsz erre akkor is, ha Neked elég lenne később kelned. Szóval jó az, ha egy biztonságos távolság választ el az utcától...

Ha most vennék házat, akkor olyat vennék, amihez van egy megfelelő kertecske. Nem nagy, nem akarok sem krumplit, sem borsót ültetni, de nem is kicsi. Arra kell a kertecske, hogy oda ki tudjak néha ülni, nyaranta a gyerekeknek ki lehessen tenni egy medencét, rohangálhassanak kedvükre. Ehhez egy 1000 négyzetméter alatti telek bőven elég. Mondjuk 700 négyzetméter, mint Gergőéknél. Egy ekkora kertben még a fű is tökéletesen, kevés munkával karbantartható, de arra is bőven elég, hogy az ember egy kis sufnit húzzon fel rá (ez Gergőéknél megvan), illetve egy kocsibeállót csináljon (Gergőéknél ez is megvan) és meleg nyári napokon kellemes kerti partikat rendezzen a haveroknak és azok családjának. Szóval egy jól eltalált méretű kert nagyon jó dolog ám...

 

Aztán ha házat vennék, nagyon jó dolog lenne, hogy körül lehet járni. Ezt a gyerekek nagyon élvezik, simán lehet körülötte fogócskázni, vagy akár biciklizni. Ha én most lennék kölyök, biztosan nem állnék meg addig, amíg százszor nem kerülöm meg a házat cangával. Aztán kétszázszor. Aztán görkorival.

Az ilyen, megkerülhető házaknak megvan az az előnye is, hogy nincs a szomszéd felé eső falrész, nem támaszt a házad falához semmit a szomszéd (extrém esetekben nem borít például homokot meg sódert a fal tövébe, amitől aztán átázik a ház fala teljesen...) és ami a legfontosabb, kellemes távolságba kerülsz attól, hogy egy félhülye szomszéd mondjuk hajnalonként a hálószobád mellett, a párnádtól 1 méterre hasogassa a tűzifát. Vasárnap is. Igaz, az én szomszédaim Szobon aranyosak és Gergőék házánál is kifejezetten jó fejek, de azt sosem lehet tudni, mikor költözik melléd egy elmeháborodott. Velük szemben a távolság az egyetlen biztos megoldás.

Gergőék házánál külön imádható dolog az, hogy az udvar egy része a ház mögött van, így az utcáról nem látszik, a telekszomszéd felé magas kerítés és buja növényzet határolja, így a diszkréció adott. Nem néz senki bele az orcádba, miközben napozol, medencében pancsolsz, vagyakármi.

 

És nem utolsósorban, ha egy ház körbejárható, akkor minden napszakban van olyan terület, ami éppen árnyék alatt van és a legnagyobb nyári melegben is ki lehet oda ülni.

A következő szempontom az, hogy nem vennék emeletes házat. A miénk emeletes, már kicsit bánom. Vannak persze előnyei is, hiszen a mi házunk kis alapterületű és így télen bagóból kifűthető (átalányban annyit fizetek, mint Pesten fizettem egy 35 négyzetméteres panelért...). De egyértelműen hátrány egy emeletes háznál a lépcsőzés, amit mi még bírunk így 40 évesen, de leszünk mi majd 65 évesek is, mire kifizetjük. Szóval a lépcsőzés nem jó dolog, megerőlteti a térdet és éjjel, félálomban lemenni vécére külön bónusz.

Gergőék háza viszont földszintes. Nagy előnye ennek, hogy nincs lépcsőzés és további előny az is, hogy a tetőtér -padlás - szükség esetén bármikor beépíthető. Így a ház alapterülete megnövelhető majdnem a duplájára, ha a gyerekeknek esetleg kell majd a hely, ahogy nőnek. A gyerekszoba egyébként később vendégszobának meghagyható, a jelenleg meglévő földszinti terület egy kétgyerekes családnak tökéletes, jó beosztású, élhető élettér.

Ha házat vennék, csak olyan embertől vennék, aki műszaki beállítottságú. Csak villanyszerelőtől, lakatostól, víz- gáz- és központifűtés-szerelőtől, kőművestől. Vagy mérnök embertől.

Miért? Mert ezen embereknek általában olyan a beállítottságuk, hogy nem bírják elnézni, ha valami rossz. A saját házukban aztán végképp nem. Ez a műszaki beállítottságú ember minden problémát meg tud oldani mégpedig úgy, hogy az utána jól is fog működni.

Mi, akik ez a "fajta" vagyunk, nem tudunk azzal a tudattal élni, hogy valami nem jó, bármikor elromolhat. Ott motoszkál a fejünkben és inkább megcsináljuk, vagy megcsináltatjuk, mert csak akkor tudunk nyugodtan aludni.

Gergő villanyszerelő, háztartási gépek forgalmazásával foglalkozik és emellett nagyon ügyes keze van mindenhez. Engem - de több barátomat is - számos esetben segített ki olyan műszaki problémákból, amikhez én kevés voltam. Pedig én is ügyeskezű, igényes ember vagyok.

Vagyunk páran, akik ha valamit megcsinálunk, az meg van csinálva. Ennyi. És vagyunk páran, akiket a kihívott szakember sem tud átverni. Alapvetően azért nem, mert eleve ismerettségi körből választunk megbízható szakembert mindenre, másrészt meg azért nem, mert magunk is meg tudnánk csinálni mindent és csak a speciális szerszámok miatt nem állunk neki. Olcsóbb ugyanis kihívni valakit, mint gépet bérelni, elcseszni egy hétvégét - vagy hetet - és ugyanazt az eredményt elérni.

Összegezve tehát mindezeket azért írom csak le, mert van, akitől az ember nyugodtan vehet házat. Nincs összegányolva. Gergőtől például nyugodtan vennék házat, de nem csak ezért. Később írom, miért is...

 

A felsorolt kritériumokkal persze találhat az ember számos házat, még hasonló áron is. Az ingatlanpiac kegyetlenül pang, alig lehet eladni valamit manapság. Ezért van az, hogy sokan és egyre többet engednek a ház árából, miközben az értéke nem csökkent. Gergőék háza is simán eladható lenne 22-23 millióért is és a "válcság" előtt egy hét alatt el is vitték volna ennyiért.

De "válcság" van, az emberek teljesen be vannak ijedve és semmiképpen nem vállal senki kockázatot.

És ez teljesen érthető.

Az egyik dolog a pénzügyi kockázat. Miatta vettem én magam is egy olcsóbb, Budapesttől sokkal messzebb lévő házat. Nekem nem volt sok lehetőségem, nem volt alaptőkém - mondjuk egy jól eladható lakás Budapesten - így bármennyire tetszett is Gergőék háza, nem mertem bevállalni ekkora kölcsönt.

De ha lett volna mondjuk tőkém és belefért volna a magam által kikalkulált havi törlesztőrészletbe, akkor CSAK ezt a házat vettem volna meg.

 

De nem a pénzügyi oldala a legdurvább egy ház megvásárlásának. Ha az ember utánajár és jó bankot választ, forint alapon és kellő önrészlettel, akkor egészen jól kiszámítható, mikorra és hogyan ér majd a kölcsön, vagy lízing végére. Munkanélküliség persze bármikor beüthet, de épeszű ember tartalékol és magában a kölcsönben is vannak megoldások pár hónap áthidalására. Így talán a pénzügyi oldal manapság, a svájci frankok után megszigorodott feltételek mellett azért vállalható.

Nem ez a nagyobb kockázat tehát.

 

Most pedig, amikor túl vagyunk egy hercehurcán és az első hónapok szívásain, azt mondom, hogy házat CSAK olyantól vennék, akit ismerek. Akiben bízok.

Ugyanis egy ház vásárlásánál ALAP, hogy ha idegentől veszed, akkor BECSAP.

Kit kisebb, kit nagyobb dolgokkal vernek át, de átvernek. Ez biztos!

Miért?

Egyrészt azért, mert nagyon pang a piac és sokan évek óta árulják a házukat. Amikor jön egy vevő, lehazudják a csillagokat is az égről, csak vegye meg végre valaki. Olyan rafinált és aljas csúsztatásokat alkalmaznak emberek, hogy égnek áll tőle az ember haja.

Idegennek tehát azt sem szabad elhinni, amit kérdez. Mindennek utána kell járni, szakértőket kell hívni a házhoz és szigorúan fel kell mérni a kockázatokat. Hogy a háznál milyen műszaki jellegű buktatók lehetnek.

Amikor ez megvan, kell csinálni egy kalkulációt és az alapján kell dönteni, hogy bevállalható-e a ház úgy, hogy tudjuk világosan, a kazánt hamarosan cserélni kell, a tetőt javítani kell, a házat le kell majd szigetelni, a villamos vezetékeket ki kell majd cserélni, az ablakokat ki kell majd cserélni. És még sorolhatnám, miken próbál meg egy átlagos magyar eladó átsiklani kecsesen, amikor az ember a ház műszaki állapotáról kérdezi.

 

Aki vett, vagy akart venni házat, annak bizonyára ismert mondatok ezek:

"Á, a kazán újszerű, amúgy meg örök darab, magyar gyártmány és fillérekért lehet venni hozzá alkatrészt...". A valóság mi? A kazánt gyártó magyar cég rég megszűnt, a javítás csak cserével oldható meg. Vagy: "28 fok van fenn az emeleten, olyan jó a fűtés...". A valóság: ahhoz, hogy a földszinten 18-20 fok legyen, az emeleten 28-at kell csinálni, olyan szarul lett kialakítva a rendszer. Vagy: "Ezeket az ablakokat nem szoktuk nyitogatni, mert a fürdőszobán keresztül meg a bejárati ajtón keresztül szellőztetünk, az sokkal jobban átszellőzteti a házat..." A valóság: Az ablakok be vannak rohadva és ha sikerül is kinyitni azokat, centiket lógnak és csak csavarhúzóval feszegethetők vissza. A fürdőszobán keresztül meg azért kell szellőztetni, mert a szarul kialakított padlóösszefolyó miatt pöceszag lenne. Vagy: "A kilincset kicsit meg kell csak emelni, máris zárható az ajtó, de mi ezt az ajtót soha nem szoktuk bezárni..." A valóság: az összes zárban el van törve a rugó és ezért kell a kilincset megemelni, az ajtót pedig azért nem szokták zárni, mert a zárnyelv helye ki sincs vésve az ajtótokból és így nem fordítható rá a kulcs...

És még sorolhatná, de nem teszem. Egyébként csak az a kérdés, hogy az eladó ennyire nem ért a műszaki dolgokhoz és ezért tudja minden szakember átverni, vagy ennyire rafinált, hogy a tudatlant így el tudja játszani, miközben nagyon is jól tudta, hogy az eladásra kínált házzal milyen gondok vannak. Vagy csak egyszerűen őt nem zavarják azok a dolgok, amik engem meg igen...

 

Egyébként nem nagyon érdekel. Tudomásul vettem, hogy egy használt házon mindig lesznek javítandó dolgok és egyébként én magam élvezem is, ahogy a kezem munkája nyomán egyre szebb és jobb lesz valami. Szerencsére a házunk vételekor ezeket a dolgokat bele is kalkuláltam a képletbe.

 

Nem reklamálok tehát, mindössze annyit szerettem volna mindezzel csak érzékeltetni, hogy sokkal jobban jár az ember, ha egy becsületes, igényes, műszaki beállítottságú embertől vásárolunk házat.

 

Mint például Gergő.

 

Abban biztos vagyok, hogy Ő se hazudni nem fog semmiről, de még csak elhallgatni sem fog olyan dolgot, amiről tud. És abban is biztos vagyok, hogy Őt nem tuta átverni egyetlen szakember sem, így ami már meg van javítva, az meg van javítva.

 

Összegezve tehát ha most vennék házat és az anyagi lehetőségeimbe bele is férne, akkor egy percig sem gondolkoznék ezen, az Érd csendes zugában, jó közlekedés mellett lévő, aranyos kis házacskán.

 

Mindössze azért írtam mindezeket le, hogy nehogy már egy idegen járjon jól ezzel a házzal!
További részleteket ide kattintva olvashatsz.

 

Ha valakivel jót akartok tenni, osszátok tovább ismerősök között!

Adós, fizess!

Ezen a világon semmiről sem mondhatjuk, hogy biztos, kivéve a halált és az adót. Egy olyan fazon mondta ezt, akinek a képét azóta nagyon sok pénzre rányomták. A jó öreg Franklin már az 1700-as években tudta ezt, mi pedig csak most tanuljuk.

Én magam éppen a napokban.

Mint azt bizonyára olvastátok korábban, ház vásárlásra adtuk a fejünket. Ezzel kapcsolatosan persze sok minden eszébe jut mindenkinek, de a mi házvásárlásunkról annyit, hogy nem életünk nagy álmát vásároltuk meg. Helyesebben dehogynem, csak az álmainkat alakítottuk hozzá a valósághoz. Egy olyan vásárlásba mentünk bele, ami emberi számítások szerint kivitelezhető. Számos kompromisszumot kötöttünk és reméljük, hogy megérte. Egyelőre úgy néz ki, igen. Nem is nyavalygok, csak egy szép történetet szeretnék elmesélni arról, hogy az állam miként támogatja a fiatalokat az első lakáshoz jutásban.

Nekünk ugyanis ez az első lakásunk.

Az első hibát ott követtük el, hogy nem mentünk bele egy felelőtlen vásárlásba korábban, hanem megvártuk, amíg minden legalább úgy néz ki, mintha klappolna és felelősséggel bele lehet menni egy ilyen nagy döntésbe. Ezzel egyet elértünk, kicsúsztunk a 35 évből. Az azért mentségünkre szolgáljon, hogy ezelőtt az életünkben nem volt olyan élet helyzet, amikor csak álmodhattunk is arról, hogy ilyesmibe kezdhetünk. Most jött el az idő, de a magyar állam szerint aki elmúlt 35 éves, az már nem fiatal és így nem jár neki a támogatás. Megszívtuk.

Na, nem nagyon, mert a szabályozás szerint használt lakás vásárlásához csak a 35 év alatti fiatalok kaphatnak illeték kedvezményt. Az első lakáshoz jutást támogatja így az állam 1999 óta. A lakás vásárlási illeték 50 százalékát, de legfeljebb 40 ezer forintot elengednek, amennyiben a fiatal az első lakását veszi meg. A kedvezmény csak nyolcmillió forint ingatlan értékig jár.

Azaz, ha még benne is lettünk volna a 35 évben, az illeték nagyobb részét akkor is ki kellene fizetni.

Mondom, a halál, meg az adók...

Szóval, amikor mi belekezdtünk ebbe a vásárlásba, előzetesen tájékozódtunk arról, hogy ez az illeték miként alakul. Mivel a házat nem saját pénzből vettük, hanem lízingeltük, a logikus következtetés az lenne, hogy majd a futamidő végén (esetünkben 2037-ben), amikor a mi tulajdonunkba kerül a ház - ha minden jól megy - akkor kell az illetéket kifizetni.

Ne következtessünk logikusan, mert a jogszabály nem logikus. Így aztán mi hiába nem szereplünk SEHOL az adásvételi szerződésben - a házat a lízing cég vásárolja meg az eladótól és adja ki nekünk lízingbe -, mivel a lízinggel tulajdonjogunk keletkezett a házra, azt a NAV kiszabja ránk.

Erre egyébként a lízing cég figyelmeztetett is. A kérdésünkre azt a tájékoztatást kaptuk, hogy nem a futamidő végén, hanem valamikor majd egy-két éven belül fogják ránk nyomni, úgyhogy kezdjünk el spórolni.

Így is tettünk volna, de a NAV, mint a Magyar Állam érdekeinek képviselője az illeték kiszabásával addig sem várt, amíg legalább beköltözünk a házba. Még javában a régi lakásban vártuk a megváltást, amikor az illeték fizetési kötelezettségre való felszólítás és a hozzá mellékelt sárga csekk megérkezett mindkettőnknek. Ajánlott levélben.

Kapkodtam én fűhöz-fához, és a levélen szereplő ügyintézőt felhívva azt a tákékoztatást kaptam, hogy meg lehet kérvényezni a halasztást, illetve a részlet fizetést.

Így is tettünk. A környezetünkben lévők - még olyanok is, akik nálunk háromszor több pénzből élnek - mesélték, hogy sima ügy. A halasztást majd megadja a NAV és mi majd kifizetjük.

Megnyugodtunk, hiszen időközben kiköltöztünk és jöttek a bajok csőstül (elromlott kazán, beázó tető, egyebek) és ha ez nem lenne elég, az autónk lízingét is felmondta a másik lízing cég azzal, hogy a nemzetközi viszonyok alakulása miatt nem várható, hogy a svájci frank alapú hitelünk visszabillenjen. Így aztán hirtelen befizettettek velünk egy jelentős összeget csak azért, hogy a felhalmozódott kamat eltűnjön, majd új szerződés keretén belül megemelték az autó havi részletét a duplájára, hogy ezentúl kamat ne is halmozódjon fel.

Az autót nem tudtuk leadni sem, mert a rá fennálló tartozásunk jelenleg magasabb egyrészt annál, mint amennyiért vettük (pedig 4 éve fizetjük rendesen, soha nem maradtunk el egy részlettel sem), másrészt annál is magasabb e tartozás, mint amennyit az autó jelenleg ér. Tehát ha leadjuk is, nagyjából még két évig fizethetjük a részletet a semmiért. És még autónk sincs.

Szóval az autóval kapcsolatosan egyetlen választásunk az volt, hogy megtartjuk, fizetjük a megemelt részletet és amikor az majd letelik, szépen megpróbáljuk tovább fenntartani a kocsit. Meddig? Amíg szét nem esik, mert eladni akkorra már esélytelen lesz, újabb kölcsönt autóra pedig SOHA TÖBBET nem veszünk fel. Ez olyan biztos, mint a halál, meg az adók.

Gondolom, ezzel nem vagyunk egyébként egyedül és nem is panaszkodni akarok, csak a tisztán látás végett kellett ezt a részét is elmesélnem a történetnek. Mert emiatt nincs tartalékunk. A kocsi elvitte mindet.

Ezt természetesen leírtam a halasztási kérelemben, ahogyan azt is, hogy éppen most költöztünk és nem várt költségeink is keletkeztek. Azt is leírtam, hogy ha a halasztást engedélyezik, az autó részleteinek letelte után röhögve kifizetjük az illetéket.

A hatóságot ez nem hatotta meg. A kérelmünket elutasították.

Mivel azt írták a tájékoztatóban, hogy a kérelmet részletesen indokoljuk meg, én részletesen leírtam mindent. Erre ők egy részletes választ adtak a kérelem elutasítását indokló iratban, amelynek röviden az a lényege, hogy az autó nem létszükséglet és ha azt tudom fizetni, akkor az illetéket is. Emellett a nem kicsit cinikus hangvételű levélben azt is írták, hogy van tévénk, biciklink, mobiltelefonunk, úgyhogy adjuk el azokat is...

Hogy mindezt honnan tudják? Hát becsületesen bevallottam ezeket.

Tudom, itt többen hangosan felröhögnek, de én ilyen vagyok. Nem szeretek hazudni, sumákolni. És tegyük hozzá azt is, hogy a hatóság bármikor környezettanulmányt tarthat a kérelem jogosságának megállapítása érdekében és akkor meg úgyis megállapították volna, hogy valóban van tévénk, biciklink, mobiltelefonunk. Úgyhogy amellett, hogy hazudni nem szép dolog, ez esetben nem is lett volna érdemes.

 

A kérelmet tehát elutasították, tartalékunk semmi nincs, sőt jelentős kölcsönt halmoztunk fel a lakossági folyószámlánkon is. Honnan vegyünk tehát ennyi pénzt?

 

A helyzet elég reménytelennek tűnt, de mindig van kiút.

Én magam abban látom a kiutat, hogy miként eddig is, ezentúl is dolgozom másodállásban is és szépen előteremtem majd a pénzt. De ez a jelenlegi, azonnali fizetéskötelezettségre nem megoldás.

Kölcsön? Jó kérdés. Ki ad kölcsönt annak, akinek van egy jelentős lízing tartozása?

És itt jön a csavar.

Arra gondoltam, hogy a folyószámlához tartozó hitelkeretet kellene megnövelni és majd abból kifizetjük és szépen lassan - de inkább lassan - visszafizetjük.

 

A bankunkba - akiktől egyébként a lízing is van - bemenve az ügyintéző hölgy nagyon segítőkész volt és ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a banknál jó adósnak számítunk, évtizedek óta náluk van a számlánk - és amúgy 2037-ig náluk is lesz, ez tuti -, így valószínűleg kapunk hitelt. Kikalkulálta a részleteket és azt láttam, hogy egy tényleg jelképes összegből megoldható a dolog.

 

Mi a jelképes összeg? Nos, vannak dolgok, amikről az ember le tud mondani. Ha például cigarettáznék, akkor most szoktam volna le a dohányzásról. De nem cigarettázom...

Szerencsére volt egy káros szenvedélyem, amiről éppen két hetet tettem le.

Nem iszom kólát. Letettem, tiszta vagyok.

Kiszámolva a napi kétszer kettő liter cucc ára legkedvezőbb, diszkont áron is 600 forint volt. 600 forint pedig havi szinten nem kicsi összeg. Eddig észrevétlenül elcsordogált. Úgy is mondhatnám, hogy "elittam".

És ez mekkora egy baromság volt.

Nos, leszokva a kóláról éppen egy akkoros összeget spórolok meg, amiből havonta kijön a törlesztő részlet.

 

Összegezve tehát:

 

Az adóhatóságnak igaza volt. Simán ki tudom fizetni az illetéket, csak ne sírjon a szám.

 

Lehetne még ragozni a dolgot, de röviden ennyi.

Végső soron tehát egy rossz és egészségtelen dologtól megszabadultam és kézzel fogható jutalmat kaptam az élettől. És ezért még akár hálás is lehetek a jóságos államnak.

 

Az persze igaz, hogy ennek a pénznek lett volna helye, hiszen egy használt háznál mindig van, de majd később. Ami késik, nem múlik. A javítgatást lehet olyan dolgokkal is kezdeni, amikhez nem kell pénz. Van két ügyes kezem, magamnak pedig ingyen dolgozom...

 

Amúgy jelenleg az a helyzet, hogy ha véletlenül a cukrozott üdítős pult felé tévedek a boltban, akkor mint egy pavlovi reflex, úgy ugrik be, hogy "illeték". És ennél jobb visszatartó erő nem is kell. Asszem, én soha többet nem iszom már kólát ebben az életben...

 

Nem számolok bele, hogy ha mondjuk úgy két-három évvel ezelőtt teszem le a kva kólát, most mennyi pénzem lehetne. Pedig lehet, hogy megérné kiszámolni. Mindenesetre, ha neked, kedves barátom van lehetőséged megszabadulni valami felesleges, ámbár költséges és egészségtelen baromságtól, hát NE HABOZZ!

Jó érzés...